Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Mint két komótos nyugdíjas pedagóg, kik elterítik hervadt májfoltos tenyerük. Na így ébredtünk rá egymásra ahogy kapkodtunk a távkapcsoló iránt ahogy még egészséges szemünk rejtvényekbe meredt és lassan öregedtünk. Csak három percre sűrűsödtünk vegzálva és belelihegve hogy a gyerek, hát istenem, majd valamikor elrepül…
és nem vettük észre, már régen fák voltunk (most kezeimben kopogtat egy messzi szemüveg) ágaidról hajlanak az arcomba tincsek mint ráncokba forradó zöld levelek.
Mindenhol mindenben csak téged rejt s ragyogtat volt verejtéked: a csillogásban üres jászol, ha mindenekben te hiányzol. Egy széthullt oltár lesz vigasz most már: „meddig feledkezel meg, még Uram, rólunk és hagysz minket választalan?!” A veszteség lett édes gyermekünk. Egyre inkább örvendezünk a folyton kevesebbnek. Csak szívhangjaink hevesebbek.
Itt kérem, ne tessék hangoskodni, itt tessék sutyorogni, itt tessék néma csöndben szemlélődni, itt kérem, a gyerek legyen jól nevelt, odaengedjük, Uram, hozzád, a kisdedeket, de csak a jólfésülteket, a kitűnő tanulókat, a mise után cukrászdázókat, akik nincsenek pótvizsgára utasítva, akik nem húzgálják a mások haját, akik nem ragasztanak rágót a padra, sem a suliban, sem a templomban, akik illedelmesen unatkoznak, akik csak fejben adnak csúfnevet a misén üldögélőknek. Ez kérem, egy komoly hely, tessék nem összeprüszkölni a Jordán vizével, mikor alámerítkezés után fel tetszik bukni belőle, tessék halkan szidni a farizeusokat, mert még meghallják, s jaj nekünk, ne tessék vizet borrá változtatni, így is eleget iszik már ez a potyázó népség, ne tessék rossz életű nőknek folyton megbocsátani, mert ideszoknak az úriemberek közé, és az elegyedés nem szül jó vért, nem véletlenül vannak kerülethatárral elválasztva egymástól a társadalmi rétegek. Olyan ez, mint a zserbó, a lekvár benne nem tészta, a tészta nem lekvár, se nem dió. Mindenki különüljön el, fő a rendezettség, a komolyság, az ünneplőbe öltözés, beöltöztetjük a lelkünket és főleg az arcizmainkat, mintha mindenki fogásztól jönne, és kapott volna zsibbasztó injekciót. Bezsibbasztott minket az élet, tudnék mesélni, Uram, az biza nem fáklyásmenet, a kereszten is tessék diszkréten vérezni, nem összecsöpögtetni mindent, mert most súroltunk fel, most vakartuk ki a gyertyafoltokat, most mostuk ki a textíliákat, mi munka van ebben, Uram, ha tudnád, mi fáradság! Ezért nem vigyorgunk mi, nem örömködünk össze meg vissza, remélem, a mennyben is rend lesz, nem táncikálás meg duhaj zenebona, remélem, lesz kötelező énekrend, én nem tudom, a falak is úgy tele vannak itten tetoválva, piros, kék, sárga, zöld, arany, csiricsáré színekkel, lehetne diszkrétebb, méltóságosabb. Ugye, Uram, nem te csiklandozod az orrcimpámat pitypangpihékkel? Ugye rávillantod tekinteted rosszallóan a ministránsokra, ha vihogva oldalba könyöklik egymást? Ugye, nem hagyod, hogy a tavaszi bolondság elszedje a kevés megmaradt eszemet? Uram, ne kezdd már megint, ne akard, hogy kacagva pörögni kezdjek itt a te szent templomod kellős közepén, akár a búgócsiga, ne akard, hogy hanyatt essek a padlón, és bámuljam, miként kavarog felettem a boltozat aranyozása meg a fény… Uram, ne rúgass be kegyelmeddel engem, ne kelljen szégyenkeznem utólag. Uram, még szerencse, hogy egyedül vagyok az egész épületben, pontosabban kettesben veled, maradjon ez a mi kis titkunk.
