Ez egy verses-képes-asszociációs topik, ahova -értelemszerűen- olyan vers-kép /próza/ párokat lehet feltenni, amelyek tartalmilag, vagy hangulatilag utalnak egymásra, összekapcsolódnak, kiegészítik egymást.
Egyáltalán nem baj, ha ez a kapcsolat áttételes, indirekt, elvont és gondolatébresztő.
A kapcsolt képek vonatkozásában: lehet saját fotókat hozni /az irodalmi mű is lehet saját kútfőből eredő!/, de lehetséges nem saját készítésű, valamint manipulált kép -vagy képzőművészeti alkotás-hozzárendelése is, ha az jobban megfelel hangulati elemként.
Viszont -ha kérhetem- az irodalmi mű ne legyen tanulmány jellegű, több oldalas "okosmány".
Még annyit: ebben a topikban vissza lehet nyúlni máshol már elhelyezett képekhez, versekhez ,nem számít ismétlésnek, hiszen más a forma, a logika.
A topik természetesen nyitott minden klubtag számára.
Köszönettel
Lutra /Karak/
Kérded, és én nem tudom, én sem tudom, mi a tenger.
Talán sírásom végterméke egy kibontott levélen, mit még esti olvasása sajtolt ki belőlem. Vagy a fogaid, talán a te piciny és fehér fogaid között zúg a tenger, e víztömeg-parány, mint barátságos messzi zeneszó.
Hullám és hullám hullámra verődve testét testemnek görgeti - természetesen anyám hívószava ez. Ilyenkor, ha a tenger dédelget és becéz, alázatos szívem felfrissül a nyirkos kikeletben.
Néha a tenger egy sziklák közt szikrázó korallfehér jelenés. Nem tudom, vízre szegezi-e szemeit, vagy csak csókokat kutat áttetsző kagylóhéjakon.
Nem, nem balzsamolaj és vízililiom a tenger: csak egy haldokló ifjonc szivacsokra tapadó szélesre tárt ajakkal, és vér, vér amivé a fény oldódik, menekül, szétszórja a homokpadokon új fény-szeretőit.
A hold egy darabkája konok kitartással emelkedik, hurcolja az éjszakát. Anyám kibomló haja a vízen szétterül, s szívemből szellő illan fölé, hogy szépen elsimítsa. A tenger újfent sajátommá zsugorodik, csábos tündérrózsák virítanak ujjaim hegyén.
Nézd, én sem tudom, mi a tenger. Türelmetlenül várom a hajnalt, csupasz talpakkal a harmatos homokban.
A helytartói tanácsházban átkot üvöltő, röhögő tömeg. A betlehemi ács lázadó fiát ma ítéli el a római követ.
Bársony trónusán Pilátus székel Ma bírói terem az oszlopos csarnok, hol zene szólt, tánc volt, dévaj mulatás tegnap, mert mulatott az idegen zsarnok.
Körötte állig fegyveres katonák Idegen hatalom gyűlölt népe De ma boldog a gyáva, leigázott tömeg, mert halál vár Krisztus koronás fejére
Ki értük küzdött, a nyomorultakért, a nyomorultak ma halálra várnak. Csapzotthajú, piszkos söpredék zengi kórusban a tenger hazug vádat.
„Isten fiának vallotta magát!” Hogy megváltani jött, ma vádak vádja! S hogy elesett szegényekért szólott ezért keresik őrjöngve halálra.
Fehér köntösét szennyes kezek tépik Tövis korona áldott homlokára, s ki a legtisztább ész, ma vörösen ráterül a bolondok palástja.
Pilátus ül. Krisztus ott áll szemben. Szelíd arca a végtelenbe réved. A szenny, a bosszú aljas rohamán nem ér fel hozzá a bűn s a vétek.
Tiszta és szent, de vesznie kell mégis, mert így kívánja garázda gyűlölet. Kint őrjöngve készítik százan a keresztet, kötelet, dárdát, követ .
S a tömeggel ordít, aki tegnap hitte: ki tegnap még várta, érte fázott.- mert jól mocskolnak, jól szennyeznek Az Írástudók és Kajafások.
Krisztus csak áll. Ha halk szava szólal, az örök rendelés rezdül meg benne, s mint keselyük közt a sasmadár, szárnyal az égig tisztán a lelke.
Pilátus szólal: „Én most mit csináljak a te néped vádjai ellenében!?” -„Az én atyám az égben lakik, s ez a nép itt, nem az én népem!”
