Rendben, akkor nézzük végig, mit is sikerült most összehoznod – pontról pontra. Nem fogom simogatni a lelked: amit írsz, az következetlen, szövegellenes, és a keresztény hit magját roncsolja szét.
1. A 22. zsoltár – te „csak embert” látsz ott, ahol a Szentírás a Messiást látja
Idézed a 22. zsoltár szenvedő szolgáját, és ebből azt zárod le:
„Nos a 22. zsoltár tanúsítja, hogy az ember Jézus, akire Dávid próféciája utal, állandóan Istene segítségére szorult… Születésem óta a Te gondod voltam… Egy szóval sem állítja, hogy Ő maga lenne az Isten… A 22. zsoltár ugyanúgy kizárja annak a lehetőségét, hogy Krisztus Jézus Isten lenne…”
Három fatális hibát követsz el egyszerre.
Először: összekevered azt, amit a zsoltár állít, azzal, amit szerinted kizár. A zsoltár azt állítja:
- a szenvedő Istenhez kiált,
- az anyaméhtől fogva Isten gondjára bízottnak vallja magát,
- a nyomorúságában az Örökkévalóhoz könyörög.
Ez mind igaz – és mind pontosan azt támasztja alá, amit a katolikus (és az egész klasszikus keresztény) hit vall: a megtestesült Fiú valóságos ember, aki emberi természetében valóban rászorul az Atyára, valóban imádkozik, valóban kér, valóban függ Istentől.
Semmi, de semmi nincs a zsoltárban, ami ezt a mondatot tartalmazná: „Ez a szenvedő ezért nem lehet Isten Fia.” Ezt már te toldod hozzá, utólag, a saját dogmád kedvéért. A szöveg pozitív állításaiból gyártasz negatív metafizikai tételt.
Másodszor: ignorálod a teljes kinyilatkoztatás kontextusát. A 22. zsoltár önmagában egy igaz szenvedő imája és próféciája. A keresztény olvasat pedig azt mondja: ez a szenvedő alak Jézus Krisztusban teljesedik be – abban, akiről az Újszövetség ugyanakkor azt is mondja:
- „Kezdetben volt az Ige… és Isten volt az Ige” (Jn 1,1);
- „a mi nagy Istenünk és Üdvözítőnk, Jézus Krisztus” (Tit 2,13 – a görög szintaxis itt egy személyre rántja össze a „nagy Istent” és az „Üdvözítőt”);
- „akinek az atyák, és test szerint Krisztus, aki mindenek fölött való Isten, mindörökké áldott” (Róm 9,5).
Vagyis: a Szentírás ugyanarra a Jézusra egyszerre mondja azt, hogy:
- ember, aki születik, szenved, hal,
- és Isten, aki öröktől fogva az Atyánál volt, és mindenek fölött való.
Te ebből a kettőből fogod a „ember”-részhalmazt, és azt mondod: „látod, ember – tehát nem Isten”. A Szentírás egészével szembeállítod a saját egyoldalú válogatásodat.
Harmadszor: összekevered a személyt és a természetet. A katolikus hit azt mondja: ugyanaz a személy, az örök Fiú, aki Isten, emberi természetet vett fel. Emberi természetében teljesen igaz, hogy:
- anyja méhéből hozta ki Isten,
- gyermekként Istentől függött,
- a kereszten Istenhez kiáltott.
De attól, hogy emberi módon Istent szólítja, nem következik, hogy nincs isteni természete. Csak annyi, hogy a Fiú, aki Isten, most valóságos emberként is jelen van, és mint ember imádkozik.
Te a zsoltárt úgy olvasod, mintha azt mondaná: „az, aki ezt imádkozza, semmiképp sem lehet Isten Fia.” A szöveg ilyet nem mond. Ezt te teszed rá kívülről, erőszakosan.
2. „A zsidók hitvallása kizárta, hogy Istenük holttestben maradjon” – ez nem teológia, hanem babona
Ezt írod:
„Pontosan a zsidók igaz hitvallása tárta ki annak lehetőségét, hogy az Istenük egy holtestben maradjon.”
Értem, mire játszol. Azt akarod sugallni: az a gondolat, hogy Isten Fia halott testben van, „zsidó módra” elképzelhetetlen, mert tisztátalan, mert a holttest „ganéj”.
Csakhogy:
- A rituális tisztasági törvények az emberre vonatkoznak, nem Istenre.
- Isten az, aki megtisztít – Őt nem szennyezi be semmi.
Ha következetesen végigviszed a gondolatodat, a megtestesülés egésze lehetetlen:
- hogyan érinthetné a Szent Isten az anyaméhet, a vért, a születést, a körülmetélést,
- hogyan érinthetné „a tisztátalanokat”, leprást, vérfolyásos asszonyt, halottat?
Már az Ószövetség is azt mutatja: Isten szentsége nem „fertőződik”, hanem fertőtlenít. Amit megérint, az válik szentté. Az Újszövetség pedig azt, hogy Krisztus érintése tisztít.
Te ezzel szemben egy farizeusi reflexet próbálsz Istenre ráhúzni: „a Szent Isten nem maradhat holttestben.” Ez a logika szó szerint szembemegy a keresztény hittel:
- a keresztény hit szerint: „Unus de Trinitate passus est carne” – a Szentháromság egyik személye szenvedett a testben. A Fiú valóságos halálát valljuk, nem „kiköltözött isten-szellemet”.
- a te hited szerint: Isten nem maradhat holttestben, tehát a Fiú „kiköltözött” a halál előtt – maradt egy holt emberhéj.
Ez nem „zsidó hitvallás”, hanem a keresztény hit tagadása. Pont azt veszed el, ami miatt a kereszt: üdvösség. Ha nem Isten Fia halt meg érted, hanem csak egy „Isten által segített ember”, akkor a megváltásodnak vége.
3. Aquinói Tamást nem cáfolod – csak nem érted, mit mond
Aquinóról ezt hozod:
„Aquinói Tamás nem volt Krisztus tanítványa… Arisztotelésztől merített ihletet… Azon érvelése, hogy azért volt része a holtestnek a Logosz Isten, mert a test bűn nélküli volt, nem állja meg a helyét. Ádám teste is bűn nélküli volt… mégsem volt emiatt ő az Isten.”
Klasszikus szalmabáb. Tamás nem azt mondja, hogy:
„mivel Krisztus teste bűn nélküli, ezért Istennek kell maradnia benne”.
Hanem azt mondja:
- a megtestesülésben az örök Fiú személye egyesül az emberi természettel (test + lélek);
- ez a személyi egység nem vonatik vissza – az alapja a Fiú szabad döntése, nem a „test bűntelensége”;
- a bűntelenség „illő” (conveniens) ok: semmi nem indokolja, hogy az Atya visszavonja a Fiú testhez és lélekhez való személyi kapcsolatát.
Az, hogy „Ádám teste is bűntelen volt, mégsem volt Isten”, teljesen irreleváns. Ádám nem volt hypostatikusan egyesítve a Logoszszal. Nem volt „Isten Fia testben”, hanem teremtmény. Az, hogy valami bűntelen, még nem hypostatikus egység – de az sem igaz, hogy a hypostatikus egység „csak” a bűntelenségen áll vagy bukik. A személy a döntő: Krisztus testének és lelkének személyi alanya az örök Fiú. Ezért nem szűnhet meg ez az egység a halálban sem.
A te „cáfolatod” úgy jár a tomista érveléssel, mint elefánt a porcelánboltban: mindent letarol, csak épp semmit nem ért.
4. A „második Ádám” – te magad idézed a döntő mondatot, és úgy teszel, mintha ott se lenne
Idézed:
„Miután ugyanis ember által van a halál, szintén ember által van a halottak feltámadása is… Az első ember földből való, földi; a második ember, az Úr, mennyből való.” (1Kor 15,21–22.47) „Egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus.” (1Tim 2,5) „…az ajándék… az egy ember Jézus Krisztusé…” (Róm 5,15) „…más név nincs az ég alatt az emberek között, mely által kellene üdvözülnünk.” (ApCsel 4,12)
És ezekből azt zárod le: „a nagyobb Ádám sem volt Isten, mert az Írás azt írja, hogy ember volt, nem azt, hogy isten.”
Itt állsz le a szakadék szélén, és még csak nem is látod.
- Az, hogy Krisztus ember, a katolikus tanítás egyik alap tétele. Ezt akarod „megmutatni” nekünk – mintha mi tagadtuk volna. Nem, mi ezt valljuk.
- A kérdés az: csak ember? És a szöveg itt vág vissza neked.
Mert mit idéztél te magad?
„A második ember, az Úr, mennyből való.” (1Kor 15,47)
Nem azt mondja: „a második ember, egy istenfélő próféta”. Hanem: „az Úr” (ho Kyrios) – és „mennyből való”. Pál ugyanazzal a szóval illeti Krisztust, amellyel az LXX Isten nevét fordítja. És hozzáteszi: „mennyből való” – szembeállítva az „első ember, földi” kifejezéssel. Vagyis:
- valóságos ember; ÉS
- ugyanakkor „Kyrios a mennyből”.
Te fogod az első felet („ember”), és azt mondod: „na látod, csak ember.” A másik felét („az Úr, mennyből való”) egyszerűen lenyeled. Ez nem exegézis, ez kiragadás.
Ugyanez 1Tim 2,5-nél: Pál épp azért hangsúlyozza az „ember Krisztus Jézust”, mert a közbenjárás egész argumentuma azon áll: a közbenjárónak osztoznia kell mindkét fél természetében. A klasszikus keresztény olvasat: Krisztus azért az egyetlen közbenjáró, mert valóságos Isten és valóságos ember. Te kivágod a fele egyenletet, és az „ember” szót úgy használod, mint tagadó részecskét: „tehát nem Isten”. A szöveg sehol nem mondja, hogy „csak ember”.
5. „Sehol nem nevezi az Írás az Istent anthrōposz-nak” – senki nem is állította
Ezt állítod:
„Sehol nem nevezi az Írás az Istent anthroposz-nak, ahogyan az Úr Jézus is ember (anthropos) fiának nevezte önmagát.”
Na most figyelj, mert itt egyszerre csúszik el minden.
A katolikus (és általában keresztény) tanítás nem azt állítja, hogy Isten lényege szerint anthrōpos. Nem azt mondjuk, hogy „az Istenség = emberség”. Azt mondjuk:
- az örök Ige, aki „Isten volt”, „testté lett” (Jn 1,1.14);
- vagyis: a személy isteni, a felvett természet emberi is.
Tehát, ha az Írás azt mondja: Jézus anthrōpos, ez pontosan azt támasztja alá, amit vallunk: valóságos ember. És Jézus önmagát „ember Fiának” nevezi – igen, mert az üdvtörténetben a Dán 7-i „Emberfia”-alakot veszi föl magára: az a mennyei alak, aki az Öregkorú előtt megjelenik, és hatalom, dicsőség, királyság adatik neki.
A képlet tehát:
- ha Jézus ember: IGEN (anthrōpos);
- ha Jézus Isten: IGEN (Logosz, Kyrios, Theosz).
A te logikád: ha „ember”, akkor „nem Isten”. Csakhogy a Szentírás épp az ellenkező irányba tol: az „ember” szó mellé odateszi azt, amit te letagadsz („Kyrios, mennyből való”; „Isten, aki mindenek fölött való”). Tehát nem az a baj, hogy az Írás „embernek” nevezi Jézust. Ez a mi hitünk szíve. A baj az, hogy te ebből kizárólagossági tagadást csinálsz, amit a szöveg nem tesz meg.
Ráadásul: a klasszikus görög szövegtradíció 1Tim 3,16-ban így hozza: „Θεὸς ἐφανερώθη ἐν σαρκί” – „Isten jelent meg testben.” Ha ezt komolyan veszed, ott szó szerint benne van, amit most kifogásolsz: Isten testben, tehát a testben megjelent Isten személye ember. Nem kell kimondania: „Isten anthrōpos lett” – amikor elég annyit mond: „Isten megjelent testben”; „az Ige, aki Isten volt, testté lett”. A konklúzió matematikailag adja magát – de neked ez a konklúzió eleve tilos, ezért inkább széttéped a szöveg logikáját.
6. István látomása – két személy ≠ két isten
Azt írod:
„A két személy együtt, egymás mellett való létének a ténye nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy az egyik Isten a másik ember legyen… Ha Isten valóban csak egy Istent látott volna az égben, akkor nem állította volna, hogy az Istent látta és mellette pedig Jézust… Nem az Istenben látta Jézust, hanem az Istenen kívül, annak jobbján állani. A tények makacs dolgok…”
Látod, itt bukik le a teljes rendszered. A katolikus (trinitárius) állítás eleve két dolgot tart fenn:
- Isten egy;
- az Atya és a Fiú külön személy.
István látomása ezt mindkettőben igazolja:
- „látta Isten dicsőségét” – az egy Isten dicsősége;
- „és Jézust állni az Isten jobbján” – a Fiút az Atya mellett, a hatalmi helyen.
Te ebből a személyek distinkcióját kiolvasod – rendben, ebben nincs köztünk vita. De ebből ugrasz át arra, amit a szöveg sehol nem mond ki: hogy az egyik Isten, a másik csak ember.
Mit felejtesz el?
A „jobb kéz” a bibliai királyi nyelvben részvétel a szuverén hatalomban. Nem egy kis székről van szó az isteni trón mellett, hanem az isteni uralom megosztásáról. Ha tisztességgel végigolvasnád a Dán 7–ApCsel 2–Zsid 1 vonalat, látnád: a „jobb kézre ültetés” azt jelenti, hogy a Fiú az isteni uralomban részesül.
A különbség Mózes és Jézus között óriási. Mózes felmegy a hegyre, szolga, aki Isten jelenlétében áll. Erről beszél a Zsid 3: Mózes „szolga a házban”, Krisztus „Fiú a ház felett”. A Fiú a trónon osztozik, nem csak „áll Isten mellett, mint bármelyik próféta”.
István nem „két istenről” beszél. Nem azt mondja: „látom az Istent és még egy másik istent”. A kifejezés „Isten dicsősége” és „Jézus a jobbján”. Ez pontosan trinitárius kifejezés: egy isteni dicsőség, benne az Atya és a Fiú.
A „tények makacs dolgok” – valóban. A tény az, hogy:
- a Fiú külön személy az Atyától;
- a Fiú részesül abban a dicsőségben, amit a zsidó monoteizmus az egy Isten kizárólagos sajátjának tart.
Te ebből azt csinálod, hogy: „akkor a Fiú csak ember”. Ez már nem a tény, hanem a te agyszüleményed, amit ráégetsz a szövegre.
7. Összefoglalás: mit csinálsz valójában a szöveggel?
Vegyük sorra, pontosan csak ebből az írásodból:
- A 22. zsoltárban látod a valóságos embert, aki Istenhez kiált – ezt úgy olvasod, mintha kizárná a megtestesült Fiú istenségét. A szöveg nem zár ki semmit, csak tényként állítja az emberi függést.
- A zsidó rituális tisztaság törvényeiből levonod, hogy Isten Fia nem maradhatott a holttestben – ezzel szétvágod a hypostatikus egységet, és a keresztény megváltás értelmét.
- Aquinót ad hominem módon félresöpröd, és közben fogalmad sincs, mit mond; Ádám bűntelenségét ide rángatod, mintha azonos kategória volna Krisztus hypostatikus egységével.
- A „második ember” szövegét úgy idézed, hogy a mondat felét elhallgatod (Kyrios, mennyből való), és úgy teszel, mintha az egész csak azt mondaná: „ember, tehát nem Isten”.
- A „egy a közbenjáró, az ember Krisztus Jézus” verset úgy olvasod, mintha kifejezetten tagadná a Fiú istenségét, holott semmi ilyet nem mond – csak azt, hogy a közbenjáró ember is.
- Azt, hogy az Írás embernek nevezi Krisztust, úgy interpretálod, mintha automatikusan kizárná azt, hogy ugyanakkor Isten is legyen – miközben ugyanaz az Újszövetség Istennek is nevezi.
- István látomásából, ahol a Fiú az isteni dicsőségben részesül, azt olvasod ki, hogy „akkor a Fiú csak ember, külön istentől függetlenül” – szöges ellentétben a monoteista kontextussal.
Minden egyes ponton ugyanazt a trükköt alkalmazod:
Kiveszel egy igaz rész-állítást a Szentírásból (Jézus ember; imádkozik; függ az Atyától; Isten dicsősége ≠ Jézus személye stb.);
Hozzáteszel egy nem írt kizáró tételt („tehát nem Isten”; „tehát nincs hypostatikus egység”; „tehát csak ember”);
És ezt a plusz tételt utána úgy adod el, mintha maga a Szentírás mondaná.
Ez nem a Szentírás „engedi, hogy vezessen”, hanem te cibálod pórázon a Szentírást, hogy alátámassza a már kész nesztoriánus–arianus képletedet: egy csak-ember Jézus, fölötte egy külön Isten, közöttük laza prófétai viszony, a megtestesülésből pedig bérlakás, nem visszavonhatatlan isteni egység.
8. „Nehezek a tények, ha írásba vannak foglalva”
Azt írod a végén:
„A tények makacs dolgok, nehéz azokat megcáfolni, főleg akkor, ha írásba vannak foglalva.”
Ebben kivételesen igazad van. Csakhogy az „írásba foglalt tény” ez:
- „A második ember, az Úr, a mennyből való.” (1Kor 15,47 – a saját idézeted);
- „Az Ige Isten volt… és az Ige testté lett.” (Jn 1,1.14);
- „Isten… akinek test szerint Krisztus, aki mindenek fölött való Isten, áldott mindörökké.” (Róm 9,5);
- „Isten jelent meg testben.” (1Tim 3,16 a klasszikus olvasatban).
Te ezek mellé odateszed:
- „Zsolt 22 emberi függést mutat, tehát Krisztus nem Isten”;
- „Jézust embernek hívja, tehát nem Isten”;
- „István külön látja Istent és Jézust, tehát Jézus nem Isten.”
A tény makacs. Az, amit te ráépítesz, nem tény – az a te magán-rendszered. És amíg a saját hozzáadott tagadásaidat kevered össze a Szentírással, addig nekem nem a Bibliával kell vitatkoznom – hanem veled, aki a Bibliát pajzsként használod a Biblia ellen.
Te azt állítod, véres komolyan, hogy:
- Isten nem maradhatott Krisztus holttestében;
- Krisztus csak ember, mert embernek hívják;
- a Fiú csak emberi értelemben Ura mindennek;
- a Szentháromság tanítása „háromarcú bálvány”.
Én meg azt mondom neked: ha komolyan vennéd az Írást, amit magad is idézel, akkor legalább azt az egy mondatot hagynád érvényesülni, amit te magad hoztál: „a második ember, az Úr, a mennyből való.” Ezzel a fél mondattal már összeomlik az egész „csak ember Jézus” konstrukciód. A többit elvégezné János prológusa és a páli Krisztus-himnuszok – ha egyszer hagynád, hogy ők vezessenek téged, ne fordítva.
Addig viszont marad, ami most is: szétvágott Krisztus, szétszaggatott Írás, és egy olyan „evangélium”, amelyben nem az Isten Fia halt meg értünk, hanem csak egy ember, akit egy felsőbb Isten használ, majd otthagy a sír előtt. Ez nem jó hír. Ez nem kereszténység. Ez a hit tagadása – Szentírás-idézetekkel kitámasztva.
Amikor Jézus a 22. zsoltár első sorát idézi, nem egy kitépett félmondatot lobogtat, hanem a teljes zsoltár drámai ívét – a mély elhagyatottság átélésétől a hallható meghallgatásig és diadalig. A te olvasatod megáll az első félsornál, és elvágja a zsoltárt ott, ahol épp átfordul dicséretbe („Nem vetette meg, nem utálta meg a nyomorult nyomorúságát… meghallgatta, mikor hozzá kiáltott”). A zsoltár nem ontológiai válást jelent („Isten kilép a testből”),
Pontosan a zsidók igaz hitvallása tárta ki annak lehetőségét, hogy az Istenük egy holtestben maradjon.
És itt máris rátérek a 22. zsoltárra való hivatkozásod téveszme futtatására is.
Nézzük.
Zsoltárok 22: 8. Mind a kik látnak, gúnyolódtak rajtam, félrehúzzák az ajkat, fejet ráznak. 9. Hárítsd az Örökkévalóra! Majd megszabadítja őt, megmenti, mert kedveli őt. 10. Igen is, te vagy az, a ki anyaméhből kivontál, biztatóm anyámnak emlőin; 11. te reád vettettem születéstől fogva, anyám méhétől fogva Istenem vagy. 12. Ne légy távol tőlem, mert közel a szorongatás, mert nincs, a ki segít. 13. Környékeztek engem tulkok, sokan, Básán bikái bekerítettek engem; 14. fölnyitották reám szájukat, akár széttépő és ordító oroszlán. 15. Mint a víz, öntettem ki, szétváltak mind a csontjaim; olyan lett szívem, mint a viasz, elolvadt belsőmben. 16. Kiszáradt mint cserép az erőm, nyelvem oda tapasztva szájkapcsaimhoz: halál porába fektetsz engemet. 17. Mert környékeztek engem ebek, gonosztevők hordája körülfogott engem, mint oroszlán, kezeimen és lábaimon; 18. megszámlálhatom mind a csontjaimat: ők tekintenek, néznek reám. 19. Szétosztják maguk közt ruháimat, és öltözetemre sorsot vetnek. 20. Te pedig, Örökkévaló, ne légy távol, én erősségem, segítségemre siess!
Nos a 22. zsoltár tanúsítja , hogy az ember Jézus,akire Dávid próféciája utal az állandóan Istene segítségére szorult. Istene hozta őt ki az anyja méhéből. Születése óta Istene gondoskodott róla. Ezt ezzel a szavakkal fejezi ki: "Születésem óta a Te gondod voltam. Anyám méhétől fogva Te voltál Istenem.
Egy szóval sem állítja, hogy Ő maga lenne az Isten. Ellenkezőleg, végig az Istenéről, és az Istenéről való függéséről szól a prófécia. Sőt, miután általszegezik, és már ruháin is megosztoznak arra kéri Istenét,hogy siessen a segítségére mentse meg a lelkét.
A 22. zsoltár ugyanúgy kizárja annak a lehetőségét, hogy Kkrisztosz Jézus Isten lenne, mint azt az Evangéliumok és az apostolok írásai is kizárják.
Aquinói Tamás ezt precízen kimondja (STh III, q.50, a.2): a megtestesülés kegyelme – a személyi egység – nem vonatik vissza, mivel Krisztusban nincs bűn, ezért a test a halál pillanatában is személyesen a Logoszhoz tartozott."
Azon érvelése, hogy azért volt része a a holtestnek a Logosz Isten,mert a test bűn nélküli volt,
nem állja meg a helyét. Ádám teste is bűn nélküli volt ,amíg el nem követte az engedetlenség bűnét,
mégsem volt emiatt ő az Isten.
De a nagyobb Ádám, a második Ádám sem volt az, hisz az Írás azt írja, hogy ember volt, nem azt, hogy isten.
1.Kor. 15:21.Miután ugyanis ember által van a halál, szinténemberáltal van a halottak feltámadása is.22.Mert amiképpen Ádámban mindnyájan meghalnak, azonképpen a Krisztusban is mindnyájan megeleveníttetnek.
Ap. Csel. 17:30.E tudatlanságnak idejét azért elnézvén az Isten, mostan parancsolja az embereknek, mindenkinek mindenütt, hogy megtérjenek:31.Mivelhogy rendelt egy napot, melyen megítéli majd a föld kerekségét igazságban egy férfiú által, kit arra rendelt; bizonyságot tévén mindenkinek, az által, hogy feltámasztá őt halottaiból.
1. Kor. 15:47 Az első ember földből való, földi;a másodikember(anthropos),az Úr, mennyből való.
1. Tim. 2:5 Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus,
Róma 5:15 De a kegyelmi ajándék nem úgy [van], mint a bűneset; mert ha amaz egynek esete miatt sokan haltak meg, az Isten kegyelme és a kegyelemből való ajándék, mely az egy ember Jézus Krisztusé, sokkal inkább elhatott sokakra.
Ap. Csel. 4:12 És nincsen senkiben másban üdvösség, mert nem is adatottemberek között az ég alatt más név, mely által kellene nekünk megtartatnunk.
Sehol nem nevezi az Írás az Istent anthroposz-nak, ahogyan az Úr Jézus is ember(anthropos) fiának nevezte önmagát.
Máté 20:28.Valamint azembernek(anthropos) Fia nem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és adja az ő életét váltságul sokakért.
Negyedszer: István látomása (ApCsel 7,55–56) és a Jelenések. Igen, István látja „Isten dicsőségét” és „az Emberfiát az Isten jobbján”. Pontosan: két személy, egy Isten."
A két személy együtt, egymás mellett való létének a ténye nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy az egyik Isten a másik ember legyen.
Mózes is együtt volt az Istennel a hegyen, oly annyira, hogy még az Isten dicsősége még az orcáján is
megjelent, holott Mózes tudjuk, hogy halandó ember volt,ahogyan az Úr Jézus is, hisz meghalt, és az Istene segítségére szorult hogy feltámadjon.
ha Isten valóban csak egy Istent látott volna,az Égben, akkor nem állította volna, hogy az Istent látta és mellette pedig Jézust látta. Egyszerűen annyit mondott volna: "Látom az Istent."
De nem azt mondotta,hanem azt, hogy az Istent látja és Jézust annak a jobbján:
55. ő pedig betelve Szent Szellemmel, az égbe függesztette (szegezte) szemeit, fölnézett, látta Isten dicsőségét és Jézust állni az Isten jobbján,/Vida Sándor/
Nem az Istenben látta Jézust, hanem az Istenen kívül, annak jobbján állani.
A tények makacs dolgok, nehéz azokat megcáfolni,főleg akkor, ha írásba vannak foglalva.
Kezdjük a lényegnél: nem „katolikus pótlék-hagyományt” védelmezek, hanem a szöveget. A te érvelésed hibája végig ugyanaz: kategóriahibák sorozata (gazdasági/üdvrendi kijelentéseket ontológiai tagadássá csúsztatsz), szövegkörnyezet-tépés (incipitet nem az egész zsoltárra, „adatott” igéket nem a megtestesülés rendjére értelmezel), és kevered a személyt a természetekkel (mintha két „Jézus” volna: egy „lakó isten” és egy emberi „házikó”). Most végigmegyek azon, amit idéztél – csak azon – és elvégzem rajta a szükséges sebészetet.
1) „Éli, Éli, lama sabaktáni” és a 22. zsoltár – nem ontológiai szakadás, hanem messiási incipit
Azt állítod: „én csak idéztem Jézus szavait: elhagyott az Isten”; ebből „következik”, hogy az Atya „kilépett” a testből, tehát a hypostatikus egység megszűnt. Ez kettős hiba.
Először: a zsidó-keresztény szövegkultúrában az incipit a teljes kompozíciót hívja elő. Amikor Jézus a 22. zsoltár első sorát idézi, nem egy kitépett félmondatot lobogtat, hanem a teljes zsoltár drámai ívét – a mély elhagyatottság átélésétől a hallható meghallgatásig és diadalig. A te olvasatod megáll az első félsornál, és elvágja a zsoltárt ott, ahol épp átfordul dicséretbe („Nem vetette meg, nem utálta meg a nyomorult nyomorúságát… meghallgatta, mikor hozzá kiáltott”). A zsoltár nem ontológiai válást jelent („Isten kilép a testből”), hanem az ártatlan szenvedő egzisztenciális elhagyatottságát, amit meghallgatás és igazolás követ – pontosan ez történik nagypéntek–húsvét tengelyén.
Másodszor: a „miért hagytál el” egzisztenciális tapasztalat, nem metafizikai tétel. A „védelem megvonása” és az „egység megbontása” nem ugyanaz. Klasszikus tényállás: a Fiú az emberi természetben valóságosan átéli azt a sötétséget, amit a bűn világa hoz, anélkül, hogy bármikor megszűnne a személyi egység az Atyával. A te következtetésed („kilépett Isten”) nem a zsoltárból jön, hanem ráolvasás.
2) 1Pét 1,20–21 – személyek különbsége ≠ istenség tagadása
Idézed: Isten „feltámasztotta Őt” és „dicsőséget adott neki”, tehát szerinted ez bizonyítja: „nem volt sajátja, nem Isten”. Nem. Ez az a rendszeres kategóriahibád, amely végig kísért: gazdasági (üdvrendi, történelmi) kijelentésekből csinálsz ontológiai tagadást.
A szöveg azt mondja:
- a Fiú előre elrendelt a világ alapítása előtt – ez preegzisztencia, nem későn gyártott „szent ember”;
- az Atya feltámasztja és megdicsőíti – ez nyilvános igazolás és beiktatás az üdvrendben.
A „megdicsőítés-adás” nem azt jelenti, hogy a Fiúnak természet szerint nem volt dicsősége (l. a te általad is idézett koronázási beiktatás-képlet ApCsel 2,32–36-ban), hanem azt, hogy emberi természetében a megváltás művét beteljesítve nyilvánosan felmagasztaltatik. Gazdasági „adatott” – ontológiai „birtoklás” mellett. Ezt nevezik a teológiában: communicatio idiomatum és inseparabilis operatio.
3) A 22. zsoltár „bizonyítja, hogy Jézus csak ember”? – logikai buktató
A zsoltárban a szenvedő Istenhez kiált. Te ebből levonod: „mivel Istent szólítja, nem lehet Isten”. Ez hamis diszjunkció. A katolikus állítás nem az, hogy „Jézus nem ember” – hanem hogy valóságos ember és valóságos Istenegy személyben. Emberi természetéből valóságosan fohászkodik, éhezik, szomjazik, meghal; isteni személye szerint ő a Fiú. Tehát a zsoltár maximálisan kompatibilis azzal, amit mi állítunk: a megtestesült Fiú emberként átéli a szorongatást, és Istent szólítja – miközben a személy, aki ezt teszi, a Logosz.
Ami több: a zsoltár részletei (gúny, kezek-lábak átlyukasztása, ruhák elosztása) nem „ember-sémát” bizonyítanak, hanem messziás-sémát – és te pontosan ezeket olvasod el úgy, mintha egy elvi „csak ember” tételt adnának neked.
4) Jn 14,10–11 – „bennem lakik az Atya” ≠ „két külön alany bérlőszerződése”
Te azt csinálod a szöveggel, mintha Jézus ezt mondaná: „egy másik isten lakik bennem, én csak ember vagyok”. De a perikópa előbb mondja: „Aki engem látott, látta az Atyát.” Majd: „Én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem.” Ez kölcsönös bennlakozás (perichórészisz), nem albérlet-metafora. A mondat másik fele – „nem magamtól szólok… az Atya, aki bennem lakik, végzi tetteit” – küldöttségi és missziós nyelv: a Fiú küldöttként cselekszik, nem független önkényúrként. Ebből nálad kijön a modalizmus-ellenes különbség (igen, külön személy az Atya és a Fiú), de nem jön ki a lényegi szétszakítás (mintha két külön alany véletlen együttműködése volna).
5) Jn 17,11 és Mt 28,18 – „adatott név” és „adatott hatalom” a megtestesült rendben
Idézed: „a Te nevedben, amelyet nekem adtál…”, és „Nekem adatott minden hatalom”. Ebből nálad megint ontológiai tagadás lesz: „nem volt sajátja, tehát nem Isten”. Nem. A bibliai „Név” a jelenlét és tekintély jele; a Fiú emberi természetében kapja meg azt, aminek isteni személye szerint birtokosa. Ugyanígy a „minden hatalom”: gazdaságilag átadott uralom (emberi természetében, a megváltás után), ontológiailag pedig az, aki „minden felett való”. A te logikád itt is ugyanabba a szakadékba sétál bele: üdvrendi „adomány” = természetes „hiány”. Nem az.
6) ApCsel 2,32–36 – „Úrrá és Krisztussá tette” = beiktatás, nem ontológiai előléptetés egy teremtménynek
Idézed Pétert: Isten feltámasztotta Jézust, „Úrrá és Krisztussá tette”. Ebből nálad az következik, hogy „előtte nem volt Úr”. A szövegben ugyanebben a leheletben hangzik a zsoltár: „Monda az Úr az én Uramnak: Ülj az én jobbomra.” Dávid „Uram”-nak nevezi a Messiást – a „jobb kéz” pedig szimbolikus osztozás a tekintélyben. A „tette” a nyilvános enthronizáció üdvrendi kijelentése: amit a Fiú isteni módon mindig birtokolt, azt most emberi természetében a világ előtt átveszi és gyakorolja. A „tette” nem „korábban nem volt” – hanem „most úgy van, mint megváltó Emberfia”. Ez a különbség a természet és a hivatali beiktatás között.
