Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Nagy útra készülök, ahol a tél örök, bár nincs fagya, se hója. Itt hagyom e földet s egy új égi körnek leszek szellemlakója. Szedem sátorfámat, dalra nyitom számat, utolsó búcsúzóra.
Egy tanácsot adok: sose sirassatok. Inkább voltam terhére annak, kit szerettem; - miért nem lehettem barátja és testvére? Késő szánom-bánom, de a másvilágon megbűnhődöm majd érte.
Én is megbocsátok minden aljasságot, mit vétettek ellenem. A bűn eredendő, s az ember esendő, immár sose feledem. Szívemben újulva, színed elé hullva, bocsáss meg, én Istenem.
Egy kérésem van a kedves klubtársakhoz és esetleges olvasóinkhoz...
Létezik egy Kosztolányi Dezső versfordítás. A mű címe "De profundis" és a szerzője Lord Alfred Douglas.
A dilemma a következő: az eredeti -vélhetően angol nyelvű- verset se égen, se földön nem találjuk, ahogy Kosztolányi forrását sem.
Felmerült a kétely, hogy esetleg nem is létezik és valami tévedés van a Kosztolányi gyűjteményben.
Egy tény: létezik "De profundis" címen mű, de az egy levél, amit Oscar Wilde írt börtönévei alatt /meg számtalan költő is komponált ilyen címen verset, de ez most nem érdekes/.
A kérésem a következő: ha esetleg valaki tudja a fordítás forrását, vagy birtokában van az eredeti idegen nyelvű Douglas-vers, kérem írja meg nekem a publikus email- címemre. Előre is köszönöm a segítséget!
Bemásolom ide a Kosztolányi-féle fordítást:
Lord Alfred Douglas
De profundis.
Szeretek, ám nem úgy, ahogy a többi, ki kérkedik a szívvel hevenyén. A hűs világ nem tudna csak gyűlölni; ha dalt írok, rejtem szerelmem én. Homályos szók fekete függönyébe fut a bús álom, s a szent gondolat az ajkaimon úgy vergődik égve, mint rabmadár, ha napsugárokat pillant meg a sudár fák méla lombján. Be jó, be jó, hogy nem jön egy se ki. Az északi szél künn dühöng mogorván, nyomuk jeges halálkín követi: s amint az észak fél a röpke déltül, a kismadártól retteg a világ. Álmom megöli, szómtól holtra rémül. Hajó vagyok, mely küzdve siklik át s nem bont vitorlát: árva ajkaimrul zavart nyögés búg, sose tiszta hang, lelkemben évekig halk, hosszú kín dúl, csak néha hallasz fájó, tompa dalt s e dal fojtott, ijedt és sose pajzán börtöndal a bús Félelemnek ajkán. Átok reád, világ, te szörnyű lelkű! S mégis szeretnélek, csak ő legyen hű.
Megtiltottam magamnak az imát. Szemérmetlennek érzem a könyörgést kicsinyes ügyeimben valakihez, akivel jódolgomban nem törődöm, de oda se figyelve nevét a számra hiába veszem.
Kiskorunkban korán imára fogtak: „Aki ételt-italt adott, annak neve legyen áldott”, „Én istenem, jó istenem, becsukódik már a szemem, de a tiéd nyitva, atyám... - mi meg, kis imamalmok, ledaráltuk. Megérteni nem volt kötelező.
Később ott voltak a felnőtt imák: meghalt férfiért, meghalt nőért, jó halálért, beteg gyermekért, ima esőért, a káros eső megszűnéséért, ima állatvész idején, járványos betegségek idején.. Mintamondatok minden alkalomra, személytelenül, mint az útikönyvek feltételezett párbeszédei az utcán:
„Meg tudná mondani, hogy merre van... „Forduljon az első/második/harmadik kereszteződésnél jobbra/balra, az orvosnál: „Állandó fájdalmaim vannak. " „Vetkőzzön le, megvizsgálom. a rendőrségen: „Le tudná írni a személyt?" „Barna/szőke/fekete hajú " és így tovább.
Néha úgy fakad szívből a fohász, mint a sóhaj vagy mint a népdalok. hogy aztán később szájról szájra járjon: .adjad, hogy rövid életem minden napja nékem nevezetes és drága legyen, adj kedvet, bátorságot és erőt, hogy mindennap valami hasznosat és jót cselekedjek, hogy ne vesszen örökségemből egy nap sem... Még nappal vagyon, addig akarok munkálkodni, mert eljön az éj, hol senki nem dolgozhat. "
Az Isten, akit én elgondolok, szereti ezt az imát. De van sok ostoba, gonosz kívánság, van állami közóhaj vigyázzállásban. van Imádság háború idején...
