Ültem a teraszon, egy pohár jeges vízzel a kezemben, és néztem, ahogy a nap lassan lejjebb kúszik az égen. A levegő édes volt, tele virágok és friss fű illatával, és valami különös békesség töltött el. Ahogy így üldögéltem, egyszer csak azon kaptam magam, hogy azon töprengek: miért is szeretem annyira a nyarat?
Persze, mindenki szereti: a szabadságot, a hosszú nappalokat, a vízparti sétákat, a fesztiválokat… de nekem valahogy mindig több volt ennél. Valami személyesebb.
Azért szeretem a nyarat, mert ez az egyetlen évszak, amikor annyi paradicsomot ehetek, amennyit csak akarok.
A frissen szedett paradicsom íze olyan, amit semmi más nem tud visszaadni. Egyszerre édes, savanykás, lédús és telt. Nincs szükség rá sem sóra, sem olajra – bár néha egy csipetnyi bazsalikommal tökéletesítem az élményt. A nyár nekem a napfény ízét jelenti – és ez számomra a paradicsom.
Emlékszem, gyerekként is alig vártam, hogy a nagymamám kertjében megérjenek az első fürtök. Mindig megengedte, hogy én szedjem le az első érett példányokat, és én örömmel majszoltam őket, mintha valami titkos kincset kaptam volna.
Most, felnőttként, minden évben újra megélem ezt a varázst. A nyár számomra nemcsak egy évszak – hanem egy illat, egy íz, egy érzés. És minden egyes harapással, amit egy napérlelte paradicsomból veszek, egy kicsit közelebb kerülök ehhez a boldog, napfényes világhoz. Ezért szeretem igazán a nyarat.
Egy különösen varázslatos nyáron, amikor még kisgyerek voltam, valami egészen fontosat döntöttem el: ha nagy leszek, zöldséges leszek.
Nem a boltossal kevertem össze. Nem, én igazi, illatos, napfényes, zöldséges életet képzeltem el magamnak.
Elképzeltem, hogy majd lesz egy kis üzletem egy utcácskában. Nyáron minden reggel hajnalban nyitok, amikor még friss a levegő és a vevőim kicsit álmosak, de mosolyognak, mert nálam mindig illatos barackot, édes paradicsomot, ropogós paprikát, és nevetős szilvát kapnak. Tudják, hogy nálam mindig egy kicsit tovább tart a nyár.
Télen viszont más a varázs. Akkor nem nyitnék ki reggel. Csak délben, amikor a nap már kicsit felmelegítette a járdát, és a levegőben fahéj meg sült tök illata terjeng. Lenne forró kakaós-fűszeres ital, narancshéjjal, szegfűszeggel, és fahéjjal. Aztán sült édeskrumplit is adnék – édesen, mézzel vagy sósan, pici chilivel. És persze lenne sült gesztenye is, papírzacskóban , melegen, hogy az emberek a kezüket is benne melegíthessék.
Ősszel és tavasszal pedig – amikor már minden megpihent vagy épp ébredezni kezd – elindulnék. Utaznék falvakon, erdőkön, piacokon át, gyűjteném a színeket az akvarelljeimhez: ősz rozsdabarna szilváját, a tavasz friss zöldjét, a sárga cukkinit, a lila karfiolt. És festenék. Nem képeket az eladásra – hanem csak úgy, magamnak, hogy ne felejtsem el, milyen színű a világ.
Azt hiszem, valahol mélyen még mindig ezt szeretném.