7) 1Kor 15,21–22.47; 1Tim 2,5; Róm 5,15; ApCsel 4,12 – az „ember Jézus” versei, amelyeket rosszul használsz
Ezek mind igazak – és mind a katolikus állítást támasztják alá, nem cáfolják. Mi ugyanis nem azt mondjuk, hogy Jézus „nem ember”, hanem azt, hogy igaz emberésigaz Isten. Az, hogy a feltámadás „ember által”, az ítélet „egy férfiú által” történik, hogy „egy az Isten és egy a közbenjáró… az ember Krisztus Jézus” – mind a valóságos emberség kijelentései. És itt jön a mondat, amit te gondosan nem fejtesz ki: „A második ember, az Úr, a mennyből való.” Ugyanazzal a tollvonással, amellyel Pál embernek mondja, „Úr”-nak is mondja – mennyeiből. Pont a te „csak ember” olvasatodat vágja haza: ugyanabban a zárómondatban két olyan jegy áll (Kyrios és „mennyből való”), amit az Ószövetség Istenhez köt. Te idézted – de nem vetted észre, mit mond.
8) István látomása (ApCsel 7,55–56) – két személyt lát, egy Istent vall
Ebből azt hozod ki: „mivel külön látja az Istent és Jézust, ezért Jézus nem lehet Isten.” Ismét ugyanaz a hibád: személykülönbségből lényegkülönbséget fabrikálsz. István Szentlélekkel telve látja Isten dicsőségét és a megdicsőült Emberfiút „jobbján”. A „jobb kéz” részvétel a szuverén uralomban. A látomás trinitárius (Atya dicsősége – Fiú a jobbján – Lélek tölti el Istvánt), nem „henoteista kettős istenkép”. A tény, hogy külön látja a személyeket, éppen a személyek különbözőségét mutatja – nem a Fiú istenségének tagadását.
9) „A Szent Isten nem maradhat holttestben” – rituális tisztasági szabályt húzol rá Istenre
Ide zúdítod a Sínai-szakaszokat és a „szent föld” figyelmeztetéseit, s ebből levezeted: „hát akkor Isten nem maradhat holttestben, sőt utálja a holttestet”. Két gond.
Először: a rituális tisztaság törvényei az emberre vonatkoztak; arra, hogy Isten közeledésére az embert készítsék. Ezek pedagógiai elválasztások – nem Isten „érzékeny tisztasági fóbiái”. Az a Isten, aki anyaméhbe szállt, leprásokat érintett, a vérfolyásos asszony megérintését nem vetette meg, nem válik „szentségtörővé” attól, hogy a megtestesült Fiú halott teste a sírban fekszik. Ha a te logikád igaz volna, maga a megtestesülés is lehetetlen volna.
Másodszor: a holttest „ganéj”-nak bélyegzése – ez már ízlés és dogma dolga is. A keresztény hit a testet a feltámadásra rendelt jónak vallja. A temetési tisztelet és a „holtak tisztelete” nem „bálványkultusz”, hanem a teremtés jóságának és a feltámadás reményének megvallása. Isten nem „szennyeződik” a testtől; Isten szentel meg testet és földet – ezt tanítja az egész üdvtörténet.
10) „Sehol nem nevezi az Írás az Istent anthrōposznak” – és akkor mi van?
Ezt az állítást logikai bunkósbotnak szánod, de célt téveszt. Az Egyház nem állítja, hogy „Isten természete: anthrōposz”, hanem azt, hogy az örök Ige anthrōposz lett (Jn 1,14 értelmében). A szövegek, amelyeket idézel (1Tim 2,5; Mt 20,28 stb.) pont ezt állítják: az ember Jézus adja oda életét váltságul – mert valóságos ember. A katolikus állítás nem „helyette”, hanem „emellett” fut: aki ezt cselekszi, az a Fiú személye, „a második ember, az Úr, mennyből való”. A te „sehol-nem-nevezi” retorikád egy diszjunkcióra ül rá, amelyet a saját idézeted (1Kor 15,47 vége) kizár.
11) Hypostatikus egység a halálban – nem „bűntelenség-érv”, hanem személyi jogviszony
Tamást lehinted azzal, hogy „Arisztotelész” – de nem az a kérdés, ő honnan olvas, hanem hogy mit állít. És amit állít, szükségképp következik abból, amit te magad is idézel. A halál természetek szintjén szétválasztás (test–lélek), de a megtestesülés személyi egysége a Logosz és az emberi természet között nem morális érdem („bűntelen test miatt marad”), hanem jogelvi: aki a testnek és léleknek személyi alanya, az nem vonódik vissza, hacsak bűn vagy isteni döntés nem bontaná meg az inkarnációt. Krisztusban nincs bűn – és nincs visszavonás. Ezért mondjuk: „Unus de Trinitate passus est carne” – a Szentháromság egyik személye a testben szenvedett. Te ezt cseréled le egy pogány reflexre: a „szellem” undorodik a holttesttől, tehát „kiköltözik”. Nem a Szentírást magyarázod – babonát ragasztasz rá.
12) „Úgyhogy keressetek máshol cégért a három arcú istenetekhez” – a saját idézeteid trinitáriusak
A szöveged végig három szálon fut: az Atya, aki feltámaszt; a Fiú, aki emberként szenved, uralkodik és ítél; és a Szentlélek, aki betölti Istvánt, akiben Jézus cselekszik, aki által az egész húsvéti misztérium hirdettetik. Az ApCsel 2-nek az a lüktetése, hogy Atya–Fiú–Lélek együtt cselekszik. A te konklúziód mégis az, hogy „nincs három személy”. Miközben te magad hozol triadikus szövegteret, amelyből csak az egylényegűség konklúziója hiányzik – mert azt te előzetesen kizártad.
Zárszó – amit tényleg „nehéz megcáfolni”
Nem az „álkatolicizmust” védem, hanem a szöveg logikáját. Abból, hogy:
- Jézus idézi a 22. zsoltár incipitet, nem következik ontológiai szakadás;
- Isten „feltámasztja” és „felmagasztalja” a Fiút, nem következik, hogy a Fiú nem Isten (csak az, hogy emberi természetében beiktatást kap az üdvrendben);
- a szövegek következetesen embernek nevezik Jézust, nem következik, hogy ne volna Úr a mennyből (te magad idézted);
- István külön látja az Atyát és a Fiút, nem következik, hogy a Fiú ne volna egy az Istennel a dicsőségben;
- a rituális elkülönítés rendelkezéseiből nem lehet Istenre „tisztátalansági” tilalmat kovácsolni.
Egy biztos: amit te itt végig csinálsz, az nem „engeded, hogy a szöveg vezessen”, hanem kényszerzubbonyt húzol rá: üdvrendi „adatott”-ból istenség-ellenes „nem-birtokolt”-ot csinálsz, incipitből „szakítást”, két személyből „két isten-szintet”, valóságos emberségből „csak-emberséget”. És a végén még a holttest-undor farizeusi logikáját is ráterheled Istenre.
Nem fog menni. A szövegek, amelyeket te hoztál, mind összeállnak egyetlen, klasszikus, katolikus képben: egy Isten, három személy; egy Krisztus, két természet; az Atya fölemel, a Fiú engedelmességben megvált, a Lélek megelevenít. Amit te kínálsz helyette: kettévágott Krisztus és széthúzott Isten. Ez nem exegézis. Ez szövegellenes konstrukció.
Úgyhogy maradjunk a tényeknél – a tiéden: 1Kor 15,47. „A második ember, az Úr, a mennyből való.” Ezt tőled idéztem. Elég ennyi. A többit a saját következtetéseid rontották el. Én csak visszaadtam, amit a szöveg mond – egészben.
A katolikus (és ortodox) hit kifejezetten vallja, hogy a hypostatikus egység a halálban is megmarad. Aquinói Tamás nem véletlenül írja (STh III, q.50, a.2),
Nevezd nevén a gyereket. A Róma császárai és Róma Főpapja által létrehozott egyház hiszi és valja,
hogy a hiposztatikus egység a holtesttel is egységben marad.
Azaz a ti istenetek Jézus holtetstével hiposztatikus egységben maradt.
Nos ez a ti hitetek.
De mi köze van ennek az ember Jézus és az apostolok hitvallásához, illetve az Úr Jézus Istene és Atyja által kinyilatkoztatott igazsághoz?
3. „A Szent Isten nem maradhat holttestben” – amikor a rituális tisztaságot Isten fölé emeled
A legdurvább állításod ez:
„Nyilvánvaló dolog a Szentírás alapján, hogy a Teremtő SZENT Isten nem maradhatott benne a holttestben. A holttestnek még az érintése is tisztátalanná tette Izrael fiait…"
Én nem nevezném rituálisnak Isten szentségének a holtesttől való elkülönítésétől.
Amikor isten megjelent Mózesnek Isten figyelmeztette Mózest, hogy az a hely,ahol Ő megjelent szent hely, ezért ne közelítsen hozzá, holott Mózes élő ember volt.
2.Mózes 3:4.És látá az Úr, hogy oda méne megnézni, és szólítá őt Isten a csipkebokorból, mondván: Mózes, Mózes. Ez pedig monda: Ímhol vagyok.5.És monda: Ne jőjj ide közel, oldd le a te saruidat lábaidról; mert a hely, amelyen állasz, szent föld.
Majd később, mielőtt Mózes és társai talákoztak volna az Úrral,
2.Mózes 18:10.És monda Jethró: Áldott legyen az Úr, aki megszabadított titeket az Égyiptombeliek kezéből és a Faraó kezéből; aki megszabadította a népet az Égyiptombeliek keze alól.11.Most tudom már, hogy nagyobb az Úr minden istennél; mert az lett vesztökre, amivel ellenök vétkeztek.12.És Jethró, a Mózes ipa égőáldozattal és véresáldozattal áldozék az Istennek; Áron pedig és Izráel minden vénei jövének, hogy kenyeret egyenek a Mózes ipával Isten előtt.
19:7.Elméne azért Mózes és egybehívá a nép véneit és eleikbe adá mindazokat a beszédeket, melyeket parancsolt vala néki az Úr.8.És az egész nép egy akarattal felele és monda: Valamit rendelt az Úr, mind megtesszük. És megvivé Mózes az Úrnak a nép beszédét.9.És monda az Úr Mózesnek: Ímé én hozzád megyek a felhő homályában, hogy hallja a nép mikor beszélek veled és higyjenek néked mindörökké. És elmondá Mózes az Úrnak a nép beszédét.10.Az Úr pedig monda Mózesnek: Eredj el a néphez és szenteld meg őket ma, meg holnap és hogy mossák ki az ő ruháikat;11.És legyenek készek harmadnapra; mert harmadnapon leszáll az Úr az egész nép szeme láttára a Sinai hegyre.12.És vess határt a népnek köröskörűl, mondván: Vigyázzatok magatokra, hogy a hegyre fel ne menjetek s még a szélét se érintsétek; mindaz, ami a hegyet érinti, halállal haljon meg.
Nos erről van szó. Az Isten még élő embere közeledésér sem engedte meg,hacsak meg nem szenteltettek,nemhogy holtestben maradt volna.
Nos az a rituálé, amit egyházad a holt testek irányában ápol. Amikor loponámyakat és emberi csontokat rejtegeta templomokban rituális célokra, nem pedig az, ha a Szent Istent semmi szentségtelent nem engedett magához közel.
Ami az ember holttestét illeti, egyenesen utálattal tekintett arra, és ganéjnak nevezte, amit el kellett takarítani a Föld színéről.
Te pedig a római császárok és I.Damáz által kiképzelgett három az egyben istenmodell védelme érdekében azt állítod, hogy három napon keresztül a holttestben volt az Isten.
1. „Szó sincs kettévágásról” – miközben folyamatosan kettévágod
Ezt írod:
„Pál azon állítása miszerint az Úr Jézus az Istennek a formájában volt nem az Istenre, hanem az ember Jézusra vonatkozik. Az Isten, akinek a formájában volt továbbra is az Isten maradt. Az ideiglenesen formájában lakozó ember Jézus pedig ember maradt.”
Ez a mondatod maga a tankönyvi nesztorianizmus."
Nincs mit kettévágni. Tudniillik az írás végig kettőről, az ember Jézusról és az ember Jézus istenéről szól. Ők mindig kettő voltak, még akkor is, amikor egymás formájában voltak egy ideig.
Az Úr Jézus szüntelenül egyes szám harmadik személyében utalt a benne lakozó Istenre.
A helyzet az, hogy a kettőből soha se vált eggyé abban az értelemben ,ahogyan ezt a római császárok és I.Damáz által kiötlött istenmodell megkívánná.
Az istenek ugyanis szellemek. A szellem az emberi hústesttel soha sem elegyedik úgy össze,
hogy azzal egy lényeget alkosson. Erre akkor sem került sor, amikor az Úr Jézus az Istenével egy ideig egymás formájában voltak. A formák voltak egyenlőek, hogy egymásba illeszkedjenek,de nem az ember és az Isten azaz a kettő ötvöződött eggyé. Ezért sehol nem nevezi az írás Jézust Istennek.
Mindenütt emberként utal rá az írás megszületésétől kezdve a haláláig, és a halála után is,miután feltámasztotta őt Istene és Atyja.
1.Kor. 15:21.Miután ugyanis ember által van a halál, szinténemberáltal van a halottak feltámadása is.22.Mert amiképpen Ádámban mindnyájan meghalnak, azonképpen a Krisztusban is mindnyájan megeleveníttetnek.
Ap. Csel. 17:30.E tudatlanságnak idejét azért elnézvén az Isten, mostan parancsolja az embereknek, mindenkinek mindenütt, hogy megtérjenek:31.Mivelhogy rendelt egy napot, melyen megítéli majd a föld kerekségét igazságban egy férfiú által, kit arra rendelt; bizonyságot tévén mindenkinek, az által, hogy feltámasztá őt halottaiból.
1. Kor. 15:47 Az első ember földből való, földi; a másodikember(anthropos), az Úr, mennyből való.
1. Tim. 2:5 Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus,
Róma 5:15 De a kegyelmi ajándék nem úgy [van], mint a bűneset; mert ha amaz egynek esete miatt sokan haltak meg, az Isten kegyelme és a kegyelemből való ajándék, mely az egy ember Jézus Krisztusé, sokkal inkább elhatott sokakra.
Ap. Csel. 4:12 És nincsen senkiben másban üdvösség, mert nem is adatott emberek között az ég alatt más név, mely által kellene nekünk megtartatnunk.
Sehol nem nevezi az Írás az Istent anthroposz-nak, ahogyan az Úr Jézus is ember(anthropos) fiának nevezte önmagát.
Máté 20:28.Valamint az embernek(anthropos) Fia nem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és adja az ő életét váltságul sokakért.
„Az Atya, aki én bennem lakik, ő cselekszi e dolgokat.”
De elegánsan kihagyod az előzményt:
„Aki engem látott, látta az Atyát.” (14,9)
„Nem hiszed-é, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya én bennem van?” (14,10–11)
Te úgy olvasod, mintha Jézus ezt mondaná: „Egy külön Isten lakik bennem, én meg egy külön ember vagyok, nem azonos Vele.”
A szöveg viszont mást mond:
- kölcsönös bennlakozás: „én az Atyában vagyok, az Atya énbennem van”;
- reprezentatív azonosság: „aki engem látott, látta az Atyát”.
Nem hagyok én ki semmit.Tudniillik az Úr Jézus maga nyilatkozta, hogy milyen értelemben kelett volna, hogy meglássák a tanítványok a benne lakozó Istent.
János 14: 10. Nem hiszed, hogy én az Atyában vagyok és az Atya bennem van? A beszédeket, amelyeket én mondok nektek, nem magamtól szólom. Az Atya pedig, aki bennem lakik (marad),teszi a munkáit. 11. Higgyetek nekem, hogy én az Atyában (vagyok), és az Atya bennem (van). Ha (netán) nem, magukért a munkákért higgyetek.
Jézus elsősorban azzal különbözteti meg önmagát a benne lakozó Istentől,amikor azt mondja,hogy amiket mond és cselekszik azt nem ő teszi, hanem a benne lakozó isten cselekszik általa.
Kölcsönhatás szóba sem jöhet, mármint hogy az isten is azt cselekedné, amire Jézus az Istent kényszerítené, hogy megcselekedje. Jézus álalndóan alázatosan kéri az istenét, hogy ezt csak azt tegyen meg érte vagy a tanítványaiért.Jézusnak semmi sem volt sajátja, még a neve vagy a később
az Istenétől megkapott hatalma sem. Erről ő maga tanúskodott:
János 17:11. és már nem vagyok többé a világban, de ők a világban vannak és én Hozzád megyek, szent Atyám, őrizd (tartsd) meg őket a Te nevedben,amelyet nekem adtál, hogy egyek legyenek, mint mi, 12. amikor velük voltam, én őriztem meg őket a Te nevedben, amelyet nekem adtál és vigyáztam (őrködtem) és senki azokból nem veszett el csak a veszedelem (romlás) fia, hogy az Írás beteljesedjék,
Máté 28:18.És hozzájuk menvén Jézus, szóla nékik, mondván: Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön.
Ap. Csel. 4:12 És nincsen senkiben másban üdvösség, mert nem is adatottemberek közöttaz ég alatt más név, mely által kellene nekünk megtartatnunk.
Ap. Csel. 2:32.Ezt a Jézustfeltámasztotta az Isten, minek mi mindnyájan tanúbizonyságai vagyunk.33.Annakokáért az Istennek jobbja által felmagasztaltatván, és a megígért Szent Lelket megnyervén az Atyától, kitöltötte ezt, amit ti most láttok és hallotok.34.Mert nem Dávid ment fel a mennyországba; hiszen ő maga mondja: Monda az Úr az én Uramnak: Ülj az én jobbkezem felől,35.Míglen vetem a te ellenségeidet lábaid alá zsámolyul.36.Bizonynyal tudja meg azért Izráelnek egész háza, hogy Úrrá és Krisztussá tetteőtaz Isten, azt a Jézust, akit ti megfeszítettetek.
Addig, amíg Jézus nem tette úrrá és khrisztosszá az Istene, nem volt sem Úr, sem Khrisztosz.
Erre azután került sor, miután feltámasztotta Őt a halála előtt a testét elhagyó Istene.
Úgyhogy keressetek ti máshol cégért a három arcú istenetek arcainak örök istenek formájában, ne a Szentírásban,mert abban sehol nem találtok háromarcú istenmodelletekhez használható kijelentést.
Harmadszor: „Éli, Éli, lama sabaktáni” (Mt 27,46). Te ebből azt fabrikálod, hogy az „Istene és Atyja eltávozott a testéből”, a „Khrisztosz Isten” kilépett a „Khrisztosz emberből”, majd „nem lakozik holttestekben”, tehát a halál előtt már szétváltak. Ez egyenesen szembemegy a keresztény hittel és magával a szövegösszefüggéssel. Jézus a 22. zsoltár kezdősorát idézi – ez a messiási szenvedés és a végső győzelem zsoltára, nem az ontológiai szakadásé. A zsoltár a gúnyról, a kezek-lábak átlyukasztásáról, a ruhák széthúzásáról és a végső dicsőségről szól."
Én nem fabrikálok semmit. Én csak idéztem az Úr Jézus szavait a halála előtti utolsó órában,
amint maga állította, hogy az Istene elhagyta Őt.
Ez lehet, hogy az állkeresztény hittel szembe megy,amely hit szerint Jézus kijelentéséből az lett kifabrikálva, hogy Jézus Istene és Atyja nem hagyta el halála előtt Jézus testét - hanem "Klasszikus katolikus megfogalmazásban: „Megvonta oltalmát, de nem bontotta meg egységét"- tudniillik az Úr Jézus ilyet nem állított. Ő csak annyit állított, hogy az Istene és Atyja elhagyta őt.
Majd az Írás arról tanúskodik, hogy a Jézus Testét elhagyó Isten az Atya volt az,aki Jézus holtestét feltámasztotta:
1. Péter 1: 20 Aki eleve el volt ugyan rendelve, a világ megalapítása előtt, megjelent pedig az idők végén tiérettetek, 21 Akik általa hisztek Istenben, aki feltámasztotta Őt a halálból és dicsőséget adott néki; hogy a ti hitetek és reménységetek Istenben legyen.
Péter teljes mértékben külön választotta a megholt ember Jézus és az Őt feltámasztó Isten személyét,
egyben utalva a végső dicsőségre is, amit szintén az Őt feltámasztó Istentől kapott, azaz nem volt sajátja neki.
És itt máris rátérek a 22. zsoltárra való hivatkozásod téveszme futtatására is.
Nézzük.
Zsoltárok 22: 8. Mind a kik látnak, gúnyolódtak rajtam, félrehúzzák az ajkat, fejet ráznak. 9. Hárítsd az Örökkévalóra! Majd megszabadítja őt, megmenti, mert kedveli őt. 10. Igen is, te vagy az, a ki anyaméhből kivontál, biztatóm anyámnak emlőin; 11. te reád vettettem születéstől fogva, anyám méhétől fogva Istenem vagy. 12. Ne légy távol tőlem, mert közel a szorongatás, mert nincs, a ki segít. 13. Környékeztek engem tulkok, sokan, Básán bikái bekerítettek engem; 14. fölnyitották reám szájukat, akár széttépő és ordító oroszlán. 15. Mint a víz, öntettem ki, szétváltak mind a csontjaim; olyan lett szívem, mint a viasz, elolvadt belsőmben. 16. Kiszáradt mint cserép az erőm, nyelvem oda tapasztva szájkapcsaimhoz: halál porába fektetsz engemet. 17. Mert környékeztek engem ebek, gonosztevők hordája körülfogott engem, mint oroszlán, kezeimen és lábaimon; 18. megszámlálhatom mind a csontjaimat: ők tekintenek, néznek reám. 19. Szétosztják maguk közt ruháimat, és öltözetemre sorsot vetnek. 20. Te pedig, Örökkévaló, ne légy távol, én erősségem, segítségemre siess!
Nos a 22. zsoltár tanúsítja , hogy az ember Jézus,akire Dávid próféciája utal az állandóan Istene segítségére szorult. Istene hozta őt ki az anyja méhéből. Születése óta Istene gondoskodott róla. Ezt ezzel a szavakkal fejezi ki: "Születésem óta a Te gondod voltam. Anyám méhétől fogva Te voltál Istenem.
Egy szóval sem állítja, hogy Ő maga lenne az Isten. Ellenkezőleg, végig az Istenéről, és az Istenéről való függéséről szól a prófécia. Sőt, miután általszegezik, és már ruháin is megosztoznak arra kéri Istenét,hogy siessen a segítségére mentse meg a lelkét.
A 22. zsoltár ugyanúgy kizárja annak a lehetőségét, hogy Kkrisztosz Jézus Isten lenne, mint azt az Evangéliumok és az apostolok írásai is kizárják.
Aquinói Tamás ezt precízen kimondja (STh III, q.50, a.2): a megtestesülés kegyelme – a személyi egység – nem vonatik vissza, mivel Krisztusban nincs bűn, ezért a test a halál pillanatában is személyesen a Logoszhoz tartozott."
Azon érvelése, hogy azért volt része a a holtestnek a Logosz Isten,mert a test bűn nélküli volt,
nem állja meg a helyét. Ádám teste is bűn nélküli volt ,amíg el nem követte az engedetlenség bűnét,
mégsem volt emiatt ő az Isten.
De a nagyobb Ádám, a második Ádám sem volt az, hisz az Írás azt írja, hogy ember volt, nem azt, hogy isten.
1.Kor. 15:21.Miután ugyanis ember által van a halál, szinténemberáltal van a halottak feltámadása is.22.Mert amiképpen Ádámban mindnyájan meghalnak, azonképpen a Krisztusban is mindnyájan megeleveníttetnek.
Ap. Csel. 17:30.E tudatlanságnak idejét azért elnézvén az Isten, mostan parancsolja az embereknek, mindenkinek mindenütt, hogy megtérjenek:31.Mivelhogy rendelt egy napot, melyen megítéli majd a föld kerekségét igazságban egy férfiú által, kit arra rendelt; bizonyságot tévén mindenkinek, az által, hogy feltámasztá őt halottaiból.
1. Kor. 15:47 Az első ember földből való, földi;a másodikember(anthropos),az Úr, mennyből való.
1. Tim. 2:5 Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus,
Róma 5:15 De a kegyelmi ajándék nem úgy [van], mint a bűneset; mert ha amaz egynek esete miatt sokan haltak meg, az Isten kegyelme és a kegyelemből való ajándék, mely az egy ember Jézus Krisztusé, sokkal inkább elhatott sokakra.
Ap. Csel. 4:12 És nincsen senkiben másban üdvösség, mert nem is adatottemberek között az ég alatt más név, mely által kellene nekünk megtartatnunk.
Sehol nem nevezi az Írás az Istent anthroposz-nak, ahogyan az Úr Jézus is ember(anthropos) fiának nevezte önmagát.
Máté 20:28.Valamint azembernek(anthropos) Fia nem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és adja az ő életét váltságul sokakért.
Negyedszer: István látomása (ApCsel 7,55–56) és a Jelenések. Igen, István látja „Isten dicsőségét” és „az Emberfiát az Isten jobbján”. Pontosan: két személy, egy Isten."
A két személy együtt, egymás mellett való létének a ténye nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy az egyik Isten a másik ember legyen.
Mózes is együtt volt az Istennel a hegyen, oly annyira, hogy még az Isten dicsősége még az orcáján is
megjelent, holott Mózes tudjuk, hogy halandó ember volt,ahogyan az Úr Jézus is, hisz meghalt, és az Istene segítségére szorult hogy feltámadjon.
ha Isten valóban csak egy Istent látott volna,az Égben, akkor nem állította volna, hogy az Istent látta és mellette pedig Jézust látta. Egyszerűen annyit mondott volna: "Látom az Istent."
De nem azt mondotta,hanem azt, hogy az Istent látja és Jézust annak a jobbján:
55. ő pedig betelve Szent Szellemmel, az égbe függesztette (szegezte) szemeit, fölnézett, látta Isten dicsőségét és Jézust állni az Isten jobbján,/Vida Sándor/
Nem az Istenben látta Jézust, hanem az Istenen kívül, annak jobbján állani.
A tények makacs dolgok, nehéz azokat megcáfolni,főleg akkor, ha írásba vannak foglalva.
Kezdjük az elején: azt állítod, „szó sincs kettévágásról”, miközben két kézzel szeded szét Krisztust és Istent – csak nem veszed észre, mit mondasz ki. Lépésről lépésre végigmegyek azon, amit ebben a válaszodban leírtál, és megmutatom, hogy pontosan azt a nesztoriánus kettéosztást gyártod, amit az Egyház kezdettől fogva elutasított.
1. „Szó sincs kettévágásról” – miközben folyamatosan kettévágod
Ezt írod:
„Pál azon állítása miszerint az Úr Jézus az Istennek a formájában volt nem az Istenre, hanem az ember Jézusra vonatkozik. Az Isten, akinek a formájában volt továbbra is az Isten maradt. Az ideiglenesen formájában lakozó ember Jézus pedig ember maradt.”
Ez a mondatod maga a tankönyvi nesztorianizmus. Két szubjektumot rajzolsz fel:
van „az Isten”, aki marad magának Isten,
és van „az ember Jézus”, aki „az Isten formájában volt”, de maga nem Isten, csak hordozza a „formát”.
Ez nem „egy személy, két természet”, hanem két külön alany: egy Isten, aki „formáját adja”, és egy ember, aki ideiglenesen hordja. Pont azt tagadod, amit János így foglal össze: „Az Ige testté lett” (Jn 1,14) – nem „az Ige formát adott egy embernek”, hanem maga az Ige az, aki a test létmódját felveszi.
Tehát amikor azt írod: „szó sincs kettévágásról” – a saját mondataidban már ott a kés. Az „Isten”, aki marad magának, és az „ember Jézus”, aki csak lakás, forma, „rabszolga-állapot”. Ez a baj gyökere.
2. Jn 14,9–11 – bennlakozás vagy „albérlet”?
Idézed Jn 14,9–11-et, mint bizonyítékot arra, hogy „a Felkent Isten” lakik az ember Jézusban:
„Az Atya, aki én bennem lakik, ő cselekszi e dolgokat.”
De elegánsan kihagyod az előzményt:
„Aki engem látott, látta az Atyát.” (14,9)
„Nem hiszed-é, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya én bennem van?” (14,10–11)
Te úgy olvasod, mintha Jézus ezt mondaná: „Egy külön Isten lakik bennem, én meg egy külön ember vagyok, nem azonos Vele.”
A szöveg viszont mást mond:
- kölcsönös bennlakozás: „én az Atyában vagyok, az Atya énbennem van”;
- reprezentatív azonosság: „aki engem látott, látta az Atyát”.
Ha a te modellod lenne igaz, Jézusnak inkább azt kellett volna mondania: „aki engem látott, látta azt, aki bennem lakik”. De nem ezt mondja. Nem „háziúr vs. albérlő”, hanem olyan szoros egység, amely Jn 10,30-ban így hangzik: „Én és az Atya egy vagyunk.”
Te a perichórésis (közös benső élet) nyelvét lebutítod lakás-metaforává: bérlő isten – bérház Jézus. Ez a te konstrukciód, nem Jánosé.
3. „A Szent Isten nem maradhat holttestben” – amikor a rituális tisztaságot Isten fölé emeled
A legdurvább állításod ez:
„Nyilvánvaló dolog a Szentírás alapján, hogy a Teremtő SZENT Isten nem maradhatott benne a holttestben. A holttestnek még az érintése is tisztátalanná tette Izrael fiait… …Annak feltételezése, hogy… az Istennek a holttestben kellett volna maradnia… nem a Szent Szellemtől vezérelt elme óhaja.”
Vedd észre, mit mondasz:
- az ószövetségi rituális tisztasági törvényt ráhúzod magára Istenre;
- azt implikálod, hogy Isten „tisztátalanná válna”, ha a megtestesült Fiú holttestével „egységben maradna”.
Ez az érvelésed két okból tarthatatlan.
A rituális tisztátalanság törvénye az emberre vonatkozik, nem Istenre. Isten az, aki a tisztátalant megtisztítja – nem az, aki elszennyeződik, ha hozzáér. Ha a logikádat követem, az egész megtestesülés lehetetlen: hogyan érinthette volna a Szent Isten az anyaméhet, a vért, a születést, a körülmetélést, a leprást, a haldoklót – hiszen mind „tisztátalanná tesz”? A megtestesülés lényege éppen az, hogy Isten belép abba, amit a törvény tisztátalannak nevez, hogy azt belülről gyógyítsa, ne pedig gusztusosan elkerülje.
A katolikus (és ortodox) hit kifejezetten vallja, hogy a hypostatikus egység a halálban is megmarad. Aquinói Tamás nem véletlenül írja (STh III, q.50, a.2), hogy a megtestesülés kegyelme – a Logosz és az emberi természet személyi egysége – nem szűnhet meg, mert Krisztusban bűn nincs, ami miatt Isten „visszavonná” az egységet. A halál annyit jelent: az emberi lélek és test elválik egymástól – de mindkettő a Logosz személyéhez tartozik továbbra is. Ezért mondhatjuk: „Isten Fia meghalt” – nem úgy, hogy az Istenség pusztult volna el, hanem úgy, hogy a Fiú emberi természetében valóban halált szenvedett.
Te ezzel szemben azt állítod, hogy mielőtt Jézus meghalt volna, Isten lelépett, mert „a Szent Isten nem maradhat holttestben”. Ezzel:
- kiheréled a kereszt misztériumát: nem Isten Fia halt meg, csak egy „isten-lakta” emberhéj;
- a rituális tisztasági törvényeket Isten fölé emeled, mintha rá is vonatkoznának.
Ez nem Szentírás-tisztelet, hanem tiszta teológiai anarchia.
4. Jn 20,17 – „Ne érints, mert üres a lakás”?
Innen ugrasz Jn 20,17-re:
„Egyértelmű Jézus ezen szavaiból, hogy míg ő maga a feltámadása napján a Földön volt, azt állította, hogy az Atyja fent van az Égben. Az Úr Jézus Istenének és Atyjának az ember formájában való lakozása valóban megszűnt…”
Ez az „egyértelműség” a te olvasatod, nem a szövegé. Jézus azt mondja:
„Nem mentem még fel az én Atyámhoz; hanem menj…: Felmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, és az én Istenemhez és a ti Istenetekhez.”
Ebből te azt olvasod ki, hogy: „Látod? Az Atya fent van, ÉN meg csak lent vagyok. Tehát az Atya már nincs bennem.”
