Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Radnóti Miklós: Ó fény, ragyogás, napszemű reggel!
Ó, nézd. Zsolozsmás tiszta a reggel és szerelmes szavainkkal elszáll a köd és minden tiszta lesz. Ragyogj! Nézd, csillog a tenger és üvegpartokon cseng a faragott hullám a nap alatt!
Ó fény, ragyogás, napszemü reggel! Imádkozz! és mutasd meg magad, mert üvegpartokon állunk és átlátszók vagyunk. Vérünk mint szentelt, metszett pohárban aranyszinü bor; csillog hidegen. Imádkozz, imádkozz értem!
Ó, csengenek a partok és remegnek; torkunk áhitatot kűld a ködök után és megsimogatjuk a napot a szemeinkkel és a szemeink fájnak!
Zenés üvegpartokon szeretlek és imádkozz ó, imádkozz értem! mert csillogó reggeleken is kiáltom hogy érted csillognak a megcsengő partok és érted a napszemü távol!
Késő volt, mentem haza, lelkem az elmult nappal küszködött, mentem, mogorván, kimerülve, a kertek és villák között, nem is én mentem, csak a lábam vitt a fekete fák alatt, két lábam, két hű állatom, mely magától tudja az utat.
S egyszerre a májusi éjben valami hullám megcsapott: illatok szálltak láthatatlan, sűrű és nehéz illatok, a lélegző, édes sötétben szinte párolgott a világ és tengerként áradt felém az orgona, jázmin és akác.
Láthatatlan kertek mélyéből tengerként áradtak felém, nagy, puha szárnyuk alig lebbent és letelepedtek körém, a meglepetés örömével lengették tele utamat s minden gondot kifújt fejemből ez a szép, könnyű pillanat.
S mintha élt volna, minden illat külön megszólalt és mesélt, ittam a virágok beszédét, a test nélkül szerelmes éjt; a rácson kísértetfehéren áthajolt hozzám egy bokor s úgy töltött csordultig a lelke, mint szomjú palackot a bor.
És részegen és imbolyogva indultam nagylassan tovább, s új tenger dőlt a szomszéd kertből, új bokor az új rácson át, s az illattól már illatos lett tüdőm és szívem és agyam, egész testem elnehezült s azt érezte, hogy szárnya van.
Hogy értem haza, nem tudom már. – A gondom ma se kevesebb. De azóta egy kicsit újra megszerettem az életet, s munka és baj közt mindig várom, hogy jön, hogy majd csak újra jön valami fáradt pillanatból valami váratlan öröm.
Ki vagyok én nélküled? Csak lógok az időn céltalan. Ki vagyok én nélküled? Üres fej, üres szív, semmire jó alak, akinek nincs helye se hold, se nap alatt. Ki vagyok én nélküled, akiben még van hő, és melegít hűlt helyet, holott kihűlt benne minden, ami lenni lett, aminek anya mondta, de szép gyerek, szőke haj, mint én, és kék szemek. Ki vagyok én nélküled? Hogy kéne lennem, hogy legyek nélküled.
Kosztolányi Dezső: Harsány kiáltások tavaszi reggel
Élni először itt e világon s élni utolszor. Látni a földet, látni csak egyszer és soha többé. Állni a fényben, inni meg enni, csókba fürödni. Nézni a kék nefelejcset a szélben, barna göröngyön. Érezni a gondolatok ragyogását barna fejemben. Menni a hegyre az éter elébe, völgybe leszállni. Lélekzeni, fölkiabálni rajongva az égre, napra. Aztán egyszerre vad zuhanással összeomolni.
Tanár úr kérem, én csalódtam önben, mert már színtelen tiszta-volt szeme; most elbúcsúzom inkább, s nem dühömben, végig gondolva mindent eleve. Tanár úr kérem, ön hazudott nekünk, amikor hősies múltunkról beszélt és letagadta, hogy e dicső nemzet mindig is eltűrte a hazug szeszélyt.
Tanár úr nekünk legendát oktatott, bár tudta, hogy nem oly dicső a múltunk, eladtuk testünk - a hazánk -, s mint kokott, mi folyvást idegen karjába hulltunk. Tanár úr, ezt ön most sunyítva teszi: aljas érdekeknek szószólója lett, hazánk szerveit gyűlöletrák eszi, hazugság színpada lett a parlament.
Tanár úr talán a legvadabb hazug, hiszen jól tudja, mindez hová vezet, milyen mélységes szakadék ez az út ahová húzza ön ezt a nemzetet. Ön sikert óhajt, s a színpadról ezért letaszítana minden más szereplőt. A nagy drámából ön semmit meg nem ért: nem zászlót lenget, hanem vad kereplőt.
Ajánlás 1.
