"a bócsai leleteket csak száz évvel később, a VII. század közepe után ásták el"
Peter Stadler
Nuovi argomenti per la datazione della tomba principesca di Bócsa
In: Bóna István: Die Geschichte der Awaren im Lichte der archäologischen Quellen; Spalato, 1987, 465–76. (Settimane di studio del Centro italiano di studi sull'alto medioevo 35.)
Studien zur Archäologie der Slawen in Niederösterreich
Bécs, 1971–74 (Mitteilungen der prähistorischen Kommission der Österreichischen Akademie der Wissenschaften XV–XVI.)
A kötetek lényegi része az Enns és a Bécsi-erdő közötti IX-X. századi grófság sírleleteinek elemzése. Előtte kutatástörténeti áttekintést kapunk, majd a 2. fejezetben a Lajta menti Somorja (Sommerein an der Leitha) leletmentő ásatásairól egy összefoglalót, amely amiatt is érdekes, mert a településtől alig 1 km-re var-khun temetőt tártak fel. A telep és a temető kerámiája összetételben és készítési technikáját tekintve is élesen különbözik egymástól...
In: Falko Daim–Andreas Lippert: Das awarische Gräberfeld von Sommerein am Leithagebirge, Niederösterreich; Osztrák Tudományos Akadémia Kiadója, Bécs, 1984, 171-9. (Studien zur Archäologie der Awaren 1.)
Seriation awarischer Gürtelgarnituren aus Nové Zámky und Želovce
In: Daim–Friesinger szerk.: Die Bayern und ihre Nachbarn II; Osztrák Tudományos Akadémia Kiadója, Bécs, 1985, 127–32. (Veröffentlichungen der Kommission für Frühmittelalterforschung 9.)
Verbreitung und Werkstätten der awarischen Hauptriemenbeschläge mit Greifendarstellung
In: Herwig Friesinger–Falko Daim szerk.: Typen der Ethnogenese unter besonderer Berücksichtigung der Bayern II.; Osztrák Tudományos Akadémia Kiadója, Bécs, 1990
Szentpéteri leletkataszterével és említett tanulmányával kapcsolatban annyit, hogy a szerkesztő-szerző hangsúlyozza, miért is volt kulcsfontosságó Sirmium vára az egykori Pannonia Inferiorban található erődítmények sorában: azért, mert a kaganátus központi területeit és a székhelyet ezekben a korai időkben a Balaton déli partjai mentén kell keresnünk (bár sokan váltig igyekeznek vitatni Zamárdi kiemelkedő politikai helyzetének lehetőségét), a türk fenyegetés miatt ugyanis Baján és utódai itt, a Dunától és a hajdani római limesektől, valamint a Dunántúli-középhegységtől és a Balaton tavától védett térségben érezhették magukat biztonságban, ezért a sirmiumi hídfőállás birtoklása számukra valóban létkérdés volt. Ez lehetett az ok, ami miatt 582-ben a várat elfoglalták.
A vajdasági középkori régészetben az 1960-as évek középső harmadában egy sajátos, és igen szerencsés változás állt be: látványosan háttérbe szorult az ószerb-szemlélet. Az átalakulás indítékai között fellelhetők mind külső, mind pedig belső okok. A nagypolitikában beállt átalakulás tekinthető szakmán kívüli ösztönzésnek. A rendszer második emberének számító Aleksandar Ranković 1966-os bukása a rendvédelmi szervek látványos háttérbe szorulását eredményezte. Ezen időponttól indulhatott meg a nyugati nyitás, a titói Jugoszlávia léte utolsó harmadának a leginkább jellemző folyamata. Az ószerb szemlélet háttérbe szorulása azonban nem az 1960-as évek második felében következett be, hanem ezen évtized elején. Hátterében a szerb régészetben vezető szerephez jutó Jovan Kovačević nézeteinek a módosulása állt. Fiatal kutatóként ő is a niederlei avaroszláv-elmélet híveként lépett fel, és e szemlélet jegyében jelent meg 1960-ban „a délszláv vidékek barbár megszállását” bemutató összefoglalása. Egy olyan munka, amelyre manapság már nem szokás hivatkozni, talán a silány minőségű képanyaga miatt is. Az elkövetkező években Jovan Kovačević nézetei igen nagy átalakuláson estek át. A szemléletváltás első nyomai a zimonyi múzeum 1963-as kiállításának 1962-es keltezésű katalógusában fedezhetők fel. E könyvben két koncepció ütközik egymással. Míg a horvát nemzetiségű Zdenko Vinski még a niederlei szellemben, azaz az avaroszláv koncepció jegyében írta meg a szlavóniai lelőhelyeket ismertető címszavait, Danica Dimitrijević és Jovan Kovačević már egyáltalán nem törekedett a szlávok mindenáron való kimutatására a vajdasági leletanyag tárgyalása során.
