Van úgy, hogy rámnehezül minden bűnöm s úgy érzem, borzad, aki rám tekint, el kellene a földről menekülnöm, de sehol egy biztató fény nem int, s bárkihez mennék, követ vetne rám...
s asztalomon, mint sokszor, most megint ragyogni kezd, mint a nap, a Bibliám.
- Nincs víz a közelben, s már azt sem tudom mondani: inni kérek! Kinek mondjam? Mindenki elment tőlem. ... valahonnan szűrődik még köznapi lárma, gyermeknevetés, vitatkozás, fékek - vagy fogak - csikorgása... - Inni kérek! nyöszörgöm lelkem legmélyének, ahol zümmög valami ének az Ő nevéről, Akiben bíztam!
Egyszerre elcsöndesül minden. Kimondom a Nevét.
Ittam. ________________________________ (forrás: Lukátsi V.: Egy csipet só)
Gyakran, amikor megtagadjátok magatoktól a gyönyört, csak elraktározzátok vágyatokat lelketek valamelyik zugába. De ki tudja, hogy amit ma mintha elhagynátok, nem várakozik-e a holnapra? Még a testetek is ismeri örökségét és jogos szükségletét és nem hagyja becsapni magát.
A testetek pedig lelketek hárfája, és rajtatok múlik, hogy édes zenét hoztok-e ki belőle, vagy zűrzavaros hangokat. És most azt kérdezitek szívetekben: ‘Hogyan különböztessük meg a gyönyörben azt, ami jó, attól, ami rossz?’. Menjetek a rétjeitekre és a kertjeitekbe, s ott megtanulhatjátok, hogy a méhnek gyönyörűség a virág mézét összegyűjteni, de a virágnak is gyönyörűség, ha odaadhatja mézét a méhnek. Mert a méh számára a virág az élet kútfője, a virág számára pedig a méh a szerelem hírnöke, és mindkettőjüknek, a méhnek és a virágnak egyaránt, a gyönyör adása és elfogadása szükséglet és elragadtatás.
Orphalese népe, legyetek olyanok a gyönyöreitekben, mint a méhek és a virágok.
Kedves Testvéreim! Köszönöm a gondolatokat és azt, amit a versek által tettetek értem. Mert valóban Krisztus az Út, az Igazság és az Élet. Senki sem üdvözül, csak őáltala. De keveseknek van fenntartva az út, a tű foka, amin az igaz ember átjuthat. Félszívvel pedig nem lehet Istenben bízni. Szeretettel gondolok mindazokra, akiknek mindez sikerült.
Uram, aki - villámokat leszúrva kétfelől - cövekeled ki az utamat, csodálom, hogy tudsz így figyelni rám? Hogy tudod szíveden viselni gondomat, mikor más milliárddal is hasonlón kell törődnöd? Önámítás vagy véletlen, ahogy megint s megint kezedre ismerek, midőn, mint játékot az oktalan gyereknek, csöndben visszaadod eldobott hitemet?
Istenem, add, hogy jó legyek, ne üssek sohasem sebet, hulljon ölembe két kezem, mielőtt velük vétkezem. Ne érezze élő, se holt, hogy késem szívükbe hatolt, alhassam át az éjszakát, ne keltsen fel sohase vád.
Ne fájjon a lelkem, Ne fájjon a testem, Legyen, ki felemel, Amikor elestem. Amit méznek érzek, Epévé ne váljék, Kövessen a béke Mint jóságos árnyék. S ha majd jő a halál, Szóljon hozzám szépen, S ne a hátán vigyen, Hanem az ölében.
A vers címe azt jelenti, adomány, amit lehet adni is és kapni is. Komoly feladatot ró az emberre, hogy jóra fordítsa mindazt, amit kapott. Kaptál egy arcot{/b] – apádé, anyádé, a Szűzanyáé. A Teremtőé. Látszik-e rajtam? Továbbadom mindazt a szépet és jót, amit szüleimtől örököltem? Kaptál egy nevet – régen többet jelentett a név, mint ma. A név kötelez, tartja a mondás. Fontos volt a jelentése is. Nem véletlenül választották a szülők a gyermeküknek azt a bizonyos keresztnevet. Tudom, mit jelent a nevem? Kaptál egy kezet – ami nem másé, mint a Teremtőé, aki megálmodott, megalkotott és a földre helyezett. Lelkét belém lehelte, és kézen fogva velem jön mindenhova, ha én is akarom. Rajtam múlik, meddig vezethet. Kaptál egy szívet – „Szelíd és alázatos szívű Jézus, alakítsd szívünket a Te Szíved szerint!” - fejezzük be a Jézus szíve litániát. Ha komolyan gondolom, életem végéig lesz min dolgoznom. Kaptál egy világot – kezemben van a jövő. Rajtam is múlik, hogy milyen jövő vár ránk. Ettől nem megijedni kell, hanem örülni a lehetőségnek, hogy a Teremtő munkatársa lehetek. Kaptál egy világot – „Viseljétek el egymást szeretettel!” – írja szent Pál apostol. Csak aki szeret, tud mosolyogva végigmenni az életen. Kaptál egy napot – Az örök újrakezdés reménye. A soha sincs késő tudata. De fontos tudnom, hogy sokszor a másiknak én nem adom meg a lehetőséget, hogy bármit jóvátegyen. Legyen ma engedékeny péntekünk, segítsünk hozzá mindenkit a jóvátevéshez, újrakezdéshez.
Egy pillanatra, Uram, Isten, egy pillanatra engedj pihennem! Minek e hajszás, szívszorító, véres játékban benne lennem? Elfáradtam e nagy fogócskán, Uram, úgy únok felnőtt lenni, engedj egy kicsit visszamenni húsz év előttre, kisgyereknek, sírni, amin a többi sírhat, s nevetni, amin ők nevetnek.