Herceg, e tanártól végleg búcsúzom, Ezentúl talán már észre sem veszem, nem vezethet engem többet tévúton, hamis szava nem veheti el eszem.
Ajánlás 2.
Herceg, e tanárból báb lett, madzagon rángatott figura, csúf és torz bohóc, de nem nevetünk rajta, csak szánalom mit érzünk, ha beléből kilóg a kóc.
Búcsúzom, Attila. Kalappal kezedben ülsz a lépcsőn s nézed milyen új végzet hullámzik a Dunán annyi sok rossz után. Szomorú arcodnak új törvényt alkotnak e nincsen-háza házban beteges, őrült lázban. S lám, már téged is félretennének. Hát megint ilyen lett minden, büntetlen, mint mikor ott maradtál a hideg síneken - (mielőtt megszülettem).
Tudod-e, költő, hogy itt az élet ismét semmivé lett, így ül szíved az ágán. Mi megfizettük drágán a hitünket az okos gyülekezetben és álmodban: a rendben. Mert a szabadság-szülötte rend torzszülött e vidéken, ahol gabona helyett ma ósdi babona terem és a leánysírás bája után rovásírás a módi, s helyetted ma már a wassalberti dagály... mint a szennyes ár, közénk hatolt az új méreg, s múlt a fán, a kéreg kis odvain az ártó gomba szétrobban, mint a bomba, beépül termésbe, virágba, jaj, szobor, rút a világ ma, hol már téged is félretennének.
Hamis próféták hirdetik: más lesz, mint eddig, közénk verődik az éles ék, és nem magyar már, aki békés, aki zsidó, s aki cigány, de él a módos zsivány s övé a törvény,
míg majd egy örvény
nem húzza mélybe, s akkor e szegélybe visszatérsz te végre. Nem búcsúzom, komor, szomorú arcú szobor, múljon el keserűség, bánat:
Cigány egy nép. Nem hogy tudatlan, nem az a baj: nem is akar tanulni! — Bárgyú zsibbadatban, másfélezer éve, míg vihar zúgott körötte (tudniillik a szellemé), ül bávatag; igricei — míg múlton múlik az idő — fölvonítanak olykor; a 'jobb nép' vigad sírva, hogy "hajh, a régi szép idők!", s hogy aszongva: "így" volt megírva" s hogy aszongva: "hajh, azelőtt" — és így tovább. — Melyik úristen írta meg így? mikor? hova? hisz tohonyaságban térdiglen caplatott már Árpád lova; eszik, iszik, ölel és alszik "az istenadta nép" fogyásig s robotol nyögve (égre hallszik) — mit néki 'más', mit néki 'másik' —, méri magát a sárga földdel; az okosabbja is azért járt tanulni külországokon, hogy vettessék Gyulafehérvárt le a toronyból! fű se zöldell sírján, mert sírja sincs: a hon ennyi — vagy volt csak; a modernje kimegy, kitanul és kitűnik és szétszóródik, mint a pernye, és anyanyelvének betűit mintha bal kézzel írná már; a nyelve hánytató makaróni, és a haza emléke pára (isten, ki tudná fölsorolni e sok miért — miért-nemet! ) — nagynéha, talán, meglehet, hogy izzón szívébe hasít: élnek — ha élnek — rokonok a Kárpátoktól le Vasig; s itt benn és odakünn konok dühvel marják egymást: mit elvet az egyik, az a jó az ellen- félnek; s egy-gyöngyünket, a nyelvet disznók elé szórjuk, a szellem őrét hátulról ütjük főbe, mint se tatár, török, se német nem bírta, és "tejfoggal kőbe..." s szánk a másik száját enné meg------ cigány egy nép, nem 'tesz', csak jajgat, hogy ez s az 'eladta' magát, és az s ez el fogja előbb- utóbb. Feleim, vigasztalhat, hogy jól becsapja a vevőt. Véres porond. Korlát, se gát. Önkéntes gladiátorok: egyik a másra acsarog és támad újra, újra, újra, s az öregisten hüvelykujja lefelé bök — rajt, hejjehujja!
Magukba nézni csak a bátrak mernek, mert csontokkal és bűnnel teli vermek dohos leheletétől meghőköl a gyáva, ki a lélek legmélyébe mégis betekint. Csak az igazán elszánt hozza napvilágra, ássa ki magából porladt tetteit megint, éli át újból s újból azt a régi kínt... Hiszen sokszor nem is bűn volt, még csak nem is vétség... mindössze a jóra való restség, mely idáig elvezetett, mely miatt most véres körmökkel kaparhatjuk arcunk, mely a becsületre soha többé nem lesz aranyfedezet.
