Baján kagánnak a nevéről írja Bóna István: "törökül: hatalmas, gazdag – egyszerre jelző és személynév" (Bartha szerk. i. m. 319.). A törököknél, mongoloknál is előforduló név, jelentése 'gazdag, hatalmas, nemes' (Vámbéry, A magy. eredete, 40).
Batbaján, Batobajan, Batbajagan: Kobrat Azovi-tenger melléki bolgár és onogur király első fia, ki, midőn fivéreivel szétváltak, a bolgárokkal és kotrigurokkal a régi hazában maradt az Azovi-tenger és a Kubán mentén, és a kazároknak hódolt meg. Az ő népének tartják a honfoglaló magyarokkal szövetkezett kabarokat; maradványaik a hegyi kabardokban és balkarokban kereshetők. Az elnevezés a török batu 'magas' és baján 'hatalmas, úr' szavak összekapcsolásával jött létre. (Révai Nagy Lexikona)
Karl Heinrich Stoll: „Bayrisches aber gibt es jedoch nichts vor 566 n.Chr. Weder einen Stamm noch eine Dynastie, auch kein Territorium das diesen Namen trägt. Bayrisches tritt erst in die Welt mit der Person des avarischen Chans aller Chane Baianos... Der Jurist, als Jordanis wird sein Name wiedergegeben, veröffentlichte 551 n.Chr. in der Hauptstadt des oströmischen Reiches ein Geschichtsbuch über das Volk der Goten. Er nennt darin und vermeintlich als erster die Baiern, seine »Bajoras«.” (Das Deutsche – Sein Ursprung und Mythos; 127. o. Uő: Mythos Bayern – Die literarische Erfindung einer Chimäre – Ein etymologisch-historischer Report; Sequenz Medien Produktion, Fuchstal, 2005) Stoll a továbbiakban Baján kagánnak a nevéből vezeti le a bajorok népnevét. Valószínű, hogy alapvetően helyesen. A mi véleményünk azonban az, hogy inkább közös eredetről kellene itt beszélni: bayan meaning 'powerful, rich', was used as a personal name. Mint jeleztük, a bajorok nevét egyesek 'gazdag", illetve 'előkelő avar'-nak magyarázzák.
Elképzelhető azonban, hogy az 550-es években Európába menekülő hun-avarok vezére csakugyan perzsa méltóságnevet viselt. Láttuk ugyanis, hogy a hun-avaroknak a türk csapások elől kitérő – mintegy 20 ezer harcost számláló – kötelékét Khoszroész valószínűleg a limes Sasanicus kaukázusi szakaszának védelmére rendelte. Az onogurok Khumara mellett állomásozó és a sahansahtól az alánok egyes csoportjainak kíséretében hamarosan függetlenedő vezetője tehát a nagykirálytól megkaphatta a báni, egészen pontosan a marzbáni címet, így könnyen lehet, hogy – Tours-i Gergely Gaganusához hasonlóan – a Baján esetében sem személynévvel állunk szemben. Ebben az esetben persze nem áll a tétel, miszerint „Omnes enim reges gentis illius hoc appellantur nomine”, mert csak a honfoglaló vezér lehetett 'határőr' eredetileg, az utódai már nem.
Vö. középperzsa مرز marz 'határ' és ném.-lat. mark, marchia 'határövezet'
Mark: "trace, impression," O.E. mearc (W.Saxon), merc (Mercian) "boundary, sign, limit, mark," cf. O.N. merki "boundary, sign," mörk "forest," which often marked a frontier; O.Fris. merke, Goth. marka "boundary, frontier," Du. merk "mark, brand," Ger. Mark "boundary, boundary land", L. margo "margin," O.Ir. mruig "borderland". The primary sense is probably "boundary," which had evolved by O.E. through "sign of a boundary," "sign in general," "impression or trace forming a sign." Meaning "any visible trace or impression" first recorded c.1200.
March: (obs.) "boundary," c.1290 (in ref. to the borderlands beside Wales, rendering O.E. Mercia), from O.Fr. marche "boundary, frontier," O.H.G. marchon "to mark out, delimit," Ger. Mark "boundary"
Marquis: c.1300, title of nobility, from O.Fr. marchis, lit. "ruler of a border area," from O.Fr. marche "frontier," from M.L. marca "frontier, frontier territory". Originally the ruler of border territories in various European nations (e.g. It. marchese, Sp. marqués); later a mere title of rank, below duke and above count.
Persian Marzbans had the same function and status as medieval Germanic Margraves.
A mark tehát valaminek a határterületét, felületét, szegélyét, külső borítását jelentette. Nézzük meg, mi lehet a helyzet a marzban méltóságnév másik felével.
Wikipedia: Im Namen Banat verbirgt sich der ursprünglich aus dem Persischen stammende awarische Fürstentitel "Ban" (nach dem Khagan Baian, dem berühmten Heerführer), der später als Banus an die Kroaten überging. A بان bán 'őr'-t jelentett a perzsában. The word ban derives from South Slavic ban "lord, master, ruler", cognate with Persian ban "prince, lord, chief, governor" and Sanskrit pati "guardian, protector". The word is preserved in many modern-day place names.
Others believe the word originates from Sarmatian bajan. According to one theory, the title of ban derived from the name of an Avar khagan, Bajan. There are alternative theories concerning Illyrian origin and the Illyrian name Banius, which is to be found on Illyrian remains in Bosnia. Magi under Shahpour was called Athurpat (the Guardian of Fire). A hun-avarok gyepűit őrző szlávoknak persze, hogy a bán maga volt az uralkodó!
Sassanid Shahanshah (king of kings) usually selected Marzbans from Bozorgan, Persian noble families, tehát rendszerint az előkelő Bozorgan (vö. magy. boszorkány!) családból választották őket. (Lásd még Ahriman - ármány, petiar - betyár stb.)
Biztos vagy ebben az (h)őshazában Kedves Sagarakti-Surias!?
Természet- és gazdaságföldrajzi kimutatás: A KM a Kárpátok Karéjával kiegészülve az akkori világ (még a maié is különben az) a lehető legkissebb teljesen önellátó (független) területi egysége.
Jót túráztak Turánból, (túl, túl, túl túr...egészen Turáig) hogy pont ezt a helyet elfoglalják, és még hogy sikerült is, mi a hadiereje teljében lévő rómaiaknak se.... sose.....