Jovan Kovačević szemlélete átalakulásának okai és pontos menete – írott utalások hiányában – nehezen rekonstruálható. Nagy szerepe lehetett e folyamatban a katalógus másik „renitens” szerzőjének Danica Dimitrijevićnek. E kutatónő szerepét nem értékelhetjük pontosan, ha csupán publikációi számát, illetve munkahelyét, a zimonyi múzeumot (sz.: Zemun) vesszük alapul. A korai középkor kutatástörténetét ugyanis e két tényező helyett sokkal inkább az határozta meg, hogy Jovan Kovačević és Danica Dimitrijević 1961-ben közös ásatást vezetett a vojkai avar temetőben. Sőt, az e munkálatokat röviden bemutató ismertetésükben – önleleplező módon – a feltárt lelőhelyet „a II. avar kaganátus korából” származó sírmezőnek titulálták. Magyar szempontból pedig hangsúlyosan kell utalni arra is, hogy Danica Dimitrijević és Jovan Kovačević nemcsak az avar, hanem a honfoglaló magyar temetők kutatását is igyekezett továbbvinni. Ők tárták fel Batajnica – Velika Humka honfoglalás kori sírmezőjét. Egy olyan lelőhelyet tehát, amely e korszak legjelentősebb temetője lehetne a Szerémségben. Pontosabb elemzését azonban igencsak hátráltatja azon körülmény, hogy feltárásáról eddig még csak néhány előzetes közlemény jelent meg.
A két kutató nemcsak terepmunkáiban, hanem késôbbi tanulmányaiban is ezt a
szemléletet érvényesítette. E szellemben dolgozta fel J. Kovač
ević az Avar Kaganátus katonai határvédelmének emlékeit Belgrád környékén. E szellemben jelentetett meg előzetes közlést a Péterréve (sz.: Bačko Petrovo Selo) határában feltárt avar kori sírmezőről. A vázolt szemlélet betetőzéseként született meg két összefoglalás is: így Jovan Kovačević nek az Avar Kaganátusról szóló, 1977-ben megjelentetett monográfiája, illetve a szerb történelemrôl 1981-ben megjelentetett reprezentatív összefoglalás kora középkori fejezete is. E munkában Jovan Kovačević a IX. századra keltezte a Kárpát-medencébe irányuló déli szláv betelepedést, külön kiemelve, hogy – néhány szórvány kivételével – a jelzett időpont előtt csak a Dél-Bánátban számolhatunk e népcsoporttal. Jovan Kovačevićet oly mértékű szakmai nimbusz övezte a szerb régészetben, hogy évtizedeken át senki sem szállt szembe a niederlei avaroszláv koncepció általa kifejtett bírálatával. Ez azonban korántsem jelentett elfogadást! Erről tanúskodik a kishegyesi avar temtőrészlet közleménye. A kibontott sírokat ugyanis 1976-ban az avaroszláv koncepció jegyében elemezte feltárójuk, Petar Pop-Lazic, a belgrádi székhelyű Szerbiai Történeti Múzeum munkatársa. Egy szóval sem utalva arra, hogy e koncepciót a szerb népvándorlás-kutatás legjelentősebb alakja alapos kritikában részesítette.