Itt ült össze a vésztörvényszék. – Ütöttek, uram, rúgtak ezek a kutyák… – Csend! Mit mondott maga a kormányról? – Semmit. A pénz felől szóltam, de azt sem úgy… – Szidta a kormányt, szidta a pénzt. Azt mondta, jobb volt a régi világ, és fejbe vágott. Itt van! – és a katona levette fejéről a sapkáját. – Majd én elmondom a törvényben, hogy volt… – A törvényszék itt van. – Itt?… – Elismeri, amit ez a katona állít, vagy hozzunk tanúkat? – Minek a tanú? Olyanformán volt. Ha megbüntetnek, hát megbüntetnek, de engem ne taszigáljon senki… Felállt egy ember a tábori székről. – Bevallotta! A tanácskormány élete: a hitele és a pénze. Aki ebbe belegázol: az életünkbe gázol. Ez az ember ezt tette. Mit érdemel? – Kötelet! – Még egyszer kérdem: Mit érdemel? – Kötelet! Az öreg paraszt csak állt és nézett. Játszanak ezek itt vele? Árokparton törvénykeznek? Micsoda komédia ez? Majd szól nekik, hogy büntessék meg, ha már haragjában rosszat szólt, de eresszék most már el. Az ökrökre eddig már jött vevő. Az asszony még elpotyázza azt a két szép állatot… Könyörgőre fogta a dolgot: – Tiszt uram – csak így szólok, mert nem látom a sarzsiját –, értem én a szót. Nem tagadok a törvényben sem semmit, de most már eresszenek! – A kezét hátra kell kötni! Engedelmesen előre tartotta a kezét. – Így is lehet, ha ez még hozzátartozik… Hátracsavarták kezét, és megkötötték. A páncélvonat egyik ajtaja kinyílt. Álmos, vörös szemű ember csúszott le a földre. Kötél volt a kezében. Fogai kilátszottak, mint a nyúlnak. Dülöngött egy kicsit, és a földet nézte. – Vigyétek! Majd a többi kutya megtudja, hogy a proletárdiktatúra hogy bünteti, aki belénk rúg! – Uram! A patakparton már sűrűn álltak az emberek. – Csak nem akasztják fel? – Fenét! – mondta valaki. – Ráijesztenek az öreg parasztra. Eztán majd befogja a száját. De a gondolatok közt dermedés nőtt. A hurok már ott lógott az egyik fűzfa ágán, és egy ládát tettek alá. Körülötte katonák feltűzött szuronnyal. Az öreget bevezették a körbe. – Álljon fel erre a ládára! Tanácstalanul körülnézett. Aztán a földre. Mit akarnak ezek? Magasságos Isten! Kik ezek? Olyan idegenek, olyan komorak. Szemükben a valóság kegyetlen varázsa. Nem igaz… hát, hogy lehetne igaz?… Feldobták a ládára. Amikor felegyenesedett, már nyakában volt a kötél. Szemében csak ekkor csillant meg a halál közelsége. Le akart ugrani, de a hóhér erősen fogta. – Mindjárt kapálódzhatsz! – és fogainak fehér ínye látszott. Az öreg szemei irtózatosak lettek. Még küzdött. Átkiáltott a patakon: – Emberek, emberek! Ne hagyjatok!… A tömeg mozdulatlan volt. A halál igézete összeszorította torkukat. Lábaikba ólom futott. A kiáltás átreppent a víz felett, és elenyészett. – Isten! A fűz vastag ága megrándult, és himbálódzni kezdett. A remegések végigfutottak a fán, de egyre fogytak. Aztán csend lett. A patak vize s az emberek aztán szétfutottak a hírrel. A katonák visszamentek a páncélvonathoz. A hóhér odaballagott a magas emberhez, ki a tábori széken cigarettázott. – Rendben van! Az fel se nézett. – Lefekhetsz, Bika! Majd szólunk, ha lesz valami. Az az ember aztán egyedül maradt. Később felkelt, eldobta cigarettáját, és oda se nézett a fára, melynek vastag ága görnyedten tartotta Bíró Jánost Antalosról. Ennek az embernek hosszú, sápadt arca volt, és orosz tányérsapkát viselt.
