"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
„Kívánok Neked mosolyokat, amikor bánatos vagy. Szivárványt, hogy a felhőkben járhass. Nevetést, ami ajkadat simogatja. Gyengéd ölelést, amikor a lelked elhagyatott. Barátokat, akik felvidítanak. Szépséget szemeid sokat lássanak. Önbizalmat, ha kétségek gyötörnek. Hitet, melyben teljes az élet. Bátorságot, hogy megismerd magad. Türelmet, hogy a világot elfogadd. És szeretetet, hogy megoszthasd!”
Mindent elviszek, és mindent itt hagyok Sohasem voltam, és sohasem vagyok Te álmodj engem, álmodj tovább Soha nem veszíthetsz el Ne várd a választ, mert semmi sincs közel Aki ma itt van, még semmit nem felel Egyszer ellenem fordul majd a szél Elmúlik a nyár, és velem marad a tél Képzeld el, tudom, nem nehéz Képzeld el, hogy nincs határ Távol lehetsz és mégis közel Így marad mindörökre már
Hiányod mindenhova követ, Beszélek hozzá, de nem felel, Megérinteném, de nincs neki Teste, így szája sincs, hogy Megcsókolhatnám, mégis Mindig itt érzem a közelemben, Ott van a gondolataim mögött, Nem akar elszakadni tőlem, Nem hagyja, hogy végképp Egyedül maradjak, hűséges Hozzám, kitart mellettem, Amíg csal élek
Lásd, nagyon is érzem, hogy illan az élet, Búcsúzni készülök. Napjaim oly futók. Mily hamar itt van az utolsó ének! Mily hamar itt van utolszor a csók!
Még váró és félő remegésem Erővel csügg ifjú ajakadon! - Te adod az utolsó csókot nékem, És utolsó rózsámat neked adom.
A csodakelyhet utolszor te nyújtod át, Ifjúságod borával töltöd poharamat; Igy köszöntöd reám az élet búcsuját; - Lement napom utolsó fény-káprázata vagy!
Utolsó csillagom áll most az égen. - Nézd, lábaid elé borulva kérlek; Ne vond el szívedet még, üdvösségem! Te vagy az utolsó boldogság; - érezd!
Hagyd, hogy még egyszer keblemen át Borzongjon e játék; gyönyör, fájdalom! Mielőtt meglátom a nagy éjszakát, És beléhull csillagom.
A sziget Volt egyszer nagyon régen egy sziget, ahol emberi érzések éltek: a Vidámság, a Bánat, a Tudás és még sok más, így a Szeretet is. Egy napon AZ érzések tudomására jutott, hogy A sziget süllyed. Ezért valamennyien előkészítették hajóikat és elhagyták a szigetet. Egyedül a Szeretet akart AZ utolsó Pillanatig maradni. Mielőtt a sziget elsüllyedt, a Szeretet segítségért imádkozott A Gazdagság egy luxushajón úszott el A szeretet mellett. Ő megkérdezte:
- Gazdagság, el tudnál vinni magaddal? - Nem, nem tudlak! A hajómon sok aranyat, ezüstöt viszek, ITT Nincs már hely számodra!
Így hát megkérdezte a Szeretet a Büszkeséget, aki egy csodaszép hajóval közeledett:
- Büszkeség, kérlek! El tudnál engem is vinni? - Nem Szeretet, nem tudlak elvinni! - válaszolt a Büszkeség, - ITT minden tökéletes, és Te esetleg árthatnál a hajómnak!
Hát, a Szeretet megkérdezte a Bánatot is, aki éppen előtte hajózott el:
- Bánat, kérlek, vigyél el magaddal! - Oh, Szeretet! - mondta a Bánat. - Én olyan szomorú vagyok hogy egyedül kell maradnom a hajómon!
A Vidámság is elhúzott a Szeretet mellett, de olyan elégedett és boldog volt, hogy meg se hallotta a szeretet kérését. Hirtelen megszólalt egy hang:
- Gyere Szeretet, én elviszlek téged!
