Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Halott sirály a méregzöld füvön, fekete szemgödrében szelíd mosoly. Riaszt a rothadó madártetem, ijeszt, ahogy a nemlét üzen: esztétikusan és félelmetesen.
*
Csak törmelékek, romok, elfolynak napjaim, lepereg az idő ujjaim között, elszakad a kötél, nem tart meg se hit, se szeretet. Istenem! Engedj egy piruettet, mielőtt végképp lezuhanok.
*
Ág veri ablakot, elhaló cipőkopogás szabdalja a csendet, félek. Minden összetört. Üvegszilánkok a vértócsában, a félelem kikristályosodott pillanatai.
*
Álmomban Velencében jártam, álltam egy ismerős hídon, felémszaladt egy álarcos csapat bolondos- furcsa maskarákban. Hozzámlépett egy ember bíborvörös harangkabátban. Átrepültük az alvó Velencét, alattunk búgtak a szökőkutak, madártoll hullt, mint a hó, s amikor a hajnal fénypalástba bújt, egyedül hagyott a karcsú hídon, és bennem minden úgy maradt, mint ahogy előtte volt.
*
Krisztus időnként eljön közénk, járkál éjjel a házunk körül, hallani, ahogy roppan a hó a talpa alatt. És ha arcát az ablak üvegéhez nyomja, tekintetétől átmelegszünk, kenyérillatúak lesznek szavaink, gondolataink tavirózsák. De ha elmegy, nem marad utána más, csak párnánkon a töviskoszorú.
*
Madártoll hull alá. A fent és lent között kifeszülő lebegés: elfúló sirálysikoly. Ennyi a lét.
*
Rámnehezül a délután. Napfény az üvegpoháron. Jó volna visszaidézni egy levendula illatú emléket, De csak a por, a falakon a penészes idő, és arcom előtt ujjaim kerítése.
Arc és tenger, arc és tenger, hová megy el az ember?! Milyen égtájak hulláma mögé, hogy többé nem is létezik?! Mintha meg sem született volna — nyelve alatt elárvult kaviccsal
— a semmi partjára érkezik. Szétnéz már majdnem emberül, sír, sír hangtalan — — — fekete sirályhoz szenderül. Örök álmát alussza értünk. Mennyi gyászt, halált megéltünk.
Mennyi fejfa sötétül elárvult szívünkhöz, míg hozzászokik vérünk a pengényi csöndhöz. Alvadt halántékkal hullunk a habokba, és osztódunk, fájunk parányi darabokra.
Emlékeinkkel egyre nagyobb íveket rajzol az idő, és leszünk víz, föld, kő. Fénylünk feketén ezernyi alakban — — — és megnyugszunk szépen az örök anyagban.
A gyertyaláng megimbolyog, ha szél érinti, sziklafalról lelóg a lábunk, tekintetünk parti kavics, elmossa a dagály. Most még a határ inog lábainkban, majd testünk a földbe fonnyad. Nehéz elcsendesíteni szívünkben a tájat, s hogy odaát várnak, az sem nyújt vigaszt.
ez itt az előszoba itt a konyha ott a lomtár ott a vécé a vendégek számára itt bent vannak ideiglenesen a gyerekek a férjem és én itt aludtam ne ne nyisson be oda ott a dolgozószobámban haldoklik a nagymama
Megint nem történt csoda Máriák meg a szentek Glória-fényben nem lebegtek s bár a szirének énekének óbégatása idehallik nem kell elúsznom a túlsó partig
megint nem történt csoda jó ez Így mi lenne ha csodákkal áldott küldetéssel kellene megváltanom a terhes világot
Szél visz tőled, szél visz hozzád Őszidők szomorú szakasza Ha kiszalad alólunk az élet, maradj még velem e tétova magányban Vigyen a szél, hozzon a szél Lüktető hold a szoba ablakában fogy és dagad a világ míg él Szaladunk össze és szét Csupaszon ér össze a sorsunk és csupaszon bűnhődünk mindenért Csak bőrre karcolt érintések és vigyázatlan csontszavak Csak érintetlen tiszta párnák és megroppanó gondolat Szél hoz, szél visz elszeretlek múlástól és érintéstől Fogy a világ, fogy, dagad Szél hoz, szél visz mégis várlak porló levél elszalad Csendből az ősz, Füstből a hold elszeretlek magánytól és forgatagtól Lüktető hold, nem lesz kint más Bent csak két test Szél visz hozzád
Nehéz az élet így nélküled. Az út sem egyenes. A kín egyesíti azzá. Élővé varázsol az emlékezet. Itt vagy. S mozdulatod oly tiszta, mint a frissen esett hó. Didergek, hány bucka és hány buktató vár még rám nélküled. Hány fal, kemény és hideg. Megpróbálom megtartani, ami maradt és ami lesz. Megőrizni a perceket. Élettel teli szavakat írni és győzni, győzni nélküled.