Tudtam, hónapok óta, talán esztendeje is már, és mégis bújtam a gyásztól, gyáván kérve halasztást, gyáván bújtam, ahol lombot bont még a reménység. Hátha? Hiszen Jákob maga fogta kezében a köntöst, vértől ázottan, dúvadtól összeszakítva, és mégis diadallal jött fel József a sírból. Vége van ennek is immár, nézz a szemébe a gyásznak, birkózz meg vele úgy, ahogyan tudsz, nem menekülhetsz, rád feni most a fogát. Törd össze, ha kell, fuvoládat, most a valóság arcát hangok fátyla se rejtse, nem sirató lányok lágy éneke, ordas üvöltés kell, feneketlen mélységből törjön fel a jajszó. Ó én bűnöm, nagy bűnöm, mért is vonakodtam én, aki élek, idézni szavaimmal a holtat, és megvallani, mellem verve: hiába szerettem, csapzott szőke haját sem tudnám már a szeméből félresimítni baráti kezemmel. Messze került már, mély kút lett a barátság, irtózat belenézni, csobban a kútban a kő, de hiába, ha nincs felelet rá. Hogy szóljak hozzád? Emlékszem régi szavakra, távolból jönnek már, jaj haloványul az emlék. „Béke” – daloltad s ez röppent ajkadra: „szabadság”, mert ajkadra a Múzsák szárnyas szókat igéztek, s béke van és szét vannak tépve a drótakadályok és nem vagy többé. Pedig érted volna az ünnep, hogyha a serlegből frissen csordul ma tej és méz, harcok után, mikor népét szólítja a Múzsa, pásztor-népét, mely hozzá hű volt a halálig, és nem nézte hogyan leskelnek rá a kalózok. Oly sok gyászt fog dús kévébe a gyász, amit érted kell hordoznunk, meg-megcsuklik alatta a vállunk, s elfojtott sírások magva peregve piroslik. Annyinkért el nem sírt könnyünk gyűlt a kehelybe, mit keserű italáldozatul tartunk ma fölötted, elsőnek te fogadd, siratottak közt te az első vagy, te a legszebb éneket éneklő varázsló. Ködből font aranyos pálcád illette a néma márvánnyal, jéggel falazott forrást a szívünkben, hogy felszökjön a sírás, felfakadozzon az ének. Mert te vagy az, ki az énekszó hitelét igazoltad, és te mutattad meg, hogy a hősök hőse a pásztor, hogyha nem engedi ajkától elválni a sípot, akkor sem, ha a Hádész torka kitárul előtte. S nem szégyen már görcsös kézben fogni a vésőt, mint mikor áldozatot hoz az első pásztor, az első, kit fene testvérkéz gyilkol, hanem áldozatából kígyózó füst sem kushad gomolyogva a földön, illata égnek száll, karcsú, nemes oszlop a lángja: győz a halálon, mint hattyúdalaidban a forma.
Szakítottunk. Te véresre csókoltad a számat és lihegve kértél, hogy maradjak. Nem maradok. Menj be szépen, én meg elindulok a mérföldkövek között a sárban. Mit nézel? A hófehér éjek után ugye könnyező, foltos olvadás szakadt. Hallod? A vézna fákban a nyarat siratják most korhadt, téli szentek. Ne sírj. A könnytől csúnya lesz a szemed és nem bírom folytatni, ha könnyezel. Hallod-e? Szél szánkázik zúgva a dombokon és itt te előtted fodros a sár. Megértettél? Sár. Sár és Gyűlölet van az alján minden csillogó, nagy szerelemnek. Most menj. Érzem, hogy imádlak és gyűlöllek és ezért most itt hagylak az úton. Kedvesem. Nagyon, nagyon szeretlek és hogyha találkozunk, talán újra kezdem. Menj már.
Oly korban éltem én e földön, mikor az ember úgy elaljasult, hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra, s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg, befonták életét vad kényszerképzetek.
Oly korban éltem én e földön, mikor besúgni érdem volt s a gyilkos, az áruló, a rabló volt a hős, – s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest, már azt is gyűlölték, akár a pestisest.
Oly korban éltem én e földön, mikor ki szót emelt, az bújhatott, s rághatta szégyenében ökleit, – az ország megvadult s egy rémes végzeten vigyorgott vértől és mocsoktól részegen.
