Engem egyszer csípett meg egy 2019-ben kaptár volt kitéve és mögötte alig volt hely max. 1 méter a másik irányba a repce, amire kijártak én meg ott kerültem ki nagy 10-15 méteres ívben és nem volt elég egy homlokon repült és csípett, pár darab még követett vagy 20 méteren át, mikor sétáltam tovább aztán feladták. Méhek ok nélkül nem igen csípnek, egyszer tudnak aztán kampó, darázs agressízvabb többször is neked megy és nyomja ki a támadási ferormont, amit megérez a többi és ők is mennek. Lódarázs fészket megzavarni pl. nagyon nem jó instant tűpárna leszel
43:25 körül van a műsor. Kaptár a megálló előtt, ahol el kell menni a síneken, mögötte alig van hely, de valószínűleg ha amarról kerülöm ki akkor megúszom csípés nélkül.
Régebben diák munkában többször voltam napraforgót idegenelni, kora reggel mentünk ki mindig kaptárak ott voltak a tábla mellett és napkelte után rajzottak ki a méhek, addig végezni kellett.
A vasúttal kapcsolatban hasonló a véleményünk. Az látszik, hogy a települések igyekeznek fenntartani, (szépek az állomások, tisztaság van, várótermek, padok vannak, stb.) de a vonal minősége csapnivaló.
A méhekkel meg csak játszanak a méhészek! Ha egy megcsíp, onnantól nincs megállás, (szó szerint) futni kell mint a nyúl! Nekem egyszer elég volt ebből az élményből!
Most, a júniusi túrámon ennek egy variánsát, a csalán csípését "próbáltam ki"! Nem tudom eldönteni melyik rosszabb, de ez sem egy élmény. Egy csalán tenger közepén sikerült elesnem, s jutott a lábamnak bőven. Egy napig hol égett, hol zsibbadt, vagy érzéketlen volt, csak jó nem.
Nagykereki vonalra nagyon kéne egy felújítás. Önkormányzatok önerőből összefogva sokat tettek a vonalért. Pocsajon épült ki közös peron a buszokhoz, a Debrecenben rohadó Mdmot motorvonatot is megkapták, most ott van kiállítva. Átjárók több helyen be voltak kamerázva és a tilosban áthajtókról készült felvételek mentek a rendőrségre, csökkent is a balesetek száma. Később meg a vasút elvitte az alacosnypadlós vonatokat és pályafelújítás sem volt, csak tűzoltás jellggel pár km. Hantaházán épült egy megálló, ahol nem állnak meg a vonatok érthetetlen miért mert jó helyen van, közel a házakhoz. És még most is van utas bőven, a csigatempó ellenére is. Egy alapos felújítással fél órával kb. lehetne csökkenteni, és olyan 5-6 km-el hosszabbítva Nagykerekiben Nagyvárad is elérhető lenne min. duplázni lehetne az utasszámot.
méhek turista útra lepakolás lassan nemzeti sport lesz, idén már kétszer találkoztam ilyennel túrázás közben, sőt ott jelölve sem volt táblával. Méhészek azt mondják, hogy lassan és nem zajongva hirtelen mozdulatok nélkül akár a kaptár mellett is el lehet menni ha nem azon az oldalon mész amerre kirepülnek, "légifolyosóba" bemenni nem ajánlott, neked repül és ijedtében csípni fog, és ha egy csíp akkor több is fog. Élénk színű ruhákra is ugranak, virágnak néznek. :)
2025. 05. 01. csütörtök Elég korán nekiláttam pakolni. A tábor reggel is csodás volt, le is fényképeztem még utoljára, de nem sokkal 6 után már a töltés útján ballagtam. Nem tudhattam, mikor jön a korábbi vonat, inkább hamarabb legyek ott az állomáson.
A reggeli párás napfényben csodálatosan festett a töltés. Visszatekintve a távolban még szépen látszott a Laponyahalmi mérőtorony, s a párába vesző töltés útja. Mindenhol állatok mozogtak: nyulak, őzek, fácánok, madarak… Persze a nyílt terepen nem igazán hagyták magukat megközelíteni, de így is élvezetes volt megfigyelni őket reggeli bitangolásuk közben.
Az egyik őz-párosnak egyszer csak elege lett, s gyors futásba kezdtek a töltésre, keresztbe. Sikerült még időben előkészíteni a fényképezőt, így meg tudtam örökíteni a suta futásának fázisait. Közben tűnt fel, hogy néhány sárga madár, az őzektől alig zavartatva magát, a töltésen csipeget. Később az egyik felszállt egy kőoszlop tetejére, ahol kényelmesen megörökíthettem. (Sárga billegető)
Picit távolabb letértem a töltésről, hogy a rövidebb úton jussak a faluba, s így nagyon jól láthatóvá vált a Tövisesi földvár régi sánca. A régi várat középen egy magányos fa jelképezi, múltkor be is mentem alá, most ezt kihagytam.
Kanyarodott az út, s egy hosszú szántóföld mellé szegődött. Kócsagok vadásztak rajta, de már a közeledésemre is ijedten elrepültek. A szántó túloldala már Pocsaj házaihoz ért. Érdeklődve figyeltem az út jobb oldala felé is, ahol a Leányvár nevű terület feküdt egy tanyaközpont közelében. Utólagos kutatásom eredményeként úgy gondolom, hogy a tanya melletti erdő, dombos vidék lehetett régen a Leányvár, de mára alig felismerhetővé vált. Most ezt is csak távolról nézegettem.
Közben elértem a falu szélső házait, s hamar felismertem, hogy itt sem az értelmiség lakja ezt a részt: a kerítésen kiteregetett ruhák, a kertben szétdobált biciklik, rendetlen udvarok, stb… Érkezésemre két kiskutya szaladt ki az utcára, még a közelben kapirgáló kakasnál is kisebbek voltak. Jót haverkodtunk, majd folytattam utamat, s hamarosan a falu főutcáján jártam már. A focipálya, majd egy park mellett gyalogoltam, majd ráfordultam egy hosszú utcára.