Aki megszólalt, egy öregember volt. Szeretet olyan hálás Volt és olyan boldog, hogy elfelejtette megkérdezni AZ öreg nevét. Amikor földet értek, AZ öreg elment. A Szeretet úgy érezte, sokkal tartozik neki, ezért megkérdezte a Tudást:
- Tudás, meg tudod mondani, ki segített nekem? - Az IDŐ volt - mondta a Tudás. - Az IDŐ? - kérdezte a Szeretet. Miért segített rajtam AZ IDŐ?
A Tudás válaszolt:
- Mert Csak AZ IDŐ érti meg, hogy milyen fontos AZ életben A SZERETET!
A Föld vagyok én, a Végtelen, az Óceán, a szárnyaló Értelem. Kezem a csillagokba ér, s nem teszek semmit mindezért. Az Ég, a Szél, a Fény vagyok. Én vagyok Istened, s angyalod. Én vagyok benned minden őserő, vágy, szerelem, mindent elnyelő akarat, csodák, minden alkotás, bosszú, gonoszság, és megalkuvás. Minden viruló parány önvaló, a múltnak árnya, s jövőbe szárnyaló. Jelenek szerelme, teremtő ölelés, herék tüze, életnedv, öled és fogant gyümölcse, színes lepkeszárny, libbenő szellő és gonosz árny. Viharnak villáma én vagyok, Apám a Nap és anyám a csillagok. Úgy lettek egy, hogy minden ér, patak, folyó és minden vad folyam már régen én voltam, én, magam. Én vagyok te és te vagy én. Mi vagyunk Krisztus az Olajfák hegyén. Öröklét vagyunk és sosem pusztulás, időknek tükre s irdatlan szárnyalás. Bennünk vibrál múltnak rezdülése, mi vagyunk asszonyunk ölelése. És mi vagyunk minden rút is, a szép, lépteink vezető út is. Mi vagyunk állatok, fák, ti vagy én, Anyagkáprázat az idők tengerén. A Föld vagyok én, mi eltakar, cigány vagyok, zsidó és magyar. Palesztin vagyok, s elűzött indián, kurd, afgán, néger vagy ausztrálián. Kis kínai vagyok minden tank előtt, én vagyok az is, kit törvényed lelőtt. Hit vagyok szívedben és éledő remény, szeretet, örömtánc, és zengő költemény. Aszály után az első csepp eső. Madárfióka, a kezedben verdeső. Jézusnak teste, a szádban a kenyér. Szeretet nélkül az életed, mit ér? Én voltam veled minden vad csatán. Kit dicsérsz helyettem lelki sarlatán? Érett gyümölcsnek íze én vagyok, végső bajodban reményt én adok. Szeresd kedvesed és az ölelést, gyönyör és minden pezsdülés hozzám zengi az élet himnuszát. Hisz én csináltam énalkotta szád. Belőlem, bennem, rajtam, általam mindenben Isten, Allah, Bráhma van. Hiába miriád és százezernyi nép, a perc olyan, mint a milliónyi év. Én vagyok bölcsőd és a sírodon a rög, egyek vagyunk s bennünk a lét örök. Szülőid ölére én alkottalak, léted kezdetén, csupa tiszta lap. Megéled, alkotod, gyűröd, mocskolod. Kétkedsz, vagy a hit vezet, ott te hallgatsz és te ítélsz magadról újabb életet. A Szeretet vezessen fiam! Ég veled!
Lépteidet hallom éppen Rád hulló csillagfényben szép téli éjszaka volt, szíved oly lágyan dalolt, bár hallanám hangodat, olyan lágyan szól: Adagio!
Úgy várlak minden éjjel, mint nyugalmát váró lélek, Bús felhők éneke száll, búcsúznak,mennek tovább. Száz gondolat járja át a végtelent Adagio!
Félelmek nélkül élek én, Veled úgy elszöknék, ahol majd új állomás vár. Legyen fény az a szó, ami felénk hajol, ami kettőnkről szól!
Őszintén várlak téged, mint létezést a végzet Bár itt lennél,s elvinnél, és kettőnkért léteznél! Álmunkban már megtörtént, Veled élhetnék, veled ébrednék,ha megtennéd!
