Már megint esik az eső, már megint csupa kék-zöld harapás a szívem, már megint vörös, zöld, sárga neonjaidban ázom Varsó és Budapest: Hitted volna-e, hogy megnősz, mint a hajam, mint az eső, mint a szél a fákban. Te vagy itt minden romos fal, minden mécses te vagy, minden parázsló, tisztelgő rózsa, s te vagy itt minden új ház, minden új emelet. Szorítom arcomhoz hajad, de laza a szél, kicsúszik ujjaim közül, nem marad más, csak a hátráló ég, egyre nehezülő szívem, közted és köztem, föld és ég között, ejtőernyő nélkül szállva, szabadon.
guruló arany-gombolyag, sose fogy el a sugarad? Tekerődzik vak bolygóidra, macskaszem-fényű csillag húzza, s te ontod, mintha millió rokka, fonógép fonná szüntelen.
Tudom, nem kelsz te fel sosem, mert le sem nyugszol, örökmozgó. Begurulsz reggel keleten, kigurulsz este nyugaton, nem kísér végig utadon, csupán egy tábla napraforgó.
Mégis naponta kihalászod sötét öbléből a világot, s húzod, magaddal nem törődve, megszállottan, mindig előre.
Hadd legyél te is példaképem örökös tevékenységben, másokért vállalt szolgálatban, te magabiztosan szerény, te mindenütt jelenvaló, nagyapám az örök anyagban.
Eljön a napja meglásd, tán észre sem veszed, csak sokkal szebben süt rád, csak mindenki szeret. Nem tudod mitől van, egyszer csak énekelsz, s nevetsz mert a dallam arról szól, hogy szeretsz. Sétafikálsz az utcán, s mindig jön egy barát, és ha a kedved fogytán, ő énekel tovább. Szomorú vagy, magad vagy, és úgy érzed, dől a ház, egyszer csak kopogtatnak, s ott áll, akire vársz. A boldogság egy hajszál, egy szó, egy mozdulat, Csak mozdulj meg, csak szólj már, csak el ne hagyd magad!
(Szeretettel ajánlom e verset egy nagyon kedves barátomnak - lelki gyógyulására.)
Nekem még sose szerették el senkimet, csak úgy elhagytak, mint a menetoszlop. Én álltam, ők meg ponttá zsugorodtak. Így alakult ki az a borzoló, bár nyilván alaptalan véleményem, hogy aki engem elhagy, az befejezi magát a szeretést. Eltávozik a szeretettelen antarktiszi hósivatagba, jégtiszta hidegbe, s olyan formában létezik tovább, ahogy a pingvinek: sokadmagával, elegánsan, szólóban álldogál
Ülünk egymás mellett a padon. Ülünk egymás mellett némán, hallgatagon. Ő nem szól hozzám, és én se szólok néki. - Mért kell a csüggedtnek búsan - mégis élni? - Nem szólok hozzá, bár tudom, hogy szerelme, Hallgatok mellette, bár tudom, a lelke, A lelke-szerelme csupán értem ég, S azt is tudom, hogy meg fog siratni még.
Amikor belül már a legnagyobb a zűrzavar: egyszerre átsajog zsibbadt érzékeiden a való, elég egy rózsatő felvillanó torkolattüze, egy zöld lombos ág eleven rajza az ablakon át, egy nemtudod-milyen-nevű madár szárnyverdesése, amint tovaszáll - s megnyílnak hirtelen a zsilipek, kifele zúdul minden, ami bent föltorlódott, s beleoldódik a létezés sodró hullámaiba, míg lassan kitisztul a benti táj és az egyensúly, a rend helyreáll.
Bocs, ez kicsit hosszú lesz, de -szerintem- nagyon szép.
***
Kosztisz Palamasz
Az Athéni Kerameikosz temető sírjai
Magányos, árva sírok itt, áldott sírok, köszöntlek! Sokat tanultam tőletek, és sok mindenre adtok megfejtést, magyarázatot, de legkivált ti hárman, három sír, három ékesen élő képpel tetézve, ti rég lelkem testvérei, szivem társai vagytok. És minden élő képetek a lelketek is egyben, s minden léleknek megvan a maga beszéde, nyelve.