Oly korban éltem én e földön, mikor gyermeknek átok volt az anyja, s az asszony boldog volt, ha elvetélt, az élő írigylé a férges síri holtat, míg habzott asztalán a sűrű méregoldat. .............................. Oly korban éltem én e földön, mikor a költő is csak hallgatott, és várta, hogy talán megszólal újra – mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, – a rettentő szavak tudósa, Ésaiás.
Hozzám már hűtlen lettek a csöndek, vagy én beszélek a kelleténél többet, mint csőtöréskor a felbuzgó vizek kristálynyalábja, szájamból zizeg folyton örvénylő és hiú beszéd, amely lassan az agyamat szedi szét. Ó, bár mértéket adna Főnököm, csöndből szabná ki azbeszt-ködmönöm, mutatóujja csendre intene, mely körbeszőne, teste-nincs zene, s a be nem firkált lapon hallgatás szöszmötölne, zsibbasztó hanghatás, hogy mint a konzervsprotni a dobozban, hová Jónás se fér, egy cseppet elnyújtózzam, lelkem meg kopoltyúként teljen el, benn némaság szúnyogja énekel, s mint karthauziak, fejem az égig ássam a gyémántbányászó nagy hallgatásban, szétáztassam papírmasé-magam, szösz-áramlás legyek csak, parttalan, s e kocsonyás rezgésből megszülessen új beszédem, s egyetlen lendületben benne legyen a málna és a kés, a kén s a kő, a gömbvillám s a rés, ne legyek kegyes, se pedig kegyetlen, szegetlen szó, bújjak meg egy szegletben.
Reám figyelj, te nyájas olvasó. Ha még leszek, s miként a konyhasó eláll, s elér ma itt e vers tehozzád, ma hadd kopogjon itt e rím be hozzád. Hisz itt neked ma engem felmutat e furcsa vers, e tompa hangulat. Mutatja azt, hogy én is éltem, és nekem se volt lazább a szenvedés, s miként reád ma, nyájas olvasó, reám talált a gúny, a könnyű szó. Papíron élek itt, ha még vagyok, folyóiratba rejtezett halott. De mégis: élni úgy szerettem én, miként te, kedves olvasóm, szegény.
itt nálunk a városban harmincötezer remete lakik mindegyik külön szobában éli külön életét az aszkézis már nem divat a hedonizmus meg túl fárasztó úgyhogy mindenben a középutat keresik mértékkel esznek mértékkel álmodnak mértékkel járnak ki vécére és mértékkel gyilkolják szomszédaikat akik remetebőrükből nem bújva ki csak mértékkel halnak meg
én nem vagyok remete én Veled élek de Te is remete vagy
Világok álldogálnak egymagukban próféták, szónokok és remeték csupa megváltás eltitkolt alakban csupa szándék és csupa eltökélt kényszer, amelynek rangja ismeretlen gazdája titkos, célja elfedett és mind a többi örök ellenében magának akar múltat és jelent.
Megsebzett tükrök: arcuk és szemük kapálóznak egy békés mindörökben s kiáll bordájuk élein a szög. Érinthetetlen mind, érinthetetlen. Kivárnám, hiszen nincs bennem harag. Megszólíthatna, lehetne velem. Övé lehetnék, hogyha élni hagy. Osztozhatnánk olykor: tiéd, enyém.
De fenn a Göncöl vagy a Jupiter a Plútó, Szaturnusz, Merkúr vagy a Mars nem engedi, hogy elüljön a csel. A Holdra bízza a megbékülést amelyre Júlia szívét se bízta. És szétpereg az írásban a jel a szóban elsiklik az üzenet s csak áruházak nyílnak, nem szívek.