Roskad a kásás hó, cseperészget a bádogeresz már, elfeketült kupacokban a jég elalél, tovatűnik, buggyan a lé, a csatorna felé fodorul, csereg, árad. Illan a könnyü derű, belereszket az égi magasság s boldog vágy veti ingét pírral a reggeli tájra.
Látod, mennyire, félve-ocsúdva szeretlek, Flóra! E csevegő szép olvadozásban a gyászt a szivemről, mint sebről a kötést, te leoldtad - ujra bizsergek. Szól örökös neved árja, törékeny báju verőfény, és beleborzongok, látván, hogy nélküled éltem.
2. Rejtelmek
Rejtelmek ha zengenek, őrt állok, mint mesékbe'. Bebujtattál engemet talpig nehéz hűségbe.
Szól a szellő, szól a víz, elpirulsz, ha megérted. Szól a szem és szól a szív, folyamodnak teérted.
Én is írom énekem: ha már szeretlek téged, tedd könnyüvé énnekem ezt a nehéz hűséget.
3. Már két milliárd
Már két milliárd ember kötöz itt, hogy belőlem hű állatuk legyen. De világuktól délre költözik a szép jóság s a szelid érzelem. Mindenségüket tartani a fénybe, mint orvos, ha néz az üvegedénybe, már nem tudom, megadom magam kényre, ha nem segítesz nékem, szerelem.
Ugy kellesz, mint a parasztnak a föld, a csendes eső és a tiszta nap. Ugy kellesz, mint a növénynek a zöld, hogy levelei kiviruljanak. Ugy kellesz, mint a dolgos tömegeknek, kik daccal s tehetetlenül remegnek, mert kínjukból jövőnk nem született meg, munka, szabadság, kenyér s jószavak.
Ugy kellesz nekem Flóra, mint falun villanyfény, kőház, iskolák, kutak; mint gyermekeknek játék, oltalom, munkásoknak emberi öntudat. Mint minta, mint az erény a szegénybe, s ez össze-vissza kusza szövevénybe, társadalmunkba, elme kell, nagy fénybe', mely igazodni magára mutat.
4. Buzgóság
Ha olyan buzgó volnék, mint szerelmes s megbékülne e háborús család, az emberek, keresném engedelmes szívvel, az örökös ifjuság italát.
Nehezülök már, lelkem akkor boldog, ha pírban zöldel a fiatal ág - bár búcsut int nekem... E fura dolgot űzném, az örökös ifjuság italát.
Fecseghetnének nyelves tudományok - mind pártfogolna, ki szivébe lát: legalább keressem, amire vágyok, bár nincs, az örökös ifjuság italát.
5. Megméressél!
Már nem képzelt ház üres telken, csinosodik, épül a lelkem, mivel az árnyakkal betelten a nők között Flórára leltem.
Ő a mezőn a harmatosság, kétes létben a bizonyosság, lábai kígyóim tapossák, gondjaim mosolyai mossák.
Ízét adja a tiszta víznek, száját adja a tiszta íznek, hazaszólít, amikor űznek, szemében csikó legelészget.
Ő az okmány, kivel a kellem a porráomlás ellen, a szellem az ólálkodó semmi ellen szól, pöröl szorongó szerelmem.
Érdekeimből megértettél, bátorrá vakmerőből tettél, kínlódtál, amig nem szerettél, egész világom ege lettél, -
hát dícsértessél s hirdettessél, minden korokon át szeressél s nehogy bárkiben alább essél, mindig, mindenütt megméressél!
Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott hazafelé menet? A gyepre éppen langy sötétség szállott, mint bársony-permeteg és lábom alatt álmatlan forogtak, ütött gyermekként csendesen morogtak a sovány levelek. Fürkészve, körben guggoltak a bokrok a város peremén. Az őszi szél köztük vigyázva botlott. A hűvös televény a lámpák felé lesett gyanakvóan; vadkácsa riadt hápogva a tóban, amerre mentem én.
Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti, e táj oly elhagyott. S ím váratlan előbukkant egy férfi, de tovább baktatott. Utána néztem. Kifoszthatna engem, hisz védekezni nincsen semmi kedvem, míg nyomorult vagyok.
Számon tarthatják, mit telefonoztam s mikor, miért, kinek. Aktákba írják, miről álmodoztam s azt is, ki érti meg. És nem sejthetem, mikor lesz elég ok előkotorni azt a kartotékot, mely jogom sérti meg.
És az országban a törékeny falvak - anyám ott született - az eleven jog fájáról lehulltak, mint itt e levelek s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse, mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse s elporlik, szétpereg.
Óh, én nem így képzeltem el a rendet. Lelkem nem ily honos. Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet, aki alattomos. Sem népet, amely retteg, hogyha választ, szemét lesütve fontol sanda választ és vidul, ha toroz.