DEXILEÓSZ
S az első márvány szólni kezd, és hang támad a sírból, és hallom, ahogy zengve száll, és hallom, ahogy így szól:
Az én nevem Dexileósz. Én vagyok íme Athén szeretett fia, én vagyok a szakálltalan ifjú, Engem Türtaiosz lángoló énekei neveltek, s éjszakáimat Aiszkhülosz álmai látogatták. Kint az utakon, munka közt, a mezőkön a szél és nap sarjasztotta testemet, virágként kinyitotta, és az ifjúkor istene edzette szép sudárra s formálta hajlékonyra a tornacsarnok porondján. És én, a szélszárnyú lovas, elsők közt is az első, kísértem büszkén, boldogan Athéné szent hajóját, s gondoltam: Adj erős szívet keblembe, istenasszony, a lábaimnak szárnyat adj és erőt karjaimba, hogy viadalt vívhassak és hogy tündökölve győzzek, első legyek ugrásban és futásban és dobásban, mert az ifjú számára nincs annál nagyobb dicsőség, mint hogyha teste csupa szárny, és vasszívet dobogtat. És álmodtam a szerelem káprázó gyönyöréről, koszorú díszlett fejemen, s a vidám lakomákon énekeltem Anakreon dalait, míg előttem táncosnők kígyóztak tova lírával, fuvolával, s elszenderedtem ölelő karjaik melegében. De dicsőségről, nagyszerű hírről is álmodoztam: hogy hadak vezére leszek, népem élére állok, hogy ünnepelt költő vagyok, és magasztal a színház, hogy dörgő hangom a gonoszt úgy sújtja, mint az ostor, hogy filozófus vagyok, és a bölcseket követve ott, ahol csöndesen folyik az Ilisszosz s platánok terebélyes árnyéka ring, megoldom a természet titkait és eloszlatom a lélek mély homályát. De aki szemét soha nem vette le rólam, őrzött és őriz most is szüntelen, egy jóságos nagy isten magasabb dicsőségre szánt és szebb sorsra szemelt ki: méltónak ítélt rá, hogy a hazáért harcba szálljak. És íme harci jel riad, és harsognak a kürtök, platóni szép álmaiból gyorsan fölserken Athén és harcias lesz hirtelen, akárcsak Athénéja, aki szelíd szűz és dühös Promakhosz egy személyben. Spárta, a féktelen, a vad Spárta fenyeget újra! Esküm szavára gondolok, fegyvereim felöltöm, thesszáliai paripám hullámlón visz a hátán, örül a harcnak és kapál s fülét hegyezi egyre. Kezemben türelmetlenül, bosszúsan leng a lándzsa, úgy érzem, oly sudár vagyok, akár a büszke Áiász, úgy érzem, egy isten vezet, utamat ő mutatja, s rohanásom lendületét meg nem törheti senki! Ott ütköztünk meg velük a korinthoszi mezőkön, a napszítta, fergeteges, kemény spártaiakkal, s rám tört egy roppant spártai, mint az északi orkán. Húsz esztendőm fölforrt, kigyúlt és lelkendezve lángolt Ha te spártai férfi vagy, én meg Athén szülötte! Segíts meg engem, Marathon hős seregének árnya! A bal kezemmel feszesen megmarkoltam a gyeplőt, szökkent a lovam, mint a láng, röpülök, félrehajlok, lándzsámat belevágom és a szívébe találok. Lovam lába elé bukik és elzuhan a földön, elzuhan, én rátipratok, lelkemben büszkeség kel: egy szót se szól, csak lebukik, ereje telijében, elpusztul, és holtában is félelmes és hatalmas.
Dexileósznak hívnak és Athén nevelt föl engem, harcoltam én is a honért és győztem a hazáért. De aztán rám tört a halál, elragadott a földről irgalmatlanul engem is, s levitt a másvilágra. Ám nem Tartaroszba vetett, s Hádészban sem felejtett, de föltámasztott, hogy legyek örökre halhatatlan a márvány Elüsziben, a Művészetek Mezőin. Múlik az idő, változik a föld, hervadnak, aztán lehullnak, mint őszi levél, a népek és világok; de én hervadhatatlanul, mozdulatlanul állok, s a haza ellenségeit talpam alá igázom. Szépség, élet győzelme, ó, szent és boldog öröklét a márvány Elüsziben, a Művészetek Mezőin!