Kedden kora reggel arról írtam, hogyan száll az ég felé egyidőben kétféle könyörgés, kétféle füst, Káiné is, Ábelé is: Áldd meg fegyvereinket! " „Engedj élni minket!” Amerikában még éjszaka volt, szeptemberi.
„Isten titka, hogy velünk van-e, vagy sem" - írja Thomas Mann a Józsefben. A hit Isten gesztusa. Egyikőnk fölött mennybolt van, másikunk üres égboltra tekint. Egyikőnk egész életében keresi Istent, másikunk permanens párbeszédet folytat vele. Ami Isten - vagy Isten hiánya - és az ember között történik, a legszemélyesebb szférában zajlik le. Istenélményről beszélni olyasféle. mint megtörni egy tabut.
Van egy ismerősöm. Talán szentasszony. Mindenesetre történtek vele csodák. Bárkivel történhetnek, aki hinni tud. Amikor hitéről, imádságairól és Isten kitüntető kegyéről mesél, mindig kényelmetlenül érzem magam. Zavarba hoz, hogy kiszolgáltatja kettejük titkait. Később felmentem: „boldog együgyűségében teszi”. Amikor imádkozunk, boldog együgyűségünkben tesszük. Az ima a legmélyebb bizalom jele. Ima közben nem jut eszünkbe Isten művén, a teremtett világ tökéletlenségén tanakodni, s azon sem tépelődünk, miként lehet Isten a legfőbb jó, ha megengedi a gonosz hatalmaskodását, s az élővilágot katasztrófák garmadájával ostorozza. Nem firtatjuk Isten titkait, s nem kételkedünk benne, hogy imánk meghallgatásra talál. Miként lehetséges ez? Egyházi gimnáziumba jártam (Budapesti Patrona Hungariae róm. kat. leánygimnázium, 1959-1963). A negyedik évfolyamot hitvédelemre kellett oktatnia a hittantanárnak. Önfejű okostojás voltam, és úgy vélekedtem, hogy a hit nem szorul védelemre, tehát nem voltam hajlandó elsajátítani a tananyagot. Ostobán viselkedtem, ugyanakkor a lázadásnak mindig van igazságtartalma. Úgy éreztem, hogy a hit, az emberi lélek kapcsolódása a transzcendenshez, az ember személyes ügye, akár az ölébe hullott, akár megharcolt érte, s ez ellen, vagy e mellett teljesen lehetetlen észérvekkel kiállni.
Ma is így gondolom. „Ne félj, csak higgy” - mondja Jézus (Mk, 5:36.). Az ima a hit artikulálása. Olykor zsolozsma, napi megszokott gyakorlat, vagy gondok közül fölszálló fohász, máskor a kétségbeesés szakadékában tett fogadalom, vagy épp alku-ajánlat. Arcátlanul üzletelni próbálunk Istennel, hogy késztessük, sőt szinte kényszerítsük: hallgassa meg szavainkat, fogadja el ígéretünket, mentsen ki nyomorúságunkból. Üzleti ajánlat Istennek: a nem-evilági profán nyakonragadása. A pillanat megrendültsége képessé tesz rá, hogy kitépjük - kigyomláljuk - lelki posványunk valamelyik elemét, és felajánlva, jobbá válásunk építőkövévé változtassuk - amiként a szentmisében a pap felajánlja és átváltoztatja a kenyeret és a bort. A kegyelem fölemel, a kegyelem lesújt; lasszó van az imát mormoló nyakán és az isteni rodeólovas mind közelebb rántja magához. A kegyelem az a kegy, hogy érezheti a kezet, amelyik tartja a kötelet. Talán azt képzeli, hogy szabad. A kötél - a póráz - azonban egyre rövidebb.
Isten titka, hogy velünk van-e, vagy sem. De ha nem éreznénk azt, aki tartja a kötelet, hová címeznénk szavainkat, az imát, félelmünk egyedüli ellenszerét?
nézek magam elé két álom közt a kormozó időben — hiába a megrendülés a valóság áztatta ígéretek a vágy: belemarkolni a csöndbe félszegen ügyetlenül morzsolgatni a bizonytalant — hiába hisz újra és újra fölsikolt bennem tekinteted hiánya magad vagy magam én IS — s ketten együtt egyek... talán — —
Itt élsz még mindig bennem, a siralomházad vagyok. Jársz-kelsz a véremben föl-alá, bordámnak dőlsz, kopogsz, hallgatod lélegzetedet, mintha engem, hallgatod magadat s medencecsontom gödrében éjszakázol és nézed szememen át, amit majd elfelejtek: a háztetők fölött elcsattogó esők magasvasútját, ködbe, rózsákba csavart múltunk gyér díszeit s köröskörül a zárkózott köveket.