Úgy várok rád minden éjjel ooohhhh Mint Hold az égi létest Még egyetlen érintést adj még nekem! Add még nekem szerelmedet, Adagio!
Ma nagyon sokan, egy üzenetre várnak, Akik, szeretnek, csak egy szóra vágynak. A szó a szerelem, mi oly szép, ha igaz, S kimondva az embernek, a lelki vigasz..
Akik csalódtak és ma nem köszöntenek, Azokhoz szól, most ez a szívbéli üzenet. Ha borúsnak látod is néha, a felhős eget, A felhő elszáll, a nap kisüt, és szíved újra szeret.
Sokszor érezzük nem lesz már szerelem, Az élet sem más, csupán, csak rejtelem. Mégis ott él szívünkben az örök remény, ...Mi el nem múlik soha, amíg az ember él. - ism -
Templom a természet: élő oszlopai időnkint szavakat mormolnak összesúgva; Jelképek erdején át visz az ember útja, s a vendéget szemük barátként figyeli.
Ahogy a távoli visszhangok egyberingnak valami titkos és mély egység tengerén, mely, mint az éjszaka, oly nagy, és mint a fény, egymásba csendül a szín és a hang s az illat.
Vannak gyermeki húst utánzó friss szagok, oboa-édesek, zöldek, mint a szavannák, - s mások, győzelmesek, romlottak, gazdagok,
melyek a végtelen kapuit nyitogatják, mint az ámbra, mosusz, tömjén és benzoé: test s lélek mámora zeng bennük ég felé.
Rejtettelek sokáig, mint lassan ért gyümölcsét levél közt rejti ága, s mint téli ablak tükrén a józan jég virága virulsz ki most eszemben.
S tudom már mit jelent ha kezed hajadra lebben, bokád kis billenését is őrzöm már szívemben, s bordáid szép ívét is oly hűvösen csodálom, mint aki megpihent már ily lélegző csodákon.
És mégis álmaimban gyakorta száz karom van s mint álombéli isten szorítlak száz karomban.
Pilládra álmot dúdolok, aludj kicsikém tente! A végtelen ígérete szívedben el van rejtve, s utak várják a lépteid -, iperedned kell szentem! - vezetni fognak akkor is, ha kezed eleresztem.
Pilládra álmot dúdolok, aludj parányom, tente! Már csukódik is kis szemed, mint a virágok kelyhe. Az álommanód fürge volt, lecsusszant holdsugáron. körül csapong, és elröpít a pille tarka álom.
Apád is, én is itt vagyunk, aludj édesen, tente, kacagni fogunk, játszani, a reggelt így köszöntve. Valahol a Napocska már a virradatot hozza, s a felragyogó mosolyod még be is aranyozza.
Pilládra álmot dúdolok, már most azon merengve, de jó lesz emlékezni majd, egy-egy ily boldog percre, mikor még egészen enyém lelkemnek kicsi lelke; s itt száll a békeangyala szobánkat átderengve
Tudod arra gondoltam, az élet valóban olyan, mint a mesebeli, mint az, az égig érő fa, fa ez is, mint minden másik, magocskából kicsírázik, abból a magból indul az élet, kezdetben csak életke, fácska, apró, zsenge, nagyon gyenge, de ahogy az idő múlik, egyre jobban növekszik, sokszorosára erősödik, teszi a mindennapi dolgát virágot, gyümölcsöt hoz addig, míg csak nem jut el az égig, fa ez is, még ha a szemnek láthatatlan is, az életet éli, nem látja az ember, a fából kinek kisebb, kinek nagyobb jut, de végül a csúcs mindnek elér az égig, innen búcsúzik, bebocsátást ott kér, úgy, mint más fának, neki is virágai vannak, sok közülük terméketlen, száraz virágként hull a földre, mások gyümölcsöt is hoznak, még abból is sok hull a porba, az életképesek maradnak csak, azok testté, vérré válnak, az élet is egy fa, egy égig érő fa, vannak sikertelen, és vannak sikeres hajtásai, mire elér a célig, rajta csak az marad meg, amelyik méltó az éghez, ami kiállta a földi próbát, ott már nincsen más virág, csak a szeretet ragyogó virága, oda a belépő egyedül az égi-földi szeretet, ami talán majd ott hozza meg, a világ legkülönlegesebb gyümölcsét. 2009.júl.24.