„Istenkáromló” -Hördül fel a tömeg! „Fajtáját tagadja!...Halálra vele! A messzi nagy úr, s önnépe ellen tör, szennyez szava, piszkol tekintete!”
Pilátus ítélt: „Kezetekbe adom!” Ezer arcon a bosszú lángja lobog. Júdás, a Kufár s az Írástudó győzött. De Krisztus csak áll, s megértőn mosolyog!
Uram, ha maga az Isten állna itt, kiben hiszel, s mennyei Atyád, kár a szóért, az sem tudná ma itt elhitetni a szavai igazát!
Itt vér kell, Krisztus, a te véred, Uram; a halálod kell, húsod, harci lelked, mert egy kufár csaló sem feledte el, hogy a templomból egyszer korbáccsal kiverted!
S köszönöm Uram, hogy nem rimánkodtál, Krisztus voltál, jobban, mint előbb. S hogy Isten Fia vagy, most láttam igazán, Mikor ott állottál Pilátus előtt!
Mert a méhek a húsra dongnak s döglegyek dörmögve a szőlőt eszik: eljön a fekete katona.
Mert a rikító ponyvák alatt, patinás kupolák alatt is kan-kofa támadt annyi, hogy röhög a föld s mert a kofákra hallgat a sors is: eljön a fekete katona.
Mert a fekete vitorla már a Balatonnak nagyon hiányzik, s hegyek és fenyvesek fehér holtakért, holtak szagáért süvöltve zsolozsmáznak, mert e megőrlő Bakonynak bujdosó szerelmünk sose elég: eljön a fekete katona.
Mert a torony a galambot, galamb a fészke kovás ganaját elúnta, megutálta s a csendtől megőrült harangok bongni akarnak, noha lángban, hát majd viaszvirágként megolvadnak a fennkölt harangok, bronz-dizentéria befolyja a köveket, forró falakat – s hogy a galamb ne bírjon soha leszállni: eljön a fekete katona.
Mert a vagonok lisztje nem akar keserű kenyér lenni, hát majd fekete sebeket hoz a vonat, mert a tej nem akar újra meg újra vizzé válni, hát majd hirtelen bevérzenek a tejüzemek – s a telepeken a deszkák nápolyiszelet-sorait, a pala-lapokat, csöveket porrá töri az égi kerék, mivel itt minden tiltakozik: eljön a fekete katona.
Eljön a fekete katona, óriás fekete-bársony denevér, duhogó lágy kupolák a szárnyai, szőrgatyás lábain óriás görkorcsolyáit előrerúgva leszáll a városba, megvakulunk, megvakul a naptár, a történelem, szerelmeim, a hosszú sörény, aranyfüggönye csípőtöknek pernyévé zsugorodik, s poklok tudója magam is tördelve kezeimet álmélkodom: nem hittem volna soha, nem hittem volna soha: hogy ti szűzek az ágyatokban hideg fegyverrel feküsztök, soha: hogy ti kölykek a tejfogatok hirtelen kipotyog s iszonyatos gyöngyvirág nyílik a kövezeten – végzetes vízszintesekkel elkészül a város címere újra, cirkalma lesz a füst és fohász, mert eljön a fekete katona, eljön a fekete katona.
Egy régi ház. Rozsdaszín vonalak. Ablak mögött sötét ágyak mélyén nagy dunyhák alatt nénik alszanak. Álmodnak fánkról, kávésbögréről, álmodnak nyárról, álmodnak télről. Száncsengő csilingel a párnájukon. Főznek. Öltöznek. Lakodalom. Küszöbbe botlik egy kisgyerek, én voltam? te? vagy a szomszédgyerek? A pókhálóban nevetés tanyáz. Mindenki meghalt. Mindenki él e képen. Múlhatatlan délután. Eső előtt. Eső után.
Ahogy első gazdája hívta, mi is csak így becéztük: Mirza. Sejtelmünk se volt, mit jelent a szó, mit magával hozott a kiscsikó, mikor egy tavaszi vásár után udvarunkba vezette apám.
Mirza, Mirza... mint rejtelmes talány csendült a szó nagyanya ajakán. Sehogy se akart békülni vele, aztán ráhagyta: ,,Egye a fene ezt a bolondos, furcsa szót." S így hívta ő is a kiscsikót,
kinek deszkából tákolt kaloda volt istállónkban külön otthona. Nappal persze ficánkolt nagyon, játszott a tyúkokkal az udvaron. Nyihított, dobbantott, majd megszaladt, űzte a bungó szarvasbogarat.