Ejnye bejnye!!! :-))))
Úgy lóg ki az itteni nép a környező nyelvi (népi) világból, mint tevéből a púp. Oszt valamiért mégis itt van. A teve nem nagyon panaszkodik, hogy púp van a hátán..... Pláne ha abba menekíti a vizet és a táplálékot, melyet mindig visszakap, hogy átkelhessen a turáni sivatagok felé..... (is) - A Duna vonalvezetése érdekes azért...... A viz messzire visz...... Fekete tóba... (Ott fürdik a kiskacsa is.. :-))))))
Ui:
Nekem az nem tetszik ebben az egészben különben, hogy itt állandóan ilyen feltételezett össze-vissza uralomról van szó..... Mert lehet, hogy a dolog nem teljesen így működött. Miért nem lehetett szövetség? Méghozzá tartós és nem terjeszkedő!? Olyan primitívek voltak az ősök!?!?!?
A parthusok megszabadultak tehát a hun uralomtól, de ekkorra már állami és hadi szervezetük a hódítókéval annyira egybeforrt, hogy keverék etnikumként (azaz mint varkhoniták) hagyták oda a turáni őshazát
Hiába no az újkori történelem megtatte (tette) ám a hatását!!!! Nem is beszélve a 20. századról és pláne napjainkról. Na persze nyilván, ami ma van az régen csak rosszabb lehetett, hisz mi már """fejlettebbek"""" vagyunk. (Biztos ez!?)
A parthusok megszabadultak tehát a hun uralomtól, de ekkorra már állami és hadi szervezetük a hódítókéval annyira egybeforrt, hogy keverék etnikumként (azaz mint varkhoniták) hagyták oda a turáni őshazát
Mint láttuk, a VI. század közepén I. Khoszroész lehetett az, aki a várkonyok mintegy 20 ezer harcost számláló kötelékét "átdobta" a Kaukázuson a khumarai erőd védelmére. Ekkor a heftalitákat már megroppantotta a török támadás, birodalmuk több kisebb részre töredezett szét, és délnyugatról a szászánidák is rohamozták őket.
"Altheim kutatásai nyomán, de Corippus soraiból is tudjuk ugyanakkor, hogy a heftaliták vagy hun-avarok (onogurok) jóváhagyása nélkül semmi komolyabb politikai lépést nem tehetett a Szászánida uralkodó."
A hunok történelmi szerepe
Másrészt a lomovátovói etnikum esetében – ha kissé kitágítjuk látókörünket, s megszabadulva a finnugor szemlélet köldöknézésétől, tekintetünket nem csupán mereven a Káma–Bjelaja vidékére függesztjük, hanem az az időbeli steppei történelmi eseményeket is megfigyeljük – azonnal feltűnik, hogy e délről jövő etnikum első hulláma, a harinai csoport, pontosan akkor jelenik meg a Káma–Bjelaja környékén, amikor az európai hunok Dél-Oroszországban és a Kárpát-medencében, a keleti, ún. eftalita (fehér)-hunok pedig Dél-Turkmenisztánban, Szogdiában és Baktriában kialakítják nagykiterjedésű birodalmaikat. Ezeknek a történelmileg kétségtelenül bizonyítható kontinentális méretű eseményeknek, amelyeket a hunok történelmi aktivitása váltott ki, minden józan meggondolás szerint szervesen össze kell függeniük a harinaiak északra vándorlásával is.
Manapság ugyanis már nem tartható fenn az a nálunk mélyen beidegződött Európa-centrikus történelmi szemlélet, amelyik a hun kérdést csak annak germán-római vetületében vizsgálta. A külföldi kutatóknak már régebben feltűnt, hogy a hunok szinte ugyanabban az időpontban, majdhogynem tervszerűen kezdték el akcióikat egyrészt Kelet-Irán és Dél-Turkmenisztán, másrészt pedig Európa ellen. Ammianus Marcellinus Kr. u. 357-re teszi a chioniták, azaz a fehér-hunok megjelenését Szogdiában és Baktriában. Ugyanúgy egy 440 körüli kínai feljegyzés szerint a hiungnu nép három generációval azelőtt, tehát 350–360 táján foglalta el Szogdiát. A hunok európai előretörése pedig a 370-es évek elején indult meg, de ez az időpont csak a gótok leigázására vonatkozik: az alánokat már előbb meghódították.
Altheim megállapítja (Geschichte der Hunnen, I. kötet), hogy a hunok 4–6. századi központja Nyugat-Türkmenisztán–Kelet-Irán volt. Onnan kapták az utánpótlást, még jóval első európai betörésük után is: a hun-fajta bolgárok, avarok, kazárok mind a Fehér-hun Birodalom területéről származtak. Nevezetesen az avarok magvát az Eftalita Birodalom var és hun nevű törzsei alkották, akikhez később jelentős onogur-bolgár csoportok is csatlakoztak. Az avarok 550 után Perzsia északi határai mentén, a Káspi-tavat délről megkerülve, a Kaukázuson keresztül vonultak Európába– írja.
Ugyancsak az Eftalita Birodalom területéről tört nyugatra 585-ben az a három „török” nép is, akikről Mihály szír pátriárka tudósít. Ezek Északkelet-Iránból indultak el, és a Káspi-tó déli partvidéke mentén, a Kaukázuson át érkeztek Dél-Oroszországba. Ezt bizonyítja az a fontos adat is, amely Merv környékén 651-ben még ott visszamaradt kazárokról tudósít. E három népet három testvér vezette. Egyikük – Bulgar – a Fekete-tenger északi partján az Al-Dunáig nyomult előre, a másik két testvér pedig keletebbre telepedett le, a Káspi-tó és a Don közötti térségben. Ezek egyikének neve Kazari volt. Altheim határozottan állítja, hogy a név szerint nem említett harmadik testvérrel csakis a magyarok jöhettek Európába. Ezzel megnyugtatóan megoldható lenne – több más nyílt kérdés mellett – pl. Konstantin császár sokat vitatott mondata is, hogy a magyarok „három évig a kazárokkal éltek”. A görögben ugyanis 3 és 303 között paleográfiailag olyan kicsi a különbség – treis (3), illetve t’treis (303) –, hogy a másolók igen könnyen elírhatták. Ha a magyarok Etelközbe költözését 888-ra tesszük – ami igen valószínű –, akkor 303 év levonásával az 585-ös évet kapjuk. A magyarok tehát 585-től 888-ig éltek együtt kazárokkal – fejezi be gondolatmenetét Altheim.
Altheim logikus következtetéseiből világosan lemérhetjük, mennyivel előbbre jutottunk volna már őstörténetünk számtalan megoldatlan kérdésének kibogozásánál, ha kizárólagos finnugor származásunk dogmája nem szűkítené le kutatóink látókörét az északi szélesség 50–55. fokának tájaira. De azt is észrevehetjük, hogy nem szőrszálhasogatás vagy kákán-csomót-keresés miatt tettük szóvá annak idején azt az akkor és ott talán jelentéktelennek tűnő körülményt, hogy Bartha a magyarok régi „szabir” nevét meg sem említette, és a kazárok tulajdonképpeni „szabir” nevéről is mélységesen hallgatott.