Uram lásd, sohse voltam boldog, nézz le egyszer ezer sebemre, amit szivem helyében hordok. Simogass engem síma kézzel s mert hangom halk s az űrbe vész el, Te szólj helyettem a fogóknak:
ó Kínom, Könnyem, Kétkedésem, hajszás Harc és ezernyi Verseny, gyötrött Dalom, sok véres Versem, Féltés, Gond, ájult Szerelem, ne játsszatok többé velem, nem ér a nevem. Kiállok a sorból.
Ti szférák szülte áldott két szirén, Dal s Dallam, égi összhang záloga, hadd egyesüljön hangotok zenén, mely öntudatra ébresztő csoda;
hisz oly hangzatnak illő szólnia fantáziánkhoz, mily harmónia zeng szüntelen a zafír trón körül
Annak, ki rajta ül, szent, égi ujjongással harsogón, ahol egy sor szeráf ragyogva áll, magasra tartott kürtjük hangja száll, s pengetnek aranyhúrú, mennyei hárfákat angyaloknak ezrei, s kezükbe' míg győzelmi pálma leng, sok üdvözült zsoltára zeng örökre hódolón;
hogy földi énekünknek hangjain a mennybelire csengjen tiszta rím, mint hangzott egykor, míg otromba bűn nem ütközött belé, megtörve künn s benn azt a szép zenét s harmóniát, mely illette a mindenség Urát, míg engedelmesség és szeretet hatotta át a teremtményeket. Ó, bár tudnánk megint e mennyei karokkal együtt himnuszt zengeni, s itt lenne már az égi Vőlegény és Véle élet, ének és örökre fény!
Repülj, irigy Idő, míg tart utad: tereld az Órák lomha lépteit, hogy szedjék jobban ólom-lábukat, s zabálj, amíg a bendőd megtelik. Hisz amit vesztünk, puszta semmiség
és hitvány földi lom: nekünk nem fájdalom s neked sem nyereség. Mert majd, ha minden rossz beléd ragadt, s befaltad már saját falánk magad, reánk az üdvben öröklét köszönt, elhintve csóközönt, s elönt a Kedv, mint megáradt folyó.
Mikor majd mind, ami őszinte jó s valóban isteni, Igazság, Béke s Szeretet fog fényleni az égi trón körül, s a lelkünk végre Ő elé kerül, kit látni egyedül üdvözítő; ha eltűnt rólunk minden földi szenny, csillagmezét borítja ránk a menny, s uralkodunk feletted, Sors, Halál s - Idő.
Először sírsz. Azután átkozódsz. Aztán imádkozol. Aztán megfeszíted Körömszakadtig maradék-erőd. Akarsz, egetostromló akarattal - S a lehetetlenség konok falán Zúzod véresre koponyád. Azután elalélsz. S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz. Utoljára is tompa kábulattal, Szótalanul, gondolattalanul Mondod magadnak: mindegy, mindhiába: A bűn, a betegség, a nyomorúság, A mindennapi szörnyű szürkeség Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
S akkor - magától - megnyílik az ég, Mely nem tárult ki átokra, imára, Erő, akarat, kétségbeesés, Bűnbánat - hasztalanul ostromolták. Akkor megnyílik magától az ég, S egy pici csillag sétál szembe véled, S olyan közel jön, szépen mosolyogva, Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.
Akkor - magától - szűnik a vihar, Akkor - magától - minden elcsitul, Akkor - magától - éled a remény. Álomfáidnak minden aranyágán Csak úgy magától - friss gyümölcs terem.
Kínok árnyékaiból, kínok árnyékaiból szólok hozzád Istenem. Kín mar, sújt, temet, józan eszemet vak veszélyben, láncos mélyben ne hagyd elveszítenem.
Senki sem tör káromra, senki sem tör káromra, bensőm fordul ellenem. Örök vihar ront, nincs egy biztos pont se mögöttem, se fölöttem, dög pusztít a lelkemen.
Törd meg kevélységemet, törd meg kevélységemet, mély megbánást adj nekem. Nyársat nyeltem én, derekam kemény: mért nem szabad súlyod alatt meghajolnom, Istenem?
Száraz zokogás tipor, száraz zokogás tipor és a szemem könnytelen. Utam hajlatán ördög les reám, vár nehezen: a két kezem tőrrel indul ellenem.
Legyen meg akaratod, legyen meg akaratod, ha vesznem kell, jól legyen: tán kárhozásom áldás lesz máson - de ha énrám kincset bíztál, ments meg immár, Istenem.
Hova vezettek csillagi törmelékeid elmentem Uram akaratod szerint hogy írjak és fessek élők között - jómagam holtan - földi műhelyedben Uram megadatott só kenyér szenvedély és gyötrelem a látomások hattyús mezejéhez Egyező volt akaratoddal Uram szándékom szerint amit tettem hisz csúszkáltattál óriás jégpáncélodon meghasadt nádszálak között Hajoltam Uram napra-nap szakállas lelkek szívhangjával mintha mázsás súlyokat emelnék Festette ecsetem földi tájaid bejártam éhezőid katakombáit sivatagokat és betoerdőket ahogy küldtél leginkább holtan a lehetetlent megkísérteni Mondogattam jól van ez így Uram persze sziszegtem is mi célod még velem meddig didergeted élő testem Jól tudod egyszerűbb lett volna világot borzoló szépségeidet mások alkotásain látni - - - Ám így döntöttél s ha űzöl még csillagi törmelékeidre kérlek hagyj el minden mást mellőlem elég már imákat írnom képbe - versbe mikor minden más úgyis lényegtelen