Csakhogy:
- Jézus itt a mennybemenetel üdvrendi aktusáról beszél, nem egy ontológiai „kiköltözésről”.
- A feltámadt Krisztus már megdicsőült emberi testben jelenik meg, de a teljes dicsőségbe való belépés – a mennybemenetel – még előttük áll. Ezért mondja: „még nem mentem fel.”
- Az, hogy „az én Atyám és a ti Atyátok… az én Istenem és a ti Istenetek”, éppen a különbséget hangsúlyozza: neki természetes módon Atyja és Istene az, aki nekünk kegyelemből Atya és Isten. Nem az az üzenet, hogy „már nincs bennem”.
Te a szövegben sehol nem szereplő „kiköltözés”-t olvasol bele, csak azért, hogy a saját sémádat megmentsd. De János sehol nem mondja, hogy a megtestesülés véget ért a kereszten. Ellenkezőleg: a feltámadott Krisztus ugyanaz a személy, aki meghalt; a megtestesülés visszavonhatatlan.
5. Fil 2,6–7 – „az ember Jézus volt Isten formájában”?
Itt buksz le igazán. Azt mondod:
„Pál azon állítása miszerint az Úr Jézus az Istennek a formájában volt nem az Istenre, hanem az ember Jézusra vonatkozik. Az Isten, akinek a formájában volt, továbbra is az Isten maradt. Az ideiglenesen formájában lakozó ember Jézus pedig ember maradt.”
Most akkor tisztázzuk:
- Szerinted a „Isten formájában létező” nem maga Isten Fia, hanem egy egyszerű ember, Jézus.
- Vagyis mielőtt „megüresítette magát”, már emberként „Isten formájában” volt.
Ez két lehetőséget jelent:
Vagy azt állítod, hogy Jézus már a születése előtt is létezett „Isten formájában” – ez esetben elfogadod az örök Fiút, csak máshogy nevezed.
Vagy azt, hogy Pál egy időben létező, tisztán emberi Jézust nevez „Isten formájában lévőnek” – ami akkor ontológiailag felemeli őt Isten szintjére.
Mindkét út ellentmond annak, amit állítani akarsz: hogy Jézus csak ember.
A szöveg logikája világos:
„aki Isten formájában lévén (ὑπάρχων) nem tekintette zsákmánynak, hogy Istennel egyenlő, hanem kiüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez lett hasonló…”
Az az „aki” az alany végig. Nincs váltás:
- ő az, aki Isten formájában létezve egyenlő Istennel;
- ő az, aki kiüresíti magát;
- ő az, aki szolgai formát vesz fel;
- ő az, akit Isten felmagasztal és „Úrrá” tesz.
Te szétszabdalod: az „Isten formájában létező” egy állandó Isten, a „kiüresítő” pedig egy ideiglenes ember. De ez már nem Pál szövege, hanem a te átírt változatod.
6. „Nem az Isten üresítette ki magát” – a félreértett kenózis
Írod:
„Pál nem azt állítja, hogy az Úr Jézus Istene és Atyja üresítette ki magát… hanem azt, hogy Krisztus Jézus tette azt.”
Itt kénytelen vagyok azt mondani: ebben igazad van – és mégis az ellenkezőjét vonod le belőle, mint kellene.
- Igen, nem az Atya testesül meg, hanem a Fiú.
- Igen, „Krisztus Jézus” üresítette ki magát.
Csakhogy „Krisztus Jézus” nem két alak: egy isteni és egy emberi, lazán egymás mellé állítva. Ő az örök Fiú, aki „Isten formájában létezve” magára veszi a szolgai formát. A kenózis nem azt jelenti, hogy „Isten kiköltözik és marad egy üres emberhéj”. A kenózis azt jelenti, hogy a Fiú:
- nem ragaszkodik a látható isteni dicsőséghez;
- elrejti Istenségét a szolgai alak mögött;
- emberi természetet vesz fel, és engedelmes lesz mindhalálig.
Te azt javaslod, hogy a „kiüresítést” azonosítsuk Jézus 40 napos böjtjével (!), mert „ő üresítette ki magát, nem az Isten”. Ezzel egy üdvrendi böjtöt összekeversz a Fiú örökkévaló döntésével, hogy megtestesül, szolgai alakban él, meghal és kereszthalált szenved. A Fil 2 nem az éhségről szól. A Fil 2 arról szól, hogy Isten Fia alázkodott meg. Nem egy „szuperpróféta”, aki sokat böjtölt.
7. „Nem az Istent kísértette a Sátán, hanem a halandó embert Jézust”
Ezt írod:
„Nem az Isten üresítette ki magát, és nem az Istent kísértette a Sátán, hanem a halandó embert Jézust. Nem az Isten éhezett meg, hanem az ember Jézusról írja, hogy megéhezett.”
Az evangélium szavait viszont nem lehet ilyen könnyedén kettészabdalni:
- a pusztában álló személy az, akiről a hang ezt mondta a Jordánnál: „Ez az én szeretett Fiam”;
- az ördög így szól: „Ha Isten Fia vagy…” – nem „ha csak egy ember lennél”;
- aki éhezik, az egy valóságos emberi természet – de a személy, aki éhezik, az Isten Fia.
Az Egyház mindig úgy beszélt erről: egy személy, két természet. Amit az emberi természet szenved, azt annak a személynek tulajdonítjuk, aki Isten Fia. Ezért mondhatjuk: „Isten Fia megéhezett”, „Isten Fia kísértést szenvedett”, „Isten Fia meghalt” – noha nem az isteni természet éhezik, kísértetik, hal meg, hanem az emberi.
Te ezt nem érted, mert nálad mindig két „ő” van: egy isteni, aki fölötte áll mindennek, és egy emberi, akire mindent ráöntesz. Isten nálad csak „benne lakik”, de nem azonos azzal a személlyel, aki éhezik, szenved, meghal. Ezzel tagadod a megtestesülés lényegét.
8. „Keressetek máshol cégért a három az egyben istenmodellnek”
A végén még odaszúrsz:
„Keressetek ti a három az egyben istenmodelleteknek máshol cégéreket, ne a Szentírásban és az Atya, Fiú és a Szent Szellem nevének elbitorlása útján!”
Tehát:
Atya;
Fiú, aki Isten formájában van, Istennel egyenlő;
Szentlélek, aki Jézust a pusztába vezeti, aki Isten Lelke, aki által Jézus cselekszik.
Ők hárman szerinted nem alkotnak egyetlen, örök, isteni valóságot, hanem össze-vissza „lakozgatnak” és „ideiglenesen formát adnak”, majd „elhagynak”, „felmennek”, „kiköltöznek”. Amikor az Egyház kimondja: egy Isten, három személy – Atya, Fiú, Szentlélek –, akkor nem „cégért keres”, hanem pontosan azt foglalja össze, amit az Írásból kiolvas:
- egy Isten van (nem „istenek istene”),
- a Fiút teremtőnek, „Istennek” nevezi, aki „mindenek előtt van”,
- a Lelket Istennek nevezi, aki Isten mélységeit kutatja és életet ad.
Te ezzel szemben:
- az Atyaistenből főistent csinálsz,
- a Fiúból „Felkent Istent”, aki „formát ad” egy embernek, majd lelép,
- a Szentlélekből pedig valami mellékszereplőt.
A Szentírást nem véded. Szétszabdalod, hogy a saját konstrukciódba férjen.
9. Mit mond ki valójában a rendszered?
Ha összerakjuk, amit ebben az egy válaszodban állítottál, a következő „evangélium” rajzolódik ki:
- Van egy Isten, aki maga a „fő-Isten”, marad magának.
- Van egy „Felkent Isten”, akinek „formájában” egy ember Jézus ideiglenesen él.
- Ez az ember Jézus ténylegesen csak ember, aki hordozza a „formát”;
- Isten – vagy a „Felkent Isten” – a halál előtt elhagyja a testet, mert „nem maradhat holttestben”.
- A feltámadás után Jézus testében már nincs ott személy szerint az, aki „Isten formájában volt”; Jézus csak arról beszél, hogy majd „felmegy az Atyjához”.
Ebben a modellben:
- nem Isten Fia hal meg, csak egy isten-lakott ember;
- nem Isten Fia támad fel, csak egy ember, akit Isten újra életre kelt;
- a megtestesülés ideiglenes bérlet, nem visszavonhatatlan egység.
Ez viszont szembemegy mindazzal, amit az apostoli, patrisztikus, katolikus–ortodox Tradíció valaha is hitt.
10. Mire kellene visszatérned?
Nem rám kell haragudnod, nem „Róma Főpapjára”, nem a zsinatokra. Hanem arra kellene végre őszintén ránézned, hogy amit most képviselsz, az nem a Szentírás vezette, hanem a saját, ex-szektás reakcióid által torzított magyarázat.
A katolikus hit itt nem bonyolult:
- Egy Isten van.
- A Fiú öröktől fogva Isten, az Atyával egylényegű.
- A Fiú az idő teljességében valóságos emberi természetet vesz fel: testet és lelket.
- A személy egy: amit az emberi természet cselekszik és szenved, azt annak a személynek tulajdonítjuk, aki Isten Fia.
- A halálban a lélek és test elválik egymástól, de mindkettő a Fiú személyéhez tartozik; a hypostatikus egység sértetlen.
- A feltámadásban ugyanaz a Fiú ugyanazt az emberi természetet dicsőíti meg, amelyet értünk felvett.
Minden, amit írtál, ott törik, ahol ezt a személyi egységet szétszakítod. Amíg ragaszkodsz ehhez a kettészakított Krisztushoz, addig nem az Egyházat, hanem az evangélium magvát támadod. És ezen nem segít semmiféle „Szent Szellemre” hivatkozó retorika: a Lélek soha nem az a Lélek, aki Krisztust szétvágja, hanem az, aki Krisztust megvallja: „Úrnak”, „Istennek”, megtestesült Fiúnak – egy személyben, két természetben.
Kezdjük ott, ahol a baj gyökere van: végig kettévágod Krisztust, és kettévágod az Istent. Nálad van egy „Khrisztosz Isten” (az Ige), meg egy „Khrisztosz ember” (Jézus), akik ideig-óráig egymásba „beköltöznek”, aztán szétszélednek, mint rossz lakótársak."
Kezdjük azzal, hogy szó sincs az általad előadott istennek és Krisztusnak a kettévágásáról.
Izrael Istenének és Atyjának az Úrnak a társai fölé való felkenetéséről, elsősorban a Zsoltárok Könyve 45. fejezete tanúskodott, amit Pál apostol a Zsidókhoz írott levelében saját hitvallásaként felidézett.
Ami pedig a Felkent (Krisztosz) Istennek az ember Jézus testében való lakozást illeti, arról maga az Istenét és Atyját testében hordozó ember Jézus tanúskodott. a János Evangéliuma 14:10:11,12-ben.
János 14:9.Monda néki Jézus: Annyi idő óta veletek vagyok, és még sem ismertél meg engem, Filep? aki engem látott, látta az Atyát; mimódon mondod azért te: Mutasd meg nékünk az Atyát?10.Nem hiszed-é, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya én bennem van? A beszédeket, amelyeket én mondok néktek, nem magamtól mondom; hanem az Atya, aki én bennem lakik, ő cselekszi e dolgokat.11.Higyjetek nékem, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya én bennem van; ha pedig nem, magokért a cselekedetekért higyjetek nékem.
Hogy azt a tényt, amikor az Úr Jézus testét az Isten elhagyta Jézus halála előtti utolsó órában, te csak rossz lakótárszak szétszéledéseként tudod értelmezni, annak a jele, hogy a Szent Szellem Istent is távol tartod magadtól. Mert nyilvánvaló dolog a Szentírás alapkán, hogy a Teremtő SZENT Isten nem maradhatott benne a holttestben. A holtestnek még az érintése is tisztátalanná tette Izrael fiait.
Aki holtestet érintett nem mehetett be még az Isten által meghatározott megtisztulási előírás betartása esetén sem aznap tárborába.
A te kifogásod nem másról szól,mint arról, hogy nem tetszik neked, hogy az Úr Jézus Istene és Atyja nem maradt benne Jézus holttestében.
Annak feltételezése, hogy az Úr Jézus testével formailag egyesült Istennek a holtestben kellett volna maradnia - miután abból eltávozott az Úr Jézus lelke és szelleme is - nem az Szentszellemtől vezérelt elme óhaja.Sőt az a tévtanítás sem, hogy Jézus holtestét nem a testéből eltávozott Istene és Atyja támasztotta fel, hanem a háromnapos hullát maga a megholt Jézus keltette életre.
Ezt a képtelenséget a három az egyben istenmodelljének a védelme érdekében a Róma Főpapja által vezetett egyház teológusai a mai napig képviselik.
Hogy az Úr Jézus Istene és Atyja valóban elhagyta Jézus testét, még mielőtt az meghót volna,
mi sem bizonyítja jobban, mint az Úr Jézus kijelentése a feltámadása utáni első napon, amikor találkozott Máriával.
János 20:15.Monda néki Jézus: Asszony, mit sírsz? kit keressz? Az pedig azt gondolván, hogy a kertész az, monda néki: Uram, ha te vitted el őt, mondd meg nékem, hová tetted őt, és én elviszem őt.16.Monda néki Jézus: Mária! Az megfordulván, monda néki: Rabbóni! ami azt teszi: Mester!17.Monda néki Jézus: Ne illess engem; mert nem mentem még fel az én Atyámhoz; hanem menj az én atyámfiaihoz és mondd nékik: Felmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, és az én Istenemhez, és a ti Istenetekhez.
Egyértelmű Jézus ezen szavaiból, hogy míg ő maga a feltámadása napján a Földön volt,azt állította, hogy az Atyja fent van az Égben. Az Úr Jézus Istenének és Atyjának az ember formájában való lakozása valóban megszűnt még a halál beállta előtt.
Ez volt az apostolok hitvallása is. Pál apostol múltidőben ír erről az együtt lakozásról.
Filippi 2: 4. ne keresse ki-ki a maga javát, hanem mindenki a másokét is, 5. Az a lelkület hasson át benneteket, ami Krisztus Jézusban is van, 6. Aki amikor Istenformájában volt, nem tekintette zsákmánynak, hogy az Istennel egyenlő, 7. hanem megüresítette (ön)magát, rabszolgai formát vett fel, emberekhez lett hasonló, külsejét tekintve embernek találták,
Ketten egyazon méretű formában. Az Isten és az Isten rabszolgája, az ember Jézus.
A görög ὑπάρχων (Isten μορφῇ) nem egy villanásnyi „volt egyszer”, hanem fennálló létmód: Istenként létezve, mégis kiüresítette magát, szolgai μορφή-t vett fel. "
Pál azon állítása miszerint az Úr Jézus az Istennek a formájában volt nem az Istenre, hanem az ember Jézusra vonatkozik. Az Isten,akinek a formájában volt továbbra is az Isten maradt.
Nem értem ezt a "villanásnyi " szóhasználatodat az Istennel kapcsolatban.
Én egy szóval sem állította, hogy az Isten,akinek az ember Jézus a formájában volt,arra az időre megszűnt volna Isten lenni. Az Isten továbbra is Isten maradt, az ideiglenesen formájában lakozó ember Jézus pedig ember maradt. Erről tanúskodnak az Evangéliumok és az apostolok írásai, ahol
az úr Jézus halála előtt és feltámadása után is embernek van nevezve és nem Istennek.
Ami pedig a kiüresítés fogalmát illeti. Pál nem azt állítja írásában, hogy az úr Jézus Istene és Atyja üresítette ki magát és őrizte meg rabszolga formáját, hanem azt, hogy Krisztus Jézus tette azt.
Pál mondandóját a Khrisztosz Jézus alázatosságának a hangsúlyozása végett fogalmazta meg.
Az,hogy egyházad tanítói - akik ügyeltek arra, hogy mindenkor távol tartsák magukat a Szent Szellemtől - immár másfél évezreden keresztül megpróbálják Pál írásába beleképzelegni, hogy
nem az ember Jézus,aki Isten formájában volt üresítette ki önmagát és őrizte meg rabszolga formáját,hanem az Istene, akinek Jézus a formájában volt - azaz a Jézus Istenét próbálják rabszolgaként feltüntetni - mit sem változtat a tényeken.
Ami a kiüresítést illeti, Jézus volt az ,még mielőtt az Istene és Atyja a testébe lakozást nyert volna,
aki miután a Szentszellemtől a pusztába vitetett 40 napig nem evett, hogy kiüresítse magát, és nem
az Isten.
Máté 4:1 Akkor Jézus viteték a Szellemtől a pusztába, hogy megkísértessék az ördögtől. 2 És mikor negyven nap és negyven éjjel böjtölt, végre megéhezett. 3 És hozzámenvén a kísértő, monda néki: Ha Isten fia vagy, parancsold meg, hogy e kövek változzanak kenyerekké.
Nem az Isten üresítette ki magát, és nem az Istent kísértette a Sátán ,hanem a halandó embert Jézust. Nem az Isten éhezett meg hanem az ember Jézusról írja, hogy megéhezett.
Úgyhogy amint már írtam is neked ismét leírom:
Keressetek ti a három az egyben istenmodelleteknek máshol cégéreket, ne a Szentírásban és az Atya, Fiú és a Szent Szellem nevének elbitorlása útján!
Rendben, akkor vedd sorjában, mit állítasz – és nézzük meg, mit bírnak ki a Szentírás, a görög szöveg és a kétezer éves keresztény gondolkodás fényénél. Előre jelzem: a szlogenek itt nem segítenek. Itt szöveg, jelentés és következetesség számít.
1) „Isten szellem, tehát nem tud ‘nemzeni’; csak teremteni tud”
A Biblia nyelve analóg. Amikor a Szentírás „nemzésről/születésről” beszél a Fiúval kapcsolatban (pl. Zsolt 2,7; Jn 1,14.18; 5,26; Zsid 1,3), nem biológiai aktust állít, hanem isteni, örök eredetet. Atya–Fiú: nem testiség, hanem viszony a léten belül. Jn 5,26: „Amint az Atyának élete van önmagában, úgy a Fiúnak is megadta, hogy élete legyen önmagában.” Ez nem teremtés, mert a „teremtett” nem bír önmagábanvaló élettel. Zsid 1,3: a Fiú „az ő dicsőségének kisugárzása (apaugasma) és lényegének képmása (charaktēr tēs hypostaseōs)”. A „kisugárzás” nem később gyújtott mécses: az, ami a fényhez a fény, örök és egy-lényegű viszony.
Te a „nemzés” szót testiesíted, majd ebből következtetsz, hogy „Isten csak teremthet”. Ez a kiindulás hamis. A teológiai „nemzés” örök szellemi eredés; éppen ezért mondjuk niceai módon: „született, nem teremtetett”.
2) „Két külön személy Isten és a Logosz, tehát nem egylényegűek; Jn 1,1c = ‘a Szó isten volt’ (kis i)”
A Jn 1,1 három állítást tartalmaz:
„Kezdetben volt a Logosz” – örök előlétezés; nem teremtett időben.
„A Logosz Istennél (pros ton Theon) volt” – személyes különbség az Atyától (nem panteizmus, nem modalizmus).
„Theos ēn ho Logos” – az igei állítmányi helyzetű, névelő nélküli theos a minőséget emeli ki: „isteni természetű volt a Logosz”. Görögben nincs határozatlan névelő; az előretolt, anarthros állítmány qualitativum (Harner–Colwell–Hartley-vonal). Ugyanilyen szerkezet: „Theos agapē estin” (1Jn 4,8) – nem „Isten egy szeretet”, hanem „Isten: szeretet”. Jn 1,1c-t „egy istenkára” fordítani nyelvtanilag önkényes és teológiailag is idegen a johanneumi kontextustól (Jn 20,28; 5,18; 10,30–33; 17,5.10).
A „pros ton Theon” megőrzi a személyek különbségét; a „theos ēn ho Logos” a lényegi azonosságot állítja. Ez a Szentháromság tétele tömören: külön személyek, egy isteni természet.
3) „Istent senki sem látta; Jézust látták; tehát Ő nem az ‘Isten’ (Jn 1,18)”
A szöveg azt mondja: „Istent (ti. az Atyát) senki sem látta; az egyszülött Isten/Fiú, aki az Atya keblén van, Ő nyilatkoztatta ki.” Ez nem Jézus istensége ellen szól, hanem mellette: az, akit az emberek láttak, az Isten Egyszülöttje, aki az Atyát láthatóvá teszi („aki engem lát, látja az Atyát” – Jn 14,9). Az Ószövetség teofániái is ebbe illenek: a láthatatlan Isten Isten- Küldöttje/Igéje által jelenik meg.
4) „Jézus csak ember volt a földön; nem volt ‘kettős természete’”
A Jn 1,14 nem azt mondja, hogy „a Logosz beköltözött egy emberbe”, hanem: „a Logosz testté lett (sarx egeneto)”. A személy az örök Ige, aki valóságos emberi természetet vett fel („mindenben hasonlóvá lett hozzánk, a bűnt kivéve” – Zsid 4,15; vö. Zsid 2,14). Aki megszületett, aki szenvedett és meghalt, az ugyanaz a személy, aki „kezdetben volt Istennél” – ezért mondhatja Pál: „a dicsőség Ura”-t feszítették keresztre (1Kor 2,8). Ha megtagadod a két természet egységét egy személyben, Nesztoriosz utcáján sétálsz: két „alanyt” csinálsz Krisztusból, ami szétrobbantja az üdvösségtant (ki vált meg? egy puszta ember?).
5) „Az Atya nagyobb nálam” (Jn 14,28) – „Felmagasztalta” (Fil 2,9) – tehát Jézus nem lehet egyenlő
Joh 14,28 az megalázkodott Fiú szavai az üdvtörténet gazdasági rendjében. A Fiú, „bár Isten formájában volt, nem tekintette zsákmánynak, hogy Istennel egyenlő (isa theō)” (Fil 2,6), hanem megüresítette magát (kenōsis), szolgai alakot vett fel, emberré lett, és engedelmes lett a halálig. Pontosan ezért következik Fil 2,9: az Atya felmagasztalja – mint emberi Messiást – és nevet ad neki, hogy minden térd meghajoljon előtte úgy, ahogy Iz 45,23 szerint YHWH előtt. A „felmagasztalás” a megdicsőült emberségre vonatkozik; a Fiú istenségét nem „kapja meg”, azt öröktől fogva birtokolja („dicsőíts meg… azzal a dicsőséggel, mely nálad volt azelőtt, hogy a világ volt” – Jn 17,5).
Ha egyenlőség = lehetetlen, mert „felmagasztalták”, akkor Fil 2,6 szembemegy a Fil 2,9-cel. Valójában kiegészítik egymást: isteni rang öröktől, messiási uralom emberileg „átvett” módon.
6) „A Logosz isten (kis i), mert ‘Istennél volt’, tehát nem lehet ugyanaz”
A „nál volt” (pros ton Theon) személyek közti irányultságot és közösséget fejez ki; nem lefelé lépcsőztet, hanem kettőt állít egyszerre: külön személyek (Atya–Fiú), egy isteni természet. Ezt rögzíti azonnal Jn 1,3: „minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami lett.” Ha Ő maga „lett” volna (mint teremtmény), akkor „nélküle” legalább egy dolog lett volna: Ő maga. De az evangélista kizárja ezt: „nélküle semmi”. Ez elementáris logika és egyenes görög.
7) „Jel 3,14: Jézus ‘Isten teremtésének kezdete’ – tehát első teremtmény”
Az ἀρχή nem „az első legyártott darab”. Jel 3,14-ben cím: „az Ámen, a hű és igaz tanú, az Isten teremtésének ἀρχéja”. A görög ἀρχή a forrás/kezdet-elv/uralkodó elv jelentésmezőben mozog (vö. „archē és exousiai” – Kol 1,16: fejedelemségek, hatalmasságok). Kol 1,18-ban Krisztus a „kezdet (archē), az elsőszülött a halottak közül”, vagyis forrása és feje az új teremtésnek. Ha a régi teremtésben Ő csak „első létrehozott”, akkor Kol 1,16 „minden benne/általa/érte lett” állítása szétesik. Jel 3,14 jelentése a johanneumi–páli horizonton: Ő a teremtés forrása és Ura – nem egy kategória a „teremtett dolgok” között.
8) „Ő az egész teremtés ‘elsőszülöttje’, ‘általa lett minden egyéb dolog’”
Két tény:
- A ‘prōtotokos’ a Bibliában gyakran rangot jelöl, nem időrendet (Zsolt 89,27: „elsőszülöttté teszem őt, a föld királyai fölé” – Dávid nem a legidősebb volt, mégis „elsőszülött”: fő-heir, legfőbb rang).
- Kol 1,15–17-ben Pál meg is indokolja, miért ez a cím: „mert (hoti) benne teremtetett minden… általa és érte lett minden… ő előbb van mindennél, és minden benne áll fenn”. A „ta panta” (minden) itt abszolút (mennyei-földi, látható-láthatatlan, trónok, uralmak: kollektív összesítés). A „minden egyéb” betoldás egyszerűen nincs a görögben; és logikátlan is: ha „minden egyéb” általa, akkor ki vonta ki őt a „mindenből”? Pál sehol nem jelzi a kivételt – amikor kivételt tesz, kimondja (1Kor 15,27: „nyilvánvaló, hogy kivéve azt, aki alávetett mindent”). Itt nincs „kivéve”. Pont.
A „prōtotokos pasēs ktiseōs” pedig nem partitiv, hanem genitivus subiectionis: „az egész teremtés fölötti elsőszülött”, azaz örökös-fejedelem. És hogy ne legyen kétséges: ugyanez a „prōtotokos” a 18. versben: „elsőszülött a halottak közül” – vagyis az új teremtés feje. Két szakasz, egy séma: elsőszülött = fej/rang/uralkodó.
9) „Jézus sosem állította, hogy egyenlő Istennel; csak az ellenségek vádolták” – de mit mond a szöveg?
Jn 5,18 szerint azért akarták megölni, mert Istennel egyenlőnek tette magát. Jn 10,30–33: „Én és az Atya egy vagyunk… nem jó cselekedetért, hanem káromlásért kövezünk meg: ember létedre Istenné teszed magad.” A kontextusban Jézus nem hárítja vissza a vádat „félreértésként”, hanem az Atyával való egységét és hatalmát (művek!) hozza fel igazolásul, sőt Jn 17,10 odáig megy: „mindenem a tiéd, a tied az enyém” – ez ontológiai közösségnyelv.
Ezzel együtt Jn 14,28, Fil 2,9 igazak – az megtestesült Fiú beszél és a messiási felmagasztalásról van szó. Nem vagy-vagy, hanem mindkettő: örök isteni egyenlőség és üdvrendi engedelmesség/megdicsőülés.
10) „Jehova sosem lett ember, a Logosz lett emberré; ezért nem beszélhetünk ‘Isten megtestesüléséről’”
Az Újszövetség nyelve személy-központú. A „Ki?” kérdése dönt. Ki lett testté? A Logosz.Ki a Logosz? Aki Isten volt (Jn 1,1c). Ezért mondja az Egyház: „Isten megtestesülése” – nem úgy, hogy az istenség lényege változna, hanem úgy, hogy a Logosz személye felvette az emberi természetet. Ezért mondhatja Pál: „belőle származik a Krisztus test szerint, aki mindenek fölött való Isten, mindörökké áldott” (Róm 9,5); „a mi nagy Istenünk és Üdvözítőnk, Jézus Krisztus” (Tit 2,13); az Atya a Fiúról: „Trónod, ó Isten, örökkön örökké” (Zsid 1,8–9). Ezek nem „túlfutások”, hanem következetes újszövetségi krisztológia.
11) Összefoglalás – a saját premisszáid vernek meg
- Ha Jn 1,3 szerint nélküle semmi sem lett, akkor Ő maga sem „lett” a „lett dolgok” közül. Tehát nem teremtmény.
- Ha Jn 1,1c qualitativum, akkor a Logosz isteni természetű. Tehát nem „kis isten”, nem „másik isten”, nem henoteizmus.
- Ha Fil 2,6-ban egyenlőség van (isa theō), akkor a 2,9 nem cáfolja, hanem az emberség megdicsőítését írja le.
- Ha Jel 3,14 „archē”, az forrás/fejedelem, nem a gyártósoron első darab.
- Ha Kol 1,15–17-ben „minden” benne/általa/érte lett, a „minden egyéb” betoldás megalapozatlan és szövegellenes.
A te érvelésed ott törik össze, ahol a görög szöveg, az összefüggő újszövetségi tanúság és az alaplogika találkozik. A Biblia nem egy középlényről beszél, akit Isten „először legyártott”, hanem az Atya örök Fiáról, aki által minden lett, aki egylényegű az Atyával, és aki valóságos emberré lett a mi üdvösségünkért. Ezt vallja János („az Ige Isten volt… testté lett”), Pál (Fil 2; Róm 9,5; Tit 2,13; 1Kor 8,6 „az egy Úr, Jézus Krisztus, aki által a mindenség”), a Zsidókhoz írt levél (1. fejezet), és erre mondott igent a niceai–khalkédóni fővonal – nem „Babilon”, hanem az apostoli hit konzisztens kifejtése.
Ha te továbbra is ragaszkodsz ahhoz, hogy a „nemzés” csak biológiai lehet; hogy az „archē” csak „első teremtmény” lehet; hogy a „theos ēn ho Logos” csak „egy istenke” lehet; hogy a „felmagasztalta” csak ontológiai alárendeltség lehet – akkor nem a Katolikus Egyházzal vitázol, hanem a görög Újszövetséggel és a saját önellentmondásaiddal. Én meg maradok annál, amit a szöveg mond, egészében: a Fiú örök Isten az Atyával, valóságos ember miértünk; benne teremtetett, általa áll fenn, és érte van minden – és előtte hajlik meg minden térd. Ez a keresztény hit logikája. És igen: ez a logika tart össze mindent, amit szétszórtál.
Kezdjük ott, ahol a baj gyökere van: végig kettévágod Krisztust, és kettévágod az Istent. Nálad van egy „Khrisztosz Isten” (az Ige), meg egy „Khrisztosz ember” (Jézus), akik ideig-óráig egymásba „beköltöznek”, aztán szétszélednek, mint rossz lakótársak. Ez a nyers nesztorianizmus – és mellé szégyentelen henoteizmus-szagú teológia, ahol a Szentháromság helyére „istenek” és „felkentek” sakktáblája kerül. Nem biblia, nem kereszténység, hanem házi barkács. Most szétszedem pontról pontra, amit ebben a szövegben állítasz – sem többet, sem kevesebbet.
Először: „Én az Atyában vagyok, és az Atya én bennem” (Jn 14,10–11). Ebből te „albérletet” csinálsz: az Atya mint különálló istenség ideiglenesen a „Jézus-lakásban”. A szöveg viszont a kölcsönös bennlakozásról beszél (perichórészisz), nem két külön alanyról, akik összekapaszkodnak, majd szétválnak. János teológiájában ugyanaz az alany húzódik végig: „kezdetben volt a Logosz… és Isten volt a Logosz… és a Logosz testté lett (σὰρξ ἐγένετο) és közöttünk lakott (ἐσκήνωσεν ἐν ἡμῖν)” (Jn 1,1–14). Nem az áll ott, hogy „a Logosz beköltözött egy már meglévő emberbe”. Az ἐγένετο nem beköltözést, hanem valóságos felvételt jelent: az Ige a maga személyében (nem valami isteni szikra) magára vette az emberi természetet. Egy személy, két természet – unio hypostatica. Minden, amit Jézus mond és tesz, a megtestesült Ige személyi aktusa; amikor az Atya benne „cselekszik”, az nem ideiglenes isteni bérlemény, hanem az egylényegű Fiú és az Atya inseparabilis operációja: opera ad extra indivisa sunt.
Másodszor: Fil 2,6–8. Te azt mondod, Pál „múlt időben” jelöli a rövid korszakot, amikor „Isten formájában volt”, majd ez megszűnt. A görög ὑπάρχων (Isten μορφῇ) nem egy villanásnyi „volt egyszer”, hanem fennálló létmód: Istenként létezve, mégis kiüresítette magát, szolgai μορφή-t vett fel. A κένωσις nem azt jelenti, hogy megszűnt Istennek lenni, hanem hogy isteni dicsőségét elrejtve vállalta az alávetett emberi létet. Pál nem „két Krisztusról” beszél (egy isteniről és egy emberiről), hanem egyetlen Fiúról, aki egyenlő Istennel, és aki – éppen mert Isten – megalázta magát. A te olvasatod a szöveg grammatikájával megy szembe.
Harmadszor: „Éli, Éli, lama sabaktáni” (Mt 27,46). Te ebből azt fabrikálod, hogy az „Istene és Atyja eltávozott a testéből”, a „Khrisztosz Isten” kilépett a „Khrisztosz emberből”, majd „nem lakozik holttestekben”, tehát a halál előtt már szétváltak. Ez egyenesen szembemegy a keresztény hittel és magával a szövegösszefüggéssel. Jézus a 22. zsoltár kezdősorát idézi – ez a messiási szenvedés és a végső győzelem zsoltára, nem az ontológiai szakadásé. A zsoltár a gúnyról, a kezek-lábak átlyukasztásáról, a ruhák széthúzásáról és a végső dicsőségről szól. Klasszikus katolikus megfogalmazásban: „Megvonta oltalmát, de nem bontotta meg egységét.” A hypostatikus egység felbonthatatlan. Aquinói Tamás ezt precízen kimondja (STh III, q.50, a.2): a megtestesülés kegyelme – a személyi egység – nem vonatik vissza, mivel Krisztusban nincs bűn, ezért a test a halál pillanatában is személyesen a Logoszhoz tartozott. A halálban a lélek és a test egymástól elvált, de mindkettő a Logosz személyéhez maradt kapcsolva: ezért mondja a Hitvallás joggal, hogy „Isten Fia szenvedett, meghalt és eltemették”. Úgyhogy nem: nem „távozott el az Isten a testből”, hanem a Fiú emberi lelke bocsáttatott ki, a személyes unió sértetlen maradt.
Negyedszer: István látomása (ApCsel 7,55–56) és a Jelenések. Igen, István látja „Isten dicsőségét” és „az Emberfiát az Isten jobbján”. Pontosan: két személy, egy Isten. A keresztény hit nem modalizmus, hanem Szentháromság. Amit te ebből ki akarsz csikarni – két külön istenség – az a saját henoteista prekoncepciód. A Jelenésekben, ahol beemelsz képeket a Bárányról és a trónról, a döntő momentum ez: a Bárány ugyanazt a dicséretet kapja, mint „aki a trónon ül”, és az egész mennyei liturgia egyetlen isteni imádásban egyesül. Az, hogy képi nyelven külön ábrázolja a személyeket, nem apasztja két istenné az egy Létezőt.
Ötödször: a „láttuk az ő dicsőségét” (Jn 1,14) szerinte csak a színeváltozásra vonatkozik. Bocsáss meg, de János nem ezt írja. A prooimion összegzés: a Logosz élete és műve során áradt ki a doxa, és ennek első „jel-epifániája” már a kánai menyegzőn meg is történik: „ezt az első jelet tette… és megmutatta dicsőségét” (Jn 2,11). A színeváltozás csúcsfény, de nem az egyetlen ragyogás. A „közöttünk lakott” nem három tanítvány titkos hegyi eseményére szűkül, hanem az egész megtestesült jelenlétre.
Hatodszor: a csodák és tanítások „a benne lakozó Istentől” jöttek, tehát Jézus csak „emberi csatorna”. János 5,19–23 teljesen mást mond: „amit az Atya tesz, azt hasonlóképpen teszi a Fiú… hogy mindenki úgy tisztelje a Fiút, ahogyan az Atyát.” Ez nem „csatorna”, hanem egylényegű hatás: amit csak Isten tehet (életet adni, ítélni), azt a Fiú teszi. A theandrikus cselekvés a hypostatikus egység következménye: egyetlen személy cselekszik, aki Isten és ember, nem két személyes együttműködés.
Hetedszer: a Szentlélekről írt blaszfém logikád. Azt állítod, „sehol nem tartalmazza a Szentírás, hogy a Szent Szellem Isten az Úr Jézusnak és Atyjának utódaként jött volna létre”, mintha a katolikus hit ezt tanítaná. Senki nem beszél „utódról”. A Lélek öröktől fogva „származik” (processio) – nem „születik” mint a Fiú, és nem „keletkezik” mint teremtmény. A Szentírás a Lélekről mint Istenről beszél (ApCsel 5,3–4: a Léleknek hazudni = Istennek hazudni), mint „örök Lélekről” (Zsid 9,14: διὰ πνεύματος αἰωνίου), aki kutatja „Isten mélységeit” (1Kor 2,10–11) – olyan ismerettel és hatalommal, ami csak Istené. A niceai és konstantinápolyi zsinat nem „tivornyázó püspökök” alkoholgőzös ötlete, hanem az apostoli hit fogalmi tisztázása a Szentírás alapján. Az a rágalom, hogy a császár bordélyt nyitott a zsinathoz, csak azt árulja el, milyen forrásokból élsz; teológiát ez nem helyettesít.
Nyolcadszor: a két „Krisztus” – „egy Felkent az istenek közül” és „egy Felkent az emberek közül”, és ezek ideiglenes együttlakása Jézus testében. Ez a Nesztor-színház. A Szentírás szerint „Krisztus” egy cím és egy személy: „Ma született nektek az Üdvözítő, aki az Úr Krisztus” (Lk 2,11). Az, aki „az Úr”, ugyanaz, aki „Krisztus”. Nincs két személy. Amikor azt írod, „a benne lakozó Felkent Isten… nem azonos az ember Jézussal”, kimondod a hit tagadását: „aki tagadja, hogy Jézus a Krisztus – az az antikrisztus” (1Jn 2,22). Nem azt, hogy az ember nem ember, hanem hogy az a Jézus, akit láttunk és érintettünk, maga a megtestesült Ige. Ketté vágni őt: ez az, amit az Egyház kezdettől fogva visszautasít.
Kilencedszer: „a Khrisztosz Isten elhagyta Jézus testét a kilencedik óráig… majd Jézus kibocsátotta a szellemét”. A „kibocsátotta a szellemét” (Jn 19,30) Jézus emberi lelkének halálkori elválását jelenti – nem a Logosz „kiköltözését”. Tamás szava idézendő újra: a Logosz az emberi lélekhez és testhez a halál alatt is személyesen kapcsolódott; a temetett test „Dei Filius” teste maradt. Ezért valljuk: „Unus de Trinitate passus est carne” – azaz a szenvedés az emberi természetben történt, de a szenvedő alany a Szentháromság egyik személye. A te tételmondatod – „a Khrisztosz Isten holttestekben nem lakozik” – egyszerűen tagadja a katolikus (és ortodox) hit középpontját: „Deus mortuus est” carne, nem isteni természetében, hanem az emberiben; mégis Isten Fia halt meg értünk.
Tizedszer: „Ne illess engem, mert még nem mentem fel Atyámhoz” (Jn 20,17). Ezt úgy tolod előre, mintha bizonyítaná, hogy a kereszten „eltávozott az Isten a testből”. Jézus itt Mária Magdolna tapadó, földi ragaszkodását rendeli helyére: nem „visszakapott halott”, akit meg lehet tartani, hanem a megdicsőülésre, mennybemenetelre tartó Úr. Semmi köze nincs annak igazolásához, amit belehallani akarsz. Az, hogy „az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez” megy, egyszerűen a megkülönböztetést fejezi ki: az Atya Jézusnak természettől fogva Atyja, nekünk kegyelemből Atyánk; Jézus mondhatja „Istenem” az emberi természetben – ettől nem lesz teremtmény.
Tizenegyedszer: a „Második Ádám szelleme” előre megalkotva, majd beültetve Máriába. Ez tiszta spekuláció, semmiféle szentírási alapja nincs; sőt ütközik Jn 1,14 világosságával. A megtestesülés nem úgy történt, hogy Isten a raktárból elővett egy kész „szellemet”, és belerakta a méhbe. A Fiú öröktől fogva Isten; az idő teljességében a Szentlélektől Mária méhében emberi természetet vett fel: realis, teljes, igaz emberi testet és lelket. „Fiú” a Fiú volt már a megtestesülés előtt is (Jn 3,16; Gal 4,4) – nem a bemerítésnél lett „Fiúvá fogadva”. Zsid 5,8–9, amit idézel, arról szól, hogy mint ember „megtanulta az engedelmességet” a szenvedésben; ez nem „fiúvá fogadás”, hanem a megtestesült Fiú üdvrendi engedelmessége.
Tizenkettedik: Mikeás 5,2. Lekicsinyled Károli fordítását, mintha az „eleitől fogva” és az „öröktől fogva” egymást kioltaná. A héber szöveg (miqqedem, mimej ‘olam) egyszerre mondja: ősi eredet, az idő kezdeteit meghaladó eredet. A prófétai nyelv nem a te hétköznapi „kezdet-lista” logikádra van szabva. Ráadásul a LXX is ezt hozza: „ἀπ᾽ ἀρχῆς ἐξ ἡμερῶν αἰῶνος” – az „aiōn napjaitól”. Ezt „kezdettel” fordítani: nyelvtani erőszak.
Tizenharmadszor: kiragadsz egy csomó helyet, ahol Jézust „embernek” mondja az Írás (és mondja is, teljes joggal), majd ebből záradékolod: „Sehol nem nevezi az Írás az Istent anthrōpos-nak”. Senki nem állítja, hogy az Isten természete „anthrōpos”; azt állítjuk, hogy az Ige Isten, és „anthrōpos” lett, anélkül hogy megszűnne Isten lenni. Magad idézed 1Kor 15,47-et: „a második ember, az Úr, mennyből való.” A mondatod felét elnyeli a rendszered. Pont ez a keresztény hit: a valóságos ember az „Úr a mennyből”. És igen, ugyanaz az Újszövetség, amely Jézust embernek nevezi, Istennek is nevezi – de mivel te ebben az írásodban ezeket nem idézed, én csak annyit mondok: az általad hozott helyek a valóságos emberséget bizonyítják, nem a Deitás tagadását.
Végül: a zsinatokra szórt trágya. Ez nem teológiai érv, hanem indulat. A niceai és konstantinápolyi döntések nem császári tivornyák jegyzőkönyvei, hanem az apostoli hit védelme Ariusszal és a pneumatomakhosszal szemben. A „Róma főpapja által vezetett egyház háromarcú istenmodellje” – ez a fröcsögő szlogen pont annyit ér, mint bármelyik internetes pamflet: semmit. A tartalomhoz képest zéró.
Összefoglalom neked úgy, hogy ne tudj kicsúszni alóla. A te írásodban explicit módon a következőket állítod: (1) a Fiú és Jézus két külön alany; (2) a megtestesülés ideiglenes „bennlakás”; (3) a kereszten a „Khrisztosz Isten” kiköltözött; (4) a Lélek nem Isten, a filioque „istenkáromlás”; (5) két „Krisztus” van: egy isteni és egy emberi; (6) Krisztus „szelleme” teremtett lény a világ előtt; (7) Mikeás 5,2 a kezdetiségre bizonyít, nem örökre; (8) Jézus csupán „ember”, mert az Írás embernek nevezi. Mind a nyolc pont téves: vagy nyelvtanilag (Jn 1; Fil 2), vagy kontextuálisan (Mt 27 – Zsolt 22; Jn 2; Jn 5), vagy dogmatikailag (hypostatikus egység; communicatio idiomatum; processio Spiritus), vagy nyelv-történetileg (Mikeás 5,2). A katolikus (és ortodox) hit itt nem játszik: nem enged szétszaggatni egyetlen Krisztust két személyre, és nem enged „kiköltöztetni” Istent a megtestesült Fiúból a kereszt alatt. „Megvonta oltalmát, de nem bontotta meg egységét.” Tamás szavával: a Logosz a halálban is egyesítette magával a testet és a lelket személy szerint.
Szóval, ha legközelebb azt írod, „én az Úr Jézusnak hiszek”, akkor kezdd azzal, hogy János prológusát és Pál Krisztus-himnuszát hajlandó vagy elolvasni úgy, ahogy vannak – nem pedig úgy, ahogy a saját nesztoriánus kézikönyved diktálja. A Szentírás megengedi, hogy térdelj: az Atya, a Fiú és a Szentlélek egy Isten. A te rendszered megparancsolja, hogy szétvágd, amit Isten egyesített. És ez nem „igaz hit”: ez a hit tagadása. Térj vissza ahhoz, akit szét akarsz választani: az egy Krisztushoz, Istenhez és emberhez. Mert amit itt leírtál, az nem exegézis – az Ige kivégzése.
Te, aki 2Tim 4,3–4-gyel hadonászol, mintha rád lett volna szabva, engedd meg, hogy most tényleg rád alkalmazzam: nem az a baj, hogy kérdezel, hanem az, hogy kritikátlanul benyaltad az Őrtorony-szintű propagandát, és utána úgy teszel, mintha ez lenne a „történelem”. Amit leírtál, az nem komoly kutatás, hanem egy Jehova-tanú szórólap hosszabb, díszesebb kiadása. Nézzük végig pontról pontra.
1. Ki beszél itt „mesékről”? – 2Tim 4,3–4
A szöveg elején Pál levelét lobogtatod: „nem tűrik az egészséges tanítást… meséket fogadnak el”. Azt sugallod, hogy ez a „mesélő” a katolikus Egyház a Szentháromsággal.
Csakhogy:
- Az apostol JÉZUS ISTENSÉGÉT tanítja, nem tagadja. A Fil 2,6–11, Kol 1,15–20, Jn 1,1–3, Zsid 1,3–8 mind olyan magasságba emelik Krisztust, amit a Te kis ariánus rendszered nem bír el.
- A Szentlélek személyes cselekvőként jelenik meg (ApCsel 5,3–4; 13,2), aki hazugnak nevezhető, aki „tetszése szerint” osztja a karizmákat (1Kor 12,11). Ez nagyon messze van attól, hogy „Isten hatóereje” lenne.
Ha valahol meséket látok, az ott van, ahol egy 19. századi amerikai szekta kitalál egy folyamatosan csúsztatott „nemzedék”-tanítást, többször módosított világvége-dátumokkal, aztán ráfogja a katolikusokra, hogy ők tértek el az apostoli hittől. Pál szavai fájdalmasan rád illenek: „saját ízlésed szerint” keresel tanítókat, akik az előítéleteidet igazolják.
2. „Niceában találták ki a Háromságot”? – Történelmi nonszensz
Azt ismételgeted, hogy:
- Nicea „csak” Krisztus istenségéről döntött;
- a Szentlélekről nem szólt;
- ezért a Háromság „nem ott született”.
Már az alapkereted hamis. A Szentháromság lényege: egy Isten, három isteni Személy: Atya, Fiú, Szentlélek. A niceai zsinat ennek az egyik elemét tisztázta – a Fiú istenségét és egylényegűségét az Atyával –, mert épp ezt támadta Áriusz.
A niceai hitvallás így szól (röviden, tartalmilag): hiszünk egy Istenben, az Atyában… hiszünk egy Úrban, Jézus Krisztusban… „egylényegű az Atyával”… „és a Szentlélekben”. A Szentlélek már benne van a hitvallásban, nem mint egy „névtelen erő”, hanem mint az, akiben hinni kell.
Hogy a Szentlélek istenségét később, Konstantinápolyban fejtették ki részletesen (381), az nem feltalálás, hanem pontosítás volt – ugyanúgy, ahogy az apostoli kánon is fokozatosan kristályosodott ki, mégsem mondod, hogy az Újszövetség „a 4. század találmánya”.
3. Konstantin: Nem teológus, hanem császár – és pont ez a lényeg
Te úgy meséled a történetet, mintha egy pogány császár a saját kedve szerint belenyúlt volna a keresztény hitbe, és ráerőltette volna a püspökökre a „Jézus = Isten” dogmát.
Tény:
- A zsinatot ő hívta össze – nem mint főteológus, hanem mint császár, hogy véget vessen a birodalmat szétfeszítő vitának.
- A teológiai vitát a püspökök folytatták. A császár nem értette a homoousios–homoiousios finom görög különbségeit. Ezt te magad is idézed („nem értette a görög hittudomány kérdéseit”). Ha nem értette, akkor mégis hogyan „fogalmazta meg” a dogmát?
- A püspökök döntő többsége már Nicea ELŐTT is Jézust Istennek vallotta. Jusztinosz, Iréneusz, Tertullianus, Órigenész – mind jóval Konstantin előtt éltek és írtak, és már ők Krisztust Istennek, a Logosznak nevezik, akit imádnak az Atyával és a Lélekkel együtt.
A „püspökök féltek a császártól, ezért írták alá” toposz egy olcsó pszichologizálás. Ha igaz lenne, akkor:
- miért maradt fenn a zsinat után is évtizedes ariánus ellenállás, sőt ariánus császárok (pl. Constantius) által támogatott üldözés az ortodoxok ellen?
- miért kellett Athanasziosznak többször száműzetést szenvednie, ha egyszer „mindenki félt” Konstantintól, és már Niceában elhallgatott volna minden ellenálló?
Éppen az a tény, hogy a vita Nicea után is folytatódott és olykor az ortodoxok kerültek üldözés alá, bizonyítja: nem volt semmiféle egycsapásra ráerőltetett „császári dogma”. A te történeted jó hollywoodi forgatókönyv, de rossz történelem.
4. Konstantinápoly 381: nem új vallás, hanem a Szentlélek tisztázása
Azt írod, Constantinápoly „akkor döntött úgy, hogy a szent szellem is azonos szinten áll Istennel és Krisztussal”, és „akkor került először a figyelem középpontjába a Háromság”.
Valóság:
* A Szentlélek istenisége már jóval korábban jelen volt: – az apostoli gyakorlatban (keresztelés az Atya, Fiú, Szentlélek nevében), – a 2–3. századi liturgiákban és doxológiákban, – a hitvallási formulákban (pl. „imádott és dicsőített, mint az Atyát és a Fiút”).
* A 4. században a Szentlélek elleni eretnekségek (makedoniánusok, pneumatomachoi) miatt kellett kimondani: a Lélek nem teremtmény, nem alacsonyabb rendű „energia”, hanem Isten.
Te ezt „újításnak” nevezed. Ha így lenne, mondd: miért volt a Szentlélek már a legkorábbi keresztény imádságokban és liturgiákban ott, a Fiúval együtt, Istennel egy szinten? Ezt már nem tudod visszanyomni az üvegbe azzal, hogy „hát 381-ben mondták ki először”.
5. Az Athanasiusi hitvallás „késői” volta = nulla érv
Igen, az Athanasiusi hitvallást valószínűleg nem Athanasziosz írta, hanem egy 5–6. századi latin szerző Galliában. Ezt mi, katolikusok, a teológiai szakirodalomból tudjuk, nem at Őrtoronyből.
És akkor mi van?
- A hitvallás nem új tanítást hoz, hanem összefoglalja azt, amit Nicea és Konstantinápoly már kimondott.
- Az, hogy Nyugaton terjedt el erősebben, nem azt jelenti, hogy Keleten nem hittek a Szentháromságban; ott egyszerűen más nyelvezet, más liturgikus forma honosodott meg. A kappadókiai atyák (Baszileiosz, Nazianzoszi Gergely, Nüsszai Gergely) trinitárius teológiája egy az egyben megfelel az Athanasiusi hitvallás szellemének – csak görög terminusokkal.
Te úgy csinálsz, mintha attól, hogy egy tételt egy későbbi hitvallás fogalmaz meg kerek, filozófiailag kiforrott mondatokban, a tétel maga „késői találmány” lenne. Ez olyan logika, mintha azt mondanád: mivel a bibliai kánon végső listája is a 4. század során lett egyértelműen rögzítve, ezért az Újszövetség maga „4. századi találmány”.
6. A „nagy hitehagyás” mítosza – tipikus szektás önigazolás
- már a 1. században megjövendölték, hogy a kereszténység egésze el fog térni az igaz hittől;
- a „törvénytelenség embere” egyházszervezet lesz, amelyik – lásd Róma – kitalál olyan tanokat, mint a Háromság.
Igen, a Szentírás komolyan beszél hamis tanítókról és eltérésekről. De:
- Jézus ugyanakkor megígéri, hogy az Egyház „a pokol kapuin sem vesz erőt rajta” (Mt 16,18), és hogy „veletek vagyok mindennap a világ végéig” (Mt 28,20).
- Ha a 4. századtól minden nagy történelmi keresztény közösség – katolikus, ortodox, majd a klasszikus protestánsok – trinitárius hitre jutott, és csak 1800 évvel később jelenik meg egy kis amerikai szekta, amelyik azt mondja: „mindenki más hitehagyott, csak mi értjük jól” – akkor kinek a verziója hasonlít jobban egy önigazoló szektás narratívára?
Pontosan így működik minden szekta: megmagyarázza, hogy az egész kereszténység „eltért”, hogy ezzel legitimálja saját, későn született teológiáját. A te „nagy hitehagyásod” nem exegézis, hanem önigazolás.
7. Pogány triádok ≠ keresztény Szentháromság
Itt jön a kedvenc részed: egyiptomi triádok, babiloni triádok, hindu trimúrti, platóni triász – és ebből levezeted, hogy a Háromság „pogány eredetű”.
Vegyük sorra.
7.1. Egyiptom: Amon–Ré–Ptah, Oszirisz–Ízisz–Hórusz stb.
Az egyiptomi vallás politeista. Vannak triádjai:
- Amon–Mut–Khonszu: apa–anya–fiú família;
- Ptah–Szahmet–Nefertem: szintén családmodell;
- Oszirisz–Ízisz–Hórusz: klasszikus apa–anya–fiú triád.
Létezik egy teológiai szöveg, amely Amon–Ré–Ptah hármasságáról beszél, és mondja: „minden isten három: Amon, Ré és Ptah…” – de a szöveg folytatása egyértelművé teszi: három istent szinkretizálnak, politikai-kultuszi okokból, nem pedig egy isteni lényeg három személyét.
Ezek a triádok:
- három különálló istent jelentenek egy nagy pantheonon belül;
- gyakran családi kapcsolattal (szexuális nemzés, házasság);
- nincsenek ontológiailag azonos szinten (nem „egylényegűek”).
Ehhez képest a keresztény Szentháromság azt vallja:
- egy Isten van, nem „három isten”;
- a három Személy nem három különálló istenség, hanem egyetlen isteni lényeg három módon birtokolva;
- köztük nincs időbeli, ontológiai alá-fölérendeltség (nem „az Atya nagyobb, a Fiú kisebb isten”).
Ha neked ennyi az „analógia”, hogy „három valaki = triád = biztos innen lopták”, akkor a gondolkodásod logikai szinten áll azon, hogy „minden kerek dolog egyforma, mert mindegyik kör”.
7.2. Hindu trimúrti
A hindu trimúrti (Brahma–Visnu–Siva) még távolabb van a Szentháromságtól:
- A trimúrti csak bizonyos irányzatokban központi, a hinduizmus döntő része nem így gondolkodik.
- A három isten külön kultusszal, külön templomokkal, külön feleségekkel rendelkezik (Szaraszvati, Laksmi, Saktí).
- Metafizikailag a legtöbb hindu iskola szerint mindhárman az imperszonális brahman megnyilvánulásai, ami totálisan idegen a bibliai, személyes Isten fogalmától.
Ha a keresztények innen vették volna a Szentháromságot, akkor miért nem lett a Fiúnak is „istennő-felesége”, mint Visnunak? Miért ragaszkodik a kereszténység mereven a monoteizmushoz, miközben a hinduizmus gyakorlatilag pantheisztikus-politeisztikus?
8. Platón és a „hellenizált dogma” – félreértett tények
Kedvenc trükköd: egymás mögé rakni pár 19–20. századi liberális történészt (Durant, Gibbon, Harnack, Norton, Hopkins), aztán azt mondani: „lám, ők is tudják, hogy a Háromság a platóni filozófiából jött”.
A valóság finomabb:
- Igen, a görög egyházatyák ismerték Platónt, a középső és újplatonizmust, sőt használtak is tőlük fogalmakat. De ez nem azt jelenti, hogy tőlük vették volna át hitük lényegét. A fogalmi készlet más, a tartalom bibliai.
- A patrisztika a Szentírás által kényszerítve volt kimondani: – Jézus Krisztus több, mint teremtmény; ő Isten, a Logosz, aki által minden teremtetett. – A Szentlélek több, mint „erő”; ő személy, aki kutatja Isten mélységeit és osztja az ajándékokat.
- Ezek után szükségük volt nyelvre, hogy ezt kifejezzék. A görög filozófiai terminológia (ousia, hypostasis, logos, physis stb.) eszköz lett: a Szentírás tanítását írják le vele, nem Platónt „baptizálják be” a kánonba.
Amikor idézed Schaff-Herzogot vagy Harnackot, elfelejted hozzátenni:
- ezek a szerzők nem ariánusok, hanem – többnyire – liberális protestánsok, akik ugyanúgy vallják a Szentháromságot, csak történetileg kritikus módszerekkel elemzik a dogma formálódását;
- és amikor azt mondják, hogy a formanyelv „hellenizált”, az nem azt jelenti, hogy a tartalom pogány, hanem hogy a tartalom kifejtésére használt logikai aparatúra görög.
Más szóval: az, hogy Ágoston használja a „memória–értelem–akarat” triadikus képet az emberben, nem jelenti, hogy a Szentháromság tanát Ágoston találta ki. A Szentháromság bibliai gyökérből fejlődik, és a filozófia csak rásegít a pontosabb fogalmazásra.
9. A „forrásaid” minősége – kirakatba tett torz tükrök
Az egész vádcsokrod arra épül, hogy idézgetsz:
- Will Durantot (liberális történész, aki általában relativizál minden vallást);
- Edward Gibbont (felvilágosodás kori antikatolikus racionalista);
- E. W. Hopkinst, Andrew Nortont, Arthur Weigallt, stb., akik között van unitarista, racionalista, sőt kifejezetten keresztényellenes alak is.
Az Őrtorony (amelynek retorikáját szóról szóra visszamondod) már régen lebukott amiatt, hogy ezeket a szerzőket manipulálva, kontextusukból kiragadva, sokszor a mondat másik felét elhallgatva idézi.
Pár tipikus probléma:
- Egy szerző azt mondja: „a Biblia nem tartalmaz explicit, filozófiai formában megfogalmazott Szentháromság-dogmát” – ezt ti úgy adjátok tovább, mintha azt mondaná: „a Biblia nem tanítja a Szentháromságot”. Közben ugyanaz a szerző máshol elismeri az implicit trinitárius struktúrákat az Újszövetségben (baptizmusi formula, doxológiák, Krisztus istensége).
- Norton és Hopkins unitaristák / racionalisták voltak, akik nem a Biblia ihletettségében hitték megoldani a kérdést, hanem a saját ésszel méricskélt „elfogadhatóság” alapján utasították el a Szentháromságot. Ezeket te most úgy lobogtatod, mintha semleges történészek lennének.
- Arthur Weigall, a híres „trónusodra emelt bálványod” a Paganism in Our Christianity szerzője, nem csak a Háromságot tartja „pogánynak”, hanem konkrétan az egész kereszténységet egy mítoszhalmaznak, Jézus történetiségét is kérdésessé teszi. Ha ő a te „tanúd”, akkor ezzel nem csak a Szentháromságot lövöd, hanem az egész evangéliumot.
Ha elfogadod ezeket a forrásokat a Szentháromság ellen, következetesnek kell lenned: fogadd el tőlük azt is, hogy a szűztől születés, a csodák, a feltámadás, az egész bibliai narratíva „pogány eredetű mitosz”. Ha erre nincs bátorságod, akkor ne válogass belőlük cseresznyézve.
10. „Miért nem tanították a próféták?” – mert a kinyilatkoztatás fejlődik
Felteszed a kérdést:
- „Miért nem tanította a Háromságot Isten népének az Ószövetség?”
- „Miért nem állt le Jézus egy kristálytiszta filozófiai előadást tartani a három isteni személy viszonyáról?”
Mert Isten nem egy rendszeres teológiai kézikönyvet dobott le az égből, hanem történelemben, fokozatosan nyilatkoztatta ki magát.
- Az Ószövetségben az elsődleges feladat: kivésni Izrael fejéből a pogány politeizmust. Ezért a hangsúly a „Halljad Izrael: az Úr, a mi Istenünk, egy Úr” kijelentésen van. Ugyanakkor rejtetten már ott vannak a többes számú utalások („Alkossunk embert a mi képünkre…”), a Bölcsesség megszemélyesítése, az Úr Lelkének külön „sorsai”.
- Az Újszövetségben Jézus az Atyával való egyenrangúságot és mégis külön személyiségét tárja fel („én és az Atya egyek vagyunk”; „aki engem lát, az Atyát látja”; mégis az Atyához imádkozik, akitől különbözik).
- A Szentlélek Jézus által megígért, elküldött, vigasztaló, tanító, aki beszél, akar, vezet – nem „névtelen erő”.
A Szentháromság dogmatikai definíciója ennek a Szentírás-anyagnak a logikus, következetes összefoglalása. Nem arról van szó, hogy valaki a 4. században felébredt, hogy „na, ma kitalálok egy háromszemélyű istent”. Arról van szó, hogy a közösségnek – az Egyháznak – az eretnekségekkel szemben pontosítania kellett, mit is jelent az, amit már az apostolok óta hisz, imádkozik, énekel.
11. Összefoglalás – ki szakadt el valójában az apostoli hittől?
Te azt mondod: a Szentháromság „pogány, filozófiai, egyházpolitikai konstrukció”, a 4. századi „hitehagyás” jele. Ezzel szemben a tények:
- Már az Újszövetség tele van triadikus formulákkal (keresztelési parancs; páli köszöntések; János prológus; Jézus istenségét és a Lélek személyességét tanító részek).
- A 2–3. század keresztényei már imádják Krisztust mint Istent, és a Szentlelket isteni személynek tekintik – jóval Nicea előtt.
- Nicea és Konstantinápoly nem újat hoz, hanem lezár vitákat és definiálja, amit a hitgyakorlat már hordoz.
- A patrisztika használ filozófiai fogalmakat, de nem a filozófiától kapja a hitét, hanem a Szentírást próbálja vele pontosabban kifejezni.
- A pogány triádok sem típusban, sem tartalomban nincsenek olyan szerkezetben, mint a Szentháromság: azok polyteista családmodellek vagy szinkretista hatalmi kompromisszumok, nem pedig egy isteni lényeg három személyes birtoklása.
Ezzel szemben te egy 19–20. századi liberális, unitarista, sokszor keresztényellenes szerzők válogatott idézeteire, plusz az Őrtorony hírhedten manipulált „kutatásaira” támaszkodsz, és mindezt ráhúzod az egész kereszténység kétezer éves történetére.
Ha tényleg komolyan gondolod, hogy szereted Jézust, akkor egyszer őszintén tedd fel magadnak a kérdést:
Tényleg hihető, hogy minden nagy történelmi keresztény közösség – a vértanúk Egyháza, a keleti és nyugati atyák, a nagy zsinatok – mind elsodródtak az igaz hittől, és csak egy 19. századi amerikai biblia-tanuló csoport értette meg végre helyesen, hogy Jézus nem Isten, a Lélek nem személy, és 1914-ben láthatatlanul visszajött?
Vagy inkább az a valószínű, hogy az apostoli hit folyamatosan jelen volt az Egyházban, és hogy te állsz egy olyan hagyományhoz kötve, amelyik kétszáz éve létezik, és mindenki mást – beleértve azokat is, akik vállalták a vértanúságot Krisztus istenségéért – egy laza mozdulattal „hitehagyottnak” nevez?
A katolikus válasz egyértelmű: a Szentháromság nem pogány import, nem császári trükk, nem filozófiai bűvészmutatvány, hanem Isten önkinyilatkoztatása, amelyet az Egyház – minden gyarlósága mellett is – a Szentlélek vezetésével őrzött és fogalmazott meg.
A vita végén nem az a kérdés, hogy el tudod-e ismételni a szokásos Őrtorony-sablonokat. Az a kérdés, hogy hajlandó vagy-e végre emberek helyett magát a valóságot, a történelmet és a Szentírást nézni – nem csak úgy, ahogy Brooklyn vagy egy őskritikus racionalista megszűrte neked.
SZENTÉLY VAGY TEMPLOM A GÖRÖG ναός (NAOS) SZÓ JELENTÉSE?
A görög ναός (naosz) kifejezés több helyen fordul elő az evangéliumokban és az apostolok írásaiban.
A magyar bibliafordításokban ezt a kifejezést templomnak fordítják. Vajon templomot jelent?
AI-alapú áttekintés A "templom" szó a latin templum szóból ered, ami "felszentelt helyet" vagy "szentélyt" jelent. Ez a latin szó a görög temenosz ("istentiszteletre körülhatárolt hely") szóból származik, amely pedig a temnó ("vág") görög igére vezethető vissza. Eredetileg ez a hely volt az, amit a római augurok botjukkal kijelöltek az égre négyfelé vágva, hogy megfigyeljék a madarak röptét a jósláshoz.
Ezen kívül a temenosz (ógörögül:τέμενος (többes számban temene) egy (eredetileg görög) szentély zárt körzete. Az elzárást magát peribolosznak nevezték, gyakran az embernél magasabb falak, vagy sztoa (oszlopcsarnok), esetenként kerítés képezték. A szentély bejáratát kapu-épület propülaia valósítja meg építészetileg.
A templom szavunk tehát pogány eredetű. A Rómaiaknál azt a helyet jelentette, amit a római augorok
botjukkal kijelöltek az égre négyfelé vágva , hogy megfigyelják a madarak röptét a jósláshoz.
Nem véletlenül nevezték kezdettől fogva a Róma Főpapja által vezetett egyház épületeit, amelyek
bálványok kiállítására, azok őrzésáre, tiszteletére és imádására szolgáltak templomoknak.
Ha a görög ναός (naosz) kifejezés nem templomot jelent,akkor mi a jelentése?
AI-alapú áttekintés: A görög ἱερόν (iejrón) szó szent, szentélyt vagy templomot jelent, és általában a szent épületegyüttes egészét magában foglalja, beleértve a belső részeket és a körülötte lévő udvarokat és területeket. Ez ellentétben áll a ναός-szal (naosz), amely kifejezetten a belső szentélyre vagy a szentély azon részére utal, ahol az istenség lakozik.
ἱερόν: Szentély, templomegyüttes.ναός: Belső szentély, az isten lakhelye (pl. a jeruzsálemi templom szentélyének belső részeiÓkori Egyiptomban: Az istenszobrot vagy az oltárt tartalmazó, elzárt, tiltott rész.
Ennek ellenére, hogy a ναός (naosz) nem templomot jelent, hanem a szentély belső részét,
a magyar bibliafordítók mindenütt ahol a kifejezés előfordul templomot fordítanak.
Így aztán abba az ellentmondásba keverednek, és keverik az olvasókat is,mint pl. a
Jelenések 15:5-ben is, ahol egyértelmű, hogy a bizonyságsátor szentélyének a megnyitásáról, feltárásáról van szó, és nem a Sátor templomáról. Az értelem hiányára vagy szándékos félrefordításra
lehet következtetni abból, amikor a szövetségsátor szentélye helyett a fordító szövetségsátor templomát fordít.
Íme:
Jel. 15: 5. Ezután láttam, hogy megnyílt az égben a tanúságtétel sátrának temploma. 6. A templomból hét angyal lépett ki a hét csapással. Ragyogóan fehér vászonruhába voltak öltözve, mellükön aranyöv./SZIT/
Jel. 15: 5. Ezután láttam, hogy megnyílt az égben a tanúságtétel sátrának temploma. 6. A templomból hét angyal lépett ki a hét csapással. Ragyogóan fehér vászonruhába voltak öltözve, mellükön aranyöv./SZIT/
A téves fordításból az is következik, hogy a magyar fordítók szerint nem a szentély telt meg füsttel
az Isten Égi Sátorában, hanem az egész Sátor - szerintük templom - és ki lett tiltva onnan mindenki,
arra az időre, amíg a hét angyal a hét csapást bevégzi.
Jelenések 15:8.És megtelék a templom füsttel az Isten dicsőségének és erejének miatta, és senki a templomba be nem mehet vala, mígnem a hét angyal hét csapása bevégeztetik./Károli/
Most már csak az a kérdés, hogy hová lettek evakuálva arra az időre azok, akik az Isten Égi Sátorában tartózkodtak, beleértve a megszámlálhatatlan nagy sokaságot is, akiket korábban az Úr Jézus a nagy nyomorúságból , a Földre bekövetkezendő hét csapás miatti veszedelem elől menekítette Égi Atyja otthonába? Gondolom erre a kérdésre a bibliafordítók sem akkor, sem azóta nem keresik a választ.
Pál sem a görög temenosz kifejezést használja,ami templomot jelent, hanem a görög ναός,(naós)
kifejezést, amit Károli és más fordítók is pontatlanul templomnak ordítottak. Ha Pál templomot akart volna írni, akkor nem a ναός (naós) kifejezést használta volna, hanem a τέμενος(temenosz) kifejezést, amelyből a latin templum kifejezés származik,amit átvett a magyar nyelv templom kifejezés formájában.
1. Kor. 3:16 Nem tudjátok-é, hogy ti Isten temploma vagytok, és az Isten Szelleme lakozik bennetek? 17 Ha valaki az Isten templomát megrontja, megrontja azt az Isten. Mert az Istennek temploma szent, ezek vagytok ti./Károli KSZE/
Most már csak az a kérdés, ha a görög ναός naós,kifejezés sem házat, sem templomot nem jelöl, akkor mire utalhatott Pál az 1. Kor. 3:16,17-ben?
Nos Pál arra utalt, hogy a megszentelt újjászületettek az Isten szentélyévé lesznek,akikben a Szentszellem Isten lakozik.
A Messiás Jézus volt az egyedüli az emberek közül,akibe - miután kiállta az engedelmesség próbáját,
a Szentszellem Isten megszentelte Őt - maga az Istenek Istene, Izrael Istene és Atyja lakozott
szolgálatának kezdetétől egészen a halála előtti utolsó óráig. A messiás Jézus tehát nem az Atya Isten temploma, hanem az Istene és Atyja szentélye lett egy időre.
Egy igaz hitű khrisztoszi soha nem nevezte az Isten szentélyét templomnak, de az Házat sem,
amelyben az Isten szentélye volt.
Az Úr Jézus nem a Jeruzsálemi templomba vitetett a Szellemtől a Lukács 2:27 tanusága szerint, hanem abba az épületkomlexumba, amit a görög ἱερόν (iejrón) kifejezés jelent.
1. „János 1,1–14 nem az ember Jézusról szól” – de, pontosan róla szól
Azzal indítasz, hogy Jn 1,1–14 „nem az ember Jézusról szól, hanem az Ige Istenről, a Fiúról, aki Jézus testében lakozást nyert”. Ebből akarod lehúzni a nesztoriánus sémádat: „bent egy isteni lakó, kívül egy ember-Jézus, kettő nem egy személy”.
Csakhogy maga a szöveg úgy épül fel, hogy a Prológus az ugyanarról a személyről beszél az elejétől a végéig:
„Kezdetben volt az Ige… és Isten volt az Ige… Minden általa lett…
…És az Ige testté lett, és közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét…
…a Jézus Krisztusé.” (Jn 1,1–3.14.17)
Nem arról van szó, hogy lett egy „ember Jézus”, és valami másik istenség beköltözött a testébe, mint egy bérleménybe"
--------------------------
Nem is állítottam, hogy az 1. János 1,1-14,17-ben derül ki , hogy az Úr Jézus Istene és Atyja
azaz az Ige Isten Jézus emberi testében lakozott. Ezt maga az Úr Jézus tudatta a tanítványaival,
akik azt akarták, hogy mutassa meg nekik az Atyát. Ekkor mondotta a következőket:
János 14:10.Nem hiszed-é, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya én bennem van? A beszédeket, amelyeket én mondok néktek, nem magamtól mondom; hanem az Atya, aki én bennem lakik, ő cselekszi e dolgokat.11.Higyjetek nékem, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya én bennem van; ha pedig nem, magokért a cselekedetekért higyjetek nékem.
Én az Úr Jézusnak hiszek. Te honnan vetted, hogy az Úr Jézus nem mondott igazat?
Pál apostol az Ige Istent , nem az ember Jézussal azonosította be, hanem Izrael Istenével a Khrisztosz(Felkent) Istennel, a Kősziklával a Zsidókhoz írott levele 1. fejezetének és az 1. Kor. 10:4-10 -ben leírtak szerint.
Pál múltidőben beszél arról a rövid időszakról az Úr Jézus életében , amikor Ő az Isten formájában volt és az Isten az ember Jézusnak a formájában volt. At Isten és az ember formája ez alatt az idő alatt
egyenlő, azonos méretű volt.
Fil. 2: 6. Aki amikor Isten alakjában volt, nem tekintette zsákmánynak, hogy az Istennel egyenlő, 7. hanem megüresítette (ön)magát, rabszolgai formát vett fel, emberekhez lett hasonló, külsejét tekintve embernek találták, 8. megalázta magát, engedelmes lett halálig, éspedig a kereszthalálig,
Maga az Úr Jézus állította, közvetlenül haláltusájának utolsó órájában, hogy az Istene és Atyja
eltávozott a testéből:
Máté 27:. 46. Kilenc óra tájban pedig Jézus felkiáltott nagy hangon, ezt mondta: Éli, Éli, lama sabaktáni? azaz: Istenem, Istenem, miért hagytál el engem? 50. Jézus pedig ismét nagy hangon kiáltott, és kibocsátotta szellemét.
Ezért látta őket - Jézust és az Atyát István külön külön az égben. István nem egy Istent látott,
hanem látta az Istent a trónján ülni és Jézus a trón mellett állni az Isten jobbja felől.
Ap. Csel. 7: 55 Mivel pedig teljes volt Szent Szellemmel, a mennybe függesztvén szemeit, látá Istennek dicsőségét, és Jézust állani az Istennek jobbja felől, 56 És monda: Ímé, látom az egeket megnyílni, és az embernek Fiát az Isten jobbja felől állani.
János a Kinyilatkoztatások Könyvében(Jelenések) szintén kettőt látott. Az Istent a trónján ülve a Bárányt pedig a királyi szék és a négy lelkes állat kötött állni.
Jelenések 1.És láték annak jobbkezében, aki a királyiszékben üle, egy könyvet, amely be volt írva belől és hátul, és le volt pecsételve hét pecséttel.6.És láték a királyiszék és a négy lelkes állat között és a Vének között egy Bárányt állani, mint egy megölöttet, hét szarva és hét szeme vala, ami az Istennek hét Lelke, amely elküldetett az egész földre.
Ami pedig azon kijelentést illeti a János 1:14-ben van kinyilatkoztatva, hogy a Jézus testében lakozó Isten dicsőségét "láttuk",arra akkor került sor, amikor János - aki ezt leírta - és két apostoltársa Péter és Jakab felmentek Jézussal a hegyre, és ott Mózes és Illés jelenlétében a Jézus testében lakozó Isten az Atya dicsősége láthatóvá vált e három tanítvány számára.
Ez azonban nem azt jelentette, hogy ezen alkalmon kívül előtte vagy utána bárki az emberek közül másat látott volna , mint egy húsvér embert.
Az emberek, beleértve Bemerítő János tanítványait is,abból ismerték fel, hogy az ember Jézus testében Izrael Istene és Atyja lakozik,amit az Úr Jézus által a benne lakozó Isten megcselekedett,
és a tanításból, ami szintén a Jézus testében lakozó Isten beszéde volt,Jézus szája által.
Mindezek mellett a Róma Főpapja által vezetett egyházban a római császárok és a házasságtörő I.Damáz által bemutatott istenmodell más egyéb tényezők miatt is összeegyeztethetetlen a Szentírással. A Szentírás sehol nem tartalmaz olyan információt, miszerint a Szentszellem Isten
az Úr Jézusnak és Atyjának, utódaként jött volna létre.
Ezt az Istenkáromlást már a keleti egyházak püspökeinek a gyomra sem volt képes befogadni.
Hogy miért ötlötték ki Róma Főpapja kezdeményezésére a császárok által összehívott zsinatokon tivornyázó pápista püspökök ezt az istenkáromló tant? a magyarázat egyértelmű, a három az egyben istenmodell tagjai azonos lényegűek kellettek hogy legyenek. A Niceai Zsinaton(325) a császár akaratából belekerült a zsinat határozatába,hogy az Atya egylényegű a Fiúval, de akkor a Szentszellem Istennel kapcsolatban nem foglaltak állást.
A 4. sz. előtt nem lett szilárdan lefektetve, és nem volt szerves része a keresztény életnek és hitvallásnak.[8] Csak fokozatosan fejlődött ki ez a tan, heves viták közepette./New Catholic Encyclopedia 1967. XIV. köt., 299. o/
Nehogy azt képzelje bárki is, hogy ezeken a zsinatokon a Szentszellem is jelen volt, és ő maga nyilatkoztatta ki , hogy az Atyától és az ember Jézustól született.
Ezekről a zsinatokról tudni kell, hogy ezeket mind a római császárok hívták össze.
A zsinaton csak azok vehettek részt, akiket a császárok azokra meghívtak.
Ugyanis a császárok biztosították a zsinaton résztvevők számára az elszállásolást,és a megfelelő színvonalú ellátást. Ezért ezek a zsinatok hónapokig, sőt még a évekig is elhúzódtak.
A zsinatok idejére a városba költöztettek több száz prostituált nőt és hímringyót.
Hippói Ágoston, aki nagy hangadója volt a 4. század zsinatainak saját bevallása szerint ifjú kotában szintén hímringyó volt.
Én azon csodálkozom, hogy olyan egyházak, mint a H.N.Adventista Egyház, a Hit Gyülekezet, valamint a protestáns egyházak, akik propagandájukat a Róma Főpapjának és egyházának elítélésére építették
fel, hogyan azonosulhatnak a Róma Főpapja által vezetett egyház három az egyben istenmodelljével,
amelynek feltétele, az az állítás miszerint az Szent Szellem Isten az Atyától és Jézustól származik?
Máté 20:28.Valamint az embernek(anthropos) Fia nem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és adja az ő életét váltságul sokakért.
Elnézést a helyes fordítás szerint az Úr Jézus kijelentése így hangzik?
28.Valamint az embernek Fia nem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és adja az ő LELKÉT váltságul sokakért.
"Attól, hogy Dávid Urának nevezte az Istentől kapott látásban Izrael leendő nagy királyát,
még nem változtatta Őt át istenné. "
Te átváltoztatod, amikor ezt írod:
"MIT KELLENE HIRDETNI ANNAK,AKI KHRISZTOSZ KÖVETŐJE AKAR LENNI AZ EMBEREKNEK?
Hirdetni kell nekik az Igaz Istent a Khrisztoszt és az igaz Khrisztoszt az ember Jézust"
Tévedésben vagy.
A Khrisztosz szó a görögben a magyarban azt jelenti, hogy Felkent.
Ez egyik a Felkent az Istenek közül,aki azonos az Ige Istennel.
A másik Felkent(Krisztosz) pedig a Felkent az emberek közül azaz Jézus.
Az ember Jézus testében lakozó Felkent(Khrisztosz) Isten az Ige, em azonos az ember Jézussal,
aki a Őt egy ideig a testében hordozta. Erre az Úr Jézus számos alkalommal tett utalást,amikor a benne lakozó Istent, Atyjának és istenének nevezte.
Ezt , mivel az Evangéliumokból és az apostolok írásaiból minden igaz hitű ember kiolvassa.
Mielőtt a Názáreti Jézus meghalt volna megállapította, hogy a korábban benne lakozó Istene és Atyja elhagyta a testét, majd miután feltámasztotta Jézus holtestét az Atya Isten az égi lakóhelyére távozott. Mivel az Isten eltávozott Jézus testéből és különváltak, sem az az istenek közül felkent,
sem az emberek közül felkent nem képezhette a római császárok egyházának istenmodelljét,
amelyben annak részeihez az Atya és a Fiú neveit is felhasználták a Szentszellem Isten nevén kívül.
Az a tény, hogy a korábban Jézus testében lakozó Khrisztosz Isten elhagyta az úr Jézus etstét
dokumentálva van.
Máté 27:45.Hat órától kezdve pedig sötétség lőn mind az egész földön, kilenc óráig.46.Kilenc óra körül pedig nagy fenszóval kiálta Jézus, mondván: ELI, ELI! LAMA SABAKTÁNI? azaz: Én Istenem, én Istenem! miért hagyál el engemet?
Ez azt jelenti, hogy kilenc óráig az Isten még az ember Jézus testében volt. De mielőtt Jézus kibocsátotta volna a szellemét is, már elhagyta a testét, hisz a Khrisztosz Isten holtestekben nem lakozik.
János 19: 30 Mikor azért elvette Jézus az ecetet, monda: Elvégeztetett! És lehajtván fejét, kibocsátá szellemét.
János 20 :15.Monda néki Jézus: Asszony, mit sírsz? kit keressz? Az pedig azt gondolván, hogy a kertész az, monda néki: Uram, ha te vitted el őt, mondd meg nékem, hová tetted őt, és én elviszem őt.16.Monda néki Jézus: Mária! Az megfordulván, monda néki: Rabbóni! ami azt teszi: Mester!17.Monda néki Jézus: Ne illess engem; mert nem mentem még fel az én Atyámhoz; hanem menj az én atyámfiaihoz és mondd nékik: Felmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, és az én Istenemhez, és a ti Istenetekhez.
Tarthatatlan a római császárok által létrehozott egyház azon tanítása, amely szerint az Isten az ember Jézus fogantatásának a pillanatától kezdve egyesült volna az Istennel úgy,hogy a kettőből az Istenből és az emberből Jézusból jött volna létre a Róma háromarcú istenmodelljének egyik tagja.
A Felkent (Khrisztosz) Isten ugyanis,akit az Úr Jézus Atyjának hívott - és Izrael fiai is Atyjuknak
nevezték - idézte elő a saját erejével valamint a Szentszellem együttműködésével idézte elő,
hogy a Második Ádám férfiú közreműködése nélkül foganjon meg Mária testében.
Jézus azért nem foganhatott férfiú(ember) közreműködésével, mert akkor apjától megörökölte volna az engedetlenség bűnével terhelt szellemet, és Thanatosz hatalmába került volna, mint minden ember Ádám leszármazottai közül.
A Teremtő Isten már az Ádám által elkövetett engedetlenség bűnét követően, még mielőtt Ádámnak utóda született volna megalkotta a Második Ádám szellemét, hogy ezt a szellemet a maga idejében
belehelyezze a Mária testében megfogant magzatba.
Ezért írja az írás, hogy Jézus már az emberiség világának megalapítása előtt létezett.
De nem mint Isten, hanem csak az Isten által már akkor megalkotott szelleme létezett.
Mielőtt az Isten lakozást nyert volna az ember Jézus testében, előbb meg kellett tanulnia az Istennek való engedelmességet, majd át is kellett esnie az engedelmesség próbáján, ahogyan az első Ádámnak is.A második Ádám semmivel sem volt könnyebb a helyzete ,mint az első Ádámnak volt.
Sőt , az első Ádám esetében őt nem közvetlenül a Diabolosz kísértette meg,hanem Éva volt az,aki megcsalatott. A Második Ádám azonban közvetlenül a Sátántól kísértetett , ennek ellenére kiálta az engedelmesség próbáját, és alkalmassá vált arra, hogy befogadja a testébe az Istenét és Atyját, az istenek Khrisztoszát, miután János által be is merítkezett majd az Isten a saját hangja által Fiává fogadta Őt. Így lett Isten fiává.
Zsid. 5:8.Ámbár ő a Fiú, megtanulta azokból, amiket szenvedett, az engedelmességet;9.És tökéletességre jutván, örök idvesség szerzője lett mindazokra nézve, akik neki engedelmeskednek,
Van olyan bibliafordítás ,amely a bűvös "öröktől" fogva kifejezésnek a beültetésével a Messiás születésére utaló próféciába a Mikeás próféta könyvének 5. fejezetének első versébe az eredeti szöveget nem értő olvasóval el hitették, hogy Jézus származásának nincs kezdete, ezért lehet róla úgy beszélni, mintha örök isten lenne,és így lehet akár a három az egyben istenmodell egyik tagja.
Mikeás 5:2.De te, Efratának Bethleheme, bár kicsiny vagy a Júda ezrei között: belőled származik nékem, aki uralkodó az Izráelen; akinek származása eleitől fogva,öröktől fogva van.3.Azért odaadja őket, míg a szűlő szűl, de az ő atyjafiainak maradékai visszatérnek Izráel fiaihoz.4.És megáll, és legeltetaz Úrnakerejével, az Úrnak az ő Istenének fenséges nevével, és bátorsággal lakoznak, mert ímé felmagasztaltatik a földnek határáig./Károli/
Az már nem tűnt fel Károlinak, hogy vagy eleitől fogva létezik vagy öröktől fogva. Mert egyik állítás a másiknak ellentmond. Aki ugyanis kezdettől fogva létezik az azt jelenti hogy van kezdete.
Az sem tűnt fel neki, hogy Mikeás a próféciát úgy folytatja a 4. versben, hogy nem az Isten , akinek származása eleitől fogva, örökké fogva van, hanem ő csak az erőt kapja az Úr Istentől és a Fenséges nevét, ahogyan arra maga az Úr Jézus is utal a János 17:11, 12-ben:
János 17:11 Én ezentúl nem vagyok a világon, de ők a világban vannak, én hozzád megyek, Szent Atyám, őrizd meg őket neveddel, melyet nekem adtál, hogy egyek legyenek, mint mi. 12 Mikor velük voltam, én megőriztem őket a te neveddel, melyet nekem adtál, vigyáztam és senki sem veszett el közülük, csak a veszedelemnek fia, hogy az írás beteljesedjék./Csia L./
A Messiás Jézust az alábbi írások mutatják még be emberként:
1.Kor. 15:21.Miután ugyanis ember által van a halál, szinténemberáltal van a halottak feltámadása is.22.Mert amiképpen Ádámban mindnyájan meghalnak, azonképpen a Krisztusban is mindnyájan megeleveníttetnek.
Ap. Csel. 17:30.E tudatlanságnak idejét azért elnézvén az Isten, mostan parancsolja az embereknek, mindenkinek mindenütt, hogy megtérjenek:31.Mivelhogy rendelt egy napot, melyen megítéli majd a föld kerekségét igazságban egy férfiú által, kit arra rendelt; bizonyságot tévén mindenkinek, az által, hogy feltámasztá őt halottaiból.
1. Kor. 15:47 Az első ember földből való, földi; a másodikember(anthropos), az Úr, mennyből való.
1. Tim. 2:5 Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus,
Róma 5:15 De a kegyelmi ajándék nem úgy [van], mint a bűneset; mert ha amaz egynek esete miatt sokan haltak meg, az Isten kegyelme és a kegyelemből való ajándék, mely az egy ember Jézus Krisztusé, sokkal inkább elhatott sokakra.
Ap. Csel. 4:12 És nincsen senkiben másban üdvösség, mert nem is adatott emberek között az ég alatt más név, mely által kellene nekünk megtartatnunk.
Sehol nem nevezi az Írás az Istent anthroposz-nak, ahogyan az Úr Jézus is ember(anthropos) fiának nevezte önmagát.
Máté 20:28.Valamint az embernek(anthropos) Fia nem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és adja az ő életét váltságul sokakért.
Na akkor nézzük, mit jelent nálad az, hogy „engeded, hogy a szöveg vezessen”. Mert amit itt leművelsz, az nem szövegkövetés, hanem saját kézzel barkácsolt „hamisítatlan Ige” – vagyis egy olyan magánfordítás, amit se kézirat, se egyház, se komoly exegéta nem ismer, csak te.
Menjünk végig pontonként azon, amit ebben a szövegben állítasz.
1. „János 1,1–14 nem az ember Jézusról szól” – de, pontosan róla szól
Azzal indítasz, hogy Jn 1,1–14 „nem az ember Jézusról szól, hanem az Ige Istenről, a Fiúról, aki Jézus testében lakozást nyert”. Ebből akarod lehúzni a nesztoriánus sémádat: „bent egy isteni lakó, kívül egy ember-Jézus, kettő nem egy személy”.
Csakhogy maga a szöveg úgy épül fel, hogy a Prológus az ugyanarról a személyről beszél az elejétől a végéig:
„Kezdetben volt az Ige… és Isten volt az Ige… Minden általa lett…
…És az Ige testté lett, és közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét…
…a Jézus Krisztusé.” (Jn 1,1–3.14.17)
Nem arról van szó, hogy lett egy „ember Jézus”, és valami másik istenség beköltözött a testébe, mint egy bérleménybe. Az Ige maga „testté lett” (γενόμενον, sarx), nem „kölcsönkért magának egy testet”. A „lakozott köztünk” (ἐσκήνωσεν) a nép közé való betelepedést jelenti, nem azt, hogy egy emberszobor belsejében lakó isten-szpark odabent üldögél, kívül pedig egy külön ember-személy császkál.
A te modellod: két alany – egy „Fiú Isten” a testben, és egy külön „ember Jézus” kívül. János modellje: egyetlen alany – az Ige, aki testté lett, és akit Jézus Krisztusnak nevez.
Aki itt „nem engedi, hogy a szöveg vezessen”, az te vagy. A Prológus nem nesztoriánus lakáskiadás, hanem megtestesülés.
2. Jn 14,11–12: engedelmes Fiú ≠ nem isteni Fiú
Azt mondod: Jézus „a benne lakozó Istenről” beszél, harmadik személyben, „akinek ő engedelmes szolgája, nem pedig vele azonos Isten”. Jn 14,11-ben ugyanis:
„Higgyétek, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya én bennem van.”
Te ebből csak annyit bírsz kihallani, hogy „az Atya nagyobb”, „Jézus szolgál”, ezért nem lehet egyenlő. De figyelj: ha valaki azt mondja: „én X-ben vagyok, és X bennem van”, az nem „két külön lény, alkalmi együttműködésben”. Ez belső egység. Pont ugyanezt a nyelvet használja János a hívők és Krisztus viszonyára – de sosem úgy, hogy a hívő személye, lényege azonos lenne Krisztuséval. A Fiúnál viszont a kijelentés belső isteni egységre mutat: ugyanazt a kompozíciót látod Jn 10,30-ban („Én és az Atya egy vagyunk”) és Jn 14,9-ben („aki engem lát, látja az Atyát”).
Az engedelmesség, alárendeltség, amelyre hivatkozol, az megtestesült Fiúra vonatkozó, „gazdasági” alárendeltség:
„Engedelmes lett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig” (Fil 2,8).
Ha már idézgetsz, idézhetnéd azt is, hogy ugyanitt azt is mondja: „Isten formájában lévén” és „Istennel való egyenlőséget” birtokolva alázta meg magát. Az, hogy Jézus engedelmes, nem bizonyítja, hogy nem isteni, csak azt, hogy az isteni Fiú emberként az Atyának engedelmeskedik. A te logikáddal minden engedelmes gyerek ontológiailag kevesebbet ér, mint a szülője.
3. Jn 1,1 és Jn 8,58 – az „örök” nem Damazus találmánya
Azt mondod: „Jn 1,1–14 nem állítja, hogy az Ige örök isten lenne”, az „örök” szót „a Róma Főpapja által vezetett egyház hamisította bele”.
Nézzük: hol tűnik fel nálad a „hamisított” örök? Jn 1,1–2-ben nincs kimondva az „örök” (αἰώνιος), mert nem is kell kimondani: „Kezdetben volt az Ige” – az ἦν itt folyamatos létet jelöl a kezdet előtt és alatt, nem „akkor kezdett létezni”. Utána: „minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami lett” – vagyis minden, ami „lett” (ἐγένετο), az tőle kapta a létét, ő maga pedig nem a „lett” kategóriába tartozik.
Vagyis:
– van „ami lett” (teremtmények, Ábrahám, világ);
– és van az Ige, aki mindent létrehozott, maga nem „lett”.
Ez a bibliai értelemben vett örökkévalóság: nem tartozik a keletkezett dolgok közé. Nem kell ráírni, hogy „örök” pecséttel, a logika magából a görög igézésből kijön.
Jn 8,58-nál ugyanez:
„Mielőtt Ábrahám lett (γενέσθαι), én vagyok (ἐγώ εἰμι).”
Te: „Ez nem jelenti azt, hogy Jézus örök; Ábrahámnak is volt kezdete, Jézusnak is, az Igének is.”
Gratulálok: sikerült az ἐγώ εἰμι-t lefordítanod „én is lettem valamikor”-ra. Csakhogy Jézus pontosan azt a grammatikai kontrasztot használja, amit te lesöpörsz: Ábrahám: „lett” (γενέσθαι – időben kezdett létezni); Jézus: „én vagyok” – időhatározó ellenére jelen idejű, idő fölé mutató önazonosítás, amelyet a hallgatók úgy értenek, ahogy kell: „köveket ragadtak, hogy megkövezzék”. Ugyanez a formula bukkan fel Jn 8 más pontjain, és áthallásban Ex 3,14-re („Én vagyok, aki vagyok”).
Nem a pápa csempészte be az „örökkévalóságot”. Te próbálod kicsempészni onnan, ahol a szöveg logikája ordítja.
4. Zsid 9,14: „korszakos Szellem” – amikor a saját magánfordításod leleplez
Idézed a Zsid 9,14-et így:
„…a korszakos (aioni) Szellem által…”
Majd triumfálsz, hogy „szó nincs arról, hogy Krisztus lelke örök lenne”, és hogy a fordítók „Lélek”-et nagy kezdőbetűznek.
Először is: a szövegben ez áll: διὰ πνεύματος αἰωνίου. Nem „korszakos”, hanem aiōnios – pontosan ugyanaz a melléknév, amivel az Újszövetség az „örök életet”, az „örök tűz”-et, az „örökkévaló Isten”-t jelöli. Ha te ezt programból mindenhol „korszakosnak” fordítod, akkor nem a „hamisított fordításokat” leplezed le, hanem egyszerűen meghamisítod a szótárat.
Másodszor: igen, itt a Szentlélekről van szó, nem Krisztus „pszükhéjéről”. Ez az én állításomat nem gyengíti, hanem erősíti: maga az Írás nevezi a Lelket „örök Léleknek”. Az, hogy a magyar fordítás nagy kezdőbetűt tesz, teljesen helyénvaló: a kontextus isteni személyre utal. Az „örök” itt nem „egy korszakra szóló” – hanem az isteni Létező időn kívüli módjára.
Tehát:
– a szöveg tényleg „örök Szellemet” mond;
– te ezt „korszakosnak” fordítod, hogy összemosd az isteni örökkévalóságot a teremtett korokkal;
– majd ebből arra következtetsz, hogy „nincs szó örök istenről”.
Nem az Írás leplezi le a „rontott fordítókat”, hanem az Írás leplezi le a te rontott fordításodat.
5. „Nincs a Bibliában szó az örökkévalóságra” – ezt most komolyan le merted írni?
Ezt mondod:
„A Szentírásban nincs olyan kifejezés idői értelemben, ami megfelelne a mi örökkévalóság szavunknak.”
Majd idézed Tit 1,2-t: „örök élet, melyet Isten ígért az örök idők előtt”, 2Tim 1,9-et: „örök idők előtt”, és Zsid 9,26-ot: „idők végén”.
Tehát:
– vannak „idők” (aiōnes), amelyeknek lehet kezdetük – „örök idők előtt”;
– és van „idők vége” – „idők végén”;
– és van Valaki, aki ezek előtt már ígért, döntött, kegyelmet adott.
Ha valaki „az idők előtt” létezik, és az „idők végén” is Ura mindennek, akkor ő definíciószerűen nem az idő kategóriájába tartozik. Pontosan ez az, amit a klasszikus teológia „örökkévalóságnak” nevez: nem végtelen hosszú idő, hanem időn túli, az egész időfolyam forrása.
Az, hogy az Újszövetség különösen az aiōn / aiōnios terminológiát használja, nem „golyóstoll-ös hasonlat” kategória, hanem ugyanolyan metafizikai mélység, mint a héber עוֹלָם („olám”). Amikor Isten „örökre” Isten, „dicsősége örökké”, „trónja örökké és örökkön örökké”, te ezt mégis helyesen úgy érted, hogy Isten nem szűnik meg a „korok végén”, ugye? Vagy szerinted az „örökké áldott Isten” (Róm 9,5) csak egy hosszabb „korra” érvényes?
Az a kijelentésed, hogy „nincs bibliai szó az örökkévalóságra”, nem exegézis, hanem egy kényszeres dogma, amit ráteszel a szövegre, aztán kínlódva vagdosod hozzá a verseket.
6. 1Kor 15: „Krisztus ember, uralma véges” – szép, csak éppen félbehagytad a Szentírást
Idézed 1Kor 15,21–26-ot, és boldogan húzod alá a „ember által van a feltámadás” részt, mintha ebből az következne, hogy „Krisztosz nem Isten, hanem ember”. Aztán hozzáteszed, hogy uralma is véges, hiszen „addig kell néki uralkodnia”, „aztán a vég, amikor átadja az országot az Istennek és Atyának”.
Három dolgot felejtesz el:
Először: Pál itt tudatosan állítja szembe a két Adam-figurát: az első Ádámot és a második Ádámot. A hangsúly az üdvtörténeti reprezentáción van: „ember által jött a halál, ember által a feltámadás”. Ez nem ontológiai kizárás: hogy ha Krisztus ember, akkor nem lehet Isten. A klasszikus krisztológia épp azt mondja, hogy Krisztus valóságos ember ÉS valóságos Isten. Pál Ádám-párhuzama a valóságos emberségét hangsúlyozza, nem a Deitás tagadását.