Háj, jó hapsik, pláne dögös csajadékok, húzzunk innen messze-jövendő életeinkbe, ott légyen ki-ki zseniálbróker, esetleg álombéli menedzsment élén mániamunkás, netalán pókerképű elnökök elnöke legfőbb banki tanácsban, egeret görget, kattint, szálljon az ezred- másodpercben hányszor ezer milliárd dollár a hazák sorsa fölé, de lehetnél valamely Komplex húsos aranyfazekánál belső körbeli szörny is, megmondója, melyik nap hány kicsi népet bombáz vissza a kőkorszakba az erforsz, kondor-módon, az álcás muzeológus különítménnyel egy-bevetésben s hány száz konténer, meg a hírzár – ó nem, mi beszéd! még egy esélyt adj! hiszen ez nem más: maga a – Lovagrend! Fönnebb már csak az Isten! alant a csatlós kaszt – mi csak aztán…
Háj, jó hapsik, pláne dögös csajadékok, aprónép fogy, szaporul a veterán, és mind minket néz, hova dugtuk az Osztályt, azt, ki magáért ébredt öntudatára, ki mára magába ölelte a földek, a szolgálat meg a szellem hadait – bíz’ ez az osztály, mint olyan – ejnye, nahát – az ipari parkok titkai közt atomokra lezúzva alvállal! betanított, joganincs ad hoc tímjei önzisgerelnek, ölögetik egymást satupofa normák közt odabenn – idekinn ácsorog, önpusztít a fölösleg, gaz nyakig ér, hol volt, hol a gyár, a mezők rendje, az iskola kedve, ki tudja, szürkén-feketén, a deres hajnali tereken várod a gazdát, kellesz-e aznap, betörést, rablást fontolsz: vebmester, sőt rendszergazda se fér több, nem hí téged az álfőrendőr, nem üzen a szende megélhehetési miniszter, bulvártollnok-seregek cinikus dirije se hí, hagyományőrző lovasíjászok hitlerbajszú, szálasi-mosolyú feltüzelője esetleg, döf zsigeren, latin ábécédet tenni rovásba, meg hogy az Osztag, verni cigányt, hitemást, fejjel lefelé fölhurkolni a komcsit, marhavagon, Duna fogytán másegyebet kitalálni… Csipszes zsacskód reccsen, lanyhul sétapalackod a metrón, zajszenny dugja füled szét, szemhéjad leragasztva – mi lesz még?
Háj, jó hapsik, pláne dögös csajadékok! Ezerév legleg elhazaárult állapotában kiveti magából népét ez a szelíd-szép kis gida-ország, húzzunk el hát messze-jövendő életeinkbe. Itt most gyöngül az elméd, látszat a dolgod, sorvad a nyelved, a szíved a Szándék hernyótalpa alatt – nem, nem jól van ez így, műkörömépítész hug, masszázsszalonok kiürült altündére! Te, nem jól van ez így, szőrtelenítőművész öcskös, az, ki az anorex tini lány pörsent ajakán múlt heti kaktuszt kényszerpedofil módján kukkolsz! Fránya fogóval drótkarikát nyomj árva, lobos csikijébe – mert ez a vég, idióta világod eluralta a sátán. Uraim, a balhét persze, hogy elviszitek majd.
A szocializmus, szegény, államosulásra volt hajlamos, és jelentkezett, persze csürhéstül, aki maga volt szívesen az állam. Pártoljuk tán ezeket, visszamenőleg? Ők talán minket pártoltak? És nem mi, balgán, őket? De legalább enni hagytak! És morzsoltak kultúrát elénk. Most viszont éljünk éhségben és szent tulajdonáhítatban, mert keresztényileg kedveznünk kell a gazdagoknak? Ez következik most? Ugyan miből következik ez?
*
Egy munkás morfondírozása
Hol a hazám?
Lehet, hogy nem építettem, csak hittem? Lehet, hogy nem építettük, csak mondták? Lehet, hogy rég eltűnt, csak most vesszük észre? Lehet, hogy nem tűnt el, csak kivetett magából?
Túl hirtelen lettem hontalan. Eddig állítólag enyém volt az ország, mondták és mondtam, hogy magamnak építem. Most szertenézek, s nem lelem.
nem tudom mi kellene egy esetleges találkozás hátulütője az esetlegesség ha biztos volna sem lenne jobb vele állni a véget nem érő sorban vagy melletted a folyamatos megérkezésben mindkettő félelmetes de itt lenni sem kevésbé
Egyszer azt mondtam a nagyapámnak, mire annyi idős leszek, mint ő, ki fogják fundálni; hogyan nyújtsák meg drámaian az ember élethosszát. Kinevetett, azt mondta, annak idején ő is ezt hitte, és tessék, most itt van öregen. És én is ide jutottam. Az öregséggel nem az a baj, hogy egyik istenverte dolog jön a másik után - hanem hogy minden istenverte dolog egyszerre jön, állandóan.