Nagyanyát leste: ölbe fát ha vitt, hát elkísérte a konyhába is. Meglátta és kiáltott sikítva: „Hej, de megijesztettél, te Mirza!" S ráveregetve a kampós nyakra, kockacukorral kicsalogatta.
Vasárnap, ha ballagott misére, lányok között a csikó kisérte. Kert alól, ha paprikát hozott, mögötte Mirza ugrándozott s selymes füvön, petrencék között, így szerzett nagyanyának örömöt.
Örömöt, kedvet... Aztán egy napon ebédnél így szólt apám: eladom, sok az adó, lassan a sírba visz, és télire majd kell a csizma is. Ült némán a megrémült család, mindenki letette a kanalát.
S kinek neve talány maradt, titok, elvezették a kedves kiscsikót. Áthajolva a pudvás kapufán, nézte a távozót még nagyanyám, és halkan suttogta, szepegte sírva, mint legszebb szót a földön: Mirza, Mirza.
És sokszor megfogom a kezedet, akárcsak egy idegenét, és sokszor a szemedbe meredek, és a szemed egy kút, hideg, setét. És mély.
És sokszor látlak ágyadon, ha átkarol a fájdalom, s mégis márványhideg az arcom, s mikor te alszol, én nem alszom.
És sokszor átölellek csöndesen, szívdobbanásaid búsan lesem, és míg a tündérek körüldalolnak, én megsiratlak, mint egy rég-halottat.
Kezembe veszem kis gyerekcipődet, játékaid, poros emlékeid, és kérdelek, nem integetsz nekik? Nem félsz a percektől, mik zúgva jőnek és elrabolják sűrű hajadat, és gőgösen előrehajtanak?
Sokszor meg mintha koporsó szoritna, hűvös szemfedő takar el és jól tudom, ez az a fej, amelyre rájő a halotti sipka.
És mégis itt vagy. Most szólok veled, fogom kezedet és olyan meleg. Mondd, hogy lehet, hogy lázadozva végre lerogysz a ravatal vak szőnyegére, és csak heversz, szomorú-halovány, az éjszaka fekete vánkosán? Ó hogy lehet, ó hogy lehet, hogy egyszer lehunyod a szemedet s örökre úgy maradsz? Nem értelek.
Évezredek óta őrzi a szikla királyfej a néma titkot, oroszlánkarmait belevája a sűrű, sárga homokba. Síma, mértani arcán múló hadseregek lövedékei vájtak sebhelyeket s az idő vésett árkokat. Állt s hallgatta a roppant kősátrak mélyén a zsugorodó múmia-holtak állkapcsát, ahogy őrlik minden századik évben fél miliméternyit mozdulva a szikkadt búzaszemet: hallgatva merev kő- füllel az évek, pergő lisztjét s karmai közt, ha számum fújt, a csikorgó púposodó homokot. Hova nézett pillátlan nagy kőszeme? Eltűnt lassan oroszlán- karma oroszlán-teste: csak ennyi maradt: egy néma talányos fő, egy arc a halál kapujában. A Szfinksz. A múló nemzedékek fölött a Rejtély, mely mit se rejt, a kőbefaragott Titok, melynek titka, hogy semmi titka sincs. Lapos kőhomlok, melyben nincs gondolat, széles kőszáj, mely nincs mit mondjon, s egy dermedt, szürke szikla-szempár mely évezredek óta sehonnan sehova bámul.
Barátom, én nem vagyok a barátod. Kívülről mindössze gondosan megszőtt ruha vagyok, amelyet azért hordok, hogy megvédjem magam kérdéseidtől, s téged pedig közönyömtől védjelek.
Az "Én" bennem, barátom, a Csend házában lakik. Ott kell mindig maradnia, ismeretlenségben - és megközelíthetetlenül.
Ne adj hitelt szavaimnak és ne bízz tetteimben - mert szavaim a te gondolataid visszhangjai és cselekedeteim csupán a te megvalósult kívánságaid. Azt mondod: "A szél keletről fúj." Erre azt válaszolom: "Igen, keletről fúj." - Nem kell tudnom azt, hogy nem a szél mozgatja elmémet, hanem a tenger. Nem tudod kitalálni tengerre szálló gondolataimat. Egyedül szeretnék lenni a tengerrel.