Másodszor: a „vég”, amikor a Fiú átadja az országot az Atyának, nem azt jelenti, hogy megszűnik uralkodni. Ugyanez az Újszövetség mondja:
„Királyságának nem lesz vége.” (Lk 1,33)
„Az ő uralma örök uralom, amely nem múlik el.” (Dán 7,14)
„A te trónod, ó Isten, örökkön örökké.” (Zsid 1,8)
Vagyis Pál nem azt tanítja, hogy Krisztus királysága megszűnik, hanem azt, hogy a mediátori, ellenségeket legyőző, halált eltörlő uralma beteljesedik, és a Fiú – mint engedelmes Fiú – az egész üdvösségművet az Atya kezébe teszi. A Szentháromság benső életében az isteni uralom egy: az Atya és a Fiú és a Lélek közös isteni tekintélygyakorlása. Az időbeli üdvrend szerint azonban „az Atya az, akitől”, „a Fiú az, aki által”, és „a Lélek az, aki bennünk munkál”.
Te az üdvrendbeli alárendelést összekevered az ontológiai kisebbrendűséggel. Ez az arianizmus, csak rosszított kiadásban.
Harmadszor: ha már 1Kor 15-tel dobálózol, olvashatnád tovább is:
„Hogy az Isten legyen minden mindenben.” (15,28)
Nem azt mondja, hogy „a Fiú eltűnik, lemond, megszűnik”, hanem hogy Isten mindenben mindent betölt. Ha a Fiú Isten, akkor Ő is ebben a „mindenben” benne van – nem mint nyugdíjazott „volt-király”, hanem mint örök Úr.
7. Zsid 1: „Ma szültelek téged” – nem az első transzcendens szülésnapi torta
Kedvenc vesszőparipád: Zsid 1,5–9. Azt mondod:
– „Kezdete van a Fiú Istennek is”;
– „a Fiú Isten kezdete az a nap, amikor az Istene és Atyja azt mondta: Ma szültelek téged”;
– „trónja sem öröktől, mert felkenése után lett a társai fölé kenve”;
– „a helyes fordítás szerint trónja a felkenetése óta korszakokon át áll, de nem öröktől fogva”.
Nézzük meg, mit csinál ténylegesen a Zsidólevél írója.
Idézi a 2. zsoltárt: „Fiam vagy te, ma szültelek téged.” A korai egyház ezt a verset két dimenzióban értette: – egyrészt a Fiú örök nemzésére, amennyiben az Atyától öröktől fogva születik; – másrészt történeti értelemben a királyi beiktatásra (feltámadás, megdicsőülés).
Pál is így használja az ApCsel 13,33-ban: a feltámadás napjára vonatkoztatja a „ma”-t, mint nyilvános királyi felkenetést – nem a Fiú létének kezdetére, mintha addig nem is létezett volna.
Ugyanebben a fejezetben a Fiút így szólítja meg:
„A trónod, ó Isten, örökkön örökké (eis ton aiōna tou aiōnos)…” (Zsid 1,8)
Ez az a kifejezés, amit te „korszakok korszakaiba” módon elkenve megpróbálsz „nem-öröknek” beállítani. Csakhogy a folytatás:
„Te, Uram, a kezdetben alapoztad a földet, és kezeid művei az egek.
Azok elpusztulnak, te pedig megmaradsz…
Éveid pedig soha el nem fogynak.” (1,10–12)
Tehát:
– a Fiút Istennek nevezi;
– a teremtést neki tulajdonítja;
– és azt mondja róla, hogy akkor is ő megmarad, amikor az egész teremtett kozmosz elavul, és „évei soha el nem fogynak”.
Ehhez képest te előadod, hogy „kezdete van még a Fiú Istennek is”, és trónja „nem öröktől fogva van”. Ezzel nem engem cáfolsz, hanem kerek-perec a Zsidólevelet. És persze, hogy ehhez előbb saját magadnak kellett megalkotni egy „helyes fordítást”, amelyben az örökkévaló trónt „korszakos szék”-ké minősíted.
A „metochoi” – „részestársak”, „társak” – pedig nem „más istenek”, hanem alattvalók: angyalok, igazak, mindazok, akik a királyságban részesülnek. Az, hogy a Fiút „társaid fölé kent fel az Isten”, pontosan azt jelenti, hogy semelyik társ sem isten hozzá képest. Ő a király, ők az alattvalók. Te ebből csinálsz mennyei isten-tanácsot.
8. Deut 32 és „Istenek Istene” – teológia Ugarit-fanfiction alapján
Most jön a kedvenc mániád: „Istenek Istene”, „Isten fiainak száma”, sorshúzás a népek fölött, mennyei istenosztás. Deut 10,17 és 32,8–9 alapján:
„A népeknek határokat az Isten fiainak számához mérten szabott… az Úrnak népe lett a része.”
Ebből te azt hozod ki, hogy:
– az Istenek Atyja „egy-egy istent” rendelt népekhez;
– tehát a népek több istenhite „nem az ördögtől való”;
– Izrael Istene csak annyiban különleges, hogy ő „Istenek Istene”;
– ergo: sok valóságos isten létezik, csak van fölöttük egy főfő.
Kettős csúsztatás.
Először: a „bene elohim” – „Isten fiai” – kifejezés a bibliai hagyományban angyali lényekre utal (pl. Jób 1–2). Igen, a LXX sok helyen „angyaloknak” fordítja. De még ha ragaszkodsz is a „fiak” literalitásához, az egész kánon nem engedi, hogy ezekből valóságos, Jahvéval azonos szinten létező isteneket csinálj. A Zsolt 96,5 konkrétan ezt mondja:
„A népek összes istenei démonok, de az Úr az, aki az eget alkotta.”
És Iz 44,8: „Nincs Isten rajtam kívül, nincs kőszikla, nem tudok másról.”
Te az Ószövetség hiperbólikus királyi nyelvét – „istenek Istene”, „uraknak Ura” – úgy olvasod, mintha bármelyik kánaánita mitológia lenne: főisten, alistenek, országonkénti „védőistenségek”. A Tóra viszont épp azt az utat járja végig, hogy kiirtja ezt a szemléletet: nincsenek „igazi istenek” a többi nép mögött – vannak angyali fejedelmek, vannak démoni kultuszok, de egy Isten van.
Másodszor: a „gods of gods” formula nem „tagolt panteon-térkép”, hanem szuperlatívusz. Ugyanaz a retorika, mint a „királyok Királya”. Nem azt jelenti, hogy van több „valódi király”, és fölöttük egy „szuperkirály”, hanem hogy minden hatalom fölött ez az egyetlen igazi. Te ezt a szuperlatívuszt fogod, és szó szerint értelmezve visszatolod Isten népét a pogány mitológia szintjére. És közben azt állítod, hogy te képviseled az „Istenek Istenét” az Egyházzal szemben. Nem, te a pogány istenképet képviseled a kinyilatkoztatott monoteizmussal szemben.
9. Jn 5,26: „önmagában való élet” – ez neked az, hogy „nincs egybeötvöződés”?
Hivatkozol Jn 5,26-ra:
„Amiként az Atyának élete van önmagában, akként adta a Fiúnak is, hogy élete legyen önmagában.”
Eből azt a következtetést vonod le, hogy:
– „nem jött létre egybeötvöződése az ember Jézusnak és az Istenének és Atyjának”;
– „az isteneket nem asszonyok szülik”;
– ergo Mária „istenszülő”-tana pogány babona.
Kezdjük az elején: Jn 5,26 pont az ellenkezőjét mondja annak, amit sugallsz. „Amiként az Atyának élete van önmagában” – vagyis az Atya önmagától való, nem kritter; „úgy adta a Fiúnak is, hogy élete legyen önmagában.” Ez a Szentháromság benső életére vonatkozó kijelentés: az a személy, akit Fiúnak hívunk, ugyanúgy saját, önmagában való élettel bír, amelyet azonban mint Fiú kap az Atyától – öröktől fogva. Ez a teológiában az örök nemzés fogalma: nem időbeli kezdet, hanem személyes viszony: az Atya az ősforrás, a Fiú a tőle öröktől fogva születő.
Ezt te összemaszatolod a megtestesüléssel, és azzal zárod rövidre, hogy „isteneket nem szülnek asszonyok”. Pontosan. Ezért mondja az Egyház, hogy Mária nem a Fiú istenségét „hozta létre”, hanem azt a testet és emberi lelket, amelyben az örök Fiú személye emberként létezik. Ezért „Theotokosz” – Isten Anyja: nem mintha ő lenne a Deitás forrása, hanem mert azt a személyt hordozta méhében, akiről a Szentírás azt mondja: „Isten”, „Úr”, „Isten Fia”.
Te itt úgy teszel, mintha az Egyház azt tanítaná, hogy Mária „szülte az isteniséget”. Ez primitív karikatúra, nem dogma. Ami pedig valójában pogány, az a te modellod: egy főisten, az „Istenek Atyja”, alatta „Fiú istenek”, „népek istenei”, és egy „Felkent Isten”, aki csak egy a sok közül. Ez szó szerint visszalépés a pogány henoteizmusba. Mária dogmája éppen ezt a pogányságot zárja ki: nem két alany, nem egy isteni lakó plusz egy ember-Jézus, hanem egy Krisztus: valóságos Isten és valóságos ember.
10. A Háromság-gyűlöleted – és a valóság
A végén megint előveszed a szokásos mantrát:
– „háromarcú bálványisten”;
– „Római császárok és I. Damáz által kiképzelgett istenmodell”;
– „nem tudod Jézus örök istenségét bizonyítani a hamisítatlan Igéből”.
Értem én, ex-Jehovista reflex: minden, ami 325 után van, az „császári hittankitalálmány”. Csak az a baj, hogy amit a niceai zsinat kimond, azt már jóval korábban imádkozza, vallja, írja a keresztény közösség. Az olyan kifejezések, mint „Trinitas, una substantia, tres personae” Tertulliánusnál ott vannak a 3. század elején. Ignác Antiochiai a 2. században úgy beszél Jézusról, mint „a mi Istenünkről”. Justinosnál a Logosz, mint Isten; Origenésznél a Fiú örök születése. Ezek még bőven a „Róma Főpapja” előtt vannak.
A niceai hitvallás nem kitalálta, hanem nevesítette azt, amit az apostoli hagyomány eleve hordozott:
– hogy van egy Isten;
– hogy Jézus Krisztus „valóságos Isten a valóságos Istentől”;
– hogy a Szentlélek „Úr és éltető”.
Te ezzel szemben egy olyan szektás konstrukciót kínálsz, amelyben:
– az Atya „Istenek Istene”, egy a sok isten felett;
– a Fiú egy külön „Felkent Isten”, akinek van „kelete” és „trónja, ami nem öröktől való”;
– Jézus, az ember, csak az ő földi „felkentje”;
– a Lélek meg valami „korszakos” jelenség.
Ez a rendszer se nem biblikus, se nem keresztény, se nem monoteista. A Jehova Tanúi legalább következetesen monoteisták akarnak lenni, még ha el is rontják Krisztus istenségét. Te még a nyers bibliai monoteizmust is feladod egy ugariti jellegű panteon kedvéért, miközben a katolikus hitedet „pogánynak” nevezed.
11. „Már többször próbáltál Jézus örök istenségére írást hozni, de nem sikerült” – csak éppen a szöveg ellen rugózol
Összegzésként tele szájjal kijelented, hogy:
– „eddig nem sikerült” Jézus örök istenségét igazolnom;
– „a hamisítatlan Igéből úgysem fog menni”;
– „hiába csempészték be az elvetemültek az örök kifejezést”.
Csakhogy:
– Jn 1,3: „minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami lett.” Ha minden, ami lett, általa lett, akkor ő nem tartozik a „lett” kategóriába – tehát nem teremtmény, hanem Teremtő.
– Jn 8,58: „mielőtt Ábrahám lett, én vagyok.” A szándékos ἐγώ εἰμι / ἐγένετο kontraszt több, mint puszta „előbb születtem, mint ő”.
– Zsid 1,10–12: „Te alapítottad kezdetben a földet… ezek elmúlnak, te pedig megmaradsz… éveid soha el nem fogynak.” Ez nem „korszakos isten”, hanem a teremtésen kívüli, örökké megmaradó Úr.
– Lk 1,33 / Dán 7,14 / Zsid 1,8: a Fiú királyságának „nem lesz vége”, „örök uralom”, „örökkön örökké”.
Te ezekre azt mondod: „mindenhol csak aiōn, korszak, korszakos, korszakok korszaka, nincs örökkévalóság.” Nem az Írást véded a fordítóktól, hanem a saját rendszeredet az Írástól. Mivel nem bírod elviselni, hogy a szöveg mást mond, mint amit te kitaláltál, hát nekiállsz szótárt írni saját használatra, és minden „örök”-öt visszahúzol „korszakosnak”.
Zárás – ki engedi, hogy a szöveg vezessen?
Azt írtad, hogy „engeded, hogy a szöveg vezessen”. A valóság az, hogy:
– ahol a szöveg az egy Isten egyediségét húzza alá („rajtam kívül nincs más”), te odaképzelsz egy isten-panteont;
– ahol a szöveg a Fiút teremtőtlen, „minden általa lett” módon mutatja be, te „kezdetet” fabrikálsz rá;
– ahol a szöveg a Lélekről „örök Lélek”-ként beszél, te „korszakos Szellemet” írsz be;
– ahol a Fiú trónjáról „örökkön örökké” beszél, te „korszakokon át tartó” széket csinálsz;
– ahol az Egyház Máriáról azt állítja, hogy annak az egy személynek az anyja, aki Isten és ember, te pogány „istenszülő” karikatúrát csinálsz;
– ahol a Szentháromság tanítása azt mondja: egy Isten, három személy, te „háromarcú bálványt” ordítasz.
Nem a „Róma Főpapja” hamisította meg a Szentírást, hanem te fabrikáltál magadnak egy „hamisítatlan Igét” – egy magánfordítás-csomagot, amelyben minden necces helyet átfested, hogy beleférjen az ugariti-szellemű „Istenek Istene + alistenek + felkent isten + földi felkent” rendszeredbe.
Ha komolyan vennéd a Bibliát, akkor négy egyszerű dolgot belátnál:
Az Ó- és Újszövetség következetesen tagadja, hogy lennének más valóságos istenek Jahve mellett.
Ugyanezek a szövegek a Fiúra és a Lélekre olyan jelzőket, cselekvéseket, megtiszteltetéseket alkalmaznak, amelyek csak Istenhez illenek.
Krisztus uralma nem ér véget, hanem formát vált: az üdvrend teljesül, az isteni uralom változatlanul marad.
A Szentháromság dogmája nem „császári kitaláció”, hanem annak a kinyilatkoztatott valóságnak a fogalmi összefoglalása, amelyet az Írás és az apostoli hagyomány hordoz.
Amíg ezeket elutasítod, addig nem a „háromarcú bálvány” ellen harcolsz, hanem a kinyilatkoztatott Isten ellen, akit te „Istenek Istenének” hívsz, de valójában egy pogány főisten-sémába tuszkolnál bele. A kérdés végül nem az, hogy engem győzködsz-e, hanem hogy hajlandó vagy-e egyszer a saját hangod helyett meghallani azt, amit az Írás, az Egyház és az értelem együtt kiált: egy Isten van, Atya, Fiú, Szentlélek – és Jézus Krisztus nem egy „isten az istenek között”, hanem „az élő Isten Fia”.
Most jön az ApCsel 2,33–36. Nagy mellénnyel idézed: „Úrrá és Krisztussá tette Őt az Isten, azt a Jézust, akit ti megfeszítettetek.” Ebből te azt gyártod, hogy Jézus csak egy ember, akit Isten utólag fejébe csapott koronával. Csakhogy Péter pont azt a 110. zsoltárt idézi, ahol YHWH ezt mondja: „Monda az Úr az én Uramnak: ülj az én jobbomon…” Péter logikája: az a „Kyrios”, aki a 110. zsoltárban Dávid Ura, most már végleg be lett ültetve az Atya jobbjára – és ez az a Jézus, akit ti megfeszítettetek."
Tévedsz. Attól, hogy Dávid Urának nevezte az Istentől kapott látásban Izrael leendő nagy királyát,
még nem változtatta Őt át istenné. Azon állításod pedig, hogy végleg meghazudtolja Dávid állítását,
aki azt állította , hogy addig kell néki uralkodnia, amíg ellenségeit az Isten lábai alá teszi zsámolyul.
Zsoltárok 110:1.Dávidé; zsoltár. Monda az Úr az én uramnak: Ülj az én jobbomon, amíg ellenségeidet zsámolyul vetem a te lábaid alá.2.A te hatalmad pálcáját kinyújtja az Úr Sionból, mondván: Uralkodjál ellenségeid között!3.A te néped készséggel siet a te sereggyűjtésed napján, szentséges öltözetekben; hajnalpir méhéből leszen ifjaidnak harmatja.
A másik fontos tény,ami elkerülte a figyelmedet,hogy nem az Istene Égi trónjáról fog uralkodni
az Úr Jézus,hanem Sionból, azaz Jeruzsálemből. Ezt is mondotta Dávid, csak elkerülte a figyelmedet.
Jézus nemcsak egy az emberek közül, hanem Ő az emberek közül a Nagyobb Ádám.
Azaz az emberek közül a valaha élt legnagyobb ember.
1.Kor. 15:21.Miután ugyanis ember által van a halál, szinténember által van a halottak feltámadása is.22.Mert amiképpen Ádámban mindnyájan meghalnak, azonképpen a Krisztusban is mindnyájan megeleveníttetnek.
Ap. Csel. 17:30.E tudatlanságnak idejét azért elnézvén az Isten, mostan parancsolja az embereknek, mindenkinek mindenütt, hogy megtérjenek:31.Mivelhogy rendelt egy napot, melyen megítéli majd a föld kerekségét igazságban egy férfiú által, kit arra rendelt; bizonyságot tévén mindenkinek, az által, hogy feltámasztá őt halottaiból.
1. Kor. 15:47 Az első ember földből való, földi; a másodikember, az Úr, mennyből való.
1. Tim. 2:5 Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus,
Róma 5:15 De a kegyelmi ajándék nem úgy [van], mint a bűneset; mert ha amaz egynek esete miatt sokan haltak meg, az Isten kegyelme és a kegyelemből való ajándék, mely az egy ember Jézus Krisztusé, sokkal inkább elhatott sokakra.
Ap. Csel. 4:12 És nincsen senkiben másban üdvösség, mert nem is adatott emberek között az ég alatt más név, mely által kellene nekünk megtartatnunk.
Zsid. 5:8.Ámbár ő a Fiú, megtanulta azokból, amiket szenvedett, az engedelmességet;9.És tökéletességre jutván, örök idvesség szerzője lett mindazokra nézve, akik neki engedelmeskednek,
Kemény fába vágták a fejszét a Róma Főpapja által vezetett egyház alapítói a római császárok
és főpapjuk I.Damáz, amikor az Isten Khrisztoszát szemelték ki három az egyben istenmodelljük egyik tagjaként. És a fejszét immár másfél évezred óta, nem képesek kiszedni a tőkéből. Ugyanis mivel félmüveltek voltak nem tudták, hogy az Isten Szava ezt nem teszi lehetővé.
Te azt írod, hogy a „Khrisztosz” elsősorban „az Istenek fölé felkent Istent, az Istenek Istenét” illeti meg, és ennek a „Khrisztosznak” van egy földi felkentje, a názáreti Jézus. Ez nem kereszténység, hanem pagány panteon-séma: főisten, alatta egy másik isten, annak meg egy emberügynöke. Az Ószövetség Shemája ezzel szemben: „Halljad, Izrael: az Úr, a mi Istenünk, egy Úr” (MTörv 6,4).
Az a pogány,amikor az isteneknek asszonyok szülnek utódokat,ahogyan egyházadban van egy Mária nevű istenszülő, aki egyházad tanítása szerint megszülte a három az egyben istenmoddel egyik tagját,
amelynek Fiú nevet adták egyházad tévtanítói.
Ami pedig az 5.Mózes 6:4-re tett utalásodat illeti, az is bizonyítja, hogy az Istenek Istene egymagában létező Isten azaz nem egy három az egyben istenmodell része.
Ezen kijelentésre azért volt szükség, hogy az Istenek Istene egyértelművé tegye, hogy semmi köze az ötarcú, vagy háromarcú istenmodellekhez.
Az Úr Jézus is megerősítette , hogy a benne lakozó Atya nevű Istennek, aki azonos a Mózes istenével
önmagában létező Isten,ahogyan Jézusnak önmagában volt emberi élete, úgy a benne lakozó Istennek is:
János 5:26.Mert amiként az Atyának élete van önmagában, akként adta a Fiúnak is, hogy élete legyen önmagában:
Ez azt is igazolja, hogy nem jött létre soha egybeötvöződése az ember Jézusnak és az Istenének és Atyjának. Tudniillik az istenek nem keverednek össze az emberekkel, és az isteneket nem asszonyok
szülik.
Az pedig, hogy a nemzetek több isten létezéséről beszéltek a múltban nem az ördögtől való,
hisz ahogyan Izrael népéhez, úgy más népek istenéül egy-egy isten rendeltetett az Istenek Atyja akaratából.
Kár, hogy nem folytattad a Mózes 5. könyvének az olvasását, és csak a 6. fejezet 4. versét ragadtad ki belőle. Ha elolvastad volna a Mózes 5. Könyvének a 10. fejezetét is,abból megtudhattad volna,hogy
Mózes az Istenek Istenének nevezte az Izrael Istenét.
5. Mózes 10:17.Mert az Úr, a ti Istenetek, Isteneknek Istene, és uraknak Ura; nagy, hatalmas és rettenetes Isten, aki nem személyválogató, sem ajándékot el nem fogad.
Ha pedig végig olvastad volna a Mózes 5. könyvét, azt is megtudhattad volna, hogy miért nevezte Mózes Izrael Istenét az Úrat az Istenek Istenének.
5.Mózes 32: 7. Emlékezzél a rég letűnt napokra, Vedd fontolóra az esztendőket nemzedékről nemzedékre! Kérdezd meg atyádat, majd elmondja, Véneidet, ők majd elbeszélik! 8. Amikor kiadta a Fönséges a népnek örökségét, Amikor az emberek fiait különválasztotta, A népeknek határokat Az Isten fiainak számához mérten szabott. 9. Mert az Úrnak a népe lett a része, Jákob jutott neki örökségül.
Innen ered más népek azon hite,hogy nemcsak egy isten létezik az égben, mivel minden népnek megvan a maga istene,akit az Istenek Atyja sorsolás útján hozzájuk rendelt.
A gond azokkal a történetekkel van, amikor a nemzetek kitalálták, hogy ezeket az isteneket asszonyok szülték,ahogyan azt a Róma Főpapja által vezetett egyházban is tanítják,amikor egy Máriának nevezett asszonyt istenszülőként imádják, elkészítve annak bálványszobrát és bálványképeit.
Az csak természetes, hogy te,aki egy a római császárok és I.Damáz által kiképzelgett háromarcú istenmodellt fogadtál ne istenedül,hogy az Istenek Istene ellen lázadozol.
Pontosan azt teszed, amit az Antikrisztus is tenni fog:
Dániel 11:36.És a király a maga tetszése szerint cselekszik és felfuvalkodik és felmagasztalja magát minden isten felett, és az Istenek Istene ellen is vakmerőn szól, és szerencsés lesz, mígnem betelik a harag; mert ami elhatároztatott, az végre is hajtatik.37.Nem gondol atyáinak isteneivel, nem gondol az asszonyok kedvencével, és egy istennel sem; hanem mindennek fölibe magasztalja magát.
És mivel az istenek közül csak az Istenek Istene az,akit az istenek közül imádni kell, ne próbálj engem
a három az egyben istenmodell, vagy a Mária nevű istenszülőnek nevezett bálványistennő imádatára
csábítani.
Én továbbra is az Istenek Istenét fogom imádni egyedül. Az Úr Jézust a Messiást, akit úrrá és Khrisztosszá tett az én Istenem, az Istenek Istene teljes szívemből és teljes lelkemből szeretem
ahogyan Ő is szeretett engem, amikor emberi lelkét áldozta értem. Ezért ha az Úr kegyelméből
megérem a közel jövőben a visszatérését földig meghajolok majd előtte,mint királyom és Megváltóm előtt,aki az Istenétől és Atyjától oly nevet kapott, amely névre minden térd meg fog majd hajolni. ahogyan meghajol majd előtte a 24 vén,az Isten Templomában is, mielőtt vele együtt visszatérnek a Földre.
Addig pedig védelmezni fogom még az életem árán is az Krisztosz Jézusnak és Istenének a nevét
az istentelenek általi gyalázattal szemben,akik a neveiket Róma háromarcú istenmodelljének
Ha valaha komolyan vennéd a Bibliát, engednéd, hogy a szöveg vezessen, nem pedig a sémád. Jn 1,1–14, Jn 8,58, Lk 23,46, Lk 24,39, Zsid 9,14, Mt 28,19, 2Kor 13,13 – ezek mind ugyanarra mutatnak: örök Fiú, örök Lélek, testben feltámadt Úr, teljes emberi lélekkel."
Engedem, hogy a szöveg vezessen.
A János 1,1-14 nem az ember Jézusról szól,hanem az Ige Istenről a Fiúról,aki Jézus testében lakozást nyert. Hogy ez valóban így történt azt maga Jézus jelentette ki tanítványainak.
János 14:11.Higyjetek nékem, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya én bennem van; ha pedig nem, magokért a cselekedetekért higyjetek nékem.12.Bizony, bizony mondom néktek: Aki hisz én bennem, az is cselekszi majd azokat a cselekedeteket, amelyeket én cselekeszem; és nagyobbakat is cselekszik azoknál; mert én az én Atyámhoz megyek.
Jézus a benne lakozó Istenről egyes szám harmadik személyében beszél, és úgy,mint aki hatalomban
nagyobb nála,akinek ő engedelmes szolgája, nem pedig vele azonos Isten.
A János 1:1. 1-14 nem állítja, hogy az Ige Isten örök isten lenne. Azt pedig végkép nem, hogy az ember Jézus, akinek a testében az Ige Isten, azaz az istenek
közül a fiú lakozást nyert akár Isten, akár örök isten lenne. Az örök kifejezést a Róma Főpapja által vezetett egyház hamisította bele a Szentírásba.
A János 8:58.Monda nékik Jézus: Bizony, bizony mondom néktek: Mielőtt Ábrahám lett, én vagyok.
Ez nem jelenti azt , hogy Jézus örök isten lenne. Ahogyan Ábrahámnak volt kezdete úgy az ember Jézusnak is volt kezdete. Sőt a benne lakozó Istennek az Igének is volt kezdete.
A Jézus testében lakozó Isten kezdetéről, hogyan született Isten fiaként azon a napon, amikor az istenek Atyja azt mondta: "Fiam vagy te, ma szültelek téged".
" a Lélek „örök Lélek” (πνεύματος αἰωνίου, Zsid 9,14);"
Nézzük, ha szó van e örök lélekről a Zsid. 9:14-ben!
Zsid. 9:14. mennyivel inkább a Krisztus vére, aki a korszakos (aioni) Szellem által önmagát vitte hibátlan áldozatul az Istennek, megtisztítja a lelkiismereteteket, a halott tettektől, hogy szolgáljanak az élő Istennek,
Szó nincs benne arról, hogy Khrisztosz lelke örök lenne. Elsősorban a lélek(pszükhé) kifejezés
nincs benne a szövegben, hisz ott a pneuma(szellem) kifejezést találjuk.
Ha megfigyelted az általad idézett rontott fordításban a Lélek nagy kezdőbetűvel van írva,
ami azt jelenti, hogy nem Jézus lelkére történik utalás, hanem a Szent Szellemre, aki által vihette önmagát az Istennek. Szó sincs arról, hogy Jézus örök isten lenne. Ellenkezőleg, Pál írásából az derül ki, hogy az az Isten ,akihez a Szellem közreműködése által áldozatul az emberi lelkét vitte.
És itt szeretnék utalni az 1. Kor. 15:21-ben írott kinyilatkoztatásra,amikor Pál egyértelművé teszi,
hogy Khrisztosz nem Isten, hanem ember, majd azzal folytatja, hogy uralkodása is véges.
1.Kor. 15:21.Miután ugyanis ember által van a halál, szinténember által van a halottak feltámadása is.22.Mert amiképpen Ádámban mindnyájan meghalnak, azonképpen a Krisztusban is mindnyájan megeleveníttetnek.23.Mindenki pedig a maga rendje szerint. Első zsenge a Krisztus; azután akik a Krisztuséi, az ő eljövetelekor.24.Aztán a vég, mikor átadja az országot az Istennek és Atyának; amikor eltöröl minden birodalmat és minden hatalmat és erőt.25.Mert addig kell néki uralkodnia, mígnem ellenségeit mind lábai alá veti.26.Mint utolsó ellenség töröltetik el a halál.
Zsid. 1: 5. mert melyik angyalnak mondta valaha: Fiam vagy te, én ma nemzettelek téged? és ismét: én leszek neki Atyja és ő lesz nekem Fiammá. 6. Amikor pedig ismét bevezeti az elsőszülöttet a lakott földkerekségre, ezt mondja: és imádják Őt Isten minden angyalai 7. és az angyalokról ezt mondja: aki az Ő angyalait szelekké teszi, és az Ő papi szolgáit tűznek lángjává, 8. a Fiúhoz pedig: a trónod, ó Isten a korszakok korszakaiba (az aion, aionaiba) áll, és az egyenesség pálcája a királyságod pálcája, 9. az igazságosságot szereted és gyűlölöd a törvénytelenséget, azért kent fel téged az Isten, a te Istened az ujjongás olajával részestársaid fölé 10. és: Te alapítottad kezdetben Uram a földet, és a Te kezeid munkái az egek, 11. ezek elmúlnak, Te pedig megmaradsz és mindenek mint a ruha elavulnak,
Kezdete van még a Fiú Istennek is ,aki az ember Jézus testében lakozott a Földi szolgálata kezdetétől halála előtti óráig. A Fiú Isten kezdete az a nap, amelyen az Istene és Atyja azt mondotta neki:
"Ma szültelek téged". Sőt Pál ezen írásából az is kiderül,hogy trónja sem öröktől fogva van,hisz
felkenetése társai az istenek fölé azután történt, miután kiderült, hogy gyűlöli a törvénytelenséget.
A Khrisztosz Isten trónolásának van kezdete, mégpedig a Felkenetés napja. Tehát nem öröktől fogva van, ahogyan azt a Róma Főpapja által vezetett egyház fordítói által megrontott szöveg sugalmazza.
A helyes fordítás szerint a Fiú Isten trónja a Felkenetése óta korszakokon keresztül áll. De nem öröktől fogva.
Ami pedig az ember Jézus uralkodásának az idejét illeti az sem örök. Jézus Krisztosz uralkodásának
ideje az ezer éves királyság kezdetétől annak a végéig fog tartani.
Ezt is Pál apostoltól tudhatjuk meg.
Jelenések 20:4.És láték királyiszékeket, és leülének azokra, és adaték nékik ítélettétel; és látám azoknak lelkeit, akiknek fejöket vették a Jézus bizonyságtételéért és az Isten beszédéért, és akik nem imádták a fenevadat, sem annak képét, és nem vették annak bélyegét homlokukra és kezeikre; és éltek és uralkodtak a Krisztussal ezer esztendeig.
1.Kor. 15:21.Miután ugyanis ember által van a halál, szinténember által van a halottak feltámadása is.22.Mert amiképpen Ádámban mindnyájan meghalnak, azonképpen a Krisztusban is mindnyájan megeleveníttetnek.23.Mindenki pedig a maga rendje szerint. Első zsenge a Krisztus; azután akik a Krisztuséi, az ő eljövetelekor.24.Aztán a vég, mikor átadja az országot az Istennek és Atyának; amikor eltöröl minden birodalmat és minden hatalmat és erőt.25.Mert addig kell néki uralkodnia, mígnem ellenségeit mind lábai alá veti.26.Mint utolsó ellenség töröltetik el a halál.
A Róma Főpapja által vezetett egyház teológusai kétségbeesetten próbálnak immár másfél évezreden keresztül az Atya a Fiú és a Szentszellem személyében cégéreket találni a maguk választotta háromarcú bálványistenükhöz,de az lehetetlen, hisz az Isten szava kizárja annak a lehetőségét
hogy az Atya a Fiú és a Szentszellem neve kapcsolatba hozható legyen a Római császárok és Róma Főpapja által kiképzelgett istenmodellnek.
Már több alkalommal megpróbálta olyan íráshelyet előhozni,amely Jézus örök istenségét bizonyítaná,
de eddig még nem sikerült. Megsúgom neked, hogy szándékosan megrontott bibliafordítók írásaiból
sem sikerült ez neked. A hamisítatlan Igéből pedig mégúgy sem fog.
