"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
Hűvös a reggel, lassan ébred a táj, A puha ágyon fekve, szíved vadul jár. Odakint a szellő, Róla énekel, Szivárványfényben úszik hirtelen minden.
Még most sem érted mi történt, És honnan ez a furcsa érzés, Villámként, hogy sújtott le Rád, ó... pedig…
Oly egyszerű, oly egyszerű, oly egyszerű, Amikor a szemét láttad, tudom rögtön megkívántad. Oly egyszerű, oly egyszerű, ez a szerelem, Mindig csak Őrá gondolsz, Neki örülsz, Érte aggódsz.
Varázstükrön át, Rád néz a világ, Remeg a szíved, mikor hallod a hangját. És az édes szó, mi feléd száll, Átölel, és úgy érzed, hogy csak erre vágytál.
Nem érted, hogy mi történt, És honnan ez a furcsa érzés, Villámként, hogy sújtott le rád, ó... pedig…
A teaház a kertre nyitva, melyben most épp az est bolyong, s a békéjéhez, lampionnak, fenyőlomb közt időz a hold, s halkan melléje telepedve, gyantát vérző csonkra száll, japán dallam idézte lelkem, akár egy vedlett, vén madár; fülelni a hidacska alól elősiető patakot, szemlélni egy hullt szirommal, kincsével elfutó habot.
Kín-gyökérből fontak korbácsnak engemet, Szeretni akartam; nem lehet, nem lehet. Csattognom kell durván a világ nyakába, s lenni amíg élek, szembe szökő szálka.
Eljöhetnél, a kapu nyitva, Blöki humán lény, nem harap - álmodom a parti háznál, függönyző lombú füz alatt. Hozhatnád pontyozó botom, vétkesen a kocsiban hagytam. Megtudva, ha utánam hoznád, ugyan, mi lenne abban? Bent felmostam, kisöpörtem, a rend már-már ünnepi, barátomék Pestre mentek, nekem meg pláne megteszi. Kijöttem Blökit vigasztalni s pipával díjazni magam; itt zsong a vers is: eljöhetnél, míg sirályszárnyon száll nyaram. A többi sora csendbe olvad, ha volna is még, nincs tovább, már csak halkan, szellőjártan rá-rásóhajt a parti nád.
Hullott levél, tükrén a tónak, elszállt szavaink ringatóznak. Merülnek mind a lomha szók, süllyesztgetik a kisbukók. Sikló, nyakán torz igével, bújik, s nádat hajlít széjjel. Mást fürdő fecskeszárny emel; és csak az ember nem felel.
szorít a sötét nincsenek fények a csillagok egyszerre kiégtek magamnak suttogom -nem félek, nem félek bátorság, ne sírj, reggel a nap éled, bársonyos kezével arcod melengeti az összes sötét felhőt elkergeti madarak éneke költözik szívedbe két kis pacsirtád zeng majd a füledbe nehéz az este fekete palástja vállamon súlya a lelkem is leássa édes égbolt- miért is nézem kinyújtott kézzel naivan remélem, elérem s mikor ismét elfáradt karom könnyesen látom, a semmit markolom s elhiszem mert akarom, hogy semmiből szőtt álmaim reggel visszaragyognak ablakomon
"Egy napon azt kérte az osztálytól a tanárnő, hogy minden osztálytársuk nevét írják föl egy lapra úgy, hogy a nevek mellett maradjon egy kis üres hely.
Gondolják meg, mi a legjobb, amit mondani tudnak a társaikról, és azt írják a nevek mellé. Egy teljes órába telt, mire mindenki elkészült és mielőtt elhagyták az osztálytermet, a lapot átadták a tanárnőnek.
Hétvégén a tanárnő minden diák nevét fölírta egy papírlapra és mellé a kedves megjegyzéseket, amelyeket a tanulótársak írtak róla.
Hétfőn minden tanuló megkapta a listáját. Már kis idő múlva mindegyik nevetett. 'Tényleg?' - hallatszott a suttogás... 'Nem is tudtam, hogy én valakinek is jelentek valamit!' - és 'Nem tudtam, hogy a többiek ennyire kedvelnek' -szóltak a megjegyzések.
