Budai Ézsaiás: "Scylices Curopalata János nevű görög histórikus ... a 948. esztendőről azt mondja, hogy a magyaroknak Bolosudes nevű vezére Constantzinápolyba menvén, ott a keresztyén vallásra tért ... Bolosudes nem egyéb annál, akit Anonymus Bulsunak, Constantinus Porphyrogeneta Bultzonak, Thurótzi pedig Bulchusnak hív, és aki a Temesvári Bánátot bírta."
Magyarország históriája a mohátsi veszedelemig I.; Trattner–Károlyi, Pest, 1833, 84.
Konstantin: "Tudnivaló, hogy Bulcsú, a karkhasz Kalinak, a karkhasznak a fia, és hogy a Kali tulajdonnév, a karkhasz méltóság, valamint a jila is"
A karkhasz, illetve Horca uralkodói cím emlékét őrizheti Harkány fürdőváros neve a Villányi-hegység lábánál, Pécstől 25 km-nyire délre, valamint Harka településé a Fertő-tó délnyugati partjainál...
VI, 8, 1 kk.: "Még ömlött a szó a hadvezér ajkáról, még Themisztoklész módjára attikai ékesszólását is csillogtatta római nyelven, s már felcsattant a tömeg tapsa, az ellenséges érzület jóindulatba ment át, a gáncsoskodás dlicséretbe, a gúnyolódás egyetértésbe; így minden egyszerre megfordult és átalakult. Mert a nyelv ereje képes uralkodni a természeten, törvényt szabni a végzetnek, más irányba terelni a lélek indulatait, változtatni a szerencse fordulatain, mindent átformálni, alakítani és megdolgozni a meggyőzés eszközével. Miután beszédével Prizkosz úrrá lett a lelkeken, útnak indította a császárhoz a harci fáradozások gyümölcsét; háromezer katonát küldött a hadizsákmány kíséretéül, s ezek éléare Tatimert állftotta. Tatimer megkezdte a menetelést Bizánc felé. A hatodik napon szlávokba ütközött, s így váratlan veszedelembe került. Délidőben feloldódva s gondtalanul táborozott, a lovak a füvet legelték; ekkor támadt rá a barbár sereg. Midőn lárma hangzott fel, és a rómaiak ott álltak lovak nélkül, Tatimer kevesedmagával előrerohant, s a barbárok közelébe kerülve már-már szörnyű pusztulás áldozatául esett. Nem lévén ugyanis képes a frontális összecsapás nyomását elviselni, megfordult, futni kezdett, és ha halálos találatok nem is érték, csak nagy nehezen szabadult ki a veszedelemből. A római gyalogosok termettek ott, és mentették meg Tatimert, majd folytatták a kézitusát a szlávok ellen. Erőteljes harc következett, s ebben a rómaiak fölébe kerekedtek a szlávoknak; nagy vérontást vittek véghez, ötven barbárt élve fogtak el, s így tértek meg erődített táborukhoz. Ezzel megmentették a római zsákmányt a szlávoktól. Tatimer sebeiből valamelyest felgyógyult testtel érkezett Bizáncba, és figyelemreméltó zsákmányt hozott magával. A császár örvendezett a történteken, a város legnagyobb istenházában egész éjszaka ájtatoskodott, aztán a néppel együtt könyörgő imákat mondott, s kérte az istenséget, hogy még jelesebb diadalokat adjon. Priszkosz, a fővezér pedig a férfiaknak parancsot adott, hogy felderítés céljából siessenek előre. Eljött a második nap, és a terepen nem észlelt ellenséget. Utasította tehát Alexandroszt, hogy hajnalban hajtsa végre az átvonulást a Hélibakiasz folyón túli területe. Alexandrosz a szomszédos folyón átúsztatva szlávokkal találkozott. Amint a barbárok az ellenség látványát megpillantották, a közeli mocsarakba és a barbár földi erdőségbe menekültek el. A rómaiak ezek elfogásába kezdtek. Amint azonban a mocsárral kerültek szembe, alig leküzdhető bajba keveredtek. Az egész csapat ott is veszett volna, ha Alexanrosz gyorsan ki nem vezeti a rómaiakat a lápból. Alexandrosz, a csapatparancsnok a területet körülkerítve megpróbálta az ott levőket tűz martalékául adni. Ám a láng a nedves természeti környezetben pislákolva erejét vesztette, s ígya Alexandrosz próbálkozása nem járt dicsőséges eredménnyel. Volt azonban a barbárok közt egy gepida férfi, aki régen a keresztények felekezetéhez tartozott. Ez átszökve a rómaiakhoz, megmutatja nekik az országba vivő utat. A rómaiak a bevezető utak uraivá válván, barbárokat kerítenek hatalmukba. Alexandrosz szigorú vizsgálatot tartva igyekezett megtudni, hogy a foglyok honnan származnak. A barbárok azonban őrültségbe esve, a halálos fenyegetéseket szinte örömmel üdvözölték, mintha nem is saját testükön szenvednék a korbácsütések fájdalmait."