Itt történt, hogy az egyik kertből alaposan megugatott egy kutya, s mire feleszméltem, a nyitott kapun kiszaladva már a sarkam után kapkodott. Persze elzavartam, de a kirohanó gazdája úgy nézett rám, mint egy véres rongyra. Na azért olyan nagyon nem zavart, s hamar ott is hagytam őket. Ennek az utcának a végén láttam életemben először május elsején májusfát. Sok májusfát láttam már életemben, de mindig csak régebbieket, napok óta ott állókat.
Innen már csak néhány lépés kellett, hogy elérjem a szép, rendezett Pocsaj-Esztár vasútállomást. Egy öreg mozdony díszíti a kertjét, kényelmes pihenő van a peronon. Jól sejtettem, hogy lesz egy korábban menő vonat is, így nyertem két órát.
A vonat érkezéséig reggeliztem egy alaposat, majd eldöcögtem Debrecenig. (Szó szerint: volt olyan szakasz, ahol 15-20 km/h tempóval döcögtünk.) Debrecenben gond nélkül átszálltam a pesti gyorsra, s kora délután haza is érkeztem. Erre a napra csupán 7 km gyaloglás jutott, az elmúlt négy napban levadásztam 6 geotornyot, s közben 82 km-t gyalogoltam. Nagy szerencsém volt az időjárással is, hisz a következő héten lélekromboló, esős idő volt végig.
2025. 04. 30. szerda Ma annyira nem erőlködtem a korai keléssel, kényelmesen összepakoltam és indultam. Pakolás közben egy terepjáró ment el az úton, nem gondoltam, hogy ennyire be lehet látni róla a táborhoz. Persze így utólag már nem számított…
ma 13éve
Gyorsan kiértem egy széles, homokos útra, amin ösztönösen elindultam balra egy tanya felé, de hamar rájöttem, hogy a másik irány a jó. Aztán kezdett felderengeni, hogy ezen az úton már jártam 2012 őszén. A mai napon sok emlék ébredt fel bennem erről a 13 évvel ezelőtti útról. Mielőtt elhagytam volna ezt a homokos utat, távolról láttam néhány őzet, később pedig egy nyúl pózolt előttem. Vadban gazdag környék volt ez. Kiérve egy tisztásra letelepedtem egy farönkön, hogy elhallgattassam reklamáló gyomromat. Hangulatos volt a széles, nyílt mező szélén pihenni.
Jóllakottan vágtam neki a folytatásnak s egy kettős fa közelébe érve, régi, mély érzések szakadtak fel bennem: 2012-ben itt, a mező melletti magányos fa alatt kerített hatalmába az az érzés, hogy milyen csodálatos világban is élhetünk! Közben pedig ritka béke és nyugalom járt át. (Bár itthon már látom, hogy sem a hely, sem a fa nem volt azonos a régivel, de az érzés most is lehengerlő volt!)
ma 13éve
Egy szántáshoz érve elfogyott az út a lábam alól. „Múltkor” itt még gond nélkül el tudtam menni, mára már csak benőtt utak voltak. Persze némi dzsungelharc árán azért átjutottam a nem túl távoli útra, ahonnan már renden volt minden. A Konyári-Kálló patakhoz közeledve sikerült egy őzet előbb észrevennem, mint neki engem. Egy szép kiállású bak volt, boldogan fényképeztem is, amíg csak tudtam. Később még egy nyulat is sikerült lencsevégre kapnom.
Aztán egy kis hídon kereszteztem a patakot, és hosszan követtem a régi útvonalamat. A táj hangulata teljesen megvolt, de konkrét pontok, csak néha-néha bukkantak fel a régmúltból.
-Ilyen pont volt egy posványos kis „maradék” tó (holtág), amire tisztán emlékszem, és most is azonnal kiszúrtam.
-Ezzel ellentétben a régi táborom helyét még elképzelni is nehéz volt: akkor egy füves parton sátoroztam, ahol most egy fás, cserjés erdő áll. (Pedig a GPS nem téved!)
ma 13éve
-Vagy például 2012-ben a reggeli indulás után ezt írtam: „ …jobbról egy komoly domb bontakozott ki a ködből. Az oldaláról láthatatlan őzek zörgése hallatszott. Teljesen valószínűtlen volt itt az alföldön, alig tudtam betelni szépségével.”. Ennek az élménynek már semmi nyomát nem találtam, hisz az akkori tarvágás által biztosított rálátást már teljesen eltakarja az azóta felnövekedett akácos.
-Nem úgy, mint a jobb forduló utáni, dombra kapaszkodó úton, ahol szinte megállt az idő: még a fákat is fel lehet ismerni 13 év távlatából!
ma 13éve
Felértem a fennsíkra, ami most is a kinyíló szabadság érzését hordozza. Elsétáltam a szőlőpincék felé, mely most kicsit kevésbé mélyen érintett meg. Persze itt is voltak be-bevillanó emlékek, mint például a gémeskút. Errefelé sem sokat változott a világ az elmúlt évek alatt. Talán csak a szél lökte arrébb a kút ágasát…
ma 13éve
De nem csak a múlt emlékeit keresgéltem, voltak itt új élmények is. Hihetetlen szépsége van annak a sok gólyának, akik fészekrakás, költés lázában égnek. Pesti szemmel öröm volt nézni, mennyien fészkelnek itt vidéken. Aztán lassan elmaradtak a pincék, és kiértem az országútra, ahol pótoltam vízhiányomat, s elindultam Létavértes irányába. Ezen a környéken láttam túratársakat is, amint a többnapos ünnepet kihasználva nekivágtak az Alföldi Kéknek.
Amint régen, a város felé menet most is elballagtam a mező mentén, ahol most is tehenek legeltek, majd lassan beértem a városba. Hamarosan rátaláltam a régi csárda romos épületére, mely már végleg bezárt. Kár érte!
ma 13éve
A központban lepihentem a parkban, ahol egy impozáns ivókút áll. Azt az apróságot leszámítva, hogy nincs benne víz, igazán szép dísze a térnek. Szerencsére a térképpel ellentétben azért találtam még működő kutat kifelé a városból, ilyen téren komolyan elkényeztetett ez a vidék.
Később még gólyák önfeledt játékát, repkedését figyeltem, amint a déli melegben lassan elhagytam a várost. Nem könnyű útra számítottam, hisz 13 éve sem volt könnyű ez a szakasz. Majdnem 5 km várt rám egy csupasz mezőn, ingerszegény környezetben, hogy elérjem az első facsoportot, ahol kicsi enyhülést remélhetek.