Ezután senki nem emlegette többé a listát. A tanárnő nem tudta, hogy a diákok egymás közt, vagy esetleg a szüleikkel beszéltek-e róla, de nem is törődött vele.
A feladat elérte a célját. A tanulók elégedettek voltak magukkal és a társaikkal. Néhány évvel később az egyik fiú elesett Vietnamban, és a tanárnő elment a tanítványa temetésére ..
A templomot megtöltötte a sok barát.
Egyik a másik után - akik szerették vagy ismerték a fiatalembert - odamentek a koporsóhoz, és lerótták utolsó kegyeletüket. A tanárnő a sor végén lépett oda és imádkozott a koporsó mellett. Ahogyan ott állt, az egyik koporsóvivő katona megszólította: 'Ön a matematika tanárnője volt Mark-nak?' Ő igent bólintott. Erre a fiú azt mondta:'Mark nagyon gyakran beszélt magáról.' A temetés után összegyűltek Mark régi osztálytársai. Mark szülei is ott voltak és szemmel láthatóan alig várták, hogy beszélhessenek a tanárnővel.
'Valamit szeretnénk mutatni' - mondta az apa és előhúzott egy pénztárcát a zsebéből. 'Ezt találták, amikor a fiunk elesett. Úgy gondoltuk, Ön meg fogja ismerni.'
A pénztárcából előhúzott egy erősen gyűrött lapot, amelyet nyilván összeragasztottak, sokszor összehajtogattak és széthajtottak már.
A tanárnő - anélkül, hogy odanézett volna - tudta, hogy ez egyike volt azoknak a lapoknak, amelyeken a kedves tulajdonságok álltak, amelyeket az osztálytársak írtak Markról.
'Nagyon szeretnénk Önnek megköszönni, hogy ezt a feladatot adta az osztálynak' - mondta Mark anyja. 'Amint látja, Mark nagyon megbecsülte.'
A többi régi tanítvány is összegyűlt a tanárnő körül.
Charlie elmosolyodott és azt mondta: 'Nekem is megvan még a listám. Az íróasztalom felső fiókjában őrzöm.' Chuck felesége pedig így szólt: 'Chuck megkért, hogy a listát ragasszam be az esküvői albumba.' 'Az enyém is megvan még' - mondta Marily. 'A naplómban tartom'. Ekkor Vicki, egy másik osztálytársuk a zsebnaptárát vette elő, és megmutatta a használattól megkopott és foszladozó listát a többieknek.
'Mindig magamnál hordom' - mondta Vicki, és hozzátette: 'Meg vagyok győződve, hogy mindnyájan megőriztük azt a listát.'
Embertársainkkal való együttélésünkben gyakran elfeledkezünk arról, hogy minden élet véget ér egy napon és senki sem tudja, mikor jön el ez a nap.
Ezért kellene megmondanunk azoknak az embereknek, akiket szeretünk és akikért aggódunk, hogy fontosak a számunkra. Addig kell ezt megmondani, amíg nem késő. Mindenki megteheti, aki ezt az írást elolvassa. Ha nem teszed meg, elszalasztasz egy csodás lehetőséget, hogy valami kedveset és szépet tegyél.
Ha túlságosan elfoglalt vagy, hogy nincs néhány perced … ez talán az első alkalom, hogy semmit sem teszel azért, hogy egy embertársadnak örömöt szerezz?
Gondolj rá: azt aratjuk, amit vetettünk. Amit az ember ad a másik embernek, vissza is jön a saját életébe. Ez a nap áldott nap lesz és éppen úgy különleges, mint te magad vagy."
Te pillanatnyilag nem vagy számomra más, mint egy ugyanolyan kisfiú, mint a többi száz- meg százezer. És szükségem sincs rád. Ahogyan neked sincs énrám. Számodra én is csak ugyanolyan róka vagyok, mint a többi száz- meg százezer. De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra...