Az onogur–szabir–avar vándorlás útvonala
Altheim azonban nem áll egyedül fenti nézeteivel.
Haussig már 1953-ban, Theophylakt’s Exkurs über die skythischen Völker című értekezésében hatalmas tudományos apparátussal, jórészt eredeti forráskutatásokkal bizonyította, hogy az onogurok, szabírok, majd az avarok a Káspi-tó déli partja mentén vonulva vándoroltak Európába. Megállapította, hogy a szabírok és az avarok korábbi transzkaukáziai lakhelyei Zakhariász rétor szíriai néplistájában, valamint perzsa, örmény, görög, latin (pl. Ammianus Marcellinus) és később arab forrásokban is adatolva vannak. Egyes perzsa kútfők még az avarok Kaukázuson keresztüli vándorlásáról is tudnak.
Emlékeztetünk ezzel kapcsolatban Moór Elemér A magyar őstörténet főproblémái című cikkére, amelyben éppen a szabír és az avar vándorlásról szólva igen alapos földrajzi-klimatológiai érveket sorol fel arra vonatkozólag, hogy az Ural hegység és a Káspi-tó közötti terület alkalmatlan nomád népek vándorlására. Az egyedüli lehetséges útirány a Káspi-tó déli partja és a Kaukázus lenne – írja –, de a szabírok, avarok esetében ezt a lehetőséget elveti, mert ez szerinte akkoriban a perzsák miatt nem jöhetett számításba.
Azóta azonban a kutatás egyet-mást lefaragott a Szászánida dicsőségből. Ma már tudjuk, hogy az eftalita-hunok nyugat-turkmenisztáni, kelet-iráni térhódítása óta úgyszólván semmi sem történt Iránban akaratuk ellenére (l. Altheim: Das Alte Iran stb.) Ezt szó szerint kell értenünk, mert például kiderült, hogy a Szászánida nagykirályok évtizedeken keresztül rendszeresen adót fizettek az eftalitáknak. De arról is vannak adataink, hogy ismételten az eftalita király döntötte el, melyik trónkövetelő kerüljön a perzsa trónra. Az újabb kutatások megmutatták, hogy a Szászánida Perzsia csak egyes kiemelkedő uralkodók alatt terjedt ki a mai Irán északabbi és keletebbi területeire is, többnyire azonban csupán Délnyugat-Perzsiára (Fars, Susiana), Médiára és Mezopotámiára támaszkodott mint állandó törzsterületre. Khoraszán és Merv vidéke pl. már vitás terület volt, hol perzsa, hol eftalita uralom alatt állt.
Mindezen adatokból pedig az következik, hogy történettudomány különféle nézetei, amelyek mind az onogurok, szabírok, majd az avarok északi, Nyugat-Szibériából az Ural folyón és a Volgán keresztül vezető vándorlási útjának a priori feltételezéséből indulnak ki, egytől egyig hamisak és elvetendők. E feltevések egyedüli célja amúgy is csak az volt, hogy a „finnugor eredetű” ősmagyarokat a Kr. u. 5. században levonultassák az Ural hegység vidékéről az Azovi-tenger mellékére, ahol a történelmi forrásokban először megjelennek.
Nem hagyhatjuk azonban említés nélkül azt sem, hogy ennek Uralból vagy Nyugat-Szibériából kiinduló onogur-szabír vándorlási hipotézisnek már kiagyalása idejében sem volt semmi tárgyi vagy történelmi alapja.
Ellenkezőleg, a már akkor is jól ismert örmény források félreérthetetlenül leírják, hogy az ogurok, bolgárok jóval a nagy hun vándorlás előtt is az örmények közvetlen szomszédságában, a Kaukázusban és annak északi előterében éltek. Khorenei Mózes 5. századi örmény történetíró például a pártus kor eseményeinek leírásánál ismételten említi ogurokat és a bolgárokat, akik részben Örményországban is letelepedtek. De a 6. században író bizánci Agathias is arról tudósít, hogy az ő idejében Transzkaukáziában volt egy régi erőd, amelyet Onogurisznak hívtak, mégpedig azért, mert ott hajdanában az onogurokat megverték. Ammianus Marcellinus szerint pedig a szabírok már a 4. század közepén Dagesztánban laktak.
Kiválaszthatjuk tehát amelyik nevet csak akarjuk: ogur, onogur, szabír vagy bolgár – mindegyik népnév egykorú forrásadatokkal bizonyíthatóan már a hun idők előtt a Kaukázus környékén tűnik fel, nem pedig Nyugat-Szibériában vagy az Uralban. Vagyis ezek az örmény, római és bizánci adatok még külön is igen erősen alátámasztják Haussig és Altheim más forrásokból nyert bizonyítékait az onogur–szabír–avar vándorlás déli útvonaláról.
De az is felettébb jellemző, hogy Khorenei Mózest az indogermán történettudomány – és nyomában természetesen a magyar történelemkutatás is – évtizedeken keresztül késői, 8. vagy 9. századi kompilátornak tartotta, aki csak visszahazudta magát az 5. századba, és úgy írt, mintha akkor élt volna. Fenti régi, parthus kori adatait az ogurokról, bolgárokról nem tudták ugyanis beilleszteni a hunok előtti Kaukázus-vidék – szerintük tiszta „iráni”, alán és egyéb – népei közé. Khorenei tehát csaló lett, ugyanazon okból, mint számtalan más régi krónikás is, akik olyanokat mertek írni, amik ellenkeztek a 19. századi indogermán történetkutatók előre megfogalmazott nézeteivel.
A modern, tárgyilagos kritika azonban teljes mértékben rehabilitálta Khorenei Mózest. Megállapították, hogy eredeti műve csak 440-ig tárgyalta az örmény történelmet, ami pedig a fennmaradt kéziratban későbbi eseményekről található, az kétségtelenül utólagos interpoláció. (Brockhaus Encyklopädie, 1971, Movses Chorenatzi címszó alatt.)
E felismerések újabban már a magyar történettudományban is éreztetik hatásaikat. Nem közvetlenül ugyan – Haussig cikkéről tüntetőleg hallgatnak nálunk –, hanem csak amúgy „szőrmentében”. Feltűnően megszaporodtak ugyanis azok a hipotézisek, amelyek szerint a magyarok a 8. század végéig vagy a 9. század elejéig Baskíria környékén laktak, s onnan vándoroltak – nem sokkal a honfoglalás előtt – Lebédiába. Jellemző az is, hogy e cél érdekében már a „mesemondó” Anonymus részleges rehabilitációját is megkezdték – éppen az az iskola, amelyikből eddigi legvérmesebb ledorongolói kikerültek –, és szorgalmasan hivatkoznak arra, hogy lám, Anonymus szerint is Szuzdálon keresztül vezetett a honfoglalók útja.
