És akkor zuhogott, csattogott, villámlott S akkor kerültem messze szobámat És akkor őrjöngtem, szidtam a világot S akkor tiport legjobban a Bánat.
S akkor imádkoztam, követeltem, kértem És akkor sírtam szívből igazán S akkor bánó szívvel meggyóntam, megtértem, Mert akkor halt meg egy lány, egy leány. 1921. szept. 24
Éneklem a tavaszt, a fényt, Bimbózó ifjú zöld reményt, Szerelmes szívem sóhaját S csitítgatom szegényt, Nekem nyilik minden berek - A vérem játékos gyerek - S a Nap elém hajol És rám kacag, milyen ravasz - Ó pompa, szín, ó dús Tavasz! - Csak Márta nincs sehol.
Havas telekre zsenge fű, A szellő nádi hegedű, Rügyeznek ifjú lányszivek, Az arcokon derű! Csikó nyerít szerelmi vészt S a torkom fölkiáltni készt: - Vén Földünk hogy forog! S a kék ég is milyen magas, - Ó pompa, szín, ó dús Tavasz! - Reá ha gondolok.
Itt ékes, hímes szőnyegek, Ott északon a bús hegyek, Hol nem gondolnék rá soha - De arra nem megyek... - Rikolts, dalolj szegény torok: - Ihaj, a Földünk hogy forog! Ihaj szerelmi láz! Mig jő a Tél, ki béhavaz - Ó, pompa, szín, ó dús Tavasz! - S a halál citeráz.
Szép napot mindenkinek, kellemes hetet minden kedves topiklakónak és topikolvasónak!
Nemrég beszéltem Eastwooddal, sajnos valami gond van a gépével (egyenlőre nem lehet tudni, mi az, vírus vagy egyéb probléma - én meg még úgysem értek hozzá), így nem tud jönni, míg meg nem javítják a gépét. Mindenkit üdvözöl és reméli, mihamarabb áthidalják a géphibát és tud majd csatkozoni a topikjához.
Úgy vártalak, úgy vártalak, Mint nem szabadna várnom jöttöd, Mert nem szeretlek - nem kívánlak! - Vártalak sápadt forróságban, Mint meglapult gubbasztó állat, Ki ösmeretlen árnyak jöttét Lesi kíváncsi borzalommal. És imádkoztam, hogy eljöjjél! Szerelmesem légy - az, kit várok, Hogy szép légy te - s én elsápadjak, Erős légy te - s én elpusztuljak, Mint szétmorzsolt rög bivaly útján. Hatalmas légy, kacajra hajló, Szívedig mégis felszeressél, Mint virágot, kit gyepen lelnek, Kit magasra nyújtott karokkal Illatos oltárra emelnek. Imádkoztam, hogy eljöjj végre - Imádkoztam, hogy ne légy mégsem Az, aki eljő néha napján. ...Most köszönöm, hogy itt az este, Most köszönöm a hosszú várást. Köszönöm édes alázattal Hogy így tudtalak várni téged.
A harangöntő udvarán ott hevertek a harangok. Másnap falusi emberek mentek a harangöntőhöz. - Egy középnagyságú harangot kérnénk, - mondotta az egyik, - mert az előbbi leesett a toronyból és összetörött. Hát avvégett gyöttünk... A harangöntő sorra mutogatta a harangjait. Egy pálcikával megkongatta mindegyik harangnak az oldalát. Valamennyinek szép volt a hangja, ezért a harangöntő izgatottan várta, hogy melyiket ítélik alkalmasnak abba a toronyba. A falusiaknak sok harang tetszett volna, de mivelhogy a József nevű harang volt a legolcsóbb, azt választották. Hazavitték. Szép hosszú kötelet fűztek a fejére és felhúzták a toronyba. Gyönyörű nyári reggel volt, mikor az új harang az ottani harangok közé megérkezett. - Isten hozott, Isten hozott! - zengte mély halk hangon az öreg harang. - Régen várunk, régen várunk! - mondta szaporán a kicsi. Az új harang hideg méltósággal felelt ezekre az üdvözlésekre. Elfoglalta helyét középen és megjegyezte: - Ez a falusi levegő mennyivel jobb mint a városi! Lenn a templomban megszólalt az orgona. A sipokból gyönyörű énekek röppentek elő, a templomban fel és alá lengedezve dicsérik az Istent. A két régi harang remegett a meghatottságtól. Az új harang az ablakon át a mezőséget nézte. A mezőségről két feketeruhás ember közeledett a templom felé. - Mit jelent ez? - kérdezi az új harang. A kis harang felelet helyett messzehalló zokogásba kezdett:
- Jaj Istenem halott van Halott van a faluban Síratja a kis harang Ging-galang, ging-galang.