Tudod, arra gondoltam, valóban úgy van, hogy élni a jelenben kell, nem pedig a múltban, hiszen a folyó, az élet folyója már azt a szakaszt rég túlhaladta, ahol valamikor nehézkesen, vagy éppen vidáman folydogált, igen, a pillanat a fontos, a mostani pillanatban kell élni, de másképpen, mint az újszülöttnek, kire még sok ismeretlen veszély leselkedik, ki még a szakadék elnyelő szokását sem ismeri, hanem úgy, mint aki már régen járja az élet iskoláját, aki már többet lát a világból, mint aki ma született, aki tudja, mert az idők során megtanulta, a legnagyobb vihar is egyszer lecsendesedik, ha a folyó szennyezett, annak nem a folyó az oka, amit szépnek ismert meg a hosszú évek során, az a beledobált szenny ellenére is szép marad, hogy az értelmetlen gyűlölettel nincs mit kezdeni, aki visszafelé is tekint, nem azért, hogy visszasírjon, hanem, hogy ne a pillanat szeszélye szerint döntsön, ha egyszer megismert, megszeretett valakit, akkor tudja azt is, mi az, amire a másik képes, és ha olyannak ismerte meg, akkor, ha a világ azt kiabálja is arról a másikról, hogy lélektelen bűnöző, és ha még a tények is azt mutatják, akkor se a világnak hisz, nem hisz a saját szemének sem, de hisz a megismerés tapasztalatában, mint ahogyan azt se hihető, hogy a folyó irányt vált, és visszafelé folyik, persze nagy ritkán az is előfordulhat, hogy megbolondul a világ, de nem az a leginkább jellemző, sokkal inkább, hogy kiszámítható.
gondolatban, elhúz egy kéz és én csak nézek utánad érzem, volna mit tudnom kéne, de Te nem nyitod szádat elhal a hangom megfagy mosolyom hideg szél fúj végig halott lábnyomomon könnyek csípik, a már piros szemem szorul a torkom, kő nyomja szívem kezem nyúlna kapaszkodna az ég felé és nincs ott semmi Hogy lehet szívnek ily fájó sebével az úton tovább menni miként is gyógyítsam, mit kell most tenni? a kő maradjon inkább s a szívet kell kivenni!
Kimondatlan konok szavak, a némaságban vágy feszül, szemed tükrén harmatozva késő őszi bánat ül. Kéz a kézben reszketés, én mindig téged vártalak, s szerelmünk ma annyi csak, hogy láttál, és én láttalak.
Tudod olyan hosszúak azok az átvirrasztott éjszakák, Mikor az álmatlanság fátyla szemem előtt lebeg, S mikor nyugtalan lelkemre mázsányi sóhaj ül Melynek ólomnehéz súlyába a szív is beleremeg. Sokszor messzire csatangol a kóbor vándorálom S én párnámra hajtva fejem magamtól kérdezem, Miért nincs a dacos gondolatra megnyugtató válasz S miért a bennem maradt hangfoszlány az, Mit rőt homályba kényszerít a kínzó értelem. A féltés titkokkal szőtt rejtelmét nem mindenki érti, Nem mindenki hiszi, hogy a tudat zsarolja a lelket, Pedig kétségből font rabláncán fogoly lesz az érzés , Mit maga mellett őriz és többé el nem enged. Milyen szép is lenne, ha nem kellene félni, Sem a szürke holnapoktól, sem a valós mától, S ha minden könny mosoly lenne, mely örök maradna A legfagyosabb télben is a meleg szív szavától.
"Legtöbbször nem tudjuk, valójában mire várunk. Vannak, akik olyan állhatatosan várnak, hogy közben elmúlik az ifjúságuk, elsuhannak mellettük a lehetőségek, elszáll az életük, és nem veszik észre, hogy valami olyasmire vártak, ami mindig is ott volt körülöttük... A fenébe is! Mikor kezdünk már el úgy élni, hogy megértjük az élet sürgető dübörgését? Ez itt most - ez a mi időnk, ez a mi napunk, ez a mi nemzedékünk... nem pedig a múlt valamely aranykora vagy a jövő ködös utópiája... Ez itt az időnk.. akár lelkesedünk érte, akár nem. Ez itt a mi időnk még akkor is, ha gyakran kiábrándítónak, fárasztónak, unalmasnak találjuk. Ez az élet, ami nekünk adatott... és múlik, múlik... Mi a csudára várunk hát?