Azok a hosszú mondatok... A huszadik század második harmadában fogalmaztam ilyeneket, vidéki tömbházlakásokban. Hajnalra a mohóbb nők is elunták. Némelyiknek felriadt gyereke a szomszéd szobában. Ha nem szeretkezhettek, aludtak volna inkább. Koránkelők voltak, többnyire szorgalmasak, odaadók és aluszékonyak. Hogy is csak? Mindig nedves volt a törülköző a hideg fürdőszobában.
De azok a hosszú mondatok! A világról. Színházról, anyanyelvről, ilyesmiről. Amibe belealusznak a nők, akik megtanultak már egyedül aludni a dívány piros karfájára dőlve, villanyfénynél. Én meg csak mondtam nekik. Beszéd közben jöttem volna rá, miről beszélek, de a megvilágosodás előtt egy pillanattal mindig történt valami. Semmi se történt. Aztán egy reggel bevonultak Prágába a szovjet csapatok. Aztán egy reggel egymagam álltam a tükör előtt. A két esemény között se összefüggés, se különbség nincsen. Ugyanaz a mondat.
Délelőtt kezdtem el, még munkaidőben, néha tikkadt másnaposan, lelkesen és kissé öntudatlanul. Folytattam tulajdonképpen. Nem emlékszem a szavakra, csak a ritmusra. Az ölelkezés vagy a teherautók ritmusa volt az. A billencsek akkor már hamut szállítottak, a folyóba öntötték, színen úszott a lepedéke visszafelé, a forrásvidékre úgy terült, mint famentes papírlap. S nem írtam rá a mondatom.
De mondtam. Elesek, ha elhallgatok. Lehet, fölöttem a fákon villamosított gyümölcsök lógtak, s legőszintébb motyogásomat hazafelé menet úgy közvetítették egy meleg szobába, a posta mögött, hogy edzett hasfalukat fogták röhögtükben a szolgálatos lehallgatók. Jó szöveg lehetett, otthon elmesélték nejüknek, pedig titoknak számított. Nekik beszéltem ilyenkor, meg az Úristennek. És nem tudtam, hogy beszélek, csak mondtam. Aludtak már az elhagyott asszonyok, gyerekeikkel, s mint hideg huzat, átvitte őket a másik napba végtelen mondatom, legyalulta rólam a holdfényt. Pedig az éjszaka őrnaggyá dekorált. Reggel olyan senki voltam mégis, mintha akkor kezdeném el az életem.
A hosszú mondat pedig ment a maga útján, sodort is, tartott is felszínén. Úgy döntöttem egy éjjel, Dunának nevezem ezentúl. Ezt a nevet a környéken én tudtam egyedül. A többiek csak álltak libapimpós partjain, némelyiküket csontig sütötte a nap, bordáik árnyékát vetítette öreg barátaikra. Azok, mint kikre vér fröccsent, hátraugortak. Egyetlen asszony aludt békésen a töltés lejtős oldalán, virított fehér lába. Mindenki láthatta volna, de szeme másra állt.
Hol voltunk mi már akkor? Kicsodák? Visszafiatalodtunk a történelembe, a halottak közé, Kossuth apánknak szólíthattuk volna egymást, vagy parasztnak. Ilyen a jó világ. A Duna meg csak folyik, leng szélein a nád, a fűzfa.
Vagyis a hosszú mondat... A közepe óta felejtem, vége már csak ezért sincsen.
havas háztetők virágzó fák: sorsomhoz kötözötten hány fehér káprázatban láttatná a remény a jéghegyek csúcsait de zeng ragyog már hullámzó lelkében a szirén-ének annak kit nem útnak — szökésnek indít a kikötő meglazult árbócomról oldozz fel — ha vagy — Nauszika
Lehet, hogy az a pillanat, a végső még fényes marad, de mit számít, hogy enyém az a villanásnyi fény, ha tudnom meg nem adatik: mi volt s miért vitt, míg elért a végső pillanatig.
A számokat lassan mind elfelejted; a századokról nem tudod melyik; a neveket is nehéz egybe szedned: az emlékezet homállyal telik. Mire kihuny egy világnyi tudat utána kutya se ugat
Tudod, itt nálunk sorra meghalnak az emberek, csendben, egy óvatlan pillanatban kisompolyognak a világból, és csak akkor tudjuk meg, hogy éltek, hogy pótolhatatlanul éltek, amikor azt olvassuk róluk, hogy milyen nagyok voltak, és most már kitörölhetetlenül és végérvényesen velünk maradnak.