A Kr. e. 1350 körüli időből találtak egy szerződésszöveget, melyben Šattivaza/Mattivaza, Mitanni királya országa isteneire esküszik Šuppilu-liumaš hatti nagykirály előtt. A sorban – az utolsók között – Mi-it-ra, Uru-wana, In-da-ra, Na-sa-at-tita istenek is fel vannak sorolva, „an wenig prominenter Stelle, nahe dem Ende der mitanni-hurrischen Götterlisten”, vagyis kevéssé előkelő helyen, közel a mitanni-hurri istenjegyzék végéhez, ahogy a Reallexikon der Assyrologie (V. kötet, 1976) írja.
Mivel a több tucat istennevet felsoroló szöveg végén olvasható négy istennév erősen emlékeztet a Mitra, Varuna, Indra istenek és a Naszátják nevére, melyeket az indek a Védákban jegyeztek le először Kr. u. néhány száz évvel, néhány indogermanista kutató tüstént kijelentette, hogy Mitanninak indoárja vezető rétege volt.
Az a kézenfekvő megoldás a derék kutatókban fel sem merült, hogy ezek az istennevek azért kerülhettek a lista végére, mert egy alávetett nép istenei a mitanni nagykirály birodalmának transzcendens lényei közt nyilván nem a legelső sorban kapnak majd helyt…
A második sokk történelmi-politikai téren érte az indogermanisztikát; a német nemzeti szocializmus fantasztikus indogermán fajelméletének rohamos térhódítása láttán számos kutató egyszerre rádöbbent: hová vezetett az indogermánok száz év óta folytatott gátlástalan heroizálása. A fajelméletet és az indogermán „Herrenrasse” teóriáját ugyanis korántsem Hitlerek találták ki, hanem azok a XIX. sz.-i és XX. sz. eleji indogermán szellemű történelemírás szemléletének egyenes, logikus következményei voltak. Ez a történetírás generációkon keresztül az elemi iskoláktól az egyetemekig, de iskolán kívül is: újságokban, folyóiratokban, könyvekben, színdarabokban, zeneművekben stb. azt tanította a németeknek, hogy Eurázsia nyugati felében szinte a világ kezdetei óta minden kultúrteljesítmény a különböző szétvándorló indogermán „uralkodó rétegek” („Herrenschicht”) alkotása, és hogy az összes többi népeknek az indogermánok voltak a tanítómesterei. E tétel érdekében nem riadtak vissza a legképtelenebb ferdítésektől, tudatos félremagyarázásoktól sem. Elegendőnek tartjuk, ha a számtalan hasonszőrű „megállapítás” közül kettővel részletesebben is megismerkedünk.
Az egyik a Kr. e.-i 2. évezred derekán Észak-Mezopotámiában, Szíriában és a csatlakozó észak-északkeleti területeken, nagyjából a Földközi-tenger és a Zagrosz hegység között kialakult Mitanni nevű hurri állam állítólagos „árja uralkodó rétegé”-nek kérdése. E tézist arra alapozzák, hogy ismerünk egy – kb. Kr.e. 1350-ből származó – szerződésszöveget, amelynek végén Mitanni királya országa isteneire esküszik, hogy a megállapodást betartja.
A tanúságtételre felsorolt számos istennév között, „an wenig prominenter Stelle, nahe dem Ende der mitanni-hurrischen Götterlisten” (magyarul: „kevéssé előkelő helyen, közel a mitannii-hurri istenjegyzék végéhez”) – írja az előbb említett Reallexikon der Assyriologie (Indra címszó alatt) – az Indra, Mitra, Varuna és Nasatya istennevek is előfordulnak, amely istenek – mint ismeretes – a védákban is szerepelnek. Több sem kellett ennél az indogermanistáknak: rögtön megállapították, hogy a mitannii hurriknak árja uralkodó rétegük volt, mivel ezeket az „ősi ind isteneket” is imádták Mitanniban. Hogy a négy kérdéses istennév a több tucatnyi istent felsoroló listának majdnem a legvégén található, az nem zavarta őket. De az sem, hogy ezen „ősi ind istenek” ősiségét egyedül a védákkal lehetett „bizonyítani”, amelyeket azonban csak néhány száz évvel Krisztus születése után írtak le először. Ez a „mellékes körülmény” már csak azért sem jöhetett számításba, mert az indogermán nyelvtudomány „a védák nyelvének archaikus jellegéből” már rég megállapította, hogy ezek „kétségtelenül” a Kr. e.-i 2000–1500 közötti nyelvi állapotot tükrözik. E kizárólag nyelvi módszerekkel nyert kormeghatározásnak igen kapóra jöttek a mitanni árja istennevek, mert most már ezekkel is alá lehetett támasztani a védák ősiségét. Így a macska szépen beleharapott a saját farkába: a védák ősiségének ingatag nyelvészeti kormeghatározását alátámasztották az „ősi árja istennevek” Mitanniban, a kérdéses mitanni istenek „árja eredetét” pedig bizonyította a védák ősisége. Alapos hidegzuhanyként hatott azután századunk húszas-harmincas éveiben az ősi Indus-műveltség feltárása. Bebizonyosodott ugyanis, hogy ehhez a kultúrához az árjáknak semmi közük sem volt, és az árja bevándorlás, amelyet azelőtt a védák korával szoros összefüggésben szintén Kr. e. 2000–1800 körülre helyeztek, legfeljebb Kr. e. 1000-re, de inkább még ennél is későbbre tehető.
Egyidejűleg, mintha az örök ifjúság jóságos tündére illette volna meg varázspálcájával a védákat, ezek is máról holnapra vagy ezer évvel megfiatalodtak. Az előbb említett „archaikus nyelvi jelleg” most már nem Kr. e. 2000–1500 közé, hanem egyszerre Kr. e. 1000 és 500 közé mutatott, és az ekkori nyelvi állapotokat kezdte „kétségtelenül tükrözni”.*
Kiemelendő azonban, hogy több neves kutató szerint még ez a datálás is túl magas, mert a védákban semmi nyoma sem található az árják vándorlásának, honfoglalásának; tehát csak tetemes idővel ezek Indiába érkezése után keletkezhettek. (L. Petech: Indien – Propyläen Weltgeschichte II. kötet, 1976.). A Kr. e. 1000 körüli kormeghatározást azonban – hála Indrának és a többi mitanni-árja istennek, akikre még Mohenjo-Daro kiásása után is lehetett hivatkozni – általában elfogadták. Hogy ezek az istenek a megváltozott körülmények között már nem voltak „ősi árja istenek”, azaz nem származhattak az új datálás szerint maximálisan Kr. e. 1000-re tett Rigvédából, arról inkább tapintatosan hallgattak. Így a „mitanni árja uralkodó réteg” több tudományos műben még ma is tényként szerepel. Természetesen úgyszólván kizárólag annak az ahisztorikus iskolának a publikációiban, amelyről fentebb már szó volt.