AGATHÓNOSZ FELESÉGE
S most új hang szól, a második márványsír hangja, halkan, szelíden, édesen csobog: Én vagyok Agathónosz forrón szeretett hitvese. És attól fogva, hogy dús házába vitt, javaiban s hajlékában az első perctől királynő lettem én; kezemet a kezébe szorította szerelmesen, és így szólt: - Én rohanni fogok egész nap, küzdeni, izzadni, fáradozni, hol aszály fog perzselni, hol hóvihar ostromolni, s míg a tengeren küszködöm, szárazföldön tusakszom, munkás, férfi és katona: sorsom keményen állom. És mikor rád emlékezem és eszembe idézlek, megenyhülnek majd gondjaim és megkönnyül a munkám, lelkem új lendületre kap, bátorságom föléled, s a küzdelmet friss kedvvel és merészen újrakezdem. S ha hozzád visszaérkezem, és ismét együtt élünk, elfeledteti otthonom menedéke a sok kínt, a bajokat, világ zaját és minden földi kincset, mert te vagy az én asszonyom, az én igazi párom, te istenek alkotta fa, árnyban, titkon virágzó! Égi fa, hozz gyümölcsöket, melyek hozzám hasonlók! Így beszélt hozzám, kezemet a kezébe szorítva. Azóta év telt év után, tovatűnt ifjúságom, de az ő első szavait tüzes vassal szívembe pecsételte a szeretet, és szívemben maradtak első szavai, melyeket előbb, mintsem kimondta, sorra megsúgott már nekem az én asszonyi lelkem.
Ház, házunk, nyugalmas, meleg otthon, virággal ékes, becsület meghitt hajloka, élet révkikötője, tebenned éltem csöndesen, rejtekezve pihentem, mint kormányzód s úrasszonyod. És minden szögletedben,
minden zugban, minden falon, egyszerű dolgaidban és díszeidben ott ragyog a fölbecsülhetetlen, szívós asszonyi szorgalom, a szorgalom, amelytől az apró semmiségek is nemessé fényesednek. Nem is kívántam soha én a pompás nagyvilágot, hiszen a férjem oldalán ott volt, házamba zárva, s enyém volt az egész világ, és az egész világnak: gondoskodás és szeretet - ez a két neve volt csak. Gondoskodás, szeretet és szorgalom! Boldog asszony, aki ott éli le egész életét otthonában, dicsősége a fiai, és oltalma a férje! Mikor az utcán föltűnik, nem is szapulja senki, és szerencsésnek hírdetik, aki férje, a férfit. S amikor eljön a halál, milyen boldog az asszony, ha hozzá illő sorsa volt s azt hagyja hátra, mint én. Mert engem is elragadott a zord halál a földről, ám Tartaroszba nem vetett, Hádészban sem felejtett, de föltámasztott, hogy legyek örökre halhatatlan a márvány Elüsziben, a Művészetek Mezőin. Múlik az idő, változik a föld, hervadnak, aztán lehullnak, mint őszi levél, a népek és világok, de én hervadhatatlanul, mozdulatlanul állok, és szorítom vágyakozó drágám kezét kezembe. Szépség, élet győzelme, ó, szent és boldog öröklét a márvány Elüsziben, a Művészetek Mezőin!