Így beszéli el az agarenusok Sankt Gallen-i "tetőmászását" az 1060 körül elhunyt Ekkehard Casus Monasterii Sancti Galli c. művében:
"Kettő közülük felmászik a haranglábra abban a hitben, hogy a csúcsán levő kakas aranyból való, és nem lehetne az ily nevű helység istene, csak úgy, ha nemesfémből van öntve. Miközben az egyik erősebben kihajlik, hogy a lándzsájával lefeszítse, a magasból lezuhan az udvarba, és szörnyethal. A másik ezalatt Isten szentélyének a meggyalázására a keleti homlokzat tetejére mászott, és miközben hozzákészülődött, hogy a hasát ott kiürítse, hátrazuhant, és teljesen összetörte magát. Amint később Heribald elbeszélte, amikor e kettőt ajtószárnyak között égették"
A fenti részletből ezúttal három dologra érdemes figyelni. Egyrészt hogy a VI. század közepi vandálokhoz (onogurokhoz) hasonlóan gyűjtötték a nemesfémet. Másfelől hogy nem igazán gyakorolhatták őszintén a keresztyén hitet az "avarszlávok" buzgó dunántúli térítés dacára, ha egyikük még a homlokzatot is szívesen összerondította volna. A harmadik dolog pedig, amire már korábban felhívtuk a figyelmet, hogy a veszélyes nemesfémvadász mutatványra feltehetően szláv katonát vezényeltek a tetőre, és üríteni készülő társa is hihetően szláv volt, máskülönben nem hamvasztották volna őket el.
Az ilyesmi általában akkor szokott bekövetkezni, amikor konkrét adatok felvillantására terelődik a szó.
Addig is, amíg "tudós" barátunk az uralkodók kikeresésével görcsöl, lássunk egy-két érdekes részletet a pollenanalízises vizsgálatokhoz – a Györffyvel készült beszélgetéshez – kapcsolódóan.
... a 720–820 közti időszakban ... A katasztrófa nagyságrendjének megítéléséhez remek analógiaként szolgál az 1862–63. évi magyarországi aszály. Az ekkor 13 hónapon át tartó folyamatos csapadékhiány szántóföldi következményeire nem is térnék ki külön, csupán a víz- és legelőhiányból adódó állatveszteségekre. A Nagykunságon a marha- és juhállomány 80 százaléka, a sertések százaléka, a lovak 44 százaléka hullott el. Kortársi leírások szerint a gyakori száraz porviharok szinte betemették a döglődő juhnyájakat, dombjaikat még 70 év múlva is felismerték. A lakosság jelentős hányada elmenekült, az otthon maradtakat az éhínség mellett skorbut és a fertőzött kútvíz okozta „rohasztó láz” (tífusz) tizedelte. A kutak apadásához és vizük romlásához a talajvíz szintjének süllyedése is hozzájárult. Mindezt csak két év rendkívüli szárazsága váltotta ki, aminek a következő év bővebb csapadéka véget vetett. Ezzel szemben az avar kori aszály közel fél évszázadon át tartott, ráadásul egy jóval fejletlenebb agrárkultúra keretei között ... A főként hússal (juh, marha, ló), tejtermékekkel és gabonaneműekkel táplálkozó avarok a kiszáradt legelőkön és szántókon – állatállományukat is elvesztve – néhány évtized alatt éhínségre jutottak. Hasonló csapás érte a velük együtt élő, alávetett gepida maradékokat is. A körülmények kényszerítő hatására megindult a köznép szétvándorlása, hiszen a síkságokon már csak egy-egy bővebb vizű folyó partvonala tett lehetővé valamiféle redukált, ártéri legeltetést és földművelést, a morotvák halastószerű használata mellett. Ez viszont a korábbi népesség elenyésző, talán 10–15 százalékra becsülhető hányadának nyújthatott igen sovány megélhetést ... A Kárpát-medencében ekkor keletkezett hatalmas