* Ékesen illusztrálja ez a máról holnapra bekövetkezett 1000 éves megfiatalodás a hangtörvényekkel dolgozó nyelvészet nyelvi kormeghatározásainak megbízhatóságát!
(Götz László: Keleten kél a nap; Püski, Bp., 1994, 77–79.)
Sans critique... The Sanskrit word simha which literally means 'the powerful one' is the word for 'lion.' Pura: a fortress , castle , city , town (a place containing large buildings...)
"a szanszkritot a parthus és a kusán uralom alatt alakították ki a különböző nyelvjárásokból, s így lett egységes – bár szűk, értelmiségi körben használt – irodalmi nyelvvé"
""Farizeus"" (akkor tán még nem annyira, ahogy azt Jézus jellemezte) írástudóké, és lehetne magyarázni a szent, sant vándorszó és a script (skribál) szavak összetételéből. Azaz valamiféle szentírás nyelve........ ??????
"a szanszkritot a parthus és a kusán uralom alatt alakították ki a különböző nyelvjárásokból, s így lett egységes – bár szűk, értelmiségi körben használt – irodalmi nyelvvé"
Ha megnézzük a térképet, malájföldtől délre, az egyenlítőnél találjuk a nagyjából Budapest nagyságú városállamot, Szingapúrt. Nevének jelentése szanszkrit nyelven: oroszlánváros (सिंह simha 'oroszlán', पुर pura 'város').
Berényi Zsuzsa Ágnes et alii
A Zürichi Magyar Történelmi Egyesület Második (komáromi) Övezeti Történésztalálkozó[jának] előadásai és iratai Zürichi Magyar Történelmi Egyesület , Komárom–Zürich, 1995
PDF
Bajusz István et alii
A Zürichi Magyar Történelmi Egyesület első (székelyudvarhelyi) övezeti történésztalálkozó előadásai és iratai
Zürichi Magyar Történelmi Egyesület, Bp.–Zürich, 1994
PDF
"the most common names are not typical of the Czech Republic as a whole, but rather are distinctive of Vlassko and surrounding areas. Second, many of these names are not Czech in origin but rather Romanian (Baca, Balcar, Sandera), Hungarian (e.g. Orsak), Slovakian (e.g. Fajkus)"
A 4620.-ban már rámutattunk: Ennek a hun-avar kötelékben érkező bulak vagy blak népnek a nevét vették át az általuk leigázott, romanizált nyelvű pásztorközösségek a Kárpátok délkeleti lejtőinek tágabb előterében, és emiatt ezt a népnevet a hazai források több más latinos nyelvű etnikumra is alkalmazzák; Anonymusnál is szerepel pl. a vlasz forma. Kniezsa joggal állapította meg: „eredetileg az összes román (új-latin) népek közös neve volt” (Magyarország népei a XI. században; Kisebbségkutatás könyvek, Bp., 2000, 446. o.)
A 4635.-ben pedig ezt írtuk: Keletről érkezvén, először az oláhokat, azután az olaszokat ismertük meg, és hasonló nyelvük okán hasonlóképp neveztük el őket. Lásd a vlasz változatot Anonymusnál.
„A baskírok ugyanazt a nyelvet beszélik, mint a magyarok … Innen, Baskíria tartományából jöttek a hunok, akiket később magyaroknak neveztek, s ezért hívják Nagy-Magyarországnak … Velük együtt jöttek a blakok, bolgárok és vandálok. Ugyanis ebből a Nagy-Bolgárországból jöttek azok a bolgárok, akik Konstantinápolyhoz közel, a Duna túlsó partján laknak. És a baskírok mellett vannak az illakok, ami ugyanannyi, mint blak, csak a tatárok nem tudják a b-t kiejteni, és tőlük jöttek azok, akik most Aszen földjén vannak. Tudniillik mind a kettőt illaknak hívják, ezeket is, meg amazokat is.”
Vlassko is situated along the northwestern rim of the Carpathian Mountains … “Vlach,: “Valach,” “Volach,” “Vlakh” and other variations of the term date back in time nearly 2,000 years and refer to a variety of “Latinized” people whose origin is ultimately the Roman Empire (Magocsi 1993). In archaic Czech, for example, “Vlassko” means Italy, and “Valach” refers to “Italian” (Radio Prague 1999). Today, only isolated groups of peoples in the Balkans (Greece, Macedonia, Albania, Serbia, Bulgaria) are referred to as Vlachs and these people speak Aromanian (e.g., Wace & Thomson 1914, Winnifrith 1987, Caragui 1999). The Romanian and Moldavians, who speak another language derived from Latin, Daco-Romanian, represent the largest concentration of Latinized people of southeastern Europe. Historically, Romanians and Moldavians were known as Vlachs. The Romanian province of Walachia was named for the Valachs and served as their traditional homeland. Other groups of Vlachs have been assimilated into the local populations. The Vlach culture of Vlassko was largely destroyed at the end of the Thirty Year War (1648).
In Vlassko, the first widespread reference to Vlachs occurred during the Thirty Years War and are well documented in Dostal (1956) and Polisensky (1971). For example, Jan Amos Comenius wrote in 1960 “Moravians of the mountains around Vsetin, called Wallachians, are a warlike people…they refuses to accept the Habsburg yoke and for three whole years defended their freedom with the sword.” Later, in 1624, he wrote “the inhabitants of the lordship of Vsetin and the mountains thereabout (who are called Wallachians) continued to resist with arms and could not be brought to deny their faith or offer submission…” In 1628, Jesuit missionaries, in abandoning their attempt to convert the Vlachs to Catholicism, stated that the “inhabitants of Vlassko were Valachs and hence utterly infractory.” Zlin town records from 1621 refer to “the Wallachians, who are the local rabble,…” Albrecht Waldstein, Habsburg Military lord of Vsetin, wrote in 1621 about the expected uprising of the locals and referred to the Vlachs as “Wallachians” against whom he did not have sufficient support to mount a campaign. A Habsburg commissioner in 1622, writing about the local Moravians, stated that “the people are inclined more to the enemy and the Wallachians.”
Hanna (1988), based upon a compilation of Czech names typical of Texas, demonstrated two important points. First, the most common names are not typical of the Czech Republic as a whole, but rather are distinctive of Vlassko and surrounding areas. Second, many of these names are not Czech in origin but rather Romanian (Baca, Balcar, Sandera), Hungarian (e.g. Orsak), Slovakian (e.g. Fajkus), and Polish (Adamcik). The collection of surnames from Vlassko is probably representative of origins of peoples who settled in Vlassko, and also coincides with the presumed route traveled by the Valachs through the Carpathians.