HÉGÉSZÓ
És megszólal a harmadik márvány is, és a sírból hallom, ahogy kiszáll a hang, és hallom, ahogy így szól:
Hégészó ím az én nevem; vándor, előtted áll itt az ifjú szűz, a csak kifeslett liliomszál, a virág, melyet emberi kéz sosem illetett még, sosem látott emberi szem, és sem a hajnal ujja, sem a szellőcske szárnyai nem bolygatták a szirmát; én vagyok a szeplőtelen, én vagyok a fehér szűz. Érintetlenül, hamvasan bomlik ki karcsú testem a ruhából, mely egyszerűn, szerényen varrva díszít. Aranyszőke volt a hajam és vállaimra omlott, hullámzott szétterülve, és lekígyózott nyakamba, s én fésültem szemérmesen. Mert lánynak sosem illik, hogy a férfiak kutató szemét magára vonja hivalkodó díszekkel és kacér viselkedéssel. És vártam, hogy eljön a nap, csak vártam, egyre vártam, hogy férjhez menjek egy napon és anya legyek, asszony, vastagon omló aranyos fürtjeimet levágjam, és fogadalmi zálogul az istennőnek adjam. Letérdeltem a szent szobor elébe reggel, este, földíszítettem homlokát szép mirtuszkoszorúval, és szívem mélyén hangtalan könyörgéssel esengtem: Világosítsd meg, ó, kegyes istennő, agg atyámat, hogy jól válasszon párt nekem, méltó és tiszta férjet; mert bár elönti szívemet az életszeretet már, még puszta sóvárgás csupán, nincs neve, nincs alakja. Alszom, fehéren elborít valami nagy fehér fény, de csak gomolygó ragyogás, és nem formálta még át aranyos szárnyú, gyönyörű álommá aluvásom. És szívem mélyén hangtalan könyörgéssel esengtem. S íme elérkezett az év, eljött a nap, az óra, hogy induljunk, nemes szüzek, válogatott leányok, és menjünk kihímezni a dicső Athéné leplét. Múltak esték és hajnalok, múltak nappalok, éjek, kezünk dolgozott Athéné dicsőségére fürgén, s szemünket vakította már leplének ragyogása. Arannyal szőve, ékesen lassan-lassan kitellett, ragyog a pókháló-finom és lepke-könnyű kelme a virágoktól és a sok hímzéstől, a Tejúttól, a szőke naptól, halovány, ezüstsugarú holdtól, a hajnal tűzrózsáitól s gyémánttal ékes éjtől. Csillagokkal ékes az Éj, s csillagot olt a Hajnal. Más hímzi rá a haragos istennő szent alakját, lándzsáját és az iszonyú Gorgóna szörnyű képét, mások hímzik köréje fent, alant és jobbra, balra a gigászok, féktelen vadjait a világnak. Hímeztem én is szorgosan, és reszketett az ujjam, szívem hevesen dobogott, és máson járt az elmém. Mások hímeznek drászokat meg ingerült oroszlánt, s hímeznek mind gigászokat, csúfakat, feketéket, és én is gigászt hímezek . . . de nem tudom, mifajtát . . . gigászt hímzek, igen . . . de én szőkét, szépet, szelídet, ki Adonisznál gyönyörűbb, ragyogóbb a Tejútnál . . . gigászt hímezek én is: egy sudár, húszéves ifjat.. . a szerelmet hímeztem én . . . és reszketett az ujjam, szívem hevesen dobogott, és máson járt az elmém . . . Ah! attól fogva szüntelen ott lebegett előttem az ismeretlen, ő, akit a lelkem szeme látott, s fürge kezem megalkotott az istennői leplen. S ha jött és visszatért a nagy Panathénaion ünnep, rám tört az édes remegés, fölkeltem izgatottan, hívtam szolgálólányomat, hogy illőn ékesítsen, mint egy menyasszonyt, adja rám ünneplő hó ruhámat, fésülje meg a hajamat, tegyen fölébe fátylat, hosszút, fehéret, díszeset, mint a menyasszonyokra. És órákig hajoltam én merengve és tűnődve arany ékszereim fölé, órákig válogattam, hogy mind közt a legszebbiket tűzzem magamra, azt, mely, fehér arcomhoz és fehér ruhámhoz a legillőbb. Panathénaion ünnepén, igen, akkorra vártam az ismeretlent, vártam őt, hogy feltűnik előttem, feltűnik, és ránézek és ráismerek azonnal. S megismerkedtem kedvesem helyett a zord halállal! Mirtuszkoszorús ifjú lányt, álmokkal teli szűzet, elragadott kegyetlenül, levitt a másvilágra. Ám Tartaroszban nem hagyott. Hádészban sem felejtett, de föltámasztott, hogy legyek örökre halhatatlan a márvány Elüsziben, a Művészetek Mezőin. Múlik az idő, változik a föld, hervadnak, aztán lehullnak, mint őszi levél, a népek és világok, de én hervadhatatlanul, mozdulatlanul állok márványló díszeim fölött egy édes szép reménnyel, és várom őt, és soha nem alszik ki a reménység . . . Szépség, élet győzelme, ó, szent és boldog öröklét a márvány Elüsziben, a Művészetek Mezőin!