Én nem ilyennek képzeltem a rendet. Pedig hát engemet sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek, mint apró gyermeket, ki ugrott volna egy jó szóra nyomban. Én tudtam - messze anyám, rokonom van, ezek idegenek.
Felnőttem már. Szaporodik fogamban az idegen anyag, mint szívemben a halál. De jogom van és lélek vagy agyag még nem vagyok s nem oly becses az irhám, hogy érett fővel szótlanul kibírnám, ha nem vagyok szabad!
Az én vezérem bensőmből vezérel! Emberek, nem vadak - elmék vagyunk! Szívünk, míg vágyat érlel, nem kartoték-adat. Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet, jó szóval oktasd, játszani is engedd szép, komoly fiadat!
Volt egyszer Magyarország, és benne egy büszke nép. Lélekben megtörettek, s ki akollá szűkült ég alatt lapít, ki retteg, behúzva gatyakorcát.
Volt egyszer, hol nem volt, egy lepusztult főváros. A házfalakon málló korom, kétszer négysávos út mentén buszmegálló, s aszfaltra száradt húgyfolt.
Hol volt, hol nem, egy utca. Egy bérház kapualja, hol csávó lép olajra, míg a stricik kávézó teraszán lesik a kérót, tejel-e már a buksza?
Ahogy most van, nem úgy volt. Piacon francia sajt, értelmiségi prosztó Audival visz kiscsajt, míg a szórólap-osztó aluljáróban smúzol.
A vén nyuggernek csúfolt szomszéd Rózsika néni -álla kissé borostás - a függöny mögül nézi, jön-e a pénzes postás, pincsije kabátkát hord.
Nem úgy van, mint volt, ma már nem állapotos a lány, legfeljebb néha terhes. A gender neme talány, öntestébe szerelmes, bodyzik és epilál.
Nem úgy van már, ahogy rég. Ki ellenség, nem téma: jobban gyűlöl, mint mi őt. Bűnösök közt cinkos, aki néha én, te, ő vagy mi, ti, ők. Megkoptak a pedigrék.
Nem úgy van, mint volt régen. Agyakba vetnek gyomot, álmaid széjjelhordják, eltapsoljak vagyonod, meglopnak hitvány hordák, s eltűznek balfenéken.
"Hol lesz, merre lesz, most még nem tudom", és a kávé is állott, érzem kihűlt, csersav-savanykás levét. A ma még ügyesen tűrt lét holnap körmömre ég.
Mondhatnám szeretlek itt a lényeg de ha néha látlak mégis félek mert azt mondják változik az ember hogy a lelkünk titokzatos tenger és bár régen azt hittem ismerlek segíthetnél hogy most szólni merjek előttem is álarcokban játszol azt hiszed hogy az vagy minek látszol elég volna csak magadnak lenned bár mások már mást szeretnek benned s minden előtűnő látomásban más erő másféle változás van energiamezők közt remegve lecsapódik a köd a terekre s elmémbe vésődik mindörökre egy mozdulat vagy egy madár röpte szemhéjamon belül tarka pettyek elszabadult méhekként lebegnek ahogy öntudatlan ott kerengnek részeként homályos rendszereknek hívlak régi cinkosságra várva (árny hull egy barátság rom-falára) cinikusan beborit az este (ha közel vagy már akkor is messze) függöny zár el a régi világtól öblös évekből szőtt égi fátyol pedig mindent a szeretet éltet nem hiszed de tűzbe mennék érted mert az ember lényege csak annyi amennyi teljes percet tud adni.
Ha nyom nélkül tűnsz el, olyan mintha nem is lettél volna, rombolj hát hegyet, terelj folyót, csak verset ne írj. Mázold vászonra álmod, táncolj, lebbenjen a fátyol, dühöd verd dobokra, csak verset ne írj. Gyötörd szoborrá a márványtömböt, énekelj, hátha életre kel, csak verset ne írj. És ha vádol az üres papír, gyűrd össze, gyújtsd meg, hajtogass belőle hajót, csak verset, csak verset ne írj.
A szakadt égen át áthullik a világ, mit ócska garasként elgurít az Isten. Ki gyenge, nem gyilkol, csak gyökereket rág. Hideg a köztűzhely, se félkész, se frissen sütött olcsó mócsing, csak zsíros, rongyos ing, meg a gatya, mi lóg a kizsebelt népen. A lét odébb kúszik, fenn dögevő kering. Tiszte csak tizedel. Mi tartja majd féken? Ő mossa kezeit, megvetőn ránk legyint. A mocskos falon lóg, ránk ragyog keresztje. Velünk megcsinálják, de nélkülünk megint. Hit, haza és remény igánkra feszítve.