Az öregedést nem lehet megállítani. A génterápia, a szervátültetés, a plasztikai sebészet megtette a magáét, de az öregség mégis utolér. Ha új tüdőt kapsz, a szíved egyik billentyűje áll le. Ha új szívet kapsz, a májad dagad akkorára, mint egy felfújható gyerekmedence. Cseréltesd ki a májad, és a stroke intéz el. Ez az öregedés adu ásza: az agyat még most sem tudják pótolni. A várható élethossz már jó ideje felkúszott a kilencvenéves határig, és azóta is ott stagnál. Kihoztunk magunkból mindent, amit lehetett, de aztán Isten megmakacsolta magát. Az emberek tovább élhetnek, és tovább is élnek, csakhogy öregemberként élik azokat az éveket. Ebben nem változott igazán semmi. Mert nézzük! Amikor huszonöt, harmincöt, negyvenöt vagy akár ötvenöt vagy, még úgy érzed, előtted az élet. Amikor hatvanöt leszel, és az út végén már látszik a közelgő testi hanyatlás, ez az „orvosi, sebészeti vagy egyéb terápiás kezelés és eljárás” kezd érdekesen hangzani. Aztán hetvenöt leszel, a barátaid meghaltak, legalább egy fontos szervedet már kicserélték; éjjel négyszer kelsz fel pisálni, nem tudsz úgy felmenni a lépcsőn, hogy ki ne fulladnál - és még azt mondják, hogy a korodhoz képest jól tartod magad.
Az, hogy ezt becseréld tízévnyi új életért egy háborús övezetben, bizony egyre inkább pokoli jó üzletnek tűnik. Főleg mert ha nem teszed meg, tíz év múlva nyolcvanöt leszel, és szakasztott olyan, mint egy mazsola: töppedt és ráncos. Csak persze a mazsolának sose volt prosztatája.
Lágy, puha sorokat szeretnék rólunk írni hóba süppedt lábnyomokat a csendben, akár január első hajnalán, mikor a pelyhes utcán hazafelé tartva csupán ketten vagyunk. Ujjaink kesztyűtlen kapaszkodnak össze, érzem sorsod lenyomatát tenyeremben a többi kusza vonal között, és én is ott lüktetek már végleg a kézfejeden húzódó ér kék boltíve mögött.
*
Most kellene
Most kellene kimutatnom pedig, kimondani, mert most vagy itt, most, hogy minden más, mint eddig, hogy az Egész sok apró darabja annyi év után végre összeállt. De lázadok, direkt dacolok (veled), feszítem a húrt, tesztelem határaid, hogy vajon meddig terjed a türelem, s – mert még nem tudom a titkot – azt is, hogy hol kezdődik vagy hol ér véget a szerelem.
várj csak, hogy is kezdjem, hogyan magyarázzam? a privát élményben nyilván nem az a lényeges, ha mindenki saját verzióval rendelkezik, hanem hogy senki sem tudja, vajon a másik is ezt birtokolja-e, vagy valami egészen mást. feltételezhetem például, hogy az emberek nagy része egészen másképp látta (ha látta) ma hajnalban az orion-övet, mint mondjuk én.
elmondanám, ha nem unnád, hogy láttam, ott fönn derűs az ég, „most megvan” – gondoltam, valami tiszta, fényes nagyszerűség, mintha megtaláltam volna a kapcsolatot a prímszámok között – láttam, barátom, messze láttam.
rácsodálkoztam ama hajnali égboltra, mely mint kegyelem terült fölém, s félszegen éreztem, nincsenek kezdetek. nincs első pillanat; nincs olyan szó vagy hely, amely bármely történetnek az egyetlen lehetséges kiindulópontja lehetne. nincs megállás: ide-oda jár az inga, az elhúzó kukásautó szele szétszórja a járdaszegélynél épp csak összesepert szemetet; valóság és fikció, anyag és szellem millió módon fonódnak össze, az egy szál harangvirág bömböl a hunyadi téren – teljesen önkényes tehát a választás, hogy honnan indulunk.
igen, valami többismeretlenes egyenlet vendége voltam.