ELLEN NIIT: Az otthonok otthonokká terebélyesednek
A szoba csak lakás, a ház csak ház. Az otthon valami más.
Az otthonok idővel válnak otthonokká. Mikor a kerti ösvény útilapui, az aszfaltozott udvar csenevész gizgazai szívedhez nőttek, mikor a szív gyökerei áttörnek pázsiton, kövön és aszfalton, mikor a szív gyökerei elérik a talajvizet, akkor vagy otthon.
Az otthonok észrevétlen terebélyesednek otthonokká. Szállingózó őszi levelek, alvó vidékek fölött vándorló felhők növesztik napról napra, évről évre. Az állandóság tudata, egy-egy bátorító pillantás, érintés teszi otthonná az otthont. A minden reggeli búcsúintegetés, az ablakon kopogó csontos és lombtalan, deres és havas, bimbós, virágos és lombos, ősszel tenyerükön almát tartó ágkezek.
A házak is gyökeret vernek, szobákat hajtanak, nyílnak, virágoznak, magvakat szórnak szét, ha már otthonokká terebélyesedtek.
Holtak az istenek s a hős márványba fonja majd mind erét. Holtak az istenek a tenger s a sok naprontotta gyümölcs közt. Szőlőt nem lelsz a Szúnion-fokon: csak szikla-illat, meg kopár talaj, mely mint feketekendős néne hajol üres tekintetével élete kávája kövére. S az attikai éj alászáll, szokatlan templom-oszlopokra, miket a fagy gondolt ki még. Búbánat borít lepedőt az éj szikkadt teste fölé. A halál mindenütt, de sápadt, s oly kék, hogy hinnéd, álmodol: most szül a tenger épp. Az ég nem ismer feledést a tengerek, az emberek közt, s ott ül a sok-sok idegen e végtelennek ágya mellett, mely nem tűr meg emlékeket. A Szúnion-foknál nem szunnyad sem a tenger, ó, sem a nap; nem szunnyadhat, ki mélybe dobja, a múlt mélyére horgait. A Szúnion-foknál sziget, akár tükör, keres egy arcot, nagymessze egy sziget, mint nyílt seb Göröghon kőszirt-oldalában. A Szúnion-foknál szétszórja a só a jajt hab-hálójába. Távol sziget: Makroniszosz az emléktelen fényességben. Holtak az istenek s a hős mind földöntúli szigeten fogoly, hogy akár ott is vesszen, mert a szabadság táplálója volt.
A görögök Mnemoszünének hívták és istenként tisztelték. Én magam egy roppant áruháznak látom inkább, vagy raktárnak, amely zsúfolva van, hevernek, véghetetlen polc-sorokra dobálva, messzi évek dolgai. . . A polcok egyszer recsegve-ropogva leomlanak - nem bírják tartani terhük tovább. Micsoda káosz támad! Omlás, kavargás, zűrzavar, pokol! Meglelem közte mállott falú házad és benne téged? Megvagy valahol? Sötét folyókból már felejtést ittam: meglelem-e könnyű kis ingedet a székre vetve, s azt, ahogy riadtan felém nyújtottad álmodból kezed?
A híd alatt elhömpölyög a Szajna s a szerelem nem kell-e emlékeznem arra mindig a kín volt örömömnek anyja Üthet az óra eljöhet az éj nap napra megy nem mozdulok ne félj
Maradjunk kéz a kézbe szemtül szembe így szótalan miközben lusta hullám tűnik egyre Karunknak hídja mélyén elmerengve Üