Báta felett a fennsíkon gyalogoltam, amikor váratlanul egy borospince elé kanyarodtam. A tulaj kérdezte, hogy megkínálhat-e egy jó borral, s mivel elég éhes és szomjas voltam, köszönettel elfogadtam. Aztán kedvesen elvitt egy darabon autóval, majd utamra engedett. Én meg egy kis idővel később erős vágyat éreztem, hogy leüljek az üdülőházas környék egyik utcai padkájára, aztán már csak arra eszméltem, hogy édesen alszom a padka lábánál. Még szerencse, hogy a felém közeledő kölykök még elég távol voltak! Kínos lett volna, hogy "taj részegen a földön fetrengek"! :)
Bizony finomakat, hála Bussay László doktor úrnak, aki borral is gyógyított. Sajnos már nincs köztünk, de méltó utódai viszik tovább a borászatot és hírnevét.
A borhírnévért és a míves borok terjesztéséért legalább annyit tett, mint az id. Gál Tibor.
Hát ennyi borgasztro kitérőt.
KFeri-nek én is ezer gratula a teljesítésért, de a leírásokért még ezerszer!
Nem is kell feltétlenül átmenni a szlovén oldalra, Csörnyeföldön (alig 1 kitérő az Olajos körúttól) van a Bussay pincészet, ők is nagyon finom borokat készítenek.
A szlovén oldalra ha átmész a kilátóhoz - és "boros" vagy, akkor érdemes betérni a Cuk pincészetbe (útba esik, nem kell hozzá letérni). Csengetni kell ugyan az eurókat, de ad egy képet arról, mire képes ez a termőhely, ha van mögötte szaktudás és technológia is.
Timetable, nagyon szívesen, örülök, hogy megismertelek és hogy segíthettem. Én köszönöm a lekvárt! :-)
Pulmy, a Szent Márk kápolna és a Maginot-vonal még kimaradt, de remekül felfűzhető a szenzációs szécsiszigeti Pajta kávézó és a Nagyhegyi kilátó meglátogatásával, no meg, ha már arra járok, akkor Pákán megnézném Öveges József professzor szülőházát is. Anno nagyon sokat néztem a tévében a kísérleteit. Elég tartalmas nap lesz, főleg ha még eljutok Zalalövőre is utána, hogy a Borostyán-tó felé folytathassam az Őrvidék turistája mozgalmat. :-)
Köszönöm a gratulációkat! Mi a következő terv? Folyamatban van a KDP, Téstől szeretnék még idén eljutni Zircig. Egy másik tervem, hogy ugyan az első OKT teljesítésemért már megkaptam a kitűzőt, de van egy rövid szakasz, amelyet még nem tettem meg gyalogosan, ezt szeretném bepótolni október 4-én (Pálos túra), hogy utána elmondhassam, Szekszárdtól Írott-kőn keresztül elgyalogoltam Sátoraljaújhelyig. A második OKT füzetemben is van már néhány pecsét, azt sem szeretném porosodni hagyni. És persze jó lenne Szekszárdtól a másik irányba is elgyalogolni Sátoraljaújhelyig...
Gratulálok a teljesített túrádhoz! Nem kis dolog, s egy életre meghatározó élmény ez! Különösen érdeklődve olvastam leírásodat, mert hamarosan a környékre tervezek egy 5 napos túrát (Olajos_Körút).
További sok szép túrát kívánok!
ui.: Talán, ami még fokozhatja természet iránti szeretetedet, az a többnapos, sátorozós (esetleg bivakolós) túra. El sem tudod képzelni micsoda élmény egy éjszakai kint alvás, majd a napfelkelte átélése. Tapasztalatokról a hadidoki.ini.hu lapon tudsz olvasni.
Köszi a tippeket, valóban meglátogatom a Felsőtenkei mérőtornyot, s erősen csábít a javasolt, 5 km-en belüli kitérő. Persze ugyan így csábít a Maginot-vonal, a Gurgóhegyi mérőtorony, a Mároki-kápolna, és még hosszan sorolhatnám. Mostanában tervezem a leendő útvonalamat, s még nem látom tisztán mi fér bele, és mi nem. Minden esetre már 110 km-nél tartok, a kiírás szerinti 89-el szemben... Na majd kiderül!
Hosszú szünet után ismét előkerült a barna füzet és egy különleges kirándulásra indultam vele. Hajnali kelés, hosszú autózás és két buszút után Zalatárnokról indultam útnak, két szentes falu között Rádiházán pecsételtem, a tóparton ebédeltem, Lasztonyán és Lispeszentadorjánon pedig tovább csökkentettem az üres mezőket a füzetemben. Mielőtt Bázakerettyére értünk, ifjú túratársaimmal tettünk egy nem tervezett kitérőt, Kistolmácson elfogyott a hely a füzetemben, a második befejezés után pedig úgy döntöttem, hogy három a magyar igazság... Az utolsó RPDDK túrám hosszabb, fényképes beszámolója a következő oldalon olvasható: https://turaelmenyeim.blogspot.com/2025/08/rpddk-04-05-zalatarnok-kistolmacs.html
Mivel a Nagy- Tenkét mindenképpen érinteni fogod( több okból is kifolyólag), és tudom hogy szeretsz letérni, így ajánlom figyelmedbe a Hosszúfalu( Dolga Vas) feletti hegyen a szlovén oldali kilátót ( Vinarium torony)és szabadidőparkot. Érdekes lesz összehasonlítani a különbségeket. Hisz alig pár km választja el a két tornyot és micsoda különbség lesz! Pedig a högy mindkét oldalán elsősorban magyarok élnek, csak ugye valahogy mégis másképpen szocializálódva. ... és érdemes még elmenni ha már ott vagy a lendvai szőlőhegyen lévő temetőbe, ahol szintén több magyar vonatkozású emléket találhatsz, többek között Hadik Mihály múmiáját.
Köszönöm a leírást gondosan átolvastam! Pulmy-nak szintén köszönöm a tippeket, hisz heteken belül tervezem a túra lejárását. Hozzátok képest jóval ismeretlenebb vagyok ezen a környéken, még úgy is, hogy azért már jártam erre a RP-DDK bejárása közben.
Szóval, majd beszámolok az utamról, ha meglesz az élmény.
Erre a környékre a túra folytatásától függetlenül bármikor érdemes visszatérni, köszi a tippeket! A mostani túra után a budafapusztai arborétum, és a kerettyei strand került fel a mentális térképemre, "érdekelne" címkével. :)
köszönöm ezt a szemléletes beszámolót és egyben leng is a kalap! Külön öröm számomra, hogy szűkebb pátriárkám högyein, vőgyein barangoltál, hisz gyerekként itt nőttem fel, bár akkor nem lehetett ilyen szabadon kóricálni errefelé, hisz akkor még dübörgött a "láncos kutya effektus".
Ha nem jártál még ezeken a helyeken és érdekelnek akkor ajánlom, hogy térj le a Magyar Maginot-hoz, mely talán itt érhető legjobban tetten az egész nyomvonalon. És érdemes a P+ on megnézni a csodás Szent Márk kápónát (autentikus zalaiasan) is, mely egykoron egy egész hegynyi( falunyi) pince zarándokhelye volt. Tényleg alig pár km-nyi kitérő és óriási élmény mindkettő. Anno ezeket ajánlottam nagypapibarátomnak is, de még nem volt időm felkérdezni elment-e hozzájuk :D :D
23:30 – Gépcserére várakozás Füreden. A szlovén tengerparti vonat utasai közé vegyülök, mindenki úgy kapaszkodik a sörébe a peronon, mintha az élete függne tőle. A Csörgő rájár a szerelvényre, hamarosan megyünk is tovább, az utasok pedig lassacskán elcsendesednek.
4:15 – Ébredezés az őriszentpéteri állomás várótermében. Sikerült aludni még másfél órát a 2:30-as leszállás után. Séta a buszvégállomásra – még sötétben.
6:00 – Átszállás Csesztregen, az ipari parknál lévő buszállomáson, műszakváltáskor. Tudtátok, hogy az itteni üzem látja el fél Európát vasúti áramszedők csúszófejeivel és szénkefékkel?
6:45 – A lenti buszállomás melletti panel aljában a Rezes nevű kocsma nagyon retró: márványpadló, kör alakú asztalkák, függönyök, a bejárat felett szövetkezetes cégtábla. A vendégkör a zalai városok településhálózatban betöltött funkcionális szerepét tárgyalja éppen :). Kávéval és unikummal indul a túra.
7:00 – A pékségekkel úgy tűnik, nincs szerencsém. Szabadság miatt zárva…már réges-régen bezárva…itt meg alig lehet kapni valamit. Mindegy, most már irány a piros jelzés!
---- túra ---
És akkor, végre a Lentihegyre vezető útra fordulok. Az első kilométereken végig aszfaltút lesz, a haladás így nehéznek nem ígérkezik. Lentihegy valójában egy hosszan elnyúló, lassan emelkedő hegyhát. Járda nincs, a legerősebb forgalmú reggeli órában vagyok, így a haladás kezdetben nem túl kényelmes, még ha nem is tömött sorokban érkeznek a kocsik. Megelőzök egy bizonytalan mozgású urat, aki aztán felveszi mögöttem a tempót – hülye érzés, ha azt érzed hogy követnek, így inkább begyorsítok egy kicsit. Feljebb a hegyen már kellemesebb menni, az autó is kevesebb. Van teraszos kocsma is, de ez csak késő délelőtt nyit majd – jól jelzi, hogy a hegy itt üdülős, pihenős hely is. Sok helyen építkeznek is. Vajon milyen lehet egy itteni bor? Mekkora eséllyel fogok bárhol máshol belebotlani egy itt palackozott tételbe? Ilyesmi gondolatokkal telik az idő, és már el is érek a hegy végére, ahonnan kanyargós, hullámvasutazós úton már nem sokat kell megtenni a szinte teljesen üdülőfaluvá vált Gosztolára. Az igazolópont jelzése félig lekopva, lefényképezem. (Idehaza megállapítom: szerintem nem egyértelműen kikövetkeztethető. Mindegy). Idővel elfogadhatóan állok, de azért máris tűz tovább, rövidesen megérkezem a dedesi víztározó partjára. Balról kerülném a tavat (mert a másik partján már jártam), nem jön be a dolog, végül gazos szekérutakon, legelésző marhák között keveredek ki a falu szélére.
Innen kezdődik a kapaszkodás a Nagy-Tenkére. A bükkösben egy aszfaltozott, szerpentinező gyalogúton (kerékpárút…?) jutok magasabbra, a szőlőhegy sarkáig – ahol pár évvel ezelőtt behívtak minket borozni, mikor a párommal a hegyen áttúráztunk Lendva felől. Innen a Tenkéig nagyrészt aszfalt, kellemes, könnyű út. A kód ott a torony falán, felmenni sajnos nem lehet. Kilátás innen nincs, pár perccel lejjebb, egy eladónak hirdetett présház mellett pihenek meg inkább, erdős völgyre esik a tekintetem, a szemben lévő hát már szlovén terület. Ahogy távolodom a toronytól, úgy romlik az út, és úgy lesz egyre több a pusztuló épület, a szőlőhegyet megeszi az erdő. Érdekességképpen, itt egy 1965-ös légifelvétel (forrás:fentrol.hu), és egy mostani műholdkép.
Már idehaza – keresgélésbe kezdtem a zalai „hegyek” történelmét illetően. Találtam egy letölthető tanulmányt a témában – több részlete történeti szempontból kifejezetten érdekes munka. Azokra a jelent és jövőt érintő kérdésekre azonban, melyek a terepen fogalmazódtak meg bennem a túra során, vajmi kevés, számokkal alátámasztott választ ad – nekem a „hegyek” közműellátottságán, tulajdonosi szerkezetén, demográfiáján, ingatlanárain, stb. járt az agyam.
Leérek a Tenke keleti aljába, egyik oldalról villanypásztorral elkerített vizenyős réten megyek át, melynek peremén egy sátrat pillantok meg. Nocsak, túratárs – villan át az agyamon, elhúzok a sátor mellett, és pár száz lépés után (nincs jelzés) szembe jön egy arc, fényképezőgéppel. No, akkor inkább madarász-csillagász, vagy ilyesmi lehet, na de állj, miért is került elém egy falu eleje? Ami kétségtelenül Dedes, mert más nincs a közelben. Hátraarc, hol hagyhattam el a jelzést? Visszamegyek a lejtő aljáig, de nem akad semmi, ami egyértelművé tenné, merre tovább. Találomra indulok neki az egyik csapásnak. Egy pötty mozog a telefon térképén, szemlátomást nem jó valami, a völgy másik oldalán kellene haladnom. Végül a magammal hurcolt 1:60000-es papír turistatérkép segít ki – melyen a jelzés kb. sehol sem ott van, ahol a valóságban, de a segítségével mégis sikerül azonosítanom egy dózerút kanyarulatát, melybe beletalálok, és rövidesen visszakerülök rajta a jelzésre. Innentől jórészt szintben kell továbbhaladni, a fák ugyan fölém borulnak, de már a késő délelőtti nyári meleg van. A P+ kiágazás után bal kéz felől csak jó sokára lehet letekinteni a Kerka völgyére, az út épp csak súrolja a „hegy” gerincét. Megnézek egy POI-t, hol lehet a következő igazolópont – nyoma sincs a jelzett koordinátán. De a kilátás szép, pihenek egyet. Elidőzök a régi kápolna emlékművénél, aztán lejtőre fordulok, irány a völgytalp.
Illetve, előtte még kicsit bevisz a jelzés a hegy aljában lévő pincék közé, és az utolsó háznál, ahol éppen vannak emberek is, a csalitos szélén - megdöbbenésemre ott virít a kód az egyik fán. Gyorsan fel is rajzolom a füzetbe. Nézőközönségem (nem helyiek, csak az épületen dolgoznak valamit) érdeklődőek, megkínálnak egy pohár kólával, elbeszélgetünk. De csak röviden, délre jár az idő, ebédig ők kész akarnak lenni, nekem meg a legnagyobb melegben kell átvágnom a Kerka menti lapályon. Nagyrészt egy széles, lekaszált füves út ez, sajnos a két oldalán végigfutó bokorsorok nem túl magasak, így árnyékra itt nem lehet számítani. Tormaföldének épp csak a szélét kapom el, de ott van a temető – ahol megbízhatóan van víztöltési lehetőség. Innen közút, hosszabban. Így tűző napon nem a legjobb emlékű rész, hajnali párában, vagy télen biztosan szebb. A forgalom viszont kisebb mint vártam. Felettem a vörcsöki hegy, az ottani kilátó a gugli szerint zárva – jó kis kitérő lenne egyébként is, úgy döntök, most elengedem a felkeresését. A településrészen a házak között elvétem a feljárót amire be kell fordulni, aztán pedig egy nem jól jelzett, de a térképen utólag teljesen egyértelműen azonosítható elágazást is benézek. Úgy tűnik, elfáradtam. Az erdő itt a síkságról kúszott fel (bizony-bizony, a régi légifelvételek alapján ez is szőlőhegy volt!), úgyhogy jellegtelen vegyes a faállomány, csak az erdészházhoz közeledve veszi fel újra a táj a „zalai” hangulatot.
Az elhagyott erdészház egy füves réten áll, jó pihenőhely ahhoz a nekirugaszkodáshoz, hogy felmásszak az előttem magasodó hegyhátra. (Ugye nem felejtjük el, hogy ha az út Zalában kelet-nyugati, akkor ott biztosan megizzadunk!). Szuszogva felérek, a tetején balra a széles dózerúton – nem kell aggódni a leágazás miatt, vele szemben egy kicsi, lépcsőkkel megerősített kilátópont nyílik, ahonnan csak erdőket látni. Igazi nyugtató hely, lehet vissza irányban nagyobb örömöt jelent, mert itt utána jön a turista rémálom: haladás egy újulatban, szerteágazó, jelzés nélküli nyiladékokban navigálva. Az irányt próbálom tartani, már majdnem le is érek, a térkép szerint a végén balra kellene fordulni, és lennie valami P+ elágazásnak is. Nem stimmel semmi. Aztán pár perc értetlen, ideges gondolkodás után észreveszem, hogy a térképen két kilométerrel arrébbi pontot szuggerálom, ahol a vissza irányba tartó P jelzés halad, és valóban balra fordulna, elágazással. Kimérgelődöm magam, akkor viszont egyértelműen lefelé. Az utolsó pár kilométer cserébe nagyon kellemesnek bizonyul – füves, aprókavicsos, széles nyiladékokon érkezek meg Kiscsehi szélére. Az idő 16:00. Mehetnék is egyből innen a szállásra, ami itt van a faluban, viszont mivel semmilyen bolt nincsen, kihasználom azt, hogy 20 perc múlva indul egy busz Letenyére, ahonnan pedig 40 perccel a beérkezése után indul vissza egy másik. Ennyi idő alatt pedig át lehet venni egy előrendelt pizzát, és kényelmesen be lehet vásárolni is. Hat körül így már vissza is érek, a gondnok hölgy már a turistaháznál vár, pikk-pakk megvan az adminisztráció, és onnan már semmi kötöttségem nincsen. Más vendég most nincs, az emeleti három szoba egyikét foglalom el, kiváló a konyha felszereltsége, a földszinti fotelbe süppedek egy jó zuhany után, és szlovén és horvát rádióadásokat hangolok be a zeneeszközön (nincsen vérnyomásnövelő MTI-hírblokk…)Talán csak egy kis kinti pad hiányzik, de amúgy kiváló, ajánlott szálláshely.
Hosszú, pihentető alvás után, hét után egy kicsivel kelek útra másnap reggel. Ki a faluból, a fényárban fürdő budafapusztai útra fordulok, kitűnően érzem magam. Letérek jobbra, vadászlesekkel bőven megszórt erdészeti utakon kanyargok, nem sietek. Egy újulat mellett elveszik a jelzettség, aztán az út egy bekerített irtásba fut. Jobbról a kerítés mellett kikerülhető, a vadrózsákkal némi küzdelem közben sajnos szükséges. Nem messze tőlem valaki motoros kaszával dolgozik, visszhangzik a hegyoldal. Átvergődök tehát ezen a részen, kiérek a sűrűből, szembe találom magam a kaszáló erdőmunkással, aki éppen pihenőt tart. Leragadok nála pár percre: nem panaszkodik magától, de az jön le a mondandójából: iszonyatosan sok munkájuk van, és sajnos nincsenek rá elegen. Barátsággal válunk el egymástól, az arborétumnál állok még meg rövidesen leolvasni a következő jelkódot. De innen alapvetően Bázakerettyéig már nem tervezek pihenni, megyek előre. Kezdetben a K+ felfestés együtt fut velünk (újabb, jobban látszik), aztán a faluhoz közeledve jön egy olyan rész, ahol a szalagozásra lehet/érdemes hagyatkozni – ez már levezet a település déli végére. Szép rész amúgy ez, van itt a nagy sötét bükkösből, a kicsit világosabb tölgyesből. A jelzés hamar felkaptat a falu keleti oldalára, üdülőházak között megyek, mikor balról egy jellegzetes, monoton búgás hallatszik. Olajos túra ugye. Azt kell mondjam, az egykori olajkutaknak csak a töredéke van már meg, több helyen csak a helyüket találni, van ahol a rozsdásodó szerkezetet is. Itt a belterületen, egy kis bokorsor mögé bújva viszont még szépen jár a himba, percekig nézem, mintha nem láttam volna még ilyet. Felérek a „kultúrhoz”, ahol szintén időt kell arra szánni, hogy a Papp Simonról (az ő élettörténete se semmi, érdemes utánaolvasni…) elnevezett emlékparkban átfussa az ember a zalai olaj kövekre vésett történelmét.
A szomszédos strand csábítana, de most mennem kell tovább. Báza településrészig nem kell a közúton haladni, cserébe meg kell mászni a hátat, amit az út amúgy megkerül. Nem baj, ez is jó kis rész, bár kicsit kitettebb a napnak. A jelzettségre itt nem nagyon tudok panaszkodni, nemrég festhették újra, helyenként a maszkoló szalag még fent is maradt a fák törzsén. Izgatottan fordulok aztán a szentgyörgyi szőlőhegy felé vezető emelkedőre – jöttem le itt, de úgy tűnik, semmi emlékem nem maradt róla: fogalmazzunk úgy, hogy annak idején lehozott minket itt a gravitáció…A hegyre érve pedig hasztalan próbálom azonosítani, melyik volt az a pince, ahol beszíttunk egy kissé. Van egy olyan érzésem: jópár pincével kevesebb van már itt is, mint tizensok évvel ezelőtt.
És akkor végre ott állok a Széll-kilátó tövében. A kilátó építője és tulajdonosa személyesen hozott fel minket (egy éppen formálódóban lévő baráti társaságot) ide annak idején, és tudtunk itt tölteni a jóvoltából pár hónappal később egy fantasztikus szilvesztert is. Szóval, ez egy fontos hely számomra, ennek tudatában lett most ez a túrám felezőpontja, innen ereszkedek le a falu központjába a buszmegállóhoz. Jóska bácsival most sajnos nem sikerült összefutnom. Hátha majd amikor jövök folytatni...
Eddig egy nagyon frankó kis útvonal, másfél nap kell majd még rá valamikor (valószínűleg inkább jövőre), és kész is lesz. Itt köszönöm meg még egyszer nagypapi topiktársnak, hogy segített igazolófüzethez jutnom!
Két hangulatkép a végére: Hegyen-völgyön, Kiscsehi előtt, és után. :)
Az a jó ebben a geotornyozásban, hogy olyan országrészekbe is eljutsz, melyeket a turistautak többsége elkerül. Pár hónappal ezelőtt Dombóváron volt egy vasárnapi programom, úgyhogy előtte szombaton délután biciklivel tekeregtem a környéken, és megaludtam az egyik faluban. Nakon vasárnap reggel hatkor gurultam keresztül (a falu több kilométer hosszú), volt az egésznek egy sajátos hangulata (ezért is szeretem én is a hajnali túrakezdéseket). Érdekes környék nagyon, Somogy és Tolna peremén, úgy hogy természetföldrajzi értelemben pedig szinte egységesek. Puszták (egy részük elhagyott) sokasága, melyeket bő fél évszázada még kisvasút kapcsolt össze a Kapos völgyével. Gölle neve pedig összeforrt Fekete Istvánéval, ez nem kérdéses.
2025. 08. 12. kedd Kis idő kimaradt az utolsó utam óta: táborok, gyerekvigyázás, nyaralás s egyéb dolgok miatt. Most végre nekivágtam egy útnak, s nem a legkönnyebbet választottam. Este már le sem feküdtem, mert 1:07 perckor indult Kelenföldről a BAGOLY vonat. Fonyódon át, fél ötkor szálltam le a még sötét, somogyjádi vasútállomáson. Át sem gondoltam, hogy ilyen korán még sötét van, de a csatlakozások miatt, muszáj volt így indulni.
Aztán ahogy összeszedtem magam az indulásra és nekivágtam az útnak, már hamarosan kezdett derengeni az égalja. Bizony kánikula ide, kánikula oda, magamra vettem a vadászmellényem, mert így korahajnalban kifejezetten hűvös volt a levegő.
Egy kis emelkedővel értem el a torony magasságát, és egy learatott mező szélén rá is találtam. Egy őz futott keresztben a mező, de nem volt időm fényképezni. Kényelmesen leolvastam a kódot, s felmásztam a tetejébe, ahol hangulatos, sík vidéki táj tárult a szemem elé.
Miután kigyönyörködtem magam, kisétáltam a közeli országútra, s azon tértem vissza a faluba. Ekkor kelt a nap, s nem győztem csodálni szépségét. Aztán elértem a buszmegállót, s egy közeli gólyafészek egy szem lakóját figyeltem. Bizony már nem sok idejük van nekik ezen a vidéken… Majd megérkezett a busz, s útnak indultam, akárcsak hamarosan ők. Szerencsés, jó utat kívánok nekik!
Kaposvári átszállással 7 óra után nem sokkal érkeztem Szilvásszentmártonba. Nulláztam a GPS-emet, majd neki is vágtam az útnak. Itt már kicsit komolyabb emelkedő várt rám, de visszanézve, szemem, szám is elkerekedett a csodálattól: hamisítatlan Zselici táj terült elém! Később elfogyott a jó út alólam, de egy learatott mező szélén tovább tudtam kapaszkodni.
Egyszer csak egy izgő-mozgó madarakkal teli fához értem: sárgarigók nyüzsögtek rajta, s én boldogan örökítettem meg a ritkán látható csodát. Aztán beértem az erdőbe, ahol már enyhült az emelkedő, s szépséges szálfák szegélyezték az utat. Jólesett a fák alatti hűvösebb is, hisz ekkorra már nyoma sem maradt a reggeli hidegnek. Elértem, egy több irányból összefutó utak csomópontját, s innen már pillanatok alatt a geotorony felé letérő utat is.
A sűrűn benőtt erdőben elég későn tűnik fel a torony. Leolvastam a kódot, de felmászni nem másztam fel rá, mert itt is, a már eléggé elterjedt, (fa) szükséglétra volt a feljáró. Nincs kedvem kitörni a nyakam! Kifelé jövet, egy alkalmas, kidőlt fatörzsön megreggeliztem, s itt éreztem először, hogy lehet, hogy hiányzik az az éjszakai alvás: kissé bágyadtan, álmatagul éreztem magam.
Visszafelé, az utak csomópontjánál egy másikat választottam, mert tervem volt megnézni egy régi táborom helyét. 2009-ben, a kéktúra alatt táboroztam erre, s nagyon szép emlékeim vannak róla. Eleinte itt is még az erdőben haladtam, miközben láttam egy mókusszerű állatot a fűben, de nem mászott fel a fára. Talán nyest, vagy nyuszt lehetett. Aztán alig hagytam el a fákat, amikor egy őz vágott keresztbe előttem az úton. Szép élmény volt, de fényképezni ekkor sem volt időm. Szóval unalmasnak nem volt mondható, a később már napraforgó földek között vezető földút.
Végül elértem a régi tábor helyét, ahol ismerős és egyben ismeretlen is volt minden. 16 év alatt a környék jellege persze más lett, de még megcsapott a régmúlt hangulata.
A volt táborhely Táborhely- 2009-ben
Az akkor még egészen jó állapotú „álmodó” présház, mára már csak egy beomlott falú rom, s nehéz volt elgondolni, hogy itt sikerült lefényképezni a mára már teljesen gazos szőlőből kilépő őzet. Jó volt visszaemlékezni a múltra, de ez most már egy újabb világ!
Lesétáltam a faluba az azóta aszfaltos úton, csináltam egy kis kerülőt a református templom felé, majd, mivel bőven volt még időm, elmentem az árvíztározó felé is.
A falu, kihasználva a lehetőséget, egy komoly rendezvény teret hozott itt létre: van itt színpad, fedett társasági tér, mosdók, bolt, stb. Gondolom, itt rendezik meg a közös ünnepeiket. Élvezettel jártam körbe, majd egy kerülővel tértem vissza a házakhoz.
Ekkor már erősen meleg volt. Egy kertben láttam egy idős nénit kertészkedni, fejkendőben, talpig fekete ruhában. Csoda, hogy nem kapott hőgutát… Én is árnyékba húzódva vártam a buszra, de az idő alig akart haladni.
Aztán időben megjött a busz, Kaposváron sikeresen átszálltam, s kevéssel 1 óra előtt már Göllén voltam. A nap ezen szakasza már nem a geotornyokról szólt: kedvenc természetíróm, Fekete István sírját és az Uzdpusztai kápolnát (Chernel-sírkápolna) akartam meglátogatni.
Hamarosan elértem a temetőt, s a sírt. Méltó hely ez nagy írónk végső nyughelyéül. Amint elmélázva ballagtam tovább a temető melletti úton, elgondolkodtam azon, hogy életében mennyire szerette ezt a helyet, a szülőfaluját.
Ekkor már tombolt a meleg, alig lehetett elviselni. Jó három kilométert kellett gyalogolni a poros, tikkasztó úton, különösebb látnivaló nélkül, ha csak a távolban fel-feltűnő, a forró levegőben vibráló göllei templom látványát nem számolom annak.
Aztán elértem az öreg templomromot, mely egy barátságos fás ligetben várja lassú pusztulását. Körbejártam, be is mentem, (bár a tornya fenyegetően ferde már) és próbáltam elképzelni hajdani szépségét. Kár ezért a kis kegyhelyért, talán egyszer még jut erre is egy kis gondoskodás. Aztán betelve szépségével, tovább folytattam bandukolásomat a poros úton.
Fásult kutyagolásomból, egy váratlan hang riasztott fel. A hang alapján egy nagytestű állat közeli mozgását feltételezve, a frász jött rám. S valóban, a közeli fák egyikéről egy szokatlanul hatalmas madár rúgta el magát a levegőbe. Még hosszan keringett a magasban, s a fénykép alapján itthon kiderült, hogy rétisas volt. A leírás alapján a szárnyainak fesztávolsága 2 méter körüli, nem csoda, hogy a szívbaj jött rám a közeli mozgásakor. Viszont most már elmondhatom, hogy ilyet is láttam közelről.
Végül elmaradtak a napraforgó földek, s Inámpuszta, Antalpuszta érintésével elértem az érdekes nevű Nak településünket. Itt végre kicsit megpihentem, ettem, ittam, s az érkező busszal Dombóvári vasútállomásra utaztam. Kicsit izgultam a 8 perces átszállási idő miatt, de a MÁV gondoskodó, hisz a vonat is késett 8 percet. (Becsületükre legyen mondva, végül Kelenföldre még egy kicsit korábban is érkezett meg!)
Ezen a napon 25 km-t sétáltam, s nagyon élveztem hazánk szép tájait. Estére már ki voltam dőlve a 48 órai fennlét miatt, de legalább az út felét hűvösben tudtam megtenni. Jó túra volt!
Tegnap folytattam a Bányászkör rövid túráinak bejárását, most a XX-as akna-kör volt terítéken. Ez a névleg 11 km-es körtúra Sárisápon kezdődik és végződik. Szokás szerint tömegközlekedéssel utaztam oda, Dorogig vonattal, aztán helyközi buszra szállva. Nyolc előtt pár perccel olvastam be az első QR kódot, ez a községháza előtt volt felszerelve a hirdetőtábla oldalára (egy másik talán 100 méterrel arrébb a bányászemlékmű hátoldalán van).