"Az avarokról szólva az 558-582 közötti évekről alig ír valamit. A kezdetekről, az 558-as követjárásról így ír: “Ugyanebben az időben bejött Byzantionba az un. abarisok furcsa, szokatlan népe, s az egész város összefutott látásukra, miután soha nem láttak még ilyen népet. Hátul hosszú szalagokkal összekötött és összefont hajuk volt, egyébként viseletük a többi unnosokékra hasonlított. Ezek saját országukból menekülve jöttek. Skythia és Mysia területeire is követeket küldtek Justinianushoz, hogy fogadja szívesen őket.”
Főleg az utóbbi évtized régészeti kutatása számos olyan leletet tárt fel, aminek értékelése és értelmezése egyfelől szükségessé teszi a korábbi leletek történelmi magyarázatának átértékelését, másfelől valószínűsíti az egyes bibliai elbeszélések történelmi hitelességét.
Először: a hét szűk esztendővel és József építkezéseivel kapcsolatos tudósításokat kell figyelembe vennünk. Egyiptomi feljegyzések tudnak arról, hogy III. Amenemhet uralkodásának 20. esztendejétől óriási katasztrófák voltak az országban. A Nílus áradásának szintje 8-9 méterrel magasabb volt a szokásosnál, aminek következtében 1650-ig nem lehetett vetni, tehát aratás sem volt. A másik tény, ami valószínűsíti a bibliai eseményeket, az a III. Amenemhet uralkodása idején történt mezőgazdasági építkezés. Ekkor épült az „egyiptomi labirintus”. Az újabb ásatások igazolják, hogy ez a hatalmas, 3000 helyiségből álló épület, III. Amenemhet piramisa, nem temetkezési hely volt, hanem gabonaraktár.
Másodszor, a József egyiptomi nevével („Cafenath Paneah”) kapcsolatos leleteket kell megemlítenünk. Kenneth Kitchen 1993-ban fejtette meg a név jelentését a Brooklyn- és a Bulak-papiruszok segítségével. A Cafenath Paneah név jelentése: a „Paneahról elnevezett” . A Paneah pedig az egyiptomi Ipiankhu név héber megfelelője. Józsefet tehát a fáraó Ipiankhunak nevezte. A név, akárcsak a József feleségének a neve, Aszenat: Iuszenat, a Középbirodalomban elterjedt név volt. Továbbá fontos adat az is, hogy a vezirátus (alkirályság) intézménye is igazolt ebben a korban. A Bulak-papirusz említést tesz egy Ankhu nevű vezír raktáráról is. Ez a vezír a 12. dinasztia végén élt. Rohl feltételezi, hogy a Bulak-papirusz Ankhuja azonos Ipiankhuval, azaz Józseffel, akinek a műve az a jelentékeny kormányzási és gazdasági reform, ami a 12. dinasztia végén történt.
Harmadszor, azokat a felszínre került agyagfigurákat, edényeket és táblákat, illetve ezek darabajait kell megemlíteni, amelyek a 13. dinasztia korából, I. Neferhotep és közvetlen utódja, III. Szobekhotep fáraó korából származnak. Ezeken a leleteken gyakori a Jakhub = Jákób és az Ispi = József név. Mindkét név kánaáni település nevével van összefüggésben. Az egyiptomiak ezeket a levantei héber településeket átkozták meg, amiből arra lehet következtetni, hogy az egyiptomiak Neferhotep és utódjai idején az izráeliek jelenlétét fenyegetőnek érezték, s mindez a középső bronzkorban, s nem a kései bronzkorban, vagyis nem az új birodalom korában történt.
Negyedszer, a mai Tell-el-Daba-i leleteket kell figyelembe venni. II. Ramszesz Pi-Ramszesz városának romjai alól előkerült több településréteg, amely arra vall, hogy a várost különböző korokban különböző népelemek lakták. Az első településréteg I. Amenemhet korára datálható. Kr. e. 1812 táján templom épült ezen a helyen, és körülötte egy munkásváros, ami a fáraó halála után elnéptelenedett, s 140 évig lakatlanná lett. A 12. dinasztia vége fele újabb telepesek jönnek a térségbe, akik a leletet elemző Rohl szerint „eleinte szír stílusban épült nagy ház körül építették fel egyszerű hajlékaikat. Ettől keletre karámok, istállók voltak. Az ideiglenes épületeket hamarosan egy tucat szilárdabb ház váltotta fel, saját kertekkel”. Ez a település az idők során Avarisz (korábbi nevén Rovorty, későbbi nevén Pi-Ramszesz) központjává fejlődött. Hogy ez a település a héberek települése volt, igazolják egyfelől a karámok területén talált állati csontvázak. 1Móz. 47,3–4-ből tudjuk, hogy József testvérei juhpásztorok voltak. A hosszúgyapjas juhot ők hozzák be magukkal, s honosítják meg a Deltában. Továbbá a telepesek kánaáni eredetét igazolják a férfi csontvázak is. A feltárt női csontvázak viszont arra utalnak, hogy a héber férfiak számos esetben egyiptomi nőkkel kötöttek házasságot, ami részben a héber telepesek „egyiptomizálódását” eredményezte.
A településen Bietak professzor egy egyiptomi stílusú nagy palotát is feltárt. A talált cserépedényekből és a rétegtani tényállásból megállapítható, hogy a palotát a 13. dinasztia kezdeti idején építették, s a tulajdonos helyi uralkodó vagy valamilyen magas rangú hivatalnok volt. Ez alól a palota alól került elő a szír stílusban épített nagy ház, ami a 12. dinasztia kései szakaszában épült. Rohl szerint a „nagy ház” feltehetően Jákób rezidenciája volt, ami helyett Jákób halála után József a palotát építtette fel, amely egyben kormányzói központ is. Ez a históriai esemény az Avarisz név eredetére is fényt derít. AUARISZ vagy Avarisz városnév a HAWARA névből származik, aminek jelentése: „igazgatási körzet háza”. Ha igaz az, hogy a korra jellemző új kormányzási formát József vezette be, akkor az avariszi palota építője és lakója maga József.
Ezt a véleményt támasztja alá a palota kertjében 1987-ben Bietak professzor által feltárt sírkamrából és kápolnából álló sír, amit a régészek üresen találtak. A vizsgálat során kiderült, hogy a sírkamrából akkor vitték el a holttestet és a mellé tett tárgyakat, amikor a kápolna még használatban volt, azaz mielőtt a későbbi települések rétegei beborították volna a sírkamrát. Mindez a 13. dinasztia közepe táján történt. Minderről 2Móz. 15,19-ben ezt olvassuk: „és Mózes elvivé magával a József tetemét is”.
A sírkamra feltárása során nagyméretű, fehér mészkődarabok kerültek a felszínre, „egy hatalmas ülőszobor maradványai … a szobor a kápolnában állhatott … Ha a sír Józsefé, akkor az a néhány kőtömb mindaz, ami a nagy pátriárka kultuszszobrából megmaradt.”
Ötödször Artapanusz zsidó történetíró Euszebiusz és Kelemen írásaiban fennmaradt történelmi munkájára mint szöveghagyományozási bizonyítékra kell utalnunk.
Artapanusz részletesen leírja Mózes gyermekkorát, udvari neveltetését és etiópiai hadjáratát, amiről Josephus Flavius is beszél. Ennek a IV. Chaneferre Sobekhotep korában végbement etiópiai, pontosabban kusita hadjáratnak az eredménye, hogy Mózes feleségül veszi Kus királyának a leányát.
Mindazt, amit Artapanusz Mózesről ír, két régészeti bizonyíték is alátámasztja. Az egyik a Kus fővárosa, Kerma melletti deffufa (falakkal körülvett falu vagy erőd), ami az egyiptomi helytartó vagy katonai kormányzó székhelye lehetett, a másik pedig a fáraó, IV. Chanaferre Sobekhotep életnagyságú szobra, amit Agro szigeten, Kerma közelében találtak meg. Arra, hogy a szobor hogyan került oda, nincs más magyarázat, csak a Mózes vezette kusita hadjárat.
Nagy Antal Mihály, aki a Sárospataki füzetekbenismerteti Rohl könyvét, itt említi meg a 4Móz. 12,1-ben olvasható tudósítást, amely arról beszél, hogy Mózesnek kusita asszony volt a felesége.
Hatodszor, azokat a régészeti leleteket kell megemlítenünk, amelyek közvetlenül a kivonulás eseményeihez kapcsolódnak. Az Avariszban talált települési leletek (a H sztrátumból a G 1 sztrátumig) igazolják, hogy az izráeliek bevándorlásától, ami a 12. dinasztia vége felé történt, sok idő telt el. A 13. dinasztia korára datálható sírok pedig világosan utalnak arra, hogy ebben a történelmi szakaszban több nőt temettek el, mint férfit, vagyis a női lakosság aránya átlagosan magas volt, és magas a gyermeksírok aránya is. Az eltemetett halottak 65%-a 18 hónapon aluli gyermek. A nők magas arányát igazolják a Brooklyn-papiruszok névlistái is (III. Sobekhotep uralkodása). A lelet számos olyan semita eredetű nevet is megemlít, amellyel a Bibliában is találkozhatunk: Menahem, Issakár, Aser, Sifre (vö. 2Móz. 1, 15–21), valamint említ olyan ázsiai eredetű neveket is, amelyek nem héber nevek, s így azok közé a 13. dinasztia korában betelepedő népelemek közé sorolhatók, melyeket 2Móz. 12, 38 „elegy nép”-nek nevez. Ezek a népek Mózessel együtt hagyták el Egyiptomot.
Az avariszi vagy Tell-el-daba-i G sztrátumban számos olyan tömegsír is előkerült, amelyik Dedumosze, a kivonulás fáraójának az idejéből származik. Ezek a tömegsírok valami hirtelen katasztrófának a jelei. Ez által a katasztrófa által a G-sztrátum teljesen lakatlanná lett. Erről a Biblia a 10. csapás leírásában tudósít (2Móz. 11–12 ). Manetho leírásában pedig megjegyzi, hogy Dedumosze idejében Isten „nem volt kegyes hozzánk”. Artapanusz arról beszél, hogy Egyiptomot az exodus előtt súlyos jégeső és heves földrengés érte. Ezek a tudósítások is igazolják a G sztrátum leleteit. A katasztrófa sok áldozatot követelt, a halottakat gyorsan temették el tömegsírokba, a túlélők pedig elmenekültek. Az F sztrátum ázsiai bevándorlói a leletréteg szerint Avariszt romokban találják, s csak jóval később építik fel házaikat és templomaikat a 13. dinasztia korából, az exodus után maradt romokon.
A feltárt régészeti leletek ilyenképp egyértelműen igazolják, hogy a történészek évtizedeken keresztül hiába keresték a 19. dinasztia sztrátumaiban az exodus előtti héberek létezésének archeológiai bizonyítékait. A mélyebbre ásás, a Pi-Ramszesz alatti településrétegek, a hajdani Avarisz feltárása viszont meghozta a várt eredményeket. A héberek a 12. dinasztia vége felé telepedtek le Egyiptomban, s a 13. dinasztia uralkodásának a végén hagyták el Gósen földjét. A héberek által képviselt középső bronzkori, elő-ázsiai kultúra bizonyítéka a Tell-el-daba-i sztrátumokban (H-tól G 1-ig ) feltárt települési maradványok és sírok.
Champollion I. Sesonk fáraó politikai hadjáratának leírását, közelebbről a meghódított városok névkatalógusát tanulmányozva, a 29-es névgyűrűt „Juda ha malek”= Juda királyságának olvasta. I. Sesonk tehát elfoglalta Juda királyságát. 1Kir. 14,25–26 és 2Krón. 12,2–9 arról tudósít, hogy Roboam uralkodásának 5. évében Sisák fáraó elfoglalta és kifosztotta a templomot. Champollion és őt követve mind az egyiptológusok, mind a bibliai történészek Sisák fáraót azonosították I. Sesonk fáraóval, aki a 22. dinasztia megalapítója volt. Edwin Thiele bibliai kronológiája szerint I. Sesonk, vagyis Sisák fáraó hadjárata Kr. e. 925-ben történt.
David Rohl viszont a fennmaradt városlisták tanulmányozása során rájön arra, hogy a 29-es névgyűrű olvasata nem Juda, hanem JAD = a király keze, vagyis egy olyan városról van itt szó, ahol egy ismeretlen uralkodó emlékoszlopot állított fel. Továbbá felfedezi, hogy I. Sesonk városlistáján izráeli és nem júdai városokról van szó. Ilyenképp az 1Kir. és 2Krón., valamint a karnaki portál városlistái két különböző hadjáratról tudósítanak. Következésképp I. Sesonk és a bibliai Sisák nem azonos személyek …
A Manetho történetíró munkásságára épülő eddigi kronológia átrendezésében szerepet játszott a Wadi Hammamatban talált Graffito-genealógia, a Nespaherenhat obeliszk genealógiája és Ptah isten főpapjának memphisi genealógiája. Egybevetve ezeket a genealógiákat, újraértékelve a karnaki portál hieroglifáinak jelentését Rohl arra az álláspontra jut, hogy a bibliai Sisák nem Sesonk fáraóval, hanem II. Ramszesszel azonos, ugyanis a 19. dinasztia uralkodói nem a XIII. században uralkodtak, hanem a X. században. A beszámolók csupán II. Ramszeszről tudósítanak, hogy hadjáratot vezetett Jeruzsálem ellen, s a várost bevette. II. Ramszeszről tudjuk azt is, hogy leányai „Sysa”-nak becézték. A héber szentíró ezt a becenevet veszi át a Kir. és Krón. tudósításában. Sysa = II. Ramszesz = a héber Sisák.