Mert hiába csempészték be az elvetemültek az örök kifejezést a korszak kifejezés helyére mindenhol,
mert még így is leleplezi őket az írás, amikor az örök idők kezdetéről és az örök idők végéről tanúskodik.
Szerinted hogy lehet örök az,aminek van kezdete és vége?
Olyan mint a golyóstoll, amit a nép nyelvén örökírónak neveztek el.
Tit. 1:2.Az örök élet reménységére, melyet megígért az igazmondó Isten örök időknek előtte,
2.Tim. 5: 9 Ő megmentett és szent hívással meghívott minket, nem tetteink alapján, hanem saját elhatározása és kegyelme által, amelyet örök idők előtt adott nekünk Krisztus Jézusban.
Zsid. 9: 26 különben gyakran kellett volna szenvednie a világ kezdete óta; így pedig egyszer jelent meg az időkvégén, hogy áldozatával eltörölje a bűnt.
1. Kor. 15: 24 Azután jön a vég, amikor majd átadja az uralmat az Atyaistennek, miután megsemmisített minden fejedelemséget, minden hatalmasságot és erőt.
A Szentírásban nincs olyan kifejezés idői értelemben,ami megfelelne a mi örökkévalóság szavunknak.
Na figyelj, mert most tényleg egyszerre kell rendet rakni a Bibliádban, a történelemképedben és a dogmatikai katyvaszodban.
Először is: az, hogy te Nesztorioszt „az igazság bajnokának” nevezed, kb. olyan, mintha egy ex-Jehova tanú most Ariust hirdetné „a tiszta monoteizmus védelmezőjének”. Pontosan ugyanaz a reflex működik benned: bárki jó fej, aki szembeáll a katolikus Egyházzal, a zsinatokkal, a pápával, a Theotokosszal és a Szentháromsággal. A csomag változott, a szektás attitűd ugyanaz maradt.
Nézzük sorban, amit leírtál.
Te azt írod, hogy a „Khrisztosz” elsősorban „az Istenek fölé felkent Istent, az Istenek Istenét” illeti meg, és ennek a „Khrisztosznak” van egy földi felkentje, a názáreti Jézus. Ez nem kereszténység, hanem pagány panteon-séma: főisten, alatta egy másik isten, annak meg egy emberügynöke. Az Ószövetség Shemája ezzel szemben: „Halljad, Izrael: az Úr, a mi Istenünk, egy Úr” (MTörv 6,4). Nincs „istenek feletti Isten”, hanem az egy, egyedüli Úr. Amikor a Szentírás „Istenek Istenéről” beszél (pl. Zsolt 136,2), az nem azt jelenti, hogy van egy isteni klub, benne sok istenke, fölöttük pedig a főnök, hanem költői fokozás: Ő az összes hamis „isten” fölött álló egyetlen Úr.
Az Újszövetségben a „Khrisztosz” nem valami kozmikus „főisten a többi isten fölött”, akinek aztán lenne egy külön emberi „khrisztosza”, hanem nagyon konkrétan: a Dávid fiaként várt Messias, akiről Pál azt mondja: „egy Úr, Jézus Krisztus, aki által minden lett” (1Kor 8,6). Nem két „Khrisztosz”: egy „fenti” isten meg egy „lenti” ügynök, hanem egyetlen Úr, Jézus Krisztus, aki által a teremtés létezik. Te ebből csináltál egy „Istenek Istene – Khrisztosz – felkent ember” hármas hierarchiát. Ez már nem is pusztán nesztorianizmus, hanem nyers henoteizmus.
Most jön az ApCsel 2,33–36. Nagy mellénnyel idézed: „Úrrá és Krisztussá tette Őt az Isten, azt a Jézust, akit ti megfeszítettetek.” Ebből te azt gyártod, hogy Jézus csak egy ember, akit Isten utólag fejébe csapott koronával. Csakhogy Péter pont azt a 110. zsoltárt idézi, ahol YHWH ezt mondja: „Monda az Úr az én Uramnak: ülj az én jobbomon…” Péter logikája: az a „Kyrios”, aki a 110. zsoltárban Dávid Ura, most már végleg be lett ültetve az Atya jobbjára – és ez az a Jézus, akit ti megfeszítettetek. Ha Jézus csak egy fogadott fiúcskaként kapott egy dísz-pozíciót, akkor itt Isten kinevez még egy „urat” a maga mellé. De az Írás ugyanakkor azt mondja: „Én vagyok az első és az utolsó, rajtam kívül nincs Isten” (Iz 44,6). A kettőt egyszerre nem tudod lenyelni a henoteista rendszereddel.
Az, hogy Isten „Úrrá és Krisztussá tette” Jézust, a katolikus olvasatban nem ontológiai előléptetés, hanem nyilvános messiási enthronizáció: az a Fiú, aki öröktől fogva egy természetben az Atyával, most a feltámadásban és mennybemenetelben emberi természetével együtt beáll a nyilvános, eszkatologikus uralom pozíciójába. Az inkarnált Fiúnak, mint embernek adatik „minden hatalom mennyben és földön” (Mt 28,18). Nem arról van szó, hogy egy addig prózai, sima emberkéből hirtelen „isten-féle” lett.
A te kis „pápa-ellenes” közjátékaid („le a süveggel, le a koronával”) külön bájosak. Minden mondatodból süt az ex-JW-s apokaliptikus kényszer: valami földi intézményre rávetíted a krisztusi uralom és ellenség-alávetés kozmikus képét. Az ApCsel 2 és a Zsolt 110 nem a pápáról szól, hanem Krisztus királyi uralmáról a történelem fölött. Azt, hogy neked a római püspök személyes fóbiád lett, kezeld pszichológussal, ne igékkel.
Most Nesztoriosz. Azt írod, „Nesztoriosz bátran hirdette, hogy a Názáreti Jézus… fogadott fia, mint minden ember”, és ebből azt a következtetést vonod le, hogy Mária nem Theotokosz, hanem csak Khristotokosz, mert „tőle csak az ember Krisztus született”, akibe az Ige később „templomszerűen” beköltözött. Ez a klasszikus nesztoriánus séma, amit magad tömören összefoglalsz:
– az Ige kívülről „lakik” Jézusban, mint templomban;
– két „Fiú” van: a Logosz és az ember Jézus;
– az egység morális-külső, nem személyes-szubjektív.
Pont ezért ítélték el. Mert ha az Ige csak egy külön „fő-isten fiúság”, és Jézus csak egy fogadott ember, akkor kit imádsz a jászolban? Kit hódolnak a bölcsek? Ki halt meg a kereszten? Egy ember, akire rá van aggatva egy isteni „lakó”? Ha Isten Fia csak „benne lakik”, akkor a Golgotán nem Isten Fiát feszítik keresztre, csak az „ember Jézust”. Akkor viszont az üdvösség borul: nem „Isten tulajdon vére” vált meg minket (ApCsel 20,28), hanem egy külsőleg összekapcsolt próféta halála.
A Theotokosz pont ezt védi: nem azt mondja, hogy Mária „Istenesszülője” lenne, mintha a lényeget hozná létre, hanem azt, hogy akitől test szerint született, az a személy Isten. Ha Jézus személye nem az örök Fiú, hanem egy külön „emberfiú”, akkor teljesen igaz, hogy Mária nem Istenanyja. Csakhogy az evangélium azt mondja: „A szent, aki tőled születik, az Isten Fia lesz híva” (Lk 1,35). Nem „egy templom, akiben majd Isten Fia lakik”, hanem maga az Isten Fia születik meg tőle. A Theotokosz cím ennek a bibliai igazságnak a rövidítése. Te pedig Nesztoriosszal együtt ezt dobod ki.
János 14,10-et úgy rángatod be, mintha Jézus azt tanítaná: „Isten bennem lakik, én pedig csak végrehajtom, amit ő mond.” Csakhogy a szöveg nem áll meg ennél. „Én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem.” Nem pusztán „az Atya bennem lakik”, hanem kölcsönös benne-lét, ami a perichorészis klasszikus alapja. Ugyanebben az evangéliumban Jézus azt mondja: „Én és az Atya egy vagyunk” (Jn 10,30), ugyanott: „mielőtt Ábrahám lett, én vagyok” (Jn 8,58). Tamás pedig a feltámadott Jézus láttán ezt mondja: „Én Uram és én Istenem” (Jn 20,28). Itt nincs hely semmiféle „Jézus csak templom” maszlagnak; az a személy, akire Tamás néz, maga az Isten Fia.
Zsid 5,5–8-at idézed, hogy „ma nemzettelek téged”, meg hogy „megtanulta az engedelmességet”. Ezt a zöldséget már századszor hallom ariánus, unitárius, jehovista, iszlám apologéta szájából, most nesztoriánus remixben. A „ma nemzettelek” a 2. zsoltárból jön, és az apostoli hagyományban két iránya van: egyrészt az örök isteni nemzés „ma”-ja, az Atya időtlen mostja; másrészt a feltámadásban való nyilvános kijelentés „ma”-ja (ApCsel 13,33). Egyik sem arról szól, hogy „ekkor lett Isten Fiává egy addig sima ember.” És az, hogy a Fiú „megtanulta az engedelmességet” szenvedéseiből, a megtestesülés krisztológiája: emberi akarata van, amely valódi küzdelemmel hajlik az Atya rendelése alá („ne az én akaratom legyen, hanem a tied” – Lk 22,42). Nesztoriosz ezt is szétszedi: mintha lenne egy „Isten-akarat” meg egy külön „Jézus-akarat”, két külön személyben. A katolikus dogma ezzel szemben: egy isteni személy, két természet, két természetnek megfelelő energia és akarat, de ugyanannak a személynek az aktusa. Nálad ez két szereplő, két „fiú”.
Az a Nesztoriosz-mondat, amit te áhítattal idézel – „nem nevezném Istennek a két-három hónapos csecsemőt” – valójában önleleplezés. Pontosan ez a botrány, amit az Egyház már az első századtól vall: a Betlehemben síró csecsemő: Emmanuel, „Velünk az Isten” (Iz 7,14 – Mt 1,23), a „Hatalmas Isten” (Iz 9,5). Ha te undorodsz attól, hogy egy pár hónapos csecsemőt Istennek nevezz, akkor János prológusával állsz szembe: „Az Ige testté lett” (Jn 1,14). Nem „befészkelte magát egy templom-emberbe”, hanem maga lett testté. Igen, pici babaként is Ő a Kyrios. Ez a kereszténység. Ha neked ez „túl sok”, akkor legyél őszinte, és mond ki: nem hiszel az inkarnációban.
A történelmi rész: Wikipédia-foszlányokat dobálsz be linkkel, mintha attól erősebb lenne a narratívád, hogy piros link vagy kék link van mellette. Igen: az Epheszoszi zsinat 431-ben volt, 100 évvel Nicea után. Igen, viták voltak Krisztus természetéről. Hála Istennek, hogy viták voltak, mert az Egyház nem brosúrafordító szekta, hanem élő test, amelynek a Szentírás fényében, a liturgikus életben, az apostoli hagyományban kell tisztáznia a határokat. A dogma nem arról szól, hogy „Róma kitalál valamit”, hanem arról, hogy az egyetemes Egyház felismeri: ez a tanítás, amelyben eddig is éltünk, ez az, ami összhangban van az Írással, a liturgiával, az apostoli hittel. Epheszoszban nem „a pápa egyedül” döntött Nesztoriosz ellen, hanem az egész katolikus világ püspökei, a keletiek nagy része. Az, hogy te beleírod: „Nos ez várható volt, hogy Róma Főpapja nem tűrte meg Krisztus és az apostolok tanításának védelmezőjét” – ez tényleg csak egy anti-Róma propaganda-szlogen, tényalap nélkül.
Az, hogy a nesztoriánus közösségek Perzsiában, Indiában, Kínában, a tatárok közt elterjedtek, semmit nem bizonyít teológiai igazságról. Azt is leírod, hogy végül Timur Lenk nagy részüket legyalulta, és maradék szigetek maradtak. Ha a „földrajzi terjedés = igazság” elvet komolyan vennéd, akkor az iszlámnak tapsolhatnál, mert az még sokkal többre jutott keletre és nyugatra. És talán érdemes lenne észrevenni: miközben a nesztoriánus vonal majdnem teljesen eltűnik, a katolikus Egyház és az ortodoxia átvészeli a birodalmak bukását, és ma is itt van. Gamáliel érve fordítva csapódik le rád: ami Istentől van, azt nem lehet elpusztítani; ami nem, az szétmorzsolódik. Az általad ünnepelt nesztoriánus hálózat 90%-ban szétporladt. Ez lenne az „igazság bajnoka” által hagyott maradandó nyom?
A „három az egyben bálványisten modell” mantrázása pedig ugyanaz a primitív karikatúra, mint amit a Jehova Tanúi és a muszlim apologéták szajkóznak. A Szentháromság tanítása nem „három isten, egy istenség”, hanem egyetlen isteni természet három módon birtokolt létezése, három valóságos személyben. Ugyanaz az egy istenség az Atyáé, a Fiúé, a Szentléleké, és a Fiú az, aki testté lett. Ha te „háromarcú bálvány”-ként beszélsz erről, akkor egyszerűen nem érted, mit utasítasz el. Ez nem kritika, hanem káromkodás.
Összerakva a teljes képet: te ma ott állsz, ahol Arius, Nesztoriosz, a Jehova Tanúi, az unitáriusok és az iszlám állnak egy sorban: van egy legfőbb Isten, alatta egy kisebb isteni valami, és valahol egy nagyon jámbor ember, Jézus, aki „fogadott fiú” és „templom”. Ebből lett egy olyan Jézus-kép, aki a Golgotán végső soron nem az Isten Fia, csak egy külön személy, akibe „belelakatol” az Ige – és halálakor ez a morális kötelék megszűnik. Nem csoda, hogy belefutsz abba is, hogy a csecsemő Jézust nem vagy hajlandó Istennek nevezni. De akkor minek hívod magad kereszténynek?
A katolikus hit ezzel szemben következetes: egy Isten, egy Úr. Az örök Fiú maga az Isten Igéje, aki kezdetben Istennél volt, és Isten volt. Ő lett testté, Máriától születve, ezért Mária Istenanyja. Ő az, akit az Atya Úrrá és Krisztussá nyilvánított a feltámadásban. Ő az, aki gyermekként, felnőttként, a Kálvárián, a sírban, a mennyben ugyanaz a személy: az Isten Fia. És Ő az, aki „istenfiúságot” ad nekünk – nem úgy, hogy mellénk áll, mint egy másik fogadott fiú, hanem úgy, hogy az Ő fiúságában részesülünk (Róm 8,15–17).
Szóval amikor Nesztorioszt „bölcsnek” és „tapintatosnak” hirdeted, aki „nem nevezi Istennek a két-három hónapos csecsemőt”, valójában azt mutatod meg, hogy a kereszténység leglényegét utasítod el: az Isten belépését a történelembe, a méhbe, a jászolba, a keresztre. És igen: ha ezt az Egyház kárhoztatja, akkor nem Nesztoriosz az igazság bajnoka, hanem az Egyház az igazság őre.
A végén azt írod, hogy ha te lettél volna a helyében, „elküldted volna őket, hogy máshol keressenek cégért a bálványistenükhöz.” Valójában te küldted el magad a kereszténységtől, amikor aláírtad Nesztoriosz nyilatkozatát. Nem „Róma Főpapja” zárt ki téged: te zártad ki magad, amikor a hitvalló Egyházzal szembeálltál.
Hogy kivel akarsz végül állni – a Theotokosszal, az apostoli Egyházzal, a Szentháromság egyetlen Istenével, vagy egy száműzött eretnekkel egy henoteista képzelt panteon árnyékában – azt neked kell eldöntened. De legalább annyi őszinteség legyen benned, hogy lásd: amit most védsz, az nem „biblikus tisztaság”, hanem egy régi, sokszor megbukott eretnekség újracsomagolása, amely ellen a Szentírás, a zsinatok és az egész keresztény tradíció tanúskodik.
Nem foglak kímélni: amit előadtál, az nem „biblikus tisztázás”, hanem egy henoteista–nesztoriánus katyvasz, amelyet a Szentírás, a patrisztika és az elemi józan ész egyaránt szétkap."
Nem véletlen,hogy egyházad hitvédelmezői Nesztorioszt támadják, ugyanis Ő az igazság bajnoka volt. Gélelem nélkül ki merte mondani azt,amit a Szentírás is egyértelműen kinyilatkoztatott, miszerint
a Khrisztosz nevet elsősorban az Istenek fölé felkent Istent az Istenek Istenét illeti meg,tehát ő az istenek között a Khrisztosz,akinek van egy Felkentje azaz Khrisztosza az emberek Közül a názáreti Jézus személyében.
Nem véletlenül mondotta az apostol a Názáreti Jézusról,hogy az Isten tette úrrá és Khrisztosszá.
Ap. Csel. 2: 33 Annakokáért az Istennek jobbja által felmagasztaltatván, és a megígért Szent Szellemet megnyervén az Atyától kitöltötte, amit ti most láttok és hallotok, 34 Mert nem Dávid ment fel a mennybe; hiszen ő maga mondja: Monda az Úr az én Uramnak: Ülj az én jobb kezem felől, 35 Míglen vetem a Te ellenségeidet lábaid alá zsámolyul.36 Bizonnyal tudja meg azért Izraelnek egész háza, hogy Úrrá és Krisztussá tette Őt az Isten, azt a Jézust, akit ti megfeszítettetek.
Péter szavaiból az is nyilvánvaló, hogy csak addig ül az Istennek jobbján az ember Jézus,amíg az Istene az ellenségeit a Földön mind lábai alá veti zsámolyul. Ez azt jelenti, hogy a jelenleg regnáló
Róma Főpapja uralkodásának napjai meg vannak számlálva. Ha megéri az Istenek Istene Khrisztoszának visszatérését a Földön - és ha a Felkentje védelmére a Földre alászálló Isten
megkíméli az életét, akkor eljön számára a " le a süveggel le a koronával " esemény pillanata.
Én leéltem életem nagy részét és nem tudtam, hogy létezett a múltban egy Nesztotiosz nevű
igazság bajnoka,aki nem fogadta el a Róma Főpapja által képviselt három az egyben istenmodellt.
Neked köszönhetem, hogy megismertem Nesztoriosz életét.
Nesztoriosz bátran hirdette, hogy a Názáreti Jézus a Khrisztosz Istenenk fogadott fia,mint minden
ember,aki Izraelhez azaz Jézus Istene népéhez tartozik. Ezért Mária sem mondható „istenszülő”-nek (theotokosz), hanem csak „krisztusszülő”-nek, mert tőle csak az ember Krisztus született, akivel később az Ige Isten lakozást nyert, de oly módon, az istenség és az emberség el volt választva egymástól.Nesztoriosznak azt tulajdonították, hogy azt vallotta: Jézus Khrisztosz csak külső, morális kötelék egyesített "két fiút", az isteni Logoszt és az ember Jézust. Szerinte a Logosz Jézusban mint templomban lakozott, ahogyan az Úr Jézus ezt maga is igazolta:
János 14:10 Nem hiszed-é, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem van? A beszédeket, amelyeket én mondok néktek, nem magamtól mondom; hanem az Atya, aki énbennem lakik, Ő cselekszi e dolgokat.
Nesztoriosz elfogadta az Úr Jézus tanítását,amikor arról beszélt, hogy az Atya benne lakozik.
O csak engedelmesen teljesíti a benne lakozó Isten akaratát.
Nesztoriosz alázattal befogadta Pál apostol tanítását, aki nem örök istenként utal az Úr Jézusra, hanem alázatos emberként,aki könnyek között könyörgött az Istenéhez és Atyjához,miközben istenfélelemmel tanulta az engedelmességet.
Zsidók 5: 5. így Krisztus sem önmaga dicsőítette meg magát azzal, hogy főpappá lett, hanem az. Aki így szólt hozzá: Fiam vagy te, én manemzettelek téged, 6. ahogy máshol mondja: Te korszakokra szóló (aioni) pap vagy Melkisédek rendje szerint, 7. aki (hús)testének napjaiban könyörgéseit és esdekléseit erős kiáltással és könnyek között ahhoz vitte, aki képes volt megmenteni a Thanatoszból, és meghallgatást nyert istenfélelméért, 8. ámbár Ő a Fiú, megtanulta azokból, amiket szenvedett, az engedelmességet,
Nesztoriosznak vádlóinak így válaszolt:""Én nem nevezném Istennek a két-három hónapos csecsemőt! Ezért én tiszta vagyok a ti véretektől. Mostantól fogva nem megyek többé hozzátok."
Nesztoriosz bölcsen cselekedett. Tanúbizonyságot tett az igazságról és távol tartotta magát attól hogy bármi köze legyen a Róma Főpapja és a római császárok által képviselt három az egyben bálványisten modellhez.
Ha én lettem volna az ő helyébe nem lettem volna olyan tapintatos a három az egyben istenmodell imádóival szemben. Egyszerűen elküldtem volna őket, hogy máshol keressenek cégéreket a bálványistenükhöz és ne az Istenek Istene és a Khrisztosza személyében.
A zsinat végül úgy határozott, hogy Nesztoriosz erősen káromolja az Isten Fiát és ezért megfosztották tisztségétől. A döntéssel egyedül az antiokhiai pátriárka, Jábos nem értett egyet, ezért a zsinat őt is megfosztotta rangjától.
Nesztorioszt korábbi kolostorába, Szent Eupriuszba száműzték, Epheszoszban pedig új hitvallást fogadtak el Krisztus természetére vonatkozóan.
Az Eheszoszi zsinatot 431-ben tartották. A zsinat részvevői száz évvel a Niceai zsinat( 325 )
határozata után még mindig Jézus természetén vitatkoztak.
430-ban maga Nesztoriosz két levelet küldött Róma Főpapjának, amelyekben kifejtette nézeteit. De Celesztin pápa nem neki, hanem Kürillosznak adott igazat, Nesztoriosz leveleit pedig istenkáromlásnak minősítette, s kiközösítette Nesztorioszt./ Celesztin Pápáról tudni kell hogy Hippói Ágoston tanítványa volt./
Nos ez várható volt, hogy Róma Főpapja nem tűrte meg Khrisztosz és az apostolok tanításának
védelmezőjét a Róma Főpapja által képviselt egyház hamis tanainak a leleplezőjét.
Nesztoriosz hívei, akik már Epheszoszban is tömegesen megjelentek, figyelmen kívül hagyták a zsinati végzést és Nesztoriosszal az élen továbbra is terjesztették tanaikat, és főként Szíriából új híveket szereztek maguknak.Tanai további terjesztésének megakadályozására Nesztorioszt 436 körül az egyiptomiKharga-oázisba száműzték. Ott is halt meg 451-ben. Nesztoriosz 19 évvel élte túl
ellenségét I.Celesztin pápát.
Az efezusi zsinaton azért közösítették ki Nestoriust, mert elutasította, hogy Szűz Máriát Theotokosznak (Istenszülő) nevezzék, mondván, hogy ezzel veszélyeztetik Krisztus emberi természetének valódiságát. Miután 489-ben egy császári rendelet bezárta az edesszai teológiai iskolát, ahol a nesztoriánusok összegyűltek, a hívek áttelepültek Perzsiába. Szellemi központjuk az újonnan alapított niszibiszi iskola lett, amely folytatta a legjobb edesszai hagyományokat. Az V. század végére hét metropolitai egyházmegye jött létre Perzsiában, valamint több püspökség Arábiában és Indiában.
Perzsia arab meghódítása (637) után a kalifátus különálló vallási közösségnek ismerte el a Keleti Egyházat, és jogi védelmet nyújtott neki. A X. század végére 15 metropolitai főegyházmegye alakult ki a kalifátusban, és további öt külföldön, például Indiában és Kínában. A nesztoriánusok száma Egyiptomban is megszaporodott, Kínában pedig a VII. századtól a X. századig működött nesztoriánus közösség. Közép-Ázsiában egyes tatár népeket szinte teljesen megtérítettek, így a kereszténység csaknem a szibériai Bajkál-tóig jutott el. A mongol birodalmat felkereső nyugati utazók jól szervezett nesztoriánus egyházat találtak ezen a vidéken, még a nagy kán udvarában is. Miután azonban a XIV. században Timur Lenk hadjáratai szinte az egész Keleti Egyházat megsemmisítették, csak néhány iraki városban maradtak fenn nesztoriánus közösségek, ill. Kurdisztán területén, a Tigris folyó, valamint a Van- és az Urmia-tó között, Törökország és Irán határán.
Akik szellemek, lelkek, kísértetek, démonok, angyalok és ördögök létét vélik valósnak, belezápulnak agyilag a sok kitalációba, nem képesek kivergődni belőle.
A sok "anyagtalan" amik megmételyezik a fejükben az anyagot:-/
Kezdjük az elején, mert itt most egyszerre szolgálsz fel nyelvészeti félműveltséget, krisztológiai zagyvaságot és történelmi konteót, mindezt „pneuma vs. pszükhé” fedőnév alatt. Nem foglak kímélni: amit előadtál, az nem „biblikus tisztázás”, hanem egy henoteista–nesztoriánus katyvasz, amelyet a Szentírás, a patrisztika és az elemi józan ész egyaránt szétkap.
Először a „pneuma = szellem, és ha magyarul lélek, az hamisítás” mantrádról. A görög πνεῦμα és ψυχή a Biblia egészében kontextusérzékenyen, részben átfedéssel működik. A héber háttér ugyanilyen: רוּחַ (rúach) és נֶפֶשׁ (néfes) nem két légmentesen elválasztott „szubsztancia”, hanem az ember Istenre nyitott belső életének különböző nézőpontjai. Lukács 23,46-ban Jézus a 31. zsoltárt imádkozza („kezedbe ajánlom a rúach-omat”), a LXX szerint is πνεῦμα; Jeromos a Vulgatában ezért írja: „Pater, in manus tuas commendo spiritum meum.” Magyarul ez fordítható „szellemem”-nek és „lelkem”-nek is, mert a két magyar szó jelentésmezeje átfed. A tartalom nem változik: Jézus a halál pillanatában átadja emberi belső elvét az Atyának. Ebből te „Róma megrontását” csinálni próbálsz – miközben magad idézed, hogy a katolikus hivatalos latin máig spiritum meum-ot mond. Hol itt a „szellem eltüntetése”? Sehol. A magyar liturgia meg minden misén így szól: „És a te lelkeddel” – az eredeti latin „Et cum spiritu tuo” hű, hagyományos, nyelvileg rögzült visszaadása. Nem dogma a „lélek” szó, hanem norma a magyar köznyelvben. A Szentlélekből nem lesz „energia” attól, hogy magyarul Szentléleknek hívjuk, és nem lesz „személytelen levegő” attól, hogy Jn 4,24-ben a „πνεῦμα ὁ θεός”-ot „Isten lélek”-ként adjuk vissza. Ezt te „Isten gyalázásának” nevezed – vagyis valójában magát a János 4,24-et vádolod, csak magyar köntösben.
Ami Jn 10-et illeti: ott ψυχή áll, Jeromosnál animam. Az „animam ponere pro…” a klasszikus latin idióma: „az életét adja valakiért.” Az, hogy a magyar „életét adja” fordulatot használja, nem „Jézus lelkének eltüntetése”, hanem természetes magyar idióma. És te ezzel az erővel rögtön két ellentétes állítást zúdítasz ki: egyszerre hivatkozol arra, hogy Jézus ψυχή-jét adja (tehát elismered, hogy Jézusnak van emberi lelke), majd azt harsogod, hogy „a katolikusok letagadják Jézus lelkét”. Dönts végre: ha Jn 10 szerint ψυχή-jét „teszi le”, akkor pontosan azt valljuk, hogy Krisztus teljes emberi lelkével és testével, egész emberségével engedelmes – nem „kapcsol le valami életfunkciót”.
János 6,63-at úgy téped ki, mint kezdő szektamágus az első napján: „A Szellem az, aki megelevenít, a test nem használ semmit” – és ebből kreálsz egy kóros tanmesét arról, hogy Jézus „égi szelleme” évszázadok óta „az Atyánál várakozott”, majd a Szent Szellem „belehelyezte” a magzatba. Ez nettó nesztorianizmus és gnosztikus fantazmagória. A szöveg Jn 6-ban nem Jézus „pré-gyártott szelleméről” szól, hanem arról, hogy az isteni Lélek tesz élővé, míg „szarx” – Pálnál és Jánosnál – az önerejű, bűn alá rekesztett emberi állapot rövidneve, nem a teremtett test megvetése. Ráadásul ugyanott Jézus ezt mondja: „a kenyér, amelyet adok, az én testem a világ életéért” (6,51). Ha a „test semmit sem használ” ontológiai kijelentés volna, Jézus öt verssel előbb nem „a testét” adná az életért. Az általad fabrikált „mennyei szellem–földi lélek–anyagi test” hármas darabokra hullik a szövegben.
Most a krisztológiád: azt állítod, hogy Jézus szelleme az idők előtt alkotott lény, amelyet az Atya „őrzött”, majd „elhelyezett” a megfogant testbe; a „lelkét” meg Máriától kapta. Ezzel két irányból is belecsapódsz a zsinati sorompóba. Először is: „Et Verbum caro factum est” (Jn 1,14) – a Logosz lett testté. Nem „egy előre gyártott égi szellem” költözött bele egy külön emberbe, hanem az örök Fiú – aki „kezdetben volt Istennél, és Isten volt” (Jn 1,1) – vette fel a teljes valóságos emberséget. Másodszor: az Egyház kezdettől vallja, hogy „perfectus homo… ex anima rationali et humana carne subsistens” – tökéletes ember, „értelemmel bíró lélekből és emberi testből áll” (Athanasianum). Apollinarioszt épp azért ítélték el (I. Konstantinápoly, 381), mert tagadta, hogy Krisztusnak teljes emberi lelke volna. Te most ugyanezt tagadod, csak megspékeled egy „előre legyártott” szellem-fantommal: ez egyszerre apollinarizmus és nesztorianizmus. Ráadásul az a mondatod, hogy „Jézus lelkét Máriától örökölte” – ha komolyan gondolnád, belelököd Krisztust az áteredő bűn alá. A katolikus hit szerint Jézus emberi lelke a megtestesülés pillanatában teremtett valóság – bűn nélkül – az isteni Személy hordozásában. Nem Mária „adója”, hanem Isten közvetlen adománya a fogantatáskor; Mária szeplőtelen fogantatása éppen azt a horizontot biztosítja, amelyben a Szentlélek árnyéka alatt fogant Fiú embersége tiszta.
A Szentháromság-gyalázásodat is tegyük helyre. Azt állítod, „az Atyának, Fiúnak, Szent Szellemnek kezdete van.” A Szentírás ezzel szemben: a Fiú „kezdetben volt” (ἦν, Jn 1,1), nem „lett”; „mielőtt Ábrahám lett, én vagyok” (Jn 8,58, ἐγώ εἰμι); a Lélek „örök Lélek” (πνεύματος αἰωνίου, Zsid 9,14); „Én vagyok az Alfa és az Ómega, aki van, aki volt és aki eljövendő” (Jel 1,8). Az Atya örök, a Fiú örök, a Lélek örök: egy isteni természetben három valóságos Személy. Ezt nem „Damasus meg Konstantin találta ki”, hanem ezt imádkozza a keresztény világ jóval Konstantin előtt: Theophilosz Antiokheiai már a 2. században beszél a „Triász”-ról; Tertullianus a 3. század elején írja: „Trinitas, una substantia, tres personae”. Az arianus zűrzavar és a modalisták zöldségei ellen kellett nevesíteni azt, amit a Szentírás és a liturgia eleve hordoz. A te „háromarcú isten” szitokszód nem bibliai kritika, hanem kocsmai káromkodás.
Most pedig az antropológiai dühöngésedről. Úgy teszel, mintha a Biblia dogmaként állítaná a merev trichotómiát: test–lélek–szellem, ahol „a szellem újjászületik, a lélek nem”. Mutass egyetlen verset, amely ezt ontológiailag definiálja. A kedvenc „bizonyítékaid” valójában ellened szólnak. 1Tessz 5,23 („szellemetek, lelketek, testetek”) retorikai halmozás, nem szétbontható anatómiai rajz: Pál ugyanilyen halmozással ír másutt „szív–elme–lélek–erő”-ről – nem négy külön darab az emberben, hanem a teljesség. Zsid 4,12 „a lélek és a szellem elválásáig” – épp a nyelv erejét mutatja: a legbensőbbig hatol, nem dogmaként mondja, hogy két külön „entitásod” van. Lukács 1,46–47-ben Mária egyszerre mondja: „Magasztalja az én lelkem (ψυχή) az Urat, és örvendez az én szellemem (πνεῦμα) az én Üdvözítő Istenemben.” Ha a te sémád igaz volna, Máriának két külön „belső énje” imádkozna egymástól függetlenül – nevetséges. Rom 8,15–17 és 1Kor 2,11–13 meg pláne nem a te szétvágásod igazolása, hanem a kapcsolat mértékét mutatja: a Szentlélek tanúsít a mi belső princípiumunkkal, és csak a Lélek által értjük Isten dolgait. Ebből te ontológiát fabrikálsz, holott Pál az üdvrend rendjéről beszél.
Mivel kifejezetten kérted: a skolasztikus keretet is idetolom az orrod alá, hátha egyszer legalább elolvasod, mit támadsz. Az „anima” a peripatetikus-skolasztikus filozófiában „actus primus corporis physici organici potentia vitam habentis” – első aktus, forma, amely élővé teszi a testet. A „homo habet animam a corpore essentialiter diversam”: az embernek van a testtől lényegileg különböző lelke, amely nem az anyag terméke, nem „agy-kihullámzás”, hanem a személyes élet princípiuma. Az értelmi aktusok (intellectus, voluntas) immateriálisak – ezt még egy közepesen iskolázott természetfilozófia-kurzuson is levezetjük. A katolikus tanítás nem a „lélek = életfunkció” materialista maszlag, amivel vádolsz, hanem kőkemény antiredukcionizmus. És igen: ebben a keretben a „spiritus” szóval gyakran az ember Istenre nyitott, transzcendens dimenzióját jelöljük, az „anima” pedig az egész élő egység formája – nem szemben, hanem egymásba csúszó fókuszokként. A te „sebészkése” ezt a két fókuszt vágja ketté ész nélkül.
Végezetül a történelemhamisításod. Damasus, Konstantin, Alexandria „Péter” – olyan laza, hogy már recseg. A niceai döntés a Fiú istenségét (homoousios) védi az arianizmus ellen; a Szentlélek istenségét Konstantinápoly (381) fogalmazza meg. Közben Apollinarist elítélik – pont azért, mert a „Jézusnak nincs teljes emberi lelke” típusú bohózatot hirdette, amit te most új csomagolásban visszahozol. A „halálbüntetés terhe mellett háromarcú bálvány” szólamod olyan, mintha egy rossz anti-katolikus ponyvát idéznél: már a tények minimumával sincs kapcsolata. Manassé bálványszobrát meg hagyd békén: az idegen isteneket jelent, nem a keresztények egy Istenét, aki három személyben öröktől fogva él.
Összezárás neked, nagyon világosan. Nem a magyar „lélek” szó rontja meg az evangéliumot, hanem a te beteges ragaszkodásod egy szektás magánszótárhoz. Nem a katolikus fordítók tüntetik el a „szellemet”, hanem te tünteted el Jézust, amikor előre gyártott „égi szellemet” csinálsz belőle és szétszabdalod az egyetlen személyben egységes emberségét. Nem a Szentháromság „háromarcú bálvány”, hanem a te henoteizmusod pogány visszacsúszás. Nem a „Róma főpapja” írta át a Szentírást, hanem a te fejedben írta át a Szentírás magát, hogy illeszkedjen egy önkényes, eretnek rendszerhez.
Ha valaha komolyan vennéd a Bibliát, engednéd, hogy a szöveg vezessen, nem pedig a sémád. Jn 1,1–14, Jn 8,58, Lk 23,46, Lk 24,39, Zsid 9,14, Mt 28,19, 2Kor 13,13 – ezek mind ugyanarra mutatnak: örök Fiú, örök Lélek, testben feltámadt Úr, teljes emberi lélekkel. Addig meg, amíg „szellem–lélek–test” grammatikai csontokon rágódsz, és közben a Krisztust szétszabdalod, pontosan azt teszed, amit a zsinatok kárhoztattak. Nem „Rómát” leplezed le – hanem magadat.
A mostani körben három állításod van: (1) Lk 23,46-ban „szellem” áll, tehát hiába hivatkozom „lélekre”; (2) Zsid 12,23 „szellemekről” beszél, tehát a „lelkek gyülekezete” katolikus humbug; (3) Jn 10,11.15.17-ben a ψυχή (pszüché) „lelket” jelent, de a „megrontott” katolikus fordítók „életre” cserélték, mert zavarja őket Jézus emberi lelke. Mindhárom ponton mellélősz. Mutatom, miért.
I. „Atyám, kezedbe ajánlom a… szellememet” – és ettől szerinted borul minden? A görög szöveg Lk 23,46-ban ez: Πάτερ, εἰς χεῖράς σου παρατίθεμαι τὸ πνεῦμά μου – „Atyám, a te kezedbe ajánlom a πνεῦμά-mat.” Igen, πνεῦμα, nem ψυχή. Magyarul lehet úgy visszaadni, hogy „szellemem”, vagy úgy, hogy „lelkem”
-----------------------------
Tehát nekem aki azt állítom, hogy a pneuma szellemet jelent a Lk. 23:46-ban nincs igazam,mert
azt a Róma Főpapja által vezetett egyház szerint lélekre is lehet fordítani.
Kérdezem hát, azon állításod miszerint lélekre is lehet fordítani a pneumát - ez esetben az ember szelleméről van szó - az ki zárja, hogy szellemnek lehessen fordítani?
Nem arról van szó inkább, hogy nagyon is megfelelt a Római egyháznak,hogy Jeromos a Lukács
23:46-ban a magyar szellem szavunknak megfelelő latin "spiritus" kifejezésre fordította a görög "pneumát" és nem "anima"-ra ,ami lelket jelent - mindaddig, amíg a Róma Főpapja által vezetett
egyház teológusai tagadni nem kezdték, hogy az embernek a testén és a lelkén kívül egy harmadik része szelleme is van - ami legfontosabb része az embernek. Hisz az ember szelleme az, ami újjászületik a Szent Szellem által, és az ember szelleme az,ami Khrisztosszal egyesül és nem a
lelke.
Lukács 23:46.Et clamans voce magna Iesus ait Pater in manus tuas commendo spiritum meum et haec dicens exspiravit/ Vulgata Editionis /
A szellemnek a lélek szavunkkal való felcserélése megváltoztatja a kinyilatkoztatás igazságtartalmát.
A fordítók által történt megrontás következtében, az ember azt hiszi, hogy az Úr Jézus a lélek újjászületéséről beszélt, ami nem felel meg az igazságnak, mert a léleknek nem kellett újjászületnie,
mert nem az ember lelke rontatott meg a gonosz által, hanem a szelleme.
Ennek ellenére arcátlan módon a János 3:6 szövegében is átírták a szellemet lélekre a Róma Főpapja által vezetett egyház azon dogmája miatt, amely tagadja, hogy az embernek a testén kívül van egy harmadik része, amit a görög írások pneuma- nak, a latin spiritus-nak az összes magyar bibliafordítást korban megelőző Huszita Biblia szellet-nek fordítja. A Szellet szavunk a nyelvűjításnak köszönhetően
szellemre változott és nem lélekre.
A Róma Főpapja által vezetett egyház tévtanítói ellenben nemcsak az ember szellemének a tagadása bűnébe estek, hanem az élő Istent is léleknek nevezték el,hogy ily módon gyalázzák az élő Istent.
Íme a bizonyíték:
János 4: 24 Az Isten lélek, és akik őt imádják, Lélekben és igazságban kell őt imádniuk.« /Káldi Neovulgata/
János 4: 24: 24. Az Isten lélek, ezért akik imádják, azoknak lélekben és igazságban kell imádniuk./SZIT/
János 4: 24Az Isten lélek, és akik imádják, azoknak lélekben és igazságban kell imádniuk./Simon Tamás László/
Hogy a megrontás szándékos és az élő Isten gyalázása céljából történt mi sem igazolja jobban, mint
az a tény, hogy Simon Tamás László újszövetségi fordításában, amely akkor készült, amikor a pneuma görög és a spiritus latin kifejezésnek meg volt a magyar szellem megfelelője. Ennek ellenére az Istent
léleknek fordítja a tíz éve megjelent fordításában.
Ugyanez elmondható a SZIT fordítás készítőiről is. Sőt Káldi György nevéhez ragasztott Neo Vulgata
fordítás is akkor készült,amikor a szellem szavunk a fordítók rendelkezésére állt.
A János 6: 63-ban az Úr Jézus elmagyarázza, hogy miért fontos megkülönböztetni a szellemet a lélektől és a testtől.
János 6: 57 Amiként elküldött engem amaz élő Atya, és én az Atya által élek: akként az is, aki engem eszik, él énáltalam. 58 Ez az a kenyér, amely a mennyből szállott alá; nem úgy, amint a ti atyáitok ették a mannát és meghaltak: aki ezt a kenyeret eszi, él örökké. 63 A Szellem az, aki megelevenít, a test nem használ semmit: a beszédek, amelyeket én szólok néktek, Szellem és élet.
Az Úr Jézus önmaga szelleméről tanúskodik, amely a mennyből szállott alá.Arról a szellemről, amit Istene és Atyja őrzött magánál az égben az Ádám vétke óta,és amelyet a megfogant emberi testbe
annak fogantatásakor a Szent Szellem közreműködésével az Égből abba elhelyezett.
Ez a szellem az, amire úgy utal, hogy megelevenít, az Isten által még Ádám fiai megszületése előtt
az isten által megformált szellem, amely évezredeken keresztül várta, hogy azt a maga idejében
az életadó Isten az Isten ereje által történő fogantatáskor, a magzatba elhelyezzen.
Az Úr Jézus szellemének lélekre való fordítása ez esetben az Úr Jézus kijelentésének a meghazudtolása céljául szolgált.
Tudniillik annak a Messiásnak, akinek a szellemét - miután a Teremtő Isten az emberek Világának megalapítása előtt megalkotta - őrizte azt magánál az Égben van kezdete. A kezdete a szellemének Istene általi megalkotásának a napja. Így semmiképen nem lehet része mint örök isten a Római Egyház háromarcú istenmodelljének, még úgy sem, hogy a három arcról három személyre váltottak
az idők múlásával.
Az igaz Messiás a szellemét Istenétől és Atyjától kapta, a lelkét azonban anyjától Máriától örökölte.
Emberi szellemet alkotott neki a Teremtő Isten Ádám vétke után, de még az emberek Világának megalapítása előtt. Így úgy a szellemének, mint a lelkének de még a hústestének is volt kezdete.
Ahogyan az Istenének és Atyjának is volt kezdete és a Szentszellem Istennek is.
Így semmi képen nem nem használhatók fel a neveik egy öröknek kikiáltott háromarcú istenmodell
megszemélyesítése , életre keltése céljaira. A Szentírás ezt semmiképen nem teszi lehetővé, hacsak azt valakik meg nem hamisították.
A Róma háromarcú istenének élő istenként való eladásának legfőbb akadálya a Róma Főpapja által vezetett egyház tanítói számára az volt, hogy a Szent Szellemet az Úr Jézustól és az Atyjától azaz Izrael Istenétől származtassák. Ezt a lehetőséget ugyanis a Szentírás teljes mértékben kizárta.
Maradt a Szentírásnak a római császárok által vezetett zsinati határozatok által felülírni a Szentírást.
Nagy Konstantin császárnak köszönhetően könnyen elérték, hogy az első Niceai zsinat kimondja,
hogy a Fiú egylényegű az Atyával. Ez azonban kevésnek bizonyult, amikor a 4. században I.Damáz főpapsága idején Róma császárai I.Damáz pápával és Alexandria Péter nevű püspökével megállapodtak abban, hogy Róma háromarcú istenét Atya, Fiú és Szent szellem fedőnevek alatt az állkeresztények istenévé kiáltják ki, ezzel megtiltva az igaz hitű khrisztosziaknak, hogy Izrael Istenét imádják és az igaz és élő Messiást kövessék, aki arról tanúskodott, hogy ahogyan az Atyjának élete van önmagában,úgy neki is megadta, hogy élete legyen önmagában, tehát sem ő,sem az Atyja nem lehet része a három arcú egy istennek, ahogyan a Szent szellem sem.
Halálbüntetés terhe mellett császári rendelet tiltotta meg, más istent imádni, mint a háromarcú bálványistent.
Az eset kísértetiesen hasonlít ahhoz, amikor Manasse, Júda királya ötarcú istenképmást készíttetett,
és erőszakkal kényszerítette az ötarcú imádására alattvalóit. Aki ellene szegült parancsának, azokat kegyetlenül lemészároltatta. Az Istenek Istene papjait megölette.És megszüntette az Istenek Istenének a dicséretét a Szentélyben. Ahogyan akkor Manasse eltávolította az igazságot Izrael Földjéről, a római császárok közreműködésével Róma Főpapja által vezetett egyház is eltávolította az igazságot az általuk uralt földről azzal a különbséggel, hogy ez a Róma Főpapjainak hússzó távon sikerült.
A Szent Szellemnek a Messiás Jázustól és Istenétől való származását az egyházuk tagjai elméjében
erőszakkal sikerült beleerőszakolni és templomaikban a bálványok és a démonok asztalául szolgáló oltárok szolgálata által A Szent Szellem Istent távol tartani, és az egyedül imádandó Istennek, az Istenek Istenének az imádatát Manasséhoz hasonlóan betiltani,de ezernyi máglya tüze sem volt képes
az Isten választottjait elnémítani. Minden korban voltak az Istenek Istenének és Khrisztoszának igaz
tanúi, még ha kevesebben is, mint a gonoszok. Az igazság magvát nem sikerült a Róma Főpapja által vezetett egyháznak teljesen kiirtani. Mert az igazság magvát az Istenek Istene választottjainak szellemébe kódolta bele.
Ahogyan az apostol is írta:
Róma 8: 15 Mert nem kaptatok szolgaság szellemét ismét a félelemre, hanem a fiúságnak Szellemét kaptátok, aki által kiáltjuk: Abbá, Atyám! 16 Ez a Szellem bizonyságot tesz a mi szellemünkkel együtt, hogy Isten gyermekei vagyunk. 17 Ha pedig gyermekek, örökösök is; örökösei Istennek, örököstársai pedig Krisztusnak; ha ugyan vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt is dicsőüljünk meg.
1.Kor. 2: 11 Mert kicsoda tudja az emberek közül az ember dolgait, hanemha az embernek szelleme, amely őbenne van?Azonképpen az Isten dolgait sem ismeri senki, hanemha az Istennek Szelleme. 12 Mi pedig nem e világnak szellemét vettük, hanem az Istenből való Szellemet; hogy megismerjük azokat, amiket Isten ajándékozott nékünk. 13 Ezeket prédikáljuk is, nem oly beszédekkel, melyekre emberi bölcsesség tanít, hanem amelyekre a Szent Szellem tanít; szellemiekhez szellemieket szabván.
Kezdjük ott, ahol a szöveged már az első mondatban orra bukik: nem a „katolikus fordítók rontották meg a Bibliát”, hanem te maszatolod össze a jelentéseket, mintha görög–latin nyelvészet helyett Őrtorony-füzetekből tanultál volna olvasni. A mostani körben három állításod van: (1) Lk 23,46-ban „szellem” áll, tehát hiába hivatkozom „lélekre”; (2) Zsid 12,23 „szellemekről” beszél, tehát a „lelkek gyülekezete” katolikus humbug; (3) Jn 10,11.15.17-ben a ψυχή (pszüché) „lelket” jelent, de a „megrontott” katolikus fordítók „életre” cserélték, mert zavarja őket Jézus emberi lelke. Mindhárom ponton mellélősz. Mutatom, miért.
I. „Atyám, kezedbe ajánlom a… szellememet” – és ettől szerinted borul minden? A görög szöveg Lk 23,46-ban ez: Πάτερ, εἰς χεῖράς σου παρατίθεμαι τὸ πνεῦμά μου – „Atyám, a te kezedbe ajánlom a πνεῦμά-mat.” Igen, πνεῦμα, nem ψυχή. Magyarul lehet úgy visszaadni, hogy „szellemem”, vagy úgy, hogy „lelkem” – a két magyar szó használati mezői átfednek, és nincs semmi okult jelentéskülönbség, amit te rájuk akasztasz. A kérdés nem az, hogy a magyar fordító melyik szinonimát választja, hanem az, hogy MIT ÁLLÍT A SZÖVEG: Jézus emberi lételvének (belső, Isten felé forduló princípiumának) átadását az Atyának, a halál pillanatában. Ez a kijelentés akkor is üt, ha „szellem”, és akkor is, ha „lélek”. A katolikus állítás – hogy Krisztusnak valós emberi lelke van – pont nem ezen a versen áll vagy bukik. (Jegyzet: a Nova Vulgata itt is a göröghöz hű: Pater, in manus tuas commendo spiritum meum. Vagyis a „katolikus összeesküvés” hivatalos latinja is „spiritum”. Hol is a „megrontás”? Sehol.)
II. Zsid 12,23: „a tökéletessé tett igazak szellemei” – nem „fúzió”, nem földi klubdélután Idézed: „…a tökéletessé tétetett megigazultak szellemeihez” (πνεύμασι δικαίων τετελειωμένων). Ebből fabrikálsz egy ezoterikus képet, hogy „a megigazultak szellemei az Úrban egyesülnek, miközben a lelkük a testben marad” – és hozzáteszed: „a lelkek fúziója nem lehetséges”. Köszönjük, senki nem állít „fúziót”. A szöveg a mennyei liturgiáról szól („Sion hegye… mennyei Jeruzsálem… angyalok ezrei… az elsőszülöttek egyháza”), és kifejezetten azokról beszél, akik már „tökéletessé tétettek”. Az igealak (τετελειωμένων, perf. pass.) lezárt állapotot jelöl: nem „úton vannak”, hanem elérkeztek. Nem földi „szellem-összekapcsolódás”, hanem a mennyei közösség ténye. Az, hogy a szerző itt πνεύμα-ot mond, nem „léleknélküliséget” jelent, hanem azt az antropológiai nézőpontot, amely az ember Istenre nyitott, transzcendens dimenzióját nevezi meg. A Biblia így beszél: hol ψυχή, hol πνεῦμα szavakkal – a kontextus dönti el a fókuszt, nem a te kényszerkategóriáid.
III. Jn 10 és a ψυχή – nem „leleplezés”, hanem nyelvi közhely Kiborulsz, hogy a „megrontott bibliafordítások” „életnek” fordítják a ψυχή-t Jn 10,11.15.17-ben. Közben magad idézed, hogy a görögben ψυχή áll, Jeromosnál animam – és ezzel kinyírod a saját konteódat. Ugyanis:
A klasszikus latinban az „animam ponere pro aliquo” bevett idióma: „életét adja valakiért”. Jn 15,13 is így áll a Vulgatában: maiorem hac dilectionem nemo habet, ut animam suam ponat quis pro amicis suis. A „lélek” szó ebben a frazémában „élet-ként” működik – ez nem teológiai tagadás, hanem idiomatikus jelentés.
A Nova Vulgata Jn 10-ben sem „vitam-ra” cserélte az „animam-ot”, hanem hűen őrzi: bonus pastor animam suam dat pro ovibus… ego pono animam meam… (Nem mellesleg a görög is mindenütt ψυχήν μου.) Vagyis nincs „katolikus eltüntetés”. Magyarul pedig igen: természetesebb „életet adni” – de aki ebből dogmát gyárt, hogy „a katolikusok letagadják Jézus emberi lelkét”, az egyszerűen nem érti a szóhasználatot.
A te nagy „leleplezésed” önmagát lövi lábon: egyszerre követeled, hogy Jézus a ψυχή-jét adja oda (tehát elismered, hogy Jézusnak van emberi ψυχή-je), majd azt állítod, hogy a „katolikusok tagadják Jézus lelkének feláldozását”. Döntsd már el: ha Jn 10 szerint ψυχή-jét adja, akkor köszönjük szépen, pontosan azt valljuk, amit az Egyház mindig is – hogy Krisztus teljes emberi lelket vett fel és azt is odáig engedelmesen átadta az Atyának.
IV. „A lélek a testben marad a földi élet végéig” – ezt épp az általad hozott szöveg cáfolja Ha komolyan vennéd a saját Lukács-idézetedet, látnád: Jézus a halál pillanatában a πνεῦμα-t az Atya kezébe teszi. Azaz: a testtől elválik. Ez a halál bibliai értelme: a lélekelv (nevezd ψυχή-nek vagy πνεῦμα-nak – a Biblia mindkettőt használja) elválása a testtől. Az, hogy te valamiféle „szellem maradjon fenn, a lélek maradjon lenn a testben” kettéválást rajzolnál, nem a Szentírás, hanem a saját magán-trichotómiád. Zsid 12,23 pedig – ismétlem – nem földi, „még élő” állapotról beszél, hanem a mennyei gyülekezetről.
V. A kötelező primitív történelmi konteó-csomag: Damasus, Athanasiusi hitvallás, „háromarcú isten”, inkvizíció A sztorid szerint „Róma állkeresztény főpapjai” a császárral összeállva egy „háromarcú istent” erőltettek, és emiatt kellett „eltüntetni” Jézus lelkét a fordításokból. Kár, hogy a tények az ellenkező irányba mutatnak:
– A katolikus krisztológia az első perctől elveti Apollinarioszt (aki tagadta, hogy Krisztusnak valós emberi lelke van); I. Konstantinápoly (381) hivatalosan elítéli. Ha valóban „zavarna” Jézus emberi lelke, miért pont azt nyilvánítja az Egyház eretnekségnek, aki azt tagadja?
– Jeromos nem „császári ediktum” miatt írt animam-ot Jn 10-ben, hanem mert a görög ψυχή áll, és a latin frazéma ez. A Nova Vulgata máig így áll. Úgyhogy az a beszéd, hogy „a katolikusok később lecserélték” – egyszerűen nem igaz.
– Az Athanasiusi Hitvallás későbbi szerzőségét mantrázod, mintha bármit bizonyítana. A benne foglalt tan – teljes istenség, teljes emberség, egy Személy – jóval előtte jelen van a patrisztikában. És e tan lényege: „rationalem animam”, azaz Krisztus „értelemmel bíró lelket” vett fel. Pont az, amit te tagadnál – és pont az, amit a katolikus hit őriz.
VI. Mi van a tartalomban? (Amit te kihagysz – nem véletlenül)
Nem kell kóvályogni: az általad is idézett három hely együtt kiadja a teljes képet.
– Lk 23,46: Jézus emberi πνεῦμα-ját az Atyára bízza – vagyis nem „energiát”, nem „funkciót”, hanem a saját benső elvét.
– Zsid 12,23: a „tökéletessé tett igazak πνεῦμα-i” a mennyei liturgiában – nem földi státusz, nem „fúzió”, hanem a szentek Isten előtti valós jelenléte.
– Jn 10,11.15.17: Jézus a ψυχή-jét „teszi le” értünk – azaz az életét adja, úgy, hogy az emberi belső princípiumig terjed az engedelmessége. A tetőpont: „…hogy ismét felvegyem” – vagyis nem megsemmisülés (annihiláció), hanem önátadás és visszavétel; a húsvéti győzelem logikája.
VII. Nyelvi józanság vs. kényszerkategóriák
Ami nálad végig visszatér: mindenáron merev „szellem vs. lélek” szerelmi háromszöget kényszerítesz a bibliai szövegre. Holott a Szentírás – mint minden természetes nyelv – rugalmas leírással él: ψυχή egyszer „élet”, másszor „belső ember”; πνεῦμα egyszer „Isten Lelke”, másszor „emberi szellem”. A döntő a kontextus. A katolikus olvasat pont ezt a józanságot őrzi. Te ezzel szemben lebetonozod a saját privát jelentéslistádat, majd kinézed a világból, ami nem fér bele.
Összegzés neked, egyenesen, kertelés nélkül:
– Lk 23,46 „szellem”-e vagy „lélek”-e magyarul? Fordítási kérdés. A görög πνεῦμα – és ez pontosan azt erősíti, amit tagadnál: Jézus emberi belső elvének Atyára bízását a halálban.
– Zsid 12,23 „szellemei” – a mennyei gyülekezet valóságára mutat, nem földi „szellemkötelékre”, nem „fúzióra”, nem a „lélek testben marad” dogmádra.
– Jn 10 ψυχή/animam – idióma: „életét adja”. A katolikus hivatalos latin máig animam; a magyar „élet” természetes visszaadás, nem összeesküvés. A tartalom: Krisztus valós emberi lelkével együtt adja oda egész emberségét, nem „energiát kapcsol le”.
A nagy „leleplezésed” tehát ennyi: félreolvasol három világos helyet, aztán rájuk sütöd a szektás legendáriumot („Róma háromarcú istene”, „inkvizíció”, „megrontott Bibila”). Közben a legfontosabbat játszod el: hogy a Biblia egész hangnemét tiszteld, és a szavakat a saját helyükön értsd. A katolikus állítás nem tegnap óta áll, és nem a „Neovulgáta” találta ki: Krisztus valóságos Isten és valóságos ember, „rationalem animam et carnem” (értelemmel bíró lélek és test) szerint. Ő emberi ψυχή-jét/πνεῦμα-ját az Atyára bízta, életét letette értünk, és testben, megdicsőült állapotban feltámadt. Ezt hirdette az Egyház tegnap, ma és holnap. Te ezzel vitatkozol – nem a „fordítókkal”. És amíg a saját magán-szótárad foglya maradsz, addig újra meg újra ugyanoda jutsz: a szöveghez képest kívülre. Itt most nem „Babilon” fúj – csak a valóság.
Maga Jézus mondja a kereszten: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet” (Lk 23,46)."
A fordítás által megrontott bibliából idéztél. A Lukács 23:46-ban a szellemét és nem a lelkét bízta
a az Istenére és Atyjára.
Lk. 23: 46 És kiáltván Jézus nagy szóval, monda: Atyám, a te kezeidbe teszem le az én szellememet. És ezeket mondván, meghalt. /Károli KSZE/
– Jézus és az apostolok: a teljesebb kijelentés: van tudatos létezés, van vigasz és kín, van ítélet, van „a lelkek gyülekezete” (Zsid 12,23)."
Hasonló a helyzet. A Zsidók 12:23-ban Pál apostol nem a lelkek gyülekezetéhez,hanem a tökéletessé tétetett megigazult
Zsidók 12: 22 Hanem járultatok Sion hegyéhez, és az élő Istennek városához, a mennyei Jeruzsálemhez, és az angyalok ezreihez, 23 Az elsőszülöttek seregéhez és Gyülekezetéhez, akik be vannak írva a mennyekben, és mindenek bírájához: Istenhez, és a tökéletessé tétetett megigazultak szellemeihez23 Az elsőszülöttek seregéhez és Gyülekezetéhez, akik be vannak írva a mennyekben, és mindenek bírájához: Istenhez, és a tökéletessé tétetett megigazultak szellemeihez,
Arról van szó,ugyanis , hogy hogy a megigazult újjászületett szentek szelleme az Úrban egyesül.
A lelkük nem. Elsősorban azért, mert a léleknek a földi életük végéig a testben kell maradni.
Másodsorban pedig a lelkek fúziója nem lehetséges.
Az Isten Ekklésziája Khrisztoszban tökéletessé tétetett megigazultak szellemeinek egyesülése
Krisztosz testében ,aki az Égben van. Így lehetséges az, hogy miközben az ember a földön él,
mégis az Úrban van,aki az Égben lakozik.
Amennyiben az Úr Jézus lelkével kapcsolatos bizonyságot szeretnél felkínálni Bethasabénak,
azt azokban a kijelentésekben kell keresni, ahol az Úr Jézus a lelkéről és nem a szelleméről beszélt.
Ilyet a János 10. fejezetében találsz. De ne egyházad bibliafordításaiban keresd, mert azok meg vannak rontva. Ahol az Űr Jézus a saját lelkére utal ott az elvetemültek életre változtatták a lélek kifejezést a fordítás által. Ellenben a görög szöveg az rendben van.
János 10: 11 Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor a lelkét adja oda a juhokért. 15 mint ahogy az Atya is ismer engem és én is ismerem az Atyát. Én lelkemet adom oda a juhokért. 17 Azért szeret engem az Atya, mert lelkemet adom oda, hogy újra felvegyem. 18 Senki nem vette el azt tőlem, magam vetem azt el magamtól. Felhatalmazást kaptam arra, hogy elvessem azt, és felhatalmazást kaptam, hogy újra magamhoz vegyem azt. Atyámnál kaptam ilyen parancsolatot." /Csia L./
János 10:11 Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja a juhokért. 15 amint engem ismer az Atya, és én is ismerem az Atyát; és én életemet adom a juhokért. 17 Azért szeret engem az Atya, mert odaadom az életemet, hogy ismét visszavegyem azt. 18 Senki sem veszi el tőlem: én adom oda magamtól. Hatalmam van odaadni, és hatalmam van újra visszavenni./Káldi Neovulgáta/
Felmerül a kérdés, hogy ha a katolikus egyház tanítása nem tagadja az emberi lélek létezésének a tényét,akkor miért nem engedték meg a bibliafordításaikban, hogy Jézus a saját emberi lelkéről
tanúskodjon? Miért változtatták a görög pszüché kifejezést a fordítók életre mind a három helyen a János Evangéliuma 10:11, 15,17 verseiben?
Ennek megvan a magyarázata.
Miután Róma állkeresztény Főpapja I.Damáz, majd az őt követő Róma Főpapjai szövetségre léptek Róma császáraival az igazság elfojtásában az álkeresztények egyháza új istenmodellt választott magának Róma háromarcú istenének mintájára. Bár az új istenmodell arcainak az Atya a Fiú és a Szent szellem neveket adták,más istenről és más Jézusról prédikáltak. Az ő Jézusuk az Rómaiak háromarcú egy istenéhez igazodott,mely szerint mind három arc egy azon isten arca,beleértve a fiú nevet viselő arcot is. Ezért a Fiú nevet viselő arc is isten arca azaz, a Fiú név nem lehetett egy ember
Jézus neve,akinek emberi lelke van,hisz egy örök istennek nem lehet emberi lelke.
Ennek érdekében kidolgozta a Római egyház a Jézus lelkének a feláldozása tagadásáról szóló tanítást.
Mivel a három az egyben istenmodellnek a 380-ban kiadott császári ediktum sem volt képes biztosítani még az állkeresztény püspökök között sem az egyetemes elfogadását, Jeromos
a négy evangélium revíziójánál még nem vette figyelembe a problémát,amit az Úr Jézusnak az emberi lelke feláldozására történő utalás okozhat az új istenmodell, tudniillik maga az Athanáz nevéhez kötött hitvallást (latinul: Quicunque vult) a modern tudományos konszenzus szerint nem maga Atanáz (aki 373-ban halt meg) fogalmazta meg. Valójában a hitvallás az 5. század végén vagy a 6. század elején keletkezett.
Jeromos a négy evangélium revízióját Kr. u. 382-ben kezdte el.Ezt a munkát I. Damasus pápa bízta rá, hogy javítsa ki a akkoriban használt, pontatlan "Vetus Latina" (régi latin) bibliafordításokat, és egységes, hiteles latin szöveget hozzon létre. A revízió során Jeromos a legjobb elérhető görög kéziratokat vette alapul.Az evangéliumok átdolgozott latin fordítása körülbelül egy év alatt készült el, és 383 körül jelent meg.
Így hát Jeromos a görög szöveghez hűen fordította le a János 10:11,15,17 verseket.
János 10:11.ego sum pastor bonus bonus pastor animamsuam dat pro ovibus. 15.Sicut novit me Pater et ego agnosco Patrem Et animam meam pono pro ovibus.17.propterea me Pater diligit quia ego pono animam meam ut iterum sumam eam. /Vulgata Editionis/
Az 5.századra megalkották ugyan a három az egyben istenmodell ma is ismeretes hitvallását,
de azt sem a görög források ,sem Jeromos Vulgata fordítása alapján nem lehetett alázámasztani.
A megoldást a problémára vagy Jeromos fordításának a meghamisítása jelentett - amit azonban a görög szövegek alapján könnyen ki lehetett szűrni - vagy később,amikor más nyelvekre kezdték lefordítani az evangéliumokat a fordításokban eltüntetni a Úr Jézus emberi lelkét a maga által mondott szövegből a János 10:11,15,17,versekből úgy, hogy oda a lélek helyett az élet kifejezés került.
Az inkvizíció hatálya alatt készült fordítások idején a fordítónak nem volt más választása, ha nem akart máglyán elégni. Ellenben az inkvizíció megszüntetése után készített újabb kiadások esetében
,beleértve a Káldi Neovulgáta és a SZIT, fordítást a megrontás már szabad akaratból, megtévesztő szándékkal történt.