Ahogy gondoltam, nem is volt könnyű: kínomban már a lépéseimet számoltam, hogy eltereljem a figyelmemet az egyhangú baktatásról. Készítettem is képeket 4, 3, 2, 1 km távolságból, a célt jelentő akácfáról. Végül csak megérkeztem a fához, ahol jutalmul felfedeztem a mai, Laponyahalmi mérőtorony távoli látványát, mely innen légvonalban még további 3 km-re volt.
4km 3km 2km
1km pihenő köv. cél
Mindenesetre én leültem a fa tövébe, s zavaró legyek ellenére megfőztem a mai ebédemet. Jó ez a meleg tésztaleves, egészen új erőre kaptam tőle.
Egy órával később új lendülettel vágtam neki a folytatásnak. Éppen azon törtem a fejem, hogy be kellene menni Cserekert felé, pótolni az ebédtől megcsappant vízkészletemet, amikor elértem egy társaságot, akik vetéshez készülődtek a mezőn. Persze szóba elegyedtem a főnökkel, kinek a harmadik kérdése az volt, hogy nem kér egy kis vizet? Már húzta is elő az autóból az ásványvizes palackot. (Már többször megállapítottam, hogy angyalok pedig vannak, csak nem mindig olyanok, amilyennek képzeljük őket!) A legjobbkor jött a segítség, köszönet érte!
Aztán letértem az országútról, majd letértem a földútról, és letértem az alig járható útról is. Muszáj volt befújni magam kullancsriasztóval, mert a dzsindzsa elképesztő volt. Végül lihegve, küszködve értem fel a fennsík szélére, és azonnal láttam, hogy rossz irányból közelítettem!
ma 13éve
Persze most már mindegy volt, de majd legközelebb! A torony nagyon látványosan uralja a mezőt, leolvastam a kódját, s okulva a feljövetelből, kelet felé indultam a jelzés irányába. Itt ugyan még elég meredek volt a levezetés az ösvényre, de nagyobbat már nem akartam kerülni.
A jelzett utat követve indultam Pocsaj felé, de hamarosan méhekkel találkoztam. Gondosan kirakott figyelmeztető táblák, engedély szám, a tulaj pedig kint dolgozott, de arra ki gondol, hogy a turista hogyan megy el a kaptárok mellett!? (Azt hiszem, az engedélyek kiadásánál kellene jobban figyelni erre!) Szerencsére itt volt lehetőség kerülni a mezőn, így gond nélkül túljutottam.
Négy óra körül járt az idő, de a faluba már nem akartam bemenni, így kerestem egy helyet éjszakára. Találtam is olyan pompásat, hogy ez már majdnem a netovább! A ligetes fák között a dús fű jól takart a mélyebben futó út felöl, a talaj pedig kiváló volt. Egy kidőlt hatalmas fa törzsén jó ülőkét leltem, egy kakukk dalolt egész este a közelben, később még egy őz is elszaladt mellettem alig 30 m-re. Nem tudom, melyikünk ijedt meg jobban…?
Azt hittem, unatkozni fogok, de úgy elröpült az idő, hogy magam is csodáltam. A vacsorát követően még megnéztem a ragyogó naplementét, majd kényelmesen elhelyezkedtem. 28 km jutott a mai napra, és csak a közeli geotornyot vadásztam le, de élményekben, emlékekben gazdag napot tudhattam magam mögött. Nagyon kellemes éjszakám volt!
Történetedet olvasva, valóban nem Te lehettél az előttem járó. Szinte végig, amikor nem tértem le a piros jelről, felismerhetően volt valaki/valakik aki nem túl régen taposták előttem az utat.
Azért Te sem hagyományosan sétálod végig kiszemelt útjaidat! Hajnal, futócipő, kocogás, csak hogy a legjellemzőbb címszavakat idézzem. További sok sikeres utat kívánok!
2025. 04. 29. kedd Korán ébredtem és kezdtem pakolni, hogy biztosan elérjem a kinézett buszt. Hat óra után kicsivel már a falu felé gyalogoltam, megküzdöttem a tegnap este is hisztiző, szabadon grasszáló kutyával, feltöltöttem a vízkészletemet, majd elsétáltam a megállóba.
Régi ismerősként köszöntöttük egymást a sofőrrel, aki tegnap már kétszer is fuvarozott… kicsi a világ! Kacskaringózva, ki-kitérve ment Mátészalkára, összegyűjtve az iskolásokat, s végül Ő figyelmeztetett, hogy a vasútállomáshoz értünk, le kellene szállnom. A vonat indulásáig reggeliztem egy kiadósat, hogy be tudjam venni a begyulladt fogamra kapott gyógyszert. (Indulás előtti csütörtökön váratlanul begyulladt a fogam, s már csak egy gyorssegélyre futotta az időből. Nem először járok így, lehet, hogy pszichés alapon fájdul meg a fogam? :)
Végre elindult a vonat, s én már előre álmodoztam, hogy Nyírbátorban egy jót sétálok az átszállásra szánt bő egy óra alatt. Aztán a séta első perceiben kezdtem érezni, hogy más programom lesz a bőséges reggeli után! Visszamenni az állomásra nem sok kedvem volt, (ismerve az állomások mosdó viszonyait) igyekeztem hát kijutni a városból.
Nem túlzottan sikerült, még hiányzott vagy 200 m az igazán békés helyhez, de nem volt már rá időm. Így a vasúti töltés mellett, alig védett helyen végeztem el sürgető dolgomat, de legalább egy vonat sem jött közben.
Megkönnyebbülten tértem vissza a buszpályaudvarra, ahol már nemsokára indult is a busz. …ennyit a megálmodott sétáról! Még a busz kiválasztásával is volt némi problémám, egy pillanatig azt hittem, itt hagyott a jó irányba menő, de mint kiderült, csak másik állásból indult.
Szóval, háromnegyed 12-kor végre Ömböly főterén álltam, készen a gyalogos indulásra. Hamar elhagytam a települést, s a homokos úton nemsokára már a Károlypusztai torony közelébe értem. Nem könnyen közelíthető meg ez a torony, út nem vezet hozzá, s a dzsindzsa sem egyszerűsíti a hozzájutást.