Ha nappal van számodra, barátom, akkor számomra éjszaka van. S mégis a dombok fölött táncoló napsugarakról beszélek és a völgyön átlopakodó bíborárnyakról. Nem hallod dalaimat a sötétségről és nem látod a csillagok felé verdeső szárnyaimat. Nem láthatsz és nem hallhatsz semmit. Egyedül szeretnék lenni az éjszakával. Ha te felszállsz az égbe, én leereszkedem a pokolba - és még akkor is hívsz a végtelen tengeren keresztül: "Barátom, társam!" - én is így kiáltok: "Társam, barátom!", mert te nem láthatod az én poklomat, semhogy te felkereshetnéd.
Egyedül akarok lenni a pokolban.
Te az igazságot szeretted, a szépséget és az egyenes utat. Miattad én is jónak hívom mindezt. De szívemben szereteteden nevetek. Ám te nem hallhatod nevetésemet. Egyedül akarok nevetni. Te jó vagy barátom, óvatos és bölcs. Nem, te egész vagy! - És én: én óvatosan és bölcsen beszélek veled. És mégis én vagyok a bolond. De elrejtem bolondságomat. Egyedül szeretnék lenni vele.
Barátom, nem vagy az én barátom. Hogyan érthetnéd meg ezt? Utam, nem a te utad, s mégis kéz a kézben haladunk.
a lombos fának álcázott idő freudi gyökérzeteként költők versek és nők gubancolódtak össze az én életemben is de ez valami más volt haláltánc északon enzensberger a karján egy vázszerű nővel aki mint érmét a wurlitzer nyelte a pirulákat és rekedten játszotta újból és újból a szenvedélylemezt és a költők a négy égtáj felől a világ fölöslege bennük a dánnál több a római legtöbb a vodka míg mellén a holddal lassan fordul a föld klimaxos vércsekarmain a nyomor foglalatában a hét hamiskő évtized recsegő taftuszálya a százados bukás
Négyezer éve vágtat a ló négyezer éve áll a harcos harckocsiján négyezer éve pendül a húr pattan a nyíl s a paták alatt négyezer éve fölemelt karral meztelenül hanyatt a földre gázolt asszír szakállas embrió hogy fejjel eiőre a Halál kő-anyaméhe a semmibe köpje - ez a perc mielőtt ágyékába tipornak a perc mielőtt bordái recsegve betörnek egymás után a kerék alatt ez a perc négyezer éve a dobhártyák döbbent dobaja mögött a gyerek-sírás asszony-zokogás négyezer éve fölemelt karral meztelenül hanyatt a megadás örök mozdutatával négyezer éve csecsemő-meztelenül szőrös kicsi magzat öklével már csak kihülő halántéka mellett négyezer éve - s egy néma kiáltás néma kő-sikoly négyezer éven át paták alól kerék alól a Halál méhburokfalán keresztül
Arles-ban ahol a Rhône folyik Félelmes déli ragyogásban Egy vér- s foszfor-ember zokog Oly szörnyűséges jajgatással Ahogy vajúdó nő szokott És vörös lesz rajta az ing És hörögve fut ez az ember Mert űzi a nap a kegyetlen Mely csikorog s mint sárga láng ég Fut a bordélyba a Rhône-partra Mint az egyik háromkirály Kezében képtelen ajándék Szeme gyöngéd-kéken borong Valójában égő s bolond Mint ki nem féltékeny s aki Mindenét az életnek adja És vászonba csavart fülét Egy szegény lánynak megmutatja És az sír és semmit sem ért Baljós jelnek nézi hanem nem Merné megfogni semmiért E szörnyű s lágy kagylót amelyben A holt szerelem jajai S a művészet embertelen Hangjai tengerzajba fúlnak Majd meghalni a kövezetre hullnak A szobában ahol a hirtelen Vörösen fölrikácsoló vörös Dunyha vörössége egybeszakad A félhalott Vincent még friss-vörös Vérével S bölcsen mint a szánalom És a szerelem szobra A pucér kislány nincs is tán kora Nézi szegény Vincent-t Akit lesújtott saját vihara Aki a kőre roskad Mely egyik legszebb képén nyúlik el S a vihar megnyugodva távozik Tovagurítva véres hatalmas hordait Vincent lángelméjének vihara S Vincent marad alszik s álmodva nyög És a nap a bordély fölött Mint névtelen sivatagban hibbant narancs A nap fönt Arles egén Üvöltve átgörög.