De ők ezt már nem olvashatják, és ha olvasnák is, csak mosolyognának azzal a szelíd, bensőséges mosollyal, ahogyan a nagyok szoktak, akik tudják, hogy nagyok, de ezt olyan nyilvánvalónak találják, hogy nem is beszélnek róla. ők nem is meghalnak, hanem elhunynak, kihunynak, mint a láng, mit őrizetlen hagytak, és már parázsként próbálják élesztgetni, persze hiába.
Tudod, nálunk a halál pótcselekvés, önigazolás vagy efféle. Hírül adom magamról, hogy voltam. Itt jártam, csetlettem, botlottam, alkottam, éltem. Most a föld alól fölétek magasodtam, így under ground, post mortem már könnyű, nagy úr az ember. De mit ékeskedjek idegen, cicomás szavakkal, méltatni oly szépen tudtok, hogy már ezért is érdemes volt. És hogy előzőleg vagy utólag az később mindeggyé válik Megdicsőülni sosem késő. Poraim hálásak érte.
Kimérten eldoboltak a rajok. Csak az itthagyott úttörődalok hajlongtak körbe még tovább. Töprengve rágta önmagát a tűz. De hát a jegy kevés, álmos lesz holnap aki nem alhat, tán fel vannak adva mind a forradalmak? Az igazgatói rendeletben is fél tízig volt a lelkesedés.
Nyársat vágtunk. Izzadt a szalonna. Locsogtak a telt üvegek. Foszlott az idő, mint az ökörnyál, mint a fénylő nadrágülepek, arcok, hangulatok, elvi viták, kikönyökölt ujjak és egzisztenciák. A tüzet lestük, hogy elalszik egyszer. (Már megjártuk régi tüzekkel.)
Régi lobogás gyulladt réten, Együtt fájtunk az ásónyéllel. Álmunk zuhogó földdé verve mértük a hitet köbméterre. Bugyogó nevetést kislány hozta, rongyos tenyerünk megfoltozta; Régi szerelem mit mentettél? Len virága voltál, gyolccsá lettél.
Sej dana... dunna ugrik a táncba, Minek is aludna, viszket a ránca, pihe-puha táncba bele sose unna. Így szed ráncba végül a dunna. Dunna, a dunna — óvjad az irhád! Keveset álmodj, horkolj inkább! Sej igazítsad jól a sorsod! Nem kapsz eleget? Vénülj gyorsan! A talpak, a talpak, a tátott talpak Füstté fulladt tüzeket falnak... Talpak, a talpak raknak rendet: van-e tűz, van-e tűz, van-e még... benned? Taposd sebesen, aztán iszkolj! Hallod? Odahaza bömböl a disznód.
Hazafelé menet tűztemetésről kínálgatta hűvös felhőktől késő csillagait a szeptemberi nyár. (A fűben, úgy láttam, haláláig óvta törékeny fényét egy jánosbogár.)
kezed nyoma a tárgyakon rejtenéd magad hangokká leheletté ám a képzelet elold magától s mielőtt végleg kiderülsz már régen tudom hogy öntudatlanul szeretlek
Most már, hogy hajam egyre fehérebb, most tudom csak hogy mindig téged tűzben, vízben madarak röptében téged fák remegésében szelek ostorában téged szeretők tenyerében haragvók öklében téged lányok félénk csókjai közt asszonyok boldog ölében téged örömben és szomorúságban részegen és szomjúságban téged fenn és lenn és mindenütt téged, téged téged kerestetek gyötrőm és gyönyörűségem mindenség szívverése vers.
Az élet a zsibárusok világa, Egy hangos vásár, melynek vége nincs. Nincs semmi tán, melynek ne volna ára, Megvehető akármi ritka kincs. Nincs oly érzés, amelyből nem csinálnak Kufár lélekkel hasznot, üzletet; Itt alkusznak, amott már áll a vásár, A jelszó mindig: eladok, veszek!...
Raktárra hordják mindenik portékát, Eladó minden, hogyha van vevő: Hírnév, dicsőség, hevülés, barátság, Rajongás, hit, eszmény és szerető. Aki bolond, holmiját olcsón adja, Az okos mindig többet nyer vele, A jelszó: egymást túl kell licitálni, Ádáz versennyel egymást verve le!