A túra tervezésénél izgultam, hogy ezen a környéken hol fogok vizet szerezni, de a valóság szerencsésen rácáfolt: két kút is volt a Penészleki buszfordulóig. Általában elmondható, hogy itt a Nyírségben sokkal jobb a települések kékkút ellátása, mint máshol az országban.
Az érkező busszal Nyírábrányig utaztam, a helyi vágányzár miatt kissé kietlen állomásig. Az egyik padon ebédeltem, majd nekivágtam az innen már több napra tervezett gyalogútnak. Lelkesedésemet hamar lehűtötte a gyaloglásra igen csak alkalmatlan, mélyen homokos út.
Fásult küzdelmemet egy váratlanul feltűnő erdészház látványa dobta fel, amely a geotorony előtt nem sokkal található a Takó-hegyi erdőben. Barátságosan hívogató tornácán vágott fa, és egy szék csalogatja pihenésre a fáradt vándort. Nem kellett nagyon csalogatni, boldogan megpihentem, s nem csak a testemnek, de a lelkemnek is jólesett!
A pihenés, majd az előzőhöz hasonlóan dzsindzsás környezetű geotoronyhoz való kitérés végre oldotta fáradságomat. Ráadásul erre kevésbé volt fellazulva a homok az úton, könnyebb volt rajta a járás. Mire feleszméltem, már Bagamér szőlőkertes részére értem. A valaha hangulatos házak mára már csupa romhalmazok: szívfacsaró érzés belegondolni, hogy mennyi öröm és remény válik a pusztulás martalékává!
Amúgy a falu is sajátságos hangulatot áraszt. Egy szélső ház előtt gyerekek játszottak, s az egyik velőtrázóan ordított: anyaaaa! anyaaaa! Látni lehetett, hogy apja ott van vele, de ő csak ordított, válogatott hangnemben, majd fél órán át. Aztán a szomszéd utcában találkoztam a visszafelé menő anyjával és nővérével, akik a faluban lehettek. Hogy mi volt ilyen borzasztóan elviselhetetlen…?
Szóval érdekes világ ez!
Miután feltöltöttem a vízkészletemet, még mentem egy bő kilométert, majd egy sűrűbb ligetes részen kerestem táborhelyet. Szuper helyet találtam, leülővel, kényelmes talajjal. Hamar felvertem a sátrat, nekiláttam megcsinálni a vacsorámat, majd evés után kényelmesen elhelyezkedtem. Két torony jutott mára, s 26 km-t haladtam. Minden a tervek szerint haladt!
Folytassuk tehát a sort a geotornyok világában, s nézzük meg a négy napos, Nyírség-Alföld utat:
Geodéziai tornyok
Nyírség-Alföld
2025. 04. 28. hétfő Nagyban gondolkoztam a jó idő beálltával. Ha már elutazom az ország keleti széléhez, több geotornyot is levadászok egy húzásra. Vasárnap le sem feküdtem, hisz éjjel 2:40-kor indultam személyvonattal Zuglóból, és egy átszállással 7:47-re érkeztem Tuzsérra. (A MÁV becsületére legyen mondva, Debrecenbe halál pontosan érkezett meg a vonat, így teljes 5 percem volt az átszállásra!)
Neki is vágtam az útnak, de nem sok időt hagytak a rend őrei: szinte alig hagytam el az állomás területét, már igazoltattak is. Persze minden rendben volt, és hát az is igaz, hogy itt már nagyon közel van az Ukrán határ, kell is az óvatosság!
A rakodó-pályaudvaron átvágva megspóroltam az országút 2,5 km-es kerülőjét, majd elballagva Kálongatanya mellett, hamarosan letértem az országútról a Tetenke mérőtorony felé.
Szép volt a környék a ligetes erdőben. Még érződött a tavasz üdesége, de már elég dús volt a vegetáció is. Ebből az irányból nem vezet fel út a dombra, így szó szerint, toronyiránt mentem!
Visszatérve az országútra hosszan gyalogoltam a falu belseje felé. A központban megnéztem az impozáns Forgách-kastélyt, bár mai funkciója nem derült ki számomra. Bőven időben érkeztem ki a Vasút utca végére, ahol egy iparvágány miatt kicsit megzavarodtam, de végül megtaláltam az állomást.
Vásárosnaményig utaztam az érkező vonattal, s közben érdeklődve figyeltem Tornyospálca állomást: innen származik egy régi kedves munkatársam. Többször beszélgettünk róla, hogy Ő sem a szomszédból került a fővárosba. (Le is fényképeztem az épületet, hátha egyszer olvassa ezt a leírást!)
Busszal folytattam utamat Beregsurány felé. Meglepődtem, amikor a sofőr ragaszkodott hozzá, hogy a csomagomat tegyem be a busz aljában lévő csomagtartóba.
Logikus volt a kérés, de rossz érzés volt, még ha csak ideiglenesen is, megválni minden dolgomtól. Persze semmi gond nem volt, s leszálláskor visszaállt a szokott rend, de nem hiszem, hogy túl népszerű lesz nálam ez a nagyzsákos, buszos túrázás.
Hosszú országúti gyaloglás várt rám a nap legmelegebb időszakában. Nem panaszkodhatom, de a melegben erősen eltikkadtam, mire elértem a fordulót a Szőlő-hegy felé. Itt új erő töltött el a környezet változása és az egyre közelebbről látható torony látványa miatt. Időnként autók jöttek-mentek, amint az idevalósiak mentek a telkükre. Egyszer csak az egyik megállt mellettem, s azonnal tudtam, hogy ismét ellenőrzés lesz. Ismét igazoltatás, ismét kérdezgetés, bár most egy kicsit merevebben, mint reggel.
A végén még mondták, hogy ne nagyon menjek a torony közelébe, mert beriaszt nekik, de nem volt mit tenni: a bokrokkal sűrűn körbenőtt torony kódját csak 2-3 m-ről lehetett leolvasni. Persze semmi gond nem lett belőle, hisz akkor már mindent tudtak rólam.
Visszafelé a hegy lábánál letelepedtem egy öreg gémeskút közelében, s megfőztem az ebédemet. A végén még tornáztam s pihentem is egy alaposat, mert fájt már egy kicsit a derekam. Jólesett a pihenés!