Ezt elmondta százszor is, míg végre fáradtan állott meg és csendes zengéssel szólott: - Szegény Sári néni, bizonyosan ő halt meg, mert már két hete nem látom a toronyból, hogy templomba jött volna. A nap besütött a toronyba. A sugarakon egy méh is beszállott és körüldönögte a harangokat. Elmondta nekik, hogy csakugyan Sári néni halt meg, az egész falu odajár siratni. A harangok elszomorodtak. Csak az új harang maradt hidegen. - Bánom is én, - szólt, - ha az egész világ meghal is. Akkor megrándult az öreg harang kötele. - Mit jelent ez? - kérdezte az új harang. Az öreg harang felelet helyet mélyen búgó hangon kezdte az éneklést:
Az öreg harang érzéssel és méltósággal zúgta el sokszor ezt az éneket. Aztán megrándult az új harang kötele is egyszerre a másik kettőével. - Mit jelent ez? - kérdezte ijedten az új harang. A másik kettő felelet helyett zokogó zengéssel kezdte siratni a megboldogult Sári nénit. Az új harang egy szót sem szólott. Mikor a két harang elvégezte a siratást, kinyílott a harangház ajtaja és belépett a harangozó. - Hát te miért nem siratod a halottat? - kérdezte az új harangtól. - Mi közöm vele! - felelte az új harang mogorván. A harangozó a harang alá tekintett. Csodálkozva csapta össze a kezét: - Ennek a harangnak nincsen szíve! A fejét csóválgatta, sietett a lépcsőn lefelé és így mormogott: - Vissza kell mennünk a városba a harangöntőhöz. Ki látott már ilyet? Elfeledték elhozni a harangnak a szívét! Másnap bementek a városba. Estére megérkezett a harang szíve. Már kora reggel beleakasztották egy láncon a mellébe és mikor az istentisztelet órája elérkezett, megrántották a kötelet. Az új harang kétszer-háromszor meghimbálódott a levegőben, azután ezüstcsengésű, szép tiszta hangon rákezdte az éneket:
Giling-galang... Giling-galang... A jó lélek fehér galamb! Gyertek, gyertek a templomba, imádkozzunk térdre húllva. Térdre húllva, leborulva; porból nézve fel az égre fel az Úrra. Giling-galang... Giling-galang... A jó lélek fehér galamb. Égbe szálló Fehér galamb.
A falusiak kiállottak az utcára és udvarokra, úgy hallgatták az új harang énekét. Némelyik ember a kalapját is levette. Az új harang pedig az áhitattól és érzéstől reszketve a napsugárban csillogva énekelte tovább a templomba hívó szózatot. Hirdette fel és alá himbálódzva a toronyban. Közben ki-kitegintgetett a toronyablakon át a falura. El a messzeségbe. Még a távoli halmokon is látta az embereket, hogyan állanak meg és fordulnak vissza az ő hívó szózatára a templom felé. - Szép! - szólt elérzékenyülten a másik két haranghoz. - Látjátok, hogyan jönnek a hívek az új harang szavára a templomba. Az én szavamra! Délután, mikor Sári nénit temették, az új harang hangja is siratta. Olyan szép volt a három harang egybehangzó éneke, hogy az emberek és asszonyok a szemükhöz emelték a zsebkendőjüket és így szóltak: - Sohasem hallottunk három harangot szebben szólani! Az új harangnak ettől fogva, mintha élet szállott volna a szívvel a testébe. Minden iránt érdeklődött. Az orgona hangoktól ő is áhitattal és boldogan remegett. Örömmel hirdette a reggelt, szívesen a delet és áhitatosan az estét. Éjjel pedig a toronyablakon át vigyázva őrködött: nincs-e tűz valahol, hogy idejekorán megkongathassa a veszedelmet. Néhány nap mulva, mikor a szél meglátogatta a harangokat és kedveskedve suttogott híreket más tornyok harangjairól, az új harangot is meglátta. Meglepetten sivított: - Nini, a szív nélkül való harang! Hogy kerülsz te ide? A harang boldog zengéssel felelte: - Van már szívem, van! Van már szívem, van! És most tudom csak: milyen boldogtalan az, aki nem tud sem sírni, sem örülni
Majd gyermek leszel, horzsolt térdeid árulkodnak kurta szoknyád alól, majd gyermek leszek, ölyv örvényeit érzem zuhanni szívemben, csahol nyált gyöngyözve kutyánk, tyúk ül a léc- kerítésen, sós gerinc-ív a nyár, még idegen vagy s akármerre mész, semmit sem sejtő szemem rádtalál; majd álmodsz még, mint visszaálmodom eltűnő perceim rovar-sűrű özönlését lámpás asztalomon, majd álmodsz még lágyan, hogy jegygyűrű ég ujjadon s blúzod már megfeszül, tejfényben alszol kitakarva, ring veled az ágy és érintetlenül ébredsz s nézed szemed kék holdjait; még idegen vagy és magamnak is idegen vagyok, gyűlik nyelvemen hánytató, jéghideg, kesernyés íz, kínjaimat kiköpni nem merem, félarcú ég, tövis-szája torony, rándul rám, madár sisteregve száll, mögöttem nád-hajlító alkonyon tutajozik a gyerekkori nyár; még idegen vagy, de majd ha veled élek, elmondom, mint szerettelek!