— Ugye, nem bántottalak? Ugye, az a csigaház mégsem volt egészen üres: Belőled és belőlem is lakott ott valaki? Ugye, azt a tollacskát visszaadjuk annak a hófehér sirálynak, Ha megint erre jár? És ha te is megint erre jársz, Együtt kopogtatunk majd be a csigaházba, S várjuk, hogy előbújjanak emlékeink... -
Ó fájdalommá őszült életem Ó életemmé őszült fájdalom — mi történik a szerelemmel a batyuddá kötött sivatag útvesztőin nem lényeges — gondolod igazad lesz a halálban halálodban de addig addig —
Bolond öregasszony a hajnal, meztelenül a kertbe szökött, zilált haja a köd, ingó ágakon fennakad, arcán szétkent pirosító a Nap, a hóban topog, vakon benéz az ablakon, s fogatlan szájjal rám vihog.
ha majd minden fal teli lesz könyvvel képpel ki öreg-székben ki pedig hasmánt heverőn olvasgattok önfeledten én szeretteim akkor csöndesen kilopódzom és elindulok a kertünk vége felé mire fölmerülnétek szemetek dörzsölgetve úgy tetszik hogy talán nem is voltam csak valamelyik könyvben olvastatok valamelyik könyvben a sok közül
Éljünk egy kurta esztendőt akár, — hosszabb időt jobb, hogyha nem remélünk — éljünk egy kurta esztendőt akár, de páratlanul, óvatlanul éljünk. Oda, hol az igazság a határ, lendüljünk fel szívünkkel szárnylobogva. Éljünk egy kurta esztendőt akár, de úgy, mintha a legutolsó volna. Milyen kicsiny lesz pletyka, bűn, szeszély, milyen kedves lesz fűszál, eső, hangya, hány üres héjat sodor el a szél, s kicsillan a boldogság fényes magja.
Egy hétmilliós város nem lesz kevesebb, ha elutazik belőle egy ember. De elutazott belőle egy ember, s most puszta és kihalt a hatalmas város.
Bocsáss meg, hétmilliós, hatalmas város, hétmillió jó polgártársam, bocsáss meg, de épp őnélküle nem tudok élni, de senki nem kell más nekem, épp az az egy.
És most járok-kelek sívó sivatagban, hová, miért megyek, azt se tudom már, s hány napja már, hogy senkit nem veszek észre s fogaim közt csak homok csikorog.
Kedvesem, én kicsi lányom, én jegyesem te, ünnepem és gyötrelmem, szép bűnös angyal, imádkozva kérlek — gyere már vissza, hiányodat már egy napig se bírom!
(Ó istenem, tedd, hogy hazatérjen, Ó istenem, tedd, hogy hazatérjen, ó istenem, tedd, hogy hazatérjen, tedd, istenem, tedd meg, mi az teneked?)
Itt állok, pusztaság kellős közepében, és mint igézőt, mormolom tízezerszer azt a nevet, amelyet teneked kitaláltam, amelyről nem tud senki csak én.
Kis gyermekem, gyötrelmem, menekülésem, magam—formálta lény, káprázat, fata morgana, kékcinke vad pusztám feneketlen egében, így imádkozom — gyere már, gyere már!
(Ó istenem, tedd, hogy hazatérjen, ó istenem, tedd, hogy hazatérjen, ó istenem, tedd, hogy hazatérjen, tedd, istenem, tedd meg, mi az teneked?)
Itt állok, térdet hajtok a puszta homokján, már tízezerszer elmormoltam imámat, és úgy érzem, cserben hagy a józan ész is, egyre kuszább, homályosabb a szavam.
Kedvesem, kicsi lányom, én jegyesem te, (de épp őnélküle nem tudok élni), ünnepem és gyötrelmem, szép bűnös angyal, (de senki nem kell más nekem, épp az az egy).
magam-formálta lény, káprázat, fata morgana, (ó istenem, tedd, hogy hazatérjen) kékcinke vad pusztám feneketlen egében (tedd, istenem, tedd meg, mi az teneked?)
Kívül gomolygó köd Belül homály vagy sűrű pára Kihangosított bazaltkemény Hazugságokból épül belénk A Vezér felségjel nélküli palotája Farkasvakon hályogos szemmel S rettegve nézzük Az elmék hasadását És azt hogyan válik a vér Szívünk utcáin kóborló Áldozati füstté Hasztalan a szegények Páriák hívőn-hitetlen néma imája Nem tudhatunk nem gondolni Gomolygó sűrű köd Leple alatt a lelkünket Rohasztó Leprára Mert épül belénk megint Kihangosított bazaltkemény Hazugságokból A Vezér Felségjel nélküli palotája