A bibliai kutatás számára Rohl új kronológiája, az egyiptomi birodalmak és dinasztiák új időrendi felosztása több szempontból is lényeges. Ha II. Ramszesz nem a XIII. században, hanem a X. században uralkodott, egyértelmű, hogy II. Ramszesz nem lehet a kivonulás fáraója … a régészetileg is tarthatatlan XIII. századi kivonulásdatálás megbukik … a Biblia tudósítása szerint (lásd: 1Kir 6,1, Bir. 11,26, Józs. 5,6 lókusokat) a kivonulás Kr. e. 1446-ban volt … A pátriárkák történetének datálásánál abból a földtani eseményből, közelebbről földrengésből és vulkanikus kitörésből kell kiindulnunk, aminek következtében kialakult a Holt-tenger és elpusztult a Taurus hegységtől kiinduló, az Akabai öblön túlra lenyúló földtani hasadék Holt-tenger környéki vidéke. Jack Finegan amerikai kutató szerint ez a földtani jelenség Kr.e. 1900-ban (±) történt. A Biblia szerint ekkor pusztult el Sodoma és Gomora (1Móz 19), s mindez azokban az években történt, amikor Isten megígérte, hogy Sárának jövő esztendőre fia fog születni (1Móz. 18,9-15).
Ha ezt a földtani eseményt igazoló dátumot elfogadjuk, s figyelembe vesszük az egyes bibliai tudósításokat, akkor a következő időrendi táblázatot készíthetjük el:
Ábrahám kb. 1940-ben érkezett Kánaán földjére, József Kr. e. 1683-ban került Egyiptomba, 1671-ben lett alkirály, 1663-ban kezdődött az éhség, Jákób 1662-ben ment Egyiptomba, az egyiptomi rabszolgaság ideje 215 év, a kivonulás Kr. e. 1447-ben ment végbe, miként arról az 1Kir. 6,1 is tudósít. Ennél az idői táblázatnál viszont fel kell figyelnünk arra a buktatóra, hogy 2Móz. 12,40 szerint az egyiptomi tartózkodás ideje 430 és nem 215 év. Josephus Flavius is úgy tudja, hogy a 430 év nem csupán az egyiptomi tartózkodás éve, hanem beleszámláltatik a pátriárkák kánaáni vándorlásának ideje is. „Xanthiko hónap 15. napján hagyták el Egyiptomot, 430 évvel azután, hogy Ábrahám atyánk megérkezett Kánaánba, és 215 évvel azután, hogy Jákób felment Egyiptomba”. A LXX is 215 évi egyiptomi tartózkodásról tud. A 2Móz. 12,40-et így fordítja: „és Izráel fiai tartózkodása, vagyis az az idő, amit Egyiptom földjén és Kánaán földjén éltek, 430 évig tartott”. Következésképpen töretlen kronológiai vonal áll előttünk, ha megállapítjuk, hogy 2Móz. 12,40 esetében a masszoréta szövegből kimaradt az „és Kánaán földjén” kifejezés.
Ha a felállított bibliai időrendi táblázatot összehasonlítjuk a Rohl-féle új kronológiai táblázattal, akkor a Biblia által leírt történetek a következőképpen kapcsolódnak az egyiptomi eseményekhez:
A kutatók csillagászati úton állapították meg, hogy I. Neferhotep, a 13. dinasztia uralkodója Kr.e. 1540-ben lépett trónra. Maga a dinasztia kb. Kr.e. 1632-ben kezdte el uralmát Egyiptomban. József alkirállyá történő kinevezése ilyenképp a 12. dinasztia idején történik, 1671-ben, III. Amenemhet fáraó korában. III. Amenemhet Kr. e. 1682-ben lépett trónra, és 1635-ig uralkodott. Az ő idejében történtek azok az események, amelyekről a Biblia a hét bő esztendő és a hét szűk esztendő eseménykörében számol be.
Artapanus, a Kr. e. III. században élő zsidó történetíró Eusebius és Kelemen egyházatyák írásaiban fennmaradt munkáiból értesülünk arról, hogy az a fáraó, aki nem ismerte Józsefet, vagyis rabszolgaságra vetette a hébereket, Palmenothesz volt, aki Kessan várost és egy templom építését rendelte el. A fáraó személyének azonosítása még tisztázatlan, Kessan viszont azonosítható az egyiptomi Kesz-szel a Nílus keleti deltájában. A BH-ban ez Gósen, amit a LXX szintén Kessannak fordít.
Artapanus szerint Mózes Palmenothesz idején született, ennek lánya, Merrisz nevelte fel, aki később férjhez ment egy Khenephres nevű fáraóhoz. Khenephresz az egyiptomi Chaneferre név görög megfelelője. A 13. dinasztia fáraói közül egyetlen egy fáraó viselte ezt a nevet: IV. Chaneferre Sobekhotep, aki Kr. e. 1529–1510 között uralkodott. Mózes a vele való konfliktus miatt menekült el Egyiptomból, s csupán a fáraó halála után tért vissza, amikor Egyiptomban Manetho szerint egy Timaosz nevű fáraó uralkodott.
A Timaosz név az egyiptomi Dedumosze görög megfelelője. Dedumosze a 13. dinasztia 36. uralkodója, aki a turini királylista szerint Kr. e. 1457–1444 között uralkodott. Az ő idejében szabadult meg Izráel az egyiptomi rabszolgaságból.
S ő lehetett az a "kun király", aki ellen bizonyos István fia Dénes mester Károly Róbert híveként és Kán László ellenfeleként érdemeket szerzett, és meg is sebesült. Dénest ezért a futaghi vám jövedelmeivel jutalmazta 1303. szeptember 29-én Róbert király.
A 4620.-ban már rámutattunk: Ennek a hun-avar kötelékben érkező bulak vagy blak népnek a nevét vették át az általuk leigázott, romanizált nyelvű pásztorközösségek a Kárpátok délkeleti lejtőinek tágabb előterében, és emiatt ezt a népnevet a hazai források több más latinos nyelvű etnikumra is alkalmazzák; Anonymusnál is szerepel pl. a vlasz forma. Kniezsa joggal állapította meg: „eredetileg az összes román (új-latin) népek közös neve volt” (Magyarország népei a XI. században; Kisebbségkutatás könyvek, Bp., 2000, 446. o.)