Az Epöli utca utolsó házainál tértem földútra, az erdőn keresztül felkapaszkodtam a Szent János-dűlő dombjára, majd egyre kevésbé kijárt úton, később nyomokon ballagtam végig a gerinc közelében, közben egyszer-kétszer még a susnyával is megküzdöttem a szinte láthatatlan nyomokon. Azonban kárpótolt a kilátás és végül csak elértem a második ellenőrzőpontot. Itt is két QR kód van elhelyezve, az egyik egy kiszáradt fácskán, a másik pedig pár lépésre tőle egy még élő sorstársán.
A becsekkolás után irányt váltottam, egy szinte láthatatlan ösvényen kelet felé tartva leereszkedtem a dombgerincről, majd lassan visszaértem Sárisápra. A XX-as akna még álló üzemépületei mellett kezdtem az újabb kapaszkodást a kálvária stációi mentén az Öreg-szőlők dombjára, úticélom most az annavölgyi meddőhányó volt. Itt is QR kód keresés és beolvasás volt a dolgom, majd kisétáltam a domboldalból a meddőhányó tetejére vezető ösvényen a kilátópontig. Megpihentem a padon, körbefényképeztem a tájat, majd indultam tovább.
Sárisáp - Itt kezdtem a túrát. QR kód a hirdetőtábla oldalán.
Bányászemlékmű
Kilátás a Szent János-dűlőről
Úttalan utakon 1.
Úttalan utakon 2.
Kilátás a Nagy-Getére. QR kód a jobbra lévő fácskán
Még a Hegyes-kő is felbukkant a távolban
Már látszik a Nagy-Gete előterében a meddőhányó, amelyet meg fogok majd mászni
A dombgerincet követtem itt is, de egy irdatlan napraforgótábla peremén kanyargó jól kitaposott keréknyomokon, így érkeztem vissza Sárisáp fölé, aztán leereszkedtem a XX-as akna emlékkövéhez. Újabb QR kód olvasás, aztán kapaszkodás vissza a dombra. Most csak átvágtam rajta és visszaereszkedtem Sárisáp fölé, a focipályához. A klubház előtti villanyoszlopon volt elhelyezve a következő QR kód, ezt is beolvastam, aztán most a változatosság kedvéért egy széles dózerúton kaptattam vissza az Öreg-szőlők gerincére. Itt mindössze pár tucat lépésnyire voltam a korábbi bejárt utamtól, de balra térve megint ereszkedés kezdődött, most a temetőhöz.
A temető bányászemlékművénél újabb QR kód keresés, majd ereszkedés tovább Sárisáp központjába, ahonnan nekiindultam a körtúrának. Még utoljára be kellett még egyszer olvasnom a községháza előtt a hirdetőtáblára szerelt QR kódot, ekkor fejeztem be körtúrát. Már nem volt más dolgom, mint hogy átballagva a főúton elkérjem a jelvényt a Dream Bistróban. Még terveztem egy rövidebb kitérőt Sárisáp határába, a Kőszikla-hegy kilátópontjára, de ezt a délre kitörő hőségriadós kánikula miatt bizonytalan időre elnapoltam és buszom érkezéséig hátralévő órányi időt a bisztró árnyékos teraszán bekkeltem ki egy kori Borsodi egyre fogyatkozó társaságában.
Összefoglalva nagyon szép kilátásokra bukkantam ezen a túrán, de az első felének kicsit kalandtúra jellege volt a Szent János-dűlő dombján. Mindenesetre érdekes dolog volt egy rövid időre magam mögött hagyni a jelzett és kijárt turistautakat és terepen navigálni egy keveset.
A kálvária stációi mellett kezdtem ismét kapaszkodni
Már látszik a meddőhányó is
Kilátás az annavölgyi meddőhányóról
A képen Bajóti Öreg-kő és a Tokodi pincék feletti Kőszikla
Gratulálok a túrához! Látom szorgalmasan gyűjtögeted a tornyokat!
Valaha az Öreg-Futóné geodéziai torony melletti kőasztalnál ebédeltem, majd egy különösen eseménydús úton jutottam le Tésre. Ezen a szakaszon láttam szarvasrudlit, őzikét, s fényképeztem életem legjobban sikerült rókás fényképét. Alig akartam elhinni, hogy ilyen szerencsém lehet.
Egy rövid vasárnapi kiruccanás a KDP útvonalán, három plusz egy különlegességgel fűszerezve: malmok, torony, vár, majd kicsit távolabb még egy torony. Közben pedig nyúl, róka, pillangó és sok-sok lenyűgöző panoráma. A túra hosszabb, fényképes beszámolója a következő oldalon olvasható: https://turaelmenyeim.blogspot.com/2025/07/kdp-tes-varpalota-20250713.html