Ha adsz nekem részt a feltámadásban; Ó add Uram, támadjak fel virágban, Harangvirágban örvények felett, Himbálják viharok a kelyhemet, Vagy örökkévaló csend simogasson, Csengjek misére sziklatemplomokban, Bazalt-tornyokon hajnali misére, És ne kérdezzem: mért élek, mi végre, Hadd hervadjak egy kicsit boldogabban, Hadd lássam kissé szebbnek az eget, Figyeljek jobban mélységek szavára, A csengettyűmmel dicsérjem neved: Harang a harangozót, Istenem.
Romok. Nem ezt hordod-e te is? Nyomok. Nem ez kísért-e benned is? Jelen. Könyörtelen s szünettelen nem ez sétál-e benned is? Szoborcsonkok, amik feledhetetlenül, csonkán is, hirdetik, hogy mi voltál, belül és csak magadnak. De bármikor megszólalhatnak, hangot adnak, s csak mikor ők akarják.
Hol hagyta a karját, a karja egy részét e Győzelem- istennő? Az időben. S arca is elhomályosult tovatűnőben. De ha eljön a nap, köpeny-szárnyára kap, kő-keble gyümölccsé nedvesül, és visszatér az arca. Ott belül újrafaragja még a sosem- látottat is a míves jelen, hát még azt, mi egyszer te voltál, mit el sosem vethettél - hordozod: lábaid oszlopok, koponyád kupola, arcod lehetőség, magad vagy a bőség, de csupa kő, földmélybe merülő, téged kővel-vemhes ligetté merevítő. Te ketté- hasadt hasadnak, elkopott füleknek, letört térdeknek és egész szétmorzsolt szentélyednek őre, csoda, hogy mozdulni tudsz!
(...)
A múlt csupa kő, varázsütésre megelevenedő. Be mérhetetlen terület, Olümpia-liget, amit hurcol mindegyikünk; nem elég a földgömb, az űr sem elég, ha egyszer igazán szétterülünk, s benépesítjük ábrákkal, miket csak mi látunk, s mi sem mindig, az űrt. Akik innen tértek sírjukba, valamit mind itthagytak magukból, valami esetlegest, de ami másképp meg sem is eshetett, amit csak ők vagy ők sem fejthetnének meg, új életre kelve, de ami megfejtetlenül is tartja-őrzi erősen sorsukat, mint itt Heráklész a kölcsön-eget.
A Heszperiszek almái megértek és elgurultak. De - emlékező! - rég messzeillant ízüket megérted. Jaj, sok a dolgunk, mielőtt elmúlunk magunk is egészen. És semmi se lesz soha készen, csak ami abbamarad; vagy amiből a suhanó-csikorgó idő valamit mindig újra lefarag, és míg más létet ad neki, azt is megengedi, hogy egyszer-elért jellegéből mégis maradjon egy darab, egy csonk, ami mindent felidéz, egy torzó, mitől egészebb az egész, s mi várja nyájasan és biztonságosan az új tekintetet, mi belevész.
(...)
Ki itt lebegsz, tennenmagadban fedezheted fel a derengő életet, mely emlékekből vétetett: s kirándulóként mindig visszatérhet, mint messzeköltözött de vissza-vissza látogató rokon, ki csónakban élvezi a nyarat evezve megtört kő-hullámokon.
Vallott nekem a Nyulak-szigete Regék halk éjén. Ime, a titok: Királyi atyja klastromba veté Legendák szűzét, fehér Margitot.
Álom-leány volt: egy fojtott sikoly. Ájulva hullt egy durva szó miatt. S robogtak a királyi udvaron Hajrázó, vad, bozontos férfiak. Nyugatról várt sokáig valakit. Nem vadbajszú, lármás, mokány nagyúr, Dalos, törékeny, halk fiú legyen, Asszonyos, kósza, könnyes trubadúr.
Már régen várt s megbénult szive. Zúgott a vár, prüszkölő kún lovak Hátán érkeztek hetyke magyarok. Ő nem jött: egy csöndes álom-lovag.
Ő nem járt a Duna táján soha, Egy halk dalu és halk csókú legény. És Jézusnak áldozák Margitot, Ki ott halt meg a Nyulak-szigetén.
Roskad a kásás hó, cseperészget a bádogeresz már, elfeketült kupacokban a jég elalél, tovatűnik, buggyan a lé, a csatorna felé fodorul, csereg, árad. Illan a könnyü derű, belereszket az égi magasság s boldog vágy veti ingét pírral a reggeli tájra.
A padot nem találtam...
Hol hagyta a karját,
A múlt csupa kő,
A Heszperiszek almái megértek