Újult erővel mentem ki az országúthoz, ahol a buszra felszállva Fehérgyarmatra utaztam. Innen, átszállást követően, tovább utaztam Mátészalkára. Érdekes véletlen, hogy ugyanaz a sofőr vitt tovább, aki idáig hozott. Aztán Mátészalkától már egy másik vezető vitt Fábiánházára.
Feltankoltam magam vízzel, s hat óra körül nekivágtam a mai napi utolsó gyalogutamnak. Üde, friss, sík vidéken, a laposan sütő nap surló fényében róttam a kilométereket a néhol már zavaróan mély homokban. Igyekeztem, mert volt egy tervem, hogy holnap nem kerülök vissza Fábiánháza, Mátészalka felé, hanem átvágok Nyírmeggyes irányába, s ott szállok vonatra. Sógorom onnan származik, szívesen körbenéztem volna, de ahogy a Barókhegyi mérőtoronyhoz értem, már látszott, hogy ez a terv nem fér bele az időbe.
Egy hosszan elnyúló domb tetején áll a torony, a ligetes erdőben egész könnyen meg lehetett közelíteni. Jól is mutatott a lemenő nap fényében. Visszafordulva mentem még egy kicsit, hogy holnap ne kelljen olyan korán indulni.
Fél úton jártam, amikor már nem erőltettem tovább, kerestem egy elfogadható helyet és tábort vertem. Még egy ülőke farönk is volt a közelben, így kényelmesen tudtam vacsorázni. Erősen sötétedett már, mire behúzódtam a sátorba, s nem nagyon kellett altatni: közel 48 óra fent lét után úgy aludtam, mint a bunda. Ezen a napon 3 tornyot vadásztam le, s összesen 20 km-t gyalogoltam.
Akkor Te voltál aki előttem taposta az ösvényt!? Volt egy olyan érzésem, hogy nem túl régen járt előttem valaki, s hálával gondoltam rá!
A héten jártam arra, s mit mondjak eléggé elvadult a terep. Különösen Gödöllő és Pécel között. Mész egy úton, jön egy letérő, de nem jön, mert nem létezik. Csakhogy onnan már nagy kerülővel tudsz csak módosítani. Mindez a berobbant nyárban, rövidnadrágban... mit mondjak, a csalán a legkevesebb. Na majd valamikor felrakom a beszámolót.
Info: mostanában érintettem egy-két helyen a PMP-t, s az Egres-patakon (Vácegrestől délre, Erdőkertestől keletre) átkelés bizonytalan.
Középen vannak betondarabok a vízben, de a sarat vagy vizet így nem lehet megúszni. Ha nincs extra sok csapadék előtte, akkor bottal/faággal is támaszkodva az egyik oldalon a vízbe rakott fákon át lehet kelni. Így viszont magas csalánosban végzi (vagy kezdi) az ember.
Szomorúan emlékezem vissza a tragikus balesetben nem rég elhunyt Lipák Istvánra, aki a Tápiószelei Természetbarát Klub keretében a Tápió menti Zöld, valamint a Pest Megyei Természetbarát Szövetség által szervezett „Pest Megyei Piros” túramozgalom működtetésében aktívan részt vett.
2025. 04. 15. kedd Hat óra körül még mindig esett, s én úgy döntöttem, hogy ki nem mászok a biztos helyről. Aztán, mintha meghallották volna az égiek, elállt, s én uccu neki, belevágtam a pakolásba. Volt benne annyi becsület, hogy indulásig nem esett.
Lefelé menet a dombról láttam, hogy elkezdték a mai napi fakitermelés… őket sem irigyeltem! Aztán a tegnap aszfaltosnak hitt útnál a sáros, csúszós valóság bizonyossá tette, hogy nem kétséges: az bizony földes. Időnként megpróbáltam fényképezni, de nem nagyon akartam a fényképezőmet kitenni az esőnek. Ezért errefelé nem túl sok fénykép készült.
Persze az eső nem csak ránk, emberekre hatott: néhol annyi csiga mászkált az úton, mint egy „csiga autópályán”. Néha komoly odafigyelést igényelt, hogy ne lépjek rájuk.
Ismét kereszteztem a tegnap már látott Hajta-patakot, majd nemsokára balra le kellett térni az eddig követett útról. Itt kezdődtek csak az igazi megpróbáltatások! Ha eddig nem volt könnyű haladni, most már majdnem a lehetetlent súrolta. Kátyús, sáros, csúszós, miközben ragadt a sár becsülettel.
Küzdelmes volt ez a szakasz, de a környező mezők nem voltak csúnyák. Néha őzek is megugrottak a mezőn, s nem bírtam megállni, hogy az egyiket le ne fényképezzem. 2 km múlva elértem a Jászfelsőszentgyörgy kivezető országútját a Hármastanyánál.
A buszmegállóban végre rendezhettem soraimat. Ekkor már elállt az eső, levettem hát az esőkabátot, reggeliztem, megpucoltam a fényképezőm vizes optikáját, s megnéztem a busz menetrendet. Másfél óra múlva jött csak busz, de így is erős volt a csábítás, hogy megvárjam.
Aztán mégis nekivágtam gyalog, csupán a tervezett, vizes, füves jelzés helyett az országutat választottam. Kerekudvar felé szerettem volna eljutni az ottani kápolnához. Végig aszfaltos úton tudtam menni, átkeltem a Zagyva folyó hídján, s csak a gazdaság megkerülésekor találkoztam ismét sáros úttal.
Miközben elmentem a hátsó bejáratnál, két kis pulikutya ugatva vetette utánam magát. Aztán hamar megbarátkoztunk, boldogan kísértek végig a kápolnához, melyet a Gosztonyi család emlékére újítottak fel. A közeli fák alatt található a család sírhelye is. Élvezettel jártam körbe ezt a hangulatos helyet, s örültem, hogy nem hagytam ki.
De mint mindennek, ennek is meg volt a maga ára: ismét egy alig járható, kátyús, ragadós, kínlódós út várt rám, ahol időnként ilyen félelmetes állatok „száguldoztak” szembe velem.
Határozottan nem bántam, mikor végre elértem Jászberény ipari parkját. De milyen az élet, alig élvezhettem a végre járható utat, mikor ismét rákezdett az eső! Nem sokat vacakoltam, beültem egy fedett buszmegállóba, ahol kényelmesen elkészítettem a mai zabkása ebédemet.