etnikai, ill. települési űrt csakis elvándorlással, s így más népekbe való beolvadással lehet magyarázni ... A mostoha természeti tényezők a frank behatolókat sem kímélték: bár komoly harcok nem folytak, mégis meglepően magas emberveszteségekről tudunk, s Einhardt évkönyve szerint a 791-ben Győrig hatoló frank sereg szinte teljes lóállománya odaveszett ... Egy 900 után feljegyzett hiteles hagyományban szó esik az addig ismeretlen, Hungri nevű magyarok eredetéről. Ebben – többek között – felvetődik, hogy a nép neve a német Hunger (éhség) szóból is levezethető. Néhány sorát idézném és értelmezném: „Hallottam öregektől, hogy valaha iszonyú éhínség szakadt egész Pannóniára, Isztriára, Illíriára, valamint a szomszéd népekre.” Ez az antik nevekkel jelölt terület pontosan ráillik a néhány évtizede megszűnt Avar Birodalomra, így okkal gyanítható, hogy a szöveg a 8. századi avar katasztrófa emlékét őrizte meg. Eszerint „mikor a köznép már seregesen pusztult, a tartományok főurai határozattal rendelték el, hogy minden házat számláljanak meg, és az urak minden házból csak annyi embert tartsanak vissza, amennyit az éhhaláltól megmenthetőnek látnak, a többieket, minden nemű és korú számtalan sokaságot kiutasították és elűzték puszta vidékekre és az ismeretlen végtelenségbe, akik vezették őket, halálra szánták magukat, bárki közülük vissza akart volna térni” ... A menekülők útja elsősorban a nyugati „Avaria” (a mai Alsó-Ausztria és Délnyugat-Pannónia) felé vezetett, amint ezt a nyugati részek urának, a tudunnak, majd a bolgár támadások után magának a kagánnak az odaköltözése, megkeresztelkedése és frank vazallussá válása is jelzi. Az aszálytól védettebb területen az avar élet még egy darabig kimutatható, de 900 tájára a bajor–karantán Pannónia is nagyrészt elnéptelenedett, főként a morva és magyar betörések hatására. Hasonló behódolással a bolgárok felé is számolhatunk. A szétvándorlás iránya dél felé az Adriáig terjedő „Szlavónia”, ill. Horvátország volt. Az idejött és a tenger melléki horvátok által megtámadott avarokról több forrás szól.
Tömeges lehetett a menekülés az Avar Birodalomnak a szlávok által lakott peremvidékeire. Az ide menekülők a hegylábi bükk- és tölgyerdők mellé húzódva sertéseiket makkon tarthatták, az irtásokon karcoló ekéikkel rozsot termeszthettek, méhészkedhettek és halászhattak: a szlávok életmódját átvéve. A túróci Blatnicán avar–szláv jellegű tárgyakkal eltemetett előkelő talán egy ilyen keverék közösség vezetője lehetett. Az együttélés hosszú távon az avarok teljes elszlávosodásával végződött, de hasonló sors jutott az avar főség alatt tovább élt germán gepidáknak is: csak ezzel magyarázható, hogy „teut” nevük – tót alakban – a szlavónokra származott át. Valószínű, hogy a menekülők egyes csoportjai – kelet felé haladva – azért a Dnyeszter tájáig eljutottak. Az orosz évkönyvekben, 250 évvel később feljegyzett hagyomány szerint, dulebek közt élő avarokról esik említés. Kegyetlenségüket és nyomorukat egyaránt érzékeltetve írják róluk, hogy lovak vagy ökrök helyett asszonyokat fogtak járomba. Így ürült ki oly mértékben a Nagy- és Kisalföld, hogy e területek 900-ban már lakatlan vidékek, a „pannonok és avarok pusztái” a forrásokban, s ennek ténye az angolszászoktól a perzsákig ismert volt. Helyben maradó népességgel azért számolhatunk.