a zöld gumipadló és a szag ahogy ázik rajta ötszáz könyv egy elvesztett röplabdameccs emléke még nyolcadikból tíz nullig a szerva itt aztán a bal hátsó kiismeri az irányt többet vagy jobban kellett volna hazudnom magamról és egy elképzelt jövőről három emlékezetes vereség az örökké felkészületlen ellenfél vagyok aztán a felázott pincében állva is ugyanez egy Rilke-vers lapját sodorja elém a víz jól jönne az a zöld gumipadló ezt mondtam neked a telefonba te meg azt hogy más ilyenkor adja fel de én kiterítettem száradni a rengeteg könyvet
és megőriztelek látod téged is pedig időben kellett volna elhagynom a pályát itt maradtam és tovább hazudok neked vagy rólad hogy szép volt vagy az lehetett volna ha és bár nem tudod és én sem hol az otthonom még mindig hazavárlak
ha egyedül vagyok, megpróbállak hangosan kimondani. mint azt a történetet, aminek időben és térben eleje és vége van. mondom egymás után a szavakat, befejezem a mondatokat, hallgatom a csendeket a csendek között.
ha egyedül vagyok, olyan történetet mondok magamnak, aminek az eleje és a vége egy időben és térben van. és amikor kimondalak hangosabbak lesznek a csendjeid a csendek között.
Madagaszkár szigetország, messzi Dicsőségét egekig degeszti – Örömünnep tombol, ha tavaszt vár, Mennyre is plakátokat ragaszt már. Hivatalból sok kisikált uracs Vigyorog, mint haramiás kulacs, Csókos bokály, ostor, madaras tál – Falvédőn él boldog Madagaszkár!
Büszke földjét igaz fajta lakja, Bárkinek van ipa, napa, apja – Nagy a család, szapora a jószág, Szép hagymázzal dacol a valóság, S hogy főtörzsek, hős törzsfők megértsék: Lefagy az ész, de fő az egészség!
Szolga félsszel suny fejet a malgas – Némán harsog, de neve ma: „Hallgass!”
Néphumorban a fene se tréfa… Hemzseg, zsúfolt a majomkenyérfa! Ős törzsökét frusztrált falu vájja, Floreálhat kortárs faunája – Védettek és veszélyeztetettek Kipusztulnak szeszélyekben, tettleg. Szent hona jön gerincteleneknek – Könyvek, költők gerinctelenednek.
Madagaszkár: hit! Vivát Benyovszky! Posztjáról itt egy csicskást se nyomsz ki. Mind félmajom, vagy tán az, egészen – Fogy a banán, tűnik közön s kézen… Fészekrablók, ragadozó fosszák Fosztják a kínt – adakozón osszák! Gyáva gőggel meglapul a malgas – Kiskirályok közt nagy úr az alhas…
Megüzeni ágrólszakadt gazdag – Köteles a póri gatyamadzag… Ha ki irigy, lázad s fanyalogna – Kösse magát honos fafajokra… Ha hatalom máza tapad rájok, Szót is visznek vázapapagájok, Variálnak varik, makik, indrik – Indirekt van, ami, s akik mindig.
Ismét henceg, de mit ér a malgas, Ha a harcos semmiség hatalmas? Köznap is vak gyűlölség, haragnap – Betűt vetnek, új ugart aratnak… Mind bennszülött! Kinn züllött világ van. Itt bezártan fertőz több silány tan – Oktat lopni, hazudni meg csalni… (Ó, jaj, még kell hakni, még kell talmi!)
Madagaszkár serény sziget, messzi – Körben dühödt néptenger fereszti… Ha ki rajta pattog, hadar – az sztár, Habár titkár, bankár maga gaz kár! Madagaszkár irtott, vad bozótnak Szavalt szózat, irtózat s bohózat – Isten arcán mocskos ragtapasz, sár… Gyönyörű hely, otthon Madagaszkár.
Akartátok vagy sem, itt vagyok, mint hálójába ragadt pók: önmagam labirintusa. Meggörbült tükrömben magamat meglátni félek. Ahogy körülöttem a falról leolvadnak az órák, a betonfalak között elkószálnak az álmok, és rohannak a füstfelhők fölé. Kívül görnyedt hát és szélfogó göndör haj. Belül fogaskerekek, mint elsüllyedt malmok őrlik a múltat, s kék, puha köd jövőről álmodnak a szív lomha billentyűi.