A szív az üzlet leghitványabb tárgya S eladják mégis minden szent hevét. Akad vevő rá, egymást licitálja, Hogy a holmit atomként szedje szét. Folyik a vásár harsogó zsivajban, Az egyik kínál, másik meg veszen, Csak néhol egy-egy végképpen kiárult, Kifosztott lélek zokog csendesen.
Egy-két bolond jár-kél a nagy tömegben, Bolondok bizton, balgák szerfelett, Eddig az ő példájukat követtem, Ezután én is másképpen teszek, Lelkem, szivem kitárom a piacra, Túladok én is minden kincsemen... ...De nincs erőm íly nyomorulttá válni, Óh, nincs erőm, én édes Istenem!...
Cumae felől bicegve jött az alkony, mint kék vitorlák álltak a hegyek s ők ketten ültek lenn a sziklaparton és bámulták a rozsdamart eget. S midőn az est ködöt kevert a kertbe, ők csak nézték némán a kék vizet s tógájukat fejükre húzták, melyre fehér holdat kaszált hat évtized. S midőn a kert, mint régi palettáknak utolsó zöldje, vén lett és sívár s midőn Baiae felett a pineáknak fejét az alkony egybefogta már, s midőn a Cap Misenumról a május narancsszagot hozott a mirtuszokra – így szólt az egyik: Pontius Pilátus, emlékszel még a régi májusokra? Ma harminc éve voltam a vendéged, hogy helytartója voltál Judeának: bíborban jártál, liktorok kísértek és rám üzentél, hogy a kertben várjak. Aztán lejöttél és borodat ittad s míg homlokunkra szállt a nyár pora, zsidók legyeztek s te e népet szidtad, mely halni gyáva, élni ostoba; e rút népet, mely röhög a Cézáron, és nem tűr semmi béklyót, semmi jármot, de a keresztfán is vitatkozik, e népet, mely semmit sem tud a szépről, mely ma elájul egy korbácsütéstől, s egy kettőspontért holnap halni kész.
Aludni mentél. S én még aznap éjjel az utcákon bolyongtam szerteszét, mocskos lányok közt, kik vad szenvedéllyel hívtak magukhoz, míg szennyes, sötét sikátorokban, szemét közt, a sárban kivert gyermekek, rokkant nagyapák hevertek, akik szemük olajában hordozták népük roppant bánatát. Egy kis lebujba tértem, hol a mécses bizonytalan világot szőtt a kétes falakra és egy meztelen leányra, ki ott táncolt a rojtos szőnyegen. Uszálynak lengett mögötte az ámbra- illat s fejét unottan dobta hátra, mint hogyha húzná nagy, vörös haja, s nedves szemét, mint hogyha csókra várna, félig lezárta s a lassú, parázna táncot oly álmos, barbár kéjjel járta, hogy szebbnek tűnt nekem, mint Kleopátra s azontúl minden nap megnéztem őt. És hangja, amely durva volt és édes, megrészegített, míg a kormos mécses mellett ültem a néptömeg között, és már nem kellett kérlelnem hiába, míg egy napon, kifestve, meztelen, a langyos judeai éjszakában az Olajfák hegyére ment velem. Még ott ültünk a cédrusok tövében, midőn a dombok közt kikelt a nap, és ekkor néztem először a szemébe, mely hosszú volt, mint egy datolyamag.
Ezentúl őt kísértem éjről éjre Jeruzsálem sötét kocsmáin át, ahol a város fiatalja s véne zeneszó mellett itta rossz borát: aranyifjak, zsebmetszők, zsoldosok között táncolt vörös, megoldozott hajával, míg olajos, barna testét kopasz írástudók pihegve lesték, s mellbimbóját, min vöröslött a festék – míg egy napon nyom nélkül elveszett. Szolgáim három hónapig keresték s én még nagyon sokáig és titokban a kocsmákban töltöttem minden estét s nyomát kutattam a sikátorokban, hírhedt házakban, börtönben, görög kerítőnők és leprások között, de nem találtam meg vörös haját. S aztán, egy év után hallottam róla, és azt mesélték: egy ifjú zsidóval látták nemrégiben Cezáreában, egy megszállott, bolyongó lázadóval, ki házról házra járt többedmagával és prédikált, s kit úgy hívtak: Jézus, a Nazarénus, s akit az Olajfák hegyén, a kertek mentén elfogtak és keresztre vertek. Mivel hírmondó sem maradt utána: felelj, Pilátus, emlékszel reája?”
Pilátus, az emlékek közt keresve kezét hallgatva tette homlokára. Aztán így szólt: – „Jézus, mondod? Jézus, a Nazarénus? Nem emlékszem reája.”