De administrando Imperio c. művének 30–31. fejezetében Bíborbanszületett Konstantin császár a Balkánra települt horvátok történetét tekinti át. Beszámol honfoglalásukról, vagyis arról, hogyan szerezték meg országukat az avaroktól, akik korábban urai voltak a Dunától az Adriáig eső területeknek is. Nos, a 30. fejezetben a császár egyebek mellett a következőket írja: "Pár évig harcoltak egymással, majd a horvátok bizonyultak erősebbnek: az avarok egy részét megölték, a többieket pedig meghódolásra kényszerítették. Ettől fogva ez a terület a horvátok hatalmába került, ám máig vannak Horvátországban az avarok közül valók, s ezek avar mivolta felismerhető."
Theothmar salzburgi érsek – valószínűleg 900 júliusában írott – levele IV. Benedek pápához:
"...általatok küldetve jött három püspök, nevezetesen János érsek, Benedek és Dániel püspök a szlávok földjére, akiket morváknak neveznek, amely terület lakosaival együtt királyainknak, népünknek és nekünk vettetett alá mind a keresztény vallás gyakorlása, mind a világi adózás tekintetében, mivel először mi tanítottuk őket, és váltak pogányokból keresztényekké ... grófjaink is, akik e terület határvidékén éltek, folytattak ott világi törvénykezést, s amit ki kellett igazítaniuk, kiigazították, adókat szedtek be ... Amikor azonban e szlávoknak lehetőségük nyílott ... megtagadták a kötelező adó fizetését király urainknak és azok hercegeinek, és háborús ellenállásba fogtak, és népünket támadni kezdték; viszály támadt köztük ... [a mieink] fegyverrel megvédték magukat tőlük, és leigázták őket ... Amivel bennünket az említett szlávok vádoltak, hogy a hungarusokkal megsértettük a keresztény hitet, kutyára vagy farkasra és más felette gyalázatos és pogány dologra tettünk esküt és kötöttünk békét, és pénzt adtunk nekik, hogy Itáliába betörjenek – ha színetek előtt folyna köztünk a tárgyalás az elétek terjesztett ügyünkről, úgy Isten színe előtt ... – az ő hamisságuk bebizonyosodnék, és a mi ártatlanságunk beigazolódnék. Mivel pedig tőlünk távol lévő keresztényeinket állandóan fenyegették, és szerfeletti üldöztetéssel gyötörték, értéktelen pénzt ajándékoztunk nekik, és csak lenvászonból készült ruháinkat, hogy vadságukat valamelyest lecsillapítsuk, s hogy üldöztetésüktől nyugalmat nyerhessünk ... azt a bűnt, amit mi tévedésből és egyetlen alkalommal elkövettünk, ők maguk sok éven át folyamatosan elkövették. Ők maguk fogadták be a hungarusok nem csekély tömegét, és azok szokása szerint saját álkeresztényeik fejét teljesen kopaszra nyírták, és a mi keresztényeinkre őket rászabadították, s ők maguk is odajöttek, és egyeseket fogságba hurcoltak, másokat megöltek, megint másokat börtönök mélyén éhséggel és szomjúsággal veszejtettek el, számtalan embert pedig számkivetésbe küldtek, és nemes férfiakat és tisztes asszonyokat szolgaságba kényszerítettek; Isten templomait felgyújtották, és minden épületet elpusztítottak, hogyegész Pannóniában, legnagyobb tartományunkban egyetlen templom sem található, amint azt az általatok rendelt püspökök is – ha be akarnák vallani – elbeszélhetik, hány napon át mentek, s az egész területet elhagyatottnak látták. Amikor pedig tudomásunkra jutott, hogy a magyarok betörtek Itáliába, igen kívántunk ugyanezek szlávokkal békét kötni"
Hál' istennek sokan olvassák ezt a netes fórumot :)
"Utoljára pedig álljon itt egy netes történelem István királyról, amit egy az egyben az Index fórumáról vágok ide (ha ez gond, ki lehet törölni). Itt, aki nem ismerné, ki lehet keresni az egyes "szereplők" valódi jellegét: A hunogur (hun-avar) kapkan legyőzése 997-ben"
Peter Stadler