A csendes és fakó kis udvaron Magam beszélgetek az éjszakával. A boldogok menyboltja fukaron Szór ide fényt. S mint haldokló madárdal, Olyan ez az ének. Oly könnyes, csendes és oly búcsuzó. Tegnap még végigbabráltam a fákat. A sárga rózsát és a pirosat Megkötözgettem. S vágyak, tilosak, Susogtak hozzám. A kis öcsém szép fejét Lankadt kezembe fogtam, s mesét meséltem. Esti pirosság csillogott Kis balorcáján és setét ruhámon.
"Bátyó, tavasszal, majd ha Pestre mégysz, Olyan lovat hozzál, amelyik nem borul fel. Ez a régi mindig felborul..."
Tavasszal?...
Ó, zöld fűtől és gyermekkacagástól Friss kikelet! ó, primulák! Ó, ezüstös palástú Hosszú felhők... május...
Így igaz, vágyom utánad. Ejtem, elvesztem kezemből önmagam, nem remélve, hogy tagadni merjem, azt, mi tőled árad rezzenetlen, és komoly, merő, rokontalan.
...rég: ó, mily Egy voltam, semmi engem el nem árult és nem szólított, mint a kőé, olyan volt a csendem, mely fölött a forrás átcsobog.
Ám e lassú, párhetes tavaszban engemet a néma, öntudatlan évről most letörtek könnyedén. Összezárva, langyos, árva létem most valaki tartja a kezében, s nem tudja, tegnap mi voltam én.
"Mit teszünk az életünkkel? Keressük önmagunkat, menekülünk önmagunk elől, villanásnyi időkre találkozunk önmagunkkal, és sohasem sikerül önmagunk végére járnunk, meghatároznunk önmagunkat, megtudnunk, kik is vagyunk valójában. Nincs időnk, oly gyorsan elmúlik az élet, lefoglalnak bennünket az anyagi gondok vagy a szórakozás, és végül elérkezik a halál, és csak a halál előtt értjük meg, hogy az életünk csupa nagyság, alkotás és csoda is lehetett volna. De akkor már túl késő, és az élet csodálatos fényét csak a beteljesületlen dolgok fölött érzett roppant bánat ragyogtatja fel. És éppen azért, mert az életünk beteljesületlen maradt, úgy érezzük, hogy a halál úgy tátong a végén, mint egy szakadék."
"A barátság nemcsak a boldogságot aranyozza be még ragyogóbban, hanem a bajokat is elviselhetőbbeké teszi azzal, hogy osztozik bennük és részt kér belőlük"
Alig változtál. Márványhomlokodra
Épp” hogy valami felhőcske borult.
Csak a hangod lett egy kissé szelidebb,
Csak a nézésed kissé szomorubb.
S ugy szerettem vón’ elsimitani,
Hófehér homlokodról a borút
És csókjaimmal elboritani
Mert messze vagy, mert messze vagy, Te vagy a legszebb a világon, arcod, mint a halvány hold dereng, s fényt harmatoz az égi tájon, mint a hold, amelynek foltja nincs, csak végtelen, szelíd ezüstje, és nappal ékes rózsa vagy, rózsa, amelyen nincsen tüske. Mert messze vagy, mert messze vagy, olthatatlan a szomjúságom, hangodat, hogyha hallanám, nem lenne több szomorúságom, hogyha látnám szép arcodat, le nem venném a szemem róla, s titkon néznélek éjjel is, álmodban, amikor nem tudsz róla. De messze vagy, de messze vagy, mint minden, ami szép és jó volt, talán azért, mert messze vagy, oly naptalan, hideg az égbolt, talán a nap téged kísér, s vigyáz reád, hogy baj ne érjen, mert vad viharok dúlnak ott, amerre jársz, a messzeségben! Sokszor álmodtam: visszatérsz, S lehullt vágyam szárnytörötten, nagy erők csapnak össze most, futunk, futunk az égő körben. E kör bezárt köröskörül. sorsunk kezében van a kulcsa, a vonatok, a repülők, hajók és emberek útja. Ha visszatérsz, ha visszatérsz, mint fecske, ki a tavaszt hozza, a fény is visszatér veled, s megfordul majd az idők sodra, a zaklatott szív elpihen, s békén kinyit a szív virága, ha visszatér a nap szeme újra mosolyog a világra!
Álmomban a Kedves házában jártam.
Boltíves csarnokokban, mély homályban,
tornácokon kerestem mindenütt.
Majd udvarára értem, hol örökre
tavaszi hold ragyog a kerti rögre
s álomrózsákra és arcára süt.
/Kosztolányi Dezső fordítása/
Egyre várlak. Harmatos a gyep, Nagy fák is várnak büszke terebéllyel. Rideg vagyok és reszketeg is néha, Egyedül olyan borzongós az éjjel. Ha jönnél, elsimulna köröttünk a rét És csend volna. Nagy csend. De hallanánk titkos éjjeli zenét, A szívünk muzsikálna ajkainkon És beolvadnánk lassan, pirosan, Illatos oltáron égve A végtelenségbe.