Mire jóllaktam, az eső is elállt, s ismét átkelve a Zagyva folyó felett, elértem a város egyik forgalmas bekötőútját. Erre már nyüzsgött az élet, lendületesen igyekeztem az állomás felé, de az ördögnek még tartoztam egy ismételt zápor kivárásával. Ezt is egy megállóban vészeltem át.
Végül csak elértem az állomást, s hamarosan már egy vonaton zakatoltam Újszász felé, ahol átszálltam egy Keletibe menőre. Koradélután szerencsésen haza is érkeztem. A mai napon nem kis kellemetlenségek mellett 16 km-t mentem, az egész túrán összesen 75 km-t jártam le.
Tartottam ettől az úttól, részben, mint az idei első többnapos utamtól, illetve, hogy hogyan bírja majd a fájós derekam. Szerencsére mindkettő jól vizsgázott!
2025.07.25-28. péntektől hétfőig KERÉKPÁROS : 2025.07.26. szombat Szervező: Salgótarjáni HKE GYALOGOS TÁVOK: 2025. július 25-28. Szervező: VTBK Bánréve és Ózdi MITBK 250 km: Ózd-Miskolc- Ózd -Bárna -Salgótarján-Bárna- Ózd 70 óra 125 km: Miskolc-Ózd – Bárna 33 óra (Salgótarján) 55 km: Ózd-Miskolc 16 óra 56 km Miskolc-Ózd 16 óra 59 km Ózd-Bárna 17 óra 60 Bárna-Ózd 17 óra Rövid körtúrák a városok környékén: 8-8-16 km Miskolc: Felső-Hámor-Vár u 1.-Felső-Hámor 5 óra 7, 17, 20, 25, 32 km Ózdi körök 3-8 óra Érintőpontos körtúrák a Bárnai kövekhez szabadon választott távon 2-6 óra
Előnevezés: 250 és 125 km-re kötelező július 15-ig. többi távra javasolt július 15-ig.
2025.07.25-28. péntektől hétfőig KERÉKPÁROS : 2025.07.26. szombat Szervező: Salgótarjáni HKE GYALOGOS TÁVOK: 2025. július 25-28. Szervező: VTBK Bánréve és Ózdi MITBK 250 km: Ózd-Miskolc- Ózd -Bárna -Salgótarján-Bárna- Ózd 70 óra 125 km: Miskolc-Ózd – Bárna 33 óra (Salgótarján) 55 km: Ózd-Miskolc 16 óra 56 km Miskolc-Ózd 16 óra 59 km Ózd-Bárna 17 óra 60 Bárna-Ózd 17 óra Rövid körtúrák a városok környékén: 8-8-16 km Miskolc: Felső-Hámor-Vár u 1.-Felső-Hámor 5 óra 7, 17, 20, 25, 32 km Ózdi körök 3-8 óra Érintőpontos körtúrák a Bárnai kövekhez szabadon választott távon 2-6 óra
Előnevezés: 250 és 125 km-re kötelező július 15-ig. többi távra javasolt július 15-ig.
Köszönöm a bíztatást, igazából a többnapos utakat szeretem igazán én is, de ezekre több idő rákészülni, és megfelelő időjárás is kell hozzájuk. Van még ilyen leírás a tarsolyomban, s most készülök lejárni egy újabb 4 napos utat. Ezeken már tényleg bele lehet olvadni a természet világába!
Ó, ez az útvonal szigorúan magán szerzemény. A neve szerinti útvonal csak a kiindulási alap, ami a tervezések után már alig felismerhető. Régi mániám, hogy kevésbé ismert tájakat is bejárjak, s sokszor lemondva az igazolásról, hódolok is ennek a vágyamnak. (Volt olyan az OKT-n, hogy egy 30 km-es szakaszból 80-at csináltam, mert az is érdekelt...)
(Zolcsi67! Ha track-ek is érdekelnek, a hadidoki.ini.hu > Egyéb túrák lapon fent vannak a megfelelő túra leírásnál.)
Azt néztem, hogy a mapy.cz-n még más útvonal van: változtattak időközben a zöldön vagy Te indultál alternatív megoldások felé? Majd (valamikor, most sajnos nagyon nincs időm rá) a klasszikust járom végig, Galgától Zagyváig munkacímmel (tudom, ott lezárás, terelés van lövöldözés miatt, azt majd kikerülöm).
PS: lebuktam: ha túrabeszámolót olvasok itt, már nyitom is a térképet, és nézem, merre jártak a Topictársak :-)
Hétfőn az OKT-17-es szakaszát kezdtem el, Kóspallagtól indulva Nagymarosig jutottam, néhány nagyobb emelkedő feladta a leckét és sok időt vett igénybe, az út végére be is sötétedett, de végül a kéken maradva elmsétáltam Nagymarosig. Naná, hogy a vonat is késett fél órát, volt már majdnem éjfél is, mire hazaértem.
2025. 04. 14. hétfő Korán felkeltem és elkezdtem pakolni a borult ég alatt. A kicsit vizes fű nem igazán zavart, a sátor is csak nedves volt. Hét óra előtt már neki is vágtam az útnak.
A fiatal faültetvényben mentem tovább, és elég sok őzet láttam távolról, de egy sem várta meg az elfogadható közelséget. Kiértem egy országútra, ahol ismét megdöbbenve láttam egy pusztulásra ítélt, még fel sem épült, félkész házat. Ennyire nincs élhetési lehetőség a környéken, vagy ennyi embernek fogy el a pénze az építkezés közben? Érthetetlen volt számomra!
Aztán átérve az országúton új táj fogadott: az eddigi fiatal erdőt rétek váltották fel. Hamarosan egy gyümölcsfás bírtok kezdődött az út mentén, melynek sarkán egy nyúl üldögélt, majd közeledésemre sietve távozott. Különleges hangulata volt ennek a ligetnek, mert a fák virágzó koronája a szem magasságában lévő síktól kezdődött felfelé. Sokáig ballagtam e szépséges bírtok mellett, aztán réteken keresztül hamarosan elértem Tápiószele határát. Komolyabb méretű település ez mint amire elsőre számítottam.