Theophülaktosz Szimokatta (VI, 7, 1 kk.): "Miután a fővezér hajókat ácsoltatott, a tizenkettedik napon átkelt a folyón. Hallotta ugyanis, hogy Ardagasztosz szlávok tömegeit vezényelte ki, hogy hazájuktól távol zsákmányoljanak. Éjfélkor indult meg a támadás. Ardagasztosz búcsút mondott az álomnak,a zűrzavaros lárma erősödése magához térftette az alvásból, nyergeletlen kancára pattant, és elmenekült. Ám rómaiakba ütközött a barbár, s lováról leszállva vette fel a közelharcot. Persze nem bírt az ellenfél lendületes rohamával, s így meneküléshez fogott egy nehezen járható terepszakaszon keresztül. Minthogy az itteni mozgáshoz természete hozzászokott, sikerült is Ardagasztosznak egérutat nyernie. Azután azonban balszerencse is érte, mikor egy óriási fa csonkjába ütközött a barbár. Emiatt üldözőinek óhajtott vadászzsákmányává lett volna, ha nem menti meg a folyó, amelyen sikerült átúsznia, s így kikerülte a fenyegető veszélyt. A rómaiak szlávok tömegeit hányták kardélre, az Ardagasztosz-féle területet végigdúlták, s az élve fogságba esetteket fabéklyóba verve Bizáncba küldötték. Ekkor azonban Priszkosz a haderők zavargásának okozójává vált. Azon kezdte, hogy a zsákmány első részét szállítsák a császárnak, a második részét az uralkodó nagyobbik fiának, aztán a többi császári leszármazottaknak is jusson részesedés; persze a császári család gyermekáldásának bősége miatt ez a nyereség elszállítását jelentette. Miután a római sereg sérelmesnek érezte az ellenségtől elvett javak ilyetén eltűnését, az önkényes erőszak szelleme jelentkezett, és zavargás lett úrrá. A fővezért megijesztette, ami most történt, megbánta, amit előzőleg tett, elejtette szándékát, módosftotta álláspontját, s új felfogását részesítette előnyben. Hajnalhasadtára magához hivatta a haderő parancsnokait, és a hangulat megfordítására szánt szavakkal sikerült meggyőznie őket, hogy valójában semmi méltánytalanság sem történt az előző napon. Miután az elhangzott szavak meggyőző erejének a hatása alatt a csapatparancsnokok egyhangúan egyetértésüket nyilvánították, a katonák is tömegestül a fővezérhez gyűltek, aki a rómaiak előtt anyanyelvükön a következő beszédbe fogott: »Férfiak, barátok, bajtársak, szövetségesek, akik kiválóan viselkedtek a harcban, de meggondolatlanul, mikor zavarogtok! Ha fületek nyitva, és szívetek jóindulatú, akkor elkezdhetem figyelmeztető beszédemet. Talán egy kis kellemetlen érzést is keltenek majd szavaim, mert magatartásotok visszásságait hivatottak kijavítani. Ám a parancsnoknak erénye, ha nem riasztja el a szókimondástól a félelem, hogy ezzel népszerűségét veszélyezteti. Miért fogtatok össze ellenem tegnap és három napja, miért vetemedtetek rendkívül oktalan módon, hogy úgy mondjam, engedetlenségre? Állítólag azzal okoztam bántalmat, hogy benneteket megrövidítve küldtem hadizsákmányt a császárnak. Azon bosszankodtatok, hogy diadalaitokról világos bizonyítékok vallanak. Mindenki megharagszik hadvezérére, mert az az államnak, a császárnak és a népnek hősiességtek és győzelmeitek gyümölcséből részt juttat. Ugyan kik tesznek tanúságot hőstetteitekről? Ki látja harci fáradalmaitokat? Hogyan állítsunk emléktáblát hírneveteknek? Miként, hol, mikor, kiknek hirdessük hősiességeteket? Mert ha egyedül ti magatok lesztek tanúsítói mindannak, amit harcban szereztetek, háborús fáradalmaitokat nem fogják elhinni, hadi szerencsétek hírét nem fogadják el igaznak, győzelmeitek puszta szóbeszédnek tűnnek, elbeszéléseitek dicsekvése mögött nem áll majd szilárd fedezet; hiszen a szó üres önmagában, és meggyőző ereje így nem állhat vitán felül. Ti, akik a filozófus nyugalmával néztetek szembe a halállal, akik készek voltatok bármit tűrni és tenni, éppen a zsákmányéhségen ne tudnátok úrrá lenni, hogy a népszerűség jusson osztályrészetekül? Nem azért szerzitek-e a hadizsákmányt, hogy hosszú-hosszú ideig emlegethessétek, minő taps ünnepelt? Miért rabja lelketek a kapzsi anyagiasságnak, mikor igazi vágyatok az ellenséget rabságba hurcolni és akár életetek kockáztatása árán is dicső diadalt aratni? A gazdagodás szenvedélye nem lehet a hírnév alapja, s a pénzéhség nem segítheti elő a dicsőség megszerzésének nemes vágyát. A kettő közül ez utóbbiról mondjatok le, vagy pedig tartsátok magatokat rendületlenül a katonaélet törvényeihez.«"
"Mint látható, Drizipera, Perinthosz és Tzurullon a Hosszú Falak mentén feküdt, illetőleg az azt védelmező erősségek közé tartozott. Feltételezhető tehát, hogy a var-khunok már 592-ben, sőt talán már nyolc évvel korábban a császárváros ostromára készültek; legalábbis a kagán a görögöket a Hosszú Falak lerombolásával ijesztgette már 584-ben."
Theophülaktosz Szimokattész beszéli el, hogy a perzsa háború befejezése után a császár válaszlépésre készülődött, s 593-ban felvonult a var-khunok hatalmi szférájába tartozó szlávok ellen (VI, 6, 2–10 és 11, 1–21; VII, 1, 1):
"Tavasz kezdetén a császár a Dunához küldte a fővezért. Célja volt, hogy a folyón való átkelésben megakadályozott szláv törzsek szándékuk ellenére is kénytelenek legyenek békét hagyni Trákiának. A császár azt mondotta Priszkosznak, a barbárok nem maradnak nyugton, ha a római sereg a leghatékonyabban nem áll őrt aDunánál. Priszkosz a lovas haderő gyeplőjét fogta kézbe, míga gyalogság tömegének a vezetésére Gentzónt rendelte ki a császár. Tavasz kézepén Hérakleia környékén gyülekezett a római hadsereg. A hetedik napon afővezér parancsot adott a táborbontásra és az útnak indulásra. Egyben szemlét tartott a szövetséges seregnél, felülvizsgálta a haderők létszámát, és megejtette a rendszeresen esedékes zsoldkiosztást. Aztán felkerekedett innen, s négy nap minidig újabb táborba szállva megérkezett Driziperához. Ezen a helyen 15 napig tartózkodott. Majd 20 nap alatt Dorosztolon városához érkezett táborával. A kagán hallomásból értesült a római sereg felvonulásáról, s emiatt követeket küldött Priszkoszhoz. Mikor a követek megérkeztek Priszkoszhoz, a küldöttség részérőlKokh – az egyik barbár – ilyen szavakba kezdett: »Az istenekre, mi ez? Akikhez az istenfélelem illik, azoknak most éppen az istenfélelem semmibe vevése jut eszükbe. A római fél megszegte a békét, aszerződéskötés ősi törvényét megszentségtelenítette, a baráti megegyezéseket érvénytelenítette, oda a hűség tiszteletben tartása, vége a két fél közötti eskü hitelének. Háborús látvány tárul a Duna szeme elé: erődített tábor, és az a Priszkosz áll fegyverben, aki röviddel előbb még az avarok éa a rómaiak közt létrejött béke lelkes szószólójavolt. Igazságtalanságot követsz el, ó császár, amikor lopva háborút kezdesz. Ez a kezdeményezés méltatlan a császárhoz, ez a magatartás nem illik szuverén uralkodóhoz, a szándék rablóra vall, a nép csak átkozhatja e tettet. Vagy tedd le az uralkodói koszorú fejékét, vagy őrizkedj hatalmad becsületes hírét elveszíteni. Ti tanítottátok politikai hitványságokra a barbárokat. Mi sohasem ismertük volna meg a szerződésszegést, ha ti nem lettetek volna tanítóink a hazudozásban; hiszen benneteket a háború sohasem hagyott nyugodni, s a béke sem láthatott úgy, hogy valóban beszüntettétek volna a harcot. Igazságtalan vagy, amidőn háborút viselsz, de sérelmet okozol akkor is, amidőn békeszerződet kötsz. Mikor lehet végre elhinni, hogy a valóban nyugalmas békére vágyol? Legalább a minap tanúsított jóindulatunk keltene tiszteletet benned, ó fővezér. Azért kíméltünk benneteket, hogy barátaink legyetek, ne pedig ellenségeink. Ó az a jóindulat, amely a végén bajt és vészt hoz reánk! Akik nekünk megmenekülésüket köszönhetik, most éppen ellenkezővel fizetnek. Az istenek a mi oldalunkon állnak a harcba, hiszen az eskütartás erősségét fenyegeti veszély, a rossz ügy készül elnyomni a jót, a fondorlat leplezetlenül merészel fellépni, a hazugság tör vezérszerepre, és nyíltan a gőgös gonoszság áll csatasorba. Ha te, fővezér, elrestellve magad, változtatsz szándékodon, akkor szégyenkezésnél több bűnhődés nem ér. Máskülönben súlyos csapásokkal járó megtorlás józanít majd ki, és kényszerít megbánásra.« Így ért véget a szónoklat, és a haderő nagyon neheztelt a beszéd hangneme miatt. Ám Priszkosz elnézést tanúsított a vakmerőséggel, megbocsátást a barbár szónoklással szemben. A kihívó hangvételt nem viszonozta hasonlóval. Annyit mondott, hogy a szlávok ellen indult meg a háború, mert az avarokkal kötött szerződés és a béke nem jelentett egyet a geta földi háború abbahagyásával."
A tudun was a governor resident in a town or other settlement in Ancient Bulgarian/Avar/Gokturk empires, particularly those of the Bulgars and the Khazars.
A tolnai Koppány és Tormás helynevek szomszédsága, továbbá a két Szörényé Tormás-telke és Koppány mellett az ormánsági Fekete-víz felső szakaszánál s torkolatánál arra is utalhat, hogy Termatzunak valamiféle érdekeltsége volt ezeken a délnyugati területeken. Talán nem véletlenül utazott Bulcsú oldalán Bizáncba... Az Árpádok ekkoriban már erőteljesen kacsingathattak a déli és nyugati varkhonita területek felé... Vö. még a Bács melletti Szerénd és aFekete-Körös átkelőjénél fekvő Zerind helynevekkel.
Nyirád nevének eredetére kétféle magyarázatot ismerünk. A hivatalos szerint: a magyar nyír, nyírfa származéka. A köztudatban is ez a magyarázat él. Más véleményen van Zala megye legjobb ismerője, a megye történetének megírója, dr. Holub József, aki azt írja, hogy a falu nevében egyik honfoglaló magyar törzs, a Nyír törzs neve él, akiknek ősi szálláshelye lehetett a mai róluk elnevezett Nyirád falu és vidéke.
A helység neve 1272-ben Nerrad, 1531-ben Nyrrad, 1557-ben Nyrad, formában említődik.
Vályinál: "NYIRAD. Magyar falu Szala Várm. földes Ura a’ Veszprémi Püspökség, lakosai katolikusok, fekszik Sümeghez másfél mértföldnyire, határja termékeny, fuvarozással is keresnek pénzt, fája, legelője elég, vagyonnyaiknak el adásokra is van módgyok."
Kézai szerint Bulcsú a Balaton körül, Cupan atyja, Cund viszont a Nyrnél (prope Nyr) telepedett meg... Vajon a Nyírségre vonatkozik-e az utóbbi leírás?
Vásáry mondatát azért nem idéztük végig, mert úgy folytatódik, hogy az említett var-khun uralkodók megtérése után "az avar hatalom végleg megszűnt a Kárpát-medencében, s 896-ig, a magyar honfoglalásig hatalmi hiátus jött létre". Ezzel pedig már nem tudunk egyetérteni. Hogy mi történhetett itt a IX. század utolsó negyedétől a Lech-mezei csatavesztésig tartó bő háromnegyed évszázad során, azt csak találgatni tudjuk... mindenesetre egy Bulcsú nevű parthus karkhasz zaklatja ekkoriban a nyugati államokat, olyan sikerrel, hogy a X. század közepére összekovácsolódik ellene a "nemzetközi összefogás"...
P. mester szerint a tudun is felesküdött Álmos vezér hűségére: „supradicti uiri pro Almo duce more paganismo fusis propriis sanguinibus in unum uas ratum fecerunt iuramentum … Primus status iuramenti sic fuit: ut quamdiu uita duraret, tam ipsis, quam etiam posteris suis semper ducem haberent de progenie Almi ducis … VII-us Tuhutum pater Horca” (másutt: Tuhtum pater Horca)
= „a fent említett férfiak mindegyike Álmos vezérért – pogány szokás szerint – saját vérét egy edénybe csorgatta … Az eskü első szakasza így hangzott: Hogy ameddig csak az ő életük, sőt az utódaiké is tart, mindig Álmos vezér ivadékából lesz a vezérük … a hetedik Tétény, Horka apja”
Vásáry István Tuhtumról, a Tetun (Thethen vagy Thethun) nemzetség őséről és Cupanról: „Egyes avar vezetők hiába vették fel a keresztséget a frankoktól (796-ban az avar tudun, egy magas tisztség viselője, majd 805-ben a kapkan, aki a Theoderik nevet kapta)”
Emlékeztetőül Tours-i Gergelytől (IV, 29): „rex Chunorum … vocabatur …Gaganus. Omnes enim reges gentis illius hoc appellantur nomine” (Annales qui dicuntur Einhardi, a 782. évnél: „Gaganus et Jugurrus, principes Hunnorum”)
Trogus Pompeius: „... Parthi ... omnes ... reges suos arsacis nomine nuncupent” (XLI, 5, 6). „Tertius Parthis rex Priapatius fuit, sed et ipse arsaces dictus. Nam sicut supra dictum est, omnes reges suos hoc nomine, sicuti Romani Caesares Augustosque, cognominavere” (XLI, 5, 8).
A kérdés csak az, mit hiszünk el egy, az Árpádok kenyerén élő exjegyzőnek...
A Képes Krónika máskülönben egyformán duxnak címezi a kapkan és Waic édesapját, a pannonhalmi alapítólevélből pedig a konfliktus idejére úgy emlékezik vissza István, hogy "az egyik megye, a somogyi el akart űzni atyám székéből".
Teljes joggal jegyezhette meg ezért Kristó, hogy "a megye szó természetesen nem 997-re, hanem az oklevél írásának vagy bővítésének idejére érvényes". Bár anyanyelvünk makacssága amúgy se nagyon hagy kétséget a hajdani politikai különállás felől...