Ha egyszer haragod okán az ajtót bevágva örökre elrohansz, mert hiszed, hogy nincs több érv és nincs több sansz, majd nézz végig az együtt töltött évek tépett országútján, s lásd, még égnek a Neked s nekem gyújtott jelzőtüzek. Mert van, amit nem örökít meg számtalan ronggyá írt verses füzet, és nem számít se rag, se rím, se ékezet, hiszen a szó sokszor kevés, torz és hiteltelen. De ha végigbukdácsolsz a porlepte emlékeken, majd belátod, a mi utunk se más, mint a másé: csupa árok, szakadozott, elnyűtt makadám. Ám hajnalban és éjnek idején, esőben és ha dér ül meg az út két oldalán, mindig, örökkön égnek értünk a fáklyák.
A muzsikát talán csak álmodom, s valaki suttog: "nyugodt vagy, az egész tested pihen most, mozdulatlan" A hang betakar, mintha óvna, fekszem, a zene átitat, s elfog valami mondhatatlan, szelíd, gyermeki áhítat. Nem szégyenlem, hogy sírni kezdek, csendesen, s csak úgy magamnak. Élet. Idő. Meddig ? Miért ? ... Valahol messze elmaradnak. Szívem, a kőszárnyú madár, lassan leveti minden terhét, fekszem, lelkemben elcsitultan, karján ringat a csendes dallam. Egy kicsit talán meg is haltam.
A tollhegy görbül, elnehezül a súly alatt… ha a lélek olykor megszakad. S lám, akkor éppen - ha hiszed, ha nem - nem jönnek a ˝jó˝ szavak! Elbujdokolnak - és én nem lelem - bennem, csak a félelem fest szürke színt. Hová tűnt a szándék, nincs, mit kövessek, hisz, a föld alatt, nincsen árnyék. - de jó lenne, ha ilyenkor elkísérnél -
Nincs, - ne is mondd te másként - nincs meg akkor, s ott a pillanat, csak a visszafogott jajszavak tombolnak idebenn… a könyörtelen késztetés ver össze-vissza. Nincs kegyelem, csak a fájdalmas óra! … s nekem - vagy akár neked -, akkor a zűrzavar nyújt kezet, s a rám nehezedett, kimondatlan betűk egyszerre kitörnek! … önkéntelen zuhannak papírra, forrón égnek ujjaim hegyén, - ajkamon mért a könnyeim, mért nem csókod ég? - szívem megtaposva, csak jönnek ˝kifelé˝! - álnokul kezem megvezetve -.
… csak halk imám szól betűim követve… - lelkem összetörten - hátha majd, meghallgat az Ég, s Te is áldozol, mert gondolatom szívedbe rajzolod, meglátod az embert, s majd a csenddel karöltve nézel, soraimat átölelve… meghallgatsz, engem.
Ugyanúgy szeretem - sőt jobban - mint régen Szívem mély szeretetével NEKED
Pilinszky János Azt hiszem
Azt hiszem, hogy szeretlek; lehunyt szemmel sírok azon, hogy élsz. De láthatod, az istenek, a por, meg az idő mégis oly súlyos buckákat emel közéd-közém, hogy olykor elfog a szeretet tériszonya és kicsinyes aggodalma.
Ilyenkor ágyba bújva félek, mint a természet éjfél idején, hangtalanul és jelzés nélkül.
Azután újra hiszem, hogy összetartozunk, hogy kezemet kezedbe tettem...
"Minden új kapcsolatért hála, mert a világ egy szelete tárul fel általa. Minden elmúlt kapcsolatért hála, mert életem és önmagam egy darabja van benne. Ha már nem keresek új kapcsolatot - hála, mert végre valódi sorsomat élem. "
mindenik ajtóm kulcsa elveszett egy-egy szobányi levegőt veszek mégis magamba zuhanok - de fönt zenitet érint a kupola-csönd miközben Rólad álmodom - Te nem találkozol a Semmiben velem álomhatárok völgye sejteti hol bujdosnak az ősök lelkei