A Tápió folyó hídja előtt találtam rá, egy hangulatos kis téren, a város Néprajzi Házára. Ez a tér, a szélén álló régi kereszttel, a közeli folyóval, s a régi házakkal, igazi hangulati központot alkot. Persze a város valódi centrumát kicsit később, az iskolánál, az üzletsornál értem el. De ekkor már jól is esett megpihenni egy buszmegálló padján, enni egy reggelit. Persze hamarosan gyülekezni kezdtek az utasok, s itt is jócskán meg lettem csodálva.
Jóllakottan, friss lendülettel, hamar kiértem a nyíl egyenes utcán a városszéli vasúti átjáróhoz. Átérve rajta, a házak elmaradásán kívül igazából semmi nem változott, a következő 3 km-en keresztül. Ugyan az a nyíl egyenes, továbbra is aszfaltos út várt rám, (talán egy kicsit rosszabb minőségű).
Félúton jártam, amikor két fiatal jött velem szembe. Magam is meglepődtem, amikor már messziről, udvariasan, előre köszöntöttek. Lám ilyen is van, jólesett figyelmességük! De vajon honnan jöhettek, hisz az egyenes végén egy kis hajlással újabb 1 km ráadás következett. Lehet, hogy ezért edzettebbek erre a fiatalok...?
Végre változott az út jellege, és nemsokára házak közelébe jutottam. Valahol errefelé sikerült lencsevégre kapnom egy kalapáló harkályt, amint egy villanyoszlop segítségével üzent fajtársainak. Krizsán település majorsági házai között értem el a Jászberény felé vezető országutat, ahol pihentem volna a buszmegállóban, de még pad sem volt benne, így rövid lett a pihenés.
Később kevesebb szerencsém volt a fényképezéssel: több őzet is lekéstem, majd a következőt időben exponáltam volna, de véletlen elállítódott a fényképező, s így ez sem sikerült. A végén már nem is bosszankodtam.
Aztán letértem a Z jelzésről, hogy némileg rövidítsek, és elmélyedjek a puszta világában. Erre aztán bőven akadt pusztuló régi tanya! Csak úgy vérzett a szívem értük.
Az egyik különösen vonzónál nem is tudtam ellenállni a kísértésnek, s betértem alaposabban megnézni. Ez még állt, távolról nézve, még akár lakottnak is nézhetnénk, de már nem volt az. Ebédidő lévén, a régi istállóban főztem meg a levesemet, mely védelmet is nyújtott a megélénkülő szél ellen. Hangulatos, érzelmi időutazásos ebéd volt ez!
Folytatva a túrát, egy távoli birkanyájra lettem figyelmes. Egy helyben pihentek, a juhász meg a közelükben aludt a fűben. A kutya tartotta a frontot, felelőssége teljes tudatában figyelt, de nem talált veszélyesnek, így rám se ugatott. Látszott rajta, hogy igen okos jószág!
Aztán meg, egy vágtatva érkező lovas kocsi tűnt fel a távolban, amint hatalmas porfelhőt kavart. Itt is szaladt velük négy kutya, akik persze ügyet sem vetettek rám. Micsoda különbség van a falusi és városi kutyák között...
Hamarosan kereszteztem a 31 sz. főutat, de nem sokat időztem itt. Azon elgondolkoztam, hogy kérjek-e valamelyik tanyán vizet, de mivel volt még elég, nem kértem. Aztán estére egy kicsit kevés lett, de hát ez egy ilyen játék. Aztán elértem a Hajta-patakot, és jobbra fordultam, a tavak (víztározó) felé, de nem sok örömöm volt benn: belépni tilos, fürdeni tilos, mindent is tilos! Látni meg semmit nem lehet. Innen viszont már tényleg pár lépés a Hajtai fakereszt. Van egy pad vele szemben, le is telepedtem enni és pihenni.
Tulajdonképpen idáig terveztem a mai napot, akár le is táborozhattam volna, de valahogy nem akaródzott. Még volt bennem némi erő, s bár most éppen sütögetett a nap, holnapra rossz időt ígértek. Pihenés után neki is vágtam, s elég gyorsan haladtam. Szép volt erre az erdő, később láttam egy nyulat, elég türelmesen megvárta a fényképezést. Aztán pedig fakitermelős területre értem, az is jól elvonta a figyelmemet. Ez már így is maradt a mai napon.
A Katona-kúria felé vezető földútnál elcsodálkoztam, mert én egy aszfaltos utat vártam, de ennek majd holnap lesz jelentősége. Aztán már pikk-pakk fel is értem az Ördögégető geotoronyhoz. A toronyban itt sem volt létra, galambok viszont igen, kaptam is egy kis áldást, ahogy beléptem.
Hamar kerestem egy sátorhelyet egy kidőlt farönk mellett. Régen nem láttam szabadon farönköt (fakitermelés volt…), itt viszont végre igen. A közelben volt egy ferdén álló fa is, az pedig úgy nyikorgott, hogy sokszor azt hittem valami ventilátor. Megfőztem a vacsorámat, jól is laktam vele, de ettől csappant meg a vízkészletem.
Kényelmesen elhelyezkedtem, s nem kellet bíztatni az alvásra, hisz 33 km-t mentem a mai napon. Éjfél körül elkezdett esni az eső, s nem is hagyta abba reggelig.
Most tegyünk egy kivételt a sorba, s nézzük meg a Piros-Zöld saját túrám 3. szakaszát. Azért itt is lesz szó geotoronyról is:
Pest megyei Piros – Tápió menti Zöld
Nagykáta - Jászberény
2025. 04. 13. vasárnap
Nem túl jó időt jósoltak keddre, szerdára, ezért minél hamarabb, már vasárnap hajnalban nekivágtam. Éppen csak kiléptem a kapunkon az utcára, s ez a kép fogadott. A telihold lassan lenyugvóban volt a nyugati égbolton, s a párás levegőben, némi holdudvart képzett magának. Azt gondoltam, akármilyen is lesz az út vége, ezért a képért már megérte.
Keletiből ment a vonatom Nagykátára, s hét óra után pár perccel, már az ottani állomáson álltam.
Bekapcsoltam a GPS-t, s neki is vágtam az útnak. Az első dolog amit megláttam, egy Tápió-menti zöld információs tábla volt. Tavaly ősszel, pont így jártam, csak a másik irányba. Ezek szerint Nagykátán komolyan veszik a turisták tájékoztatását! Köszönet érte!
Hosszan gyalogoltam a városból kivezető úton, amikorra egy kőkeresztnél, végre letérhettem róla. A Kétútköze környéken ballagtam a süppedő, néhol nehezen járható homokban. Békés, nyugodt volt a táj, de már ekkor feltűnt ami egész utamra igaznak bizonyult, hogy sok elhagyott, vagy ami még meglepőbb, félbehagyott ház(rom) van ezen a vidéken.
Aztán elértem egy útkereszteződéshez, ahol már lakottabb környék fogadott. Erdőszőlő házai között gyalogoltam dél-kelet felé, s itt már látszottak új, sőt épülőben lévő házak is. Az egyik oszlopon egy gólyafészek feküdt, s alig volt felismerhető, hogy ez bizony már lakott otthon!
A gondos anya kitartóan kotlott a tojásokon, s mint pár perccel később láthattam, a párja eleséget keresett a közelben. Jó volt látni ezeket a számunkra oly kedves madarakat! Lassan elmaradt a lakott terület, s feltűnt egy dolog: túráimon ritkán találok annyi közkutat, amennyit erre felé találtam. Jóleső, biztonságos érzést kölcsönzött!
Aztán a szép erdei szakasz utáni országúton jobbra fordultam, majd keresztezve a Tápió folyót, súrolva érintettem Tápiószentmártont. Itt a település peremén nincsenek parkok, padok, ezért csak egy elhagyott telken lévő kidobott hűtőszekrényen tudtam tízóraizni. Nem mondom, hogy felemelő volt a hangulata! A végén még a fájó derekam miatti tornát is itt végeztem el. Javul, javul ugyan a derekam, de még messze van a „netovább”-tól…
A település után egy komolyabb, igazi erdő következett. Sajnos, ahogy egyre melegedett az idő, a szél is egyre zavaróbbá vált. Igaz ugyan, hogy a jóslatok szerint délről fújt, de a nyíltabb helyeken kifejezetten kellemetlen volt. Persze, ennek előnye is van, mert a szembe szélben az állatok kevésbé veszik észre a közeledésemet, így több nyulat sikerült is lencsevégre kapni.
Sajnos egy őzikét éppen lekéstem, amint beugrott egy kerítés résén, de így is jó volt meglesni.
Tápiószőlős főutcáján már nagyon jelzett a gyomrom, ezért egy alkalmas buszmegállóban letelepedtem, hogy elkészítsem az ebédemet. Kirámoltam a gázégőt, a szárazlevest, és reméltem, hogy nem jön mostanában busz. Persze amire elkészültem, naná hogy jött, de nem zavartam senkit, csupán kíváncsi tekintetek kereszttűzébe kerültem. Ők csodálkoztak, én jóllaktam, egyébként nem zavartuk egymást, így mindenki boldog volt!
Hosszan sétáltam az elnyúló, hangulatos községben. Szép utcái, rendezett terei, (na meg a teli hasam), vidám hangulatot teremtettek bennem. Az utolsó közkútnál feltöltöttem megcsappant készletemet, majd egy rövid országúti szakaszt követően, befordultam Kláratelep felé. A pálinkafőző épülete után lassan lefagyott arcomról a mosoly: Friss telepítésű erdők mellett vitt az út, s a feltúrt homokban, ha lehet, még nehezebb volt a járás. Igaz adott némi bíztatást, hogy innen már látszott a mai végcél: a geodéziai torony.
Végre befordulhattam az erdőbe, s egy enyhe emelkedővel elértem a torony alját. A frissen növő fű, a rendezett környezet, boldog örömmel töltött el, hamar szívembe zártam a környéket. Gyors adminisztrációt követően, már az éjszakai táborom helyét keresgéltem. Hamar találtam is egy szinte tökéleteset.
Még csak éppen szusszantam egy farönkön, amikor két őz keresztezte volna a leendő tábor helyét. Ijedtem megtorpantak, aztán hátra arc! De az egyiknek „randija” lehetett a túloldalon, mert pár perc múlva ismét jött, s miután látta, hogy erre nem lehet, szépen körbekerülve ment tovább. Fényképezni persze nem tudtam a sok ág miatt, de remélem jól sikerült a randevúja…
Szóval csuda helyem volt! Táborverés után, mivel még messze volt az este, jártam egyet a környéken. Egy komoly farm van a geotoronnyal szembeni faültetvény túloldalán. Azt csodáltam egy ideig, majd kicsit arrébb, egy régi romos ház maradványaira leltem. Komoly épület volt valaha, de hogy mi lehetett, azt nem sikerült kitalálnom.
Aztán kényelmesen megvacsoráztam, elüldögéltem, s pihengettem. Feleségem meg is lepődött, hogy ilyen korán telefonálok a mai napon… Bizony a tél folyamán erősen elpunnyadtam. Mondjuk így is közel 26 km-t mentem ma, nem sok szégyellnivalóm volt. Hét óra körül bebújtam a sátorba s bár azt hittem nem fogok tudni, de hamar elaludtam. Éjszaka még konstatáltam, hogy néha szemetel az eső, de nem túlzottan zavart.
Az OMSZ (Hungaromet)-től kezdve a NEMZETI NÉPEGÉSZSÉGÜGYI ÉS GYÓGYSZERÉSZETI KÖZPONT-ig bezárólag rengeteg helyre írtam már, hogy biztos mindenki lelkiismertesen végzi náluk a dolgukat, de valamelyik adatközlésük nem frissül már pár hete vagy pár napja. Aztán sokszor telefonáltam is. Szinte sosem az volt a reakció, hogy tudjuk, s ez vagy az a gond, hanem az, hogy "tényleg, nem is tudtam róla", meg az, hogy inkább használjam a másik felületet.
Ebből a legnagyobb paradoxon az volt, amikor azt az állítást kaptam, hogy a nem frissülő mért (!!!) napi pollenadatok helyett inkább a napi előrejelzést nézzem, mert az pontosabb. :-)))
Félúton jártam, amikor két fiatal jött velem szembe. Magam is meglepődtem, amikor már messziről, udvariasan, előre köszöntöttek. Lám ilyen is van, jólesett figyelmességük! De vajon honnan jöhettek, hisz az egyenes végén egy kis hajlással újabb 1 km ráadás következett. Lehet, hogy ezért edzettebbek erre a fiatalok...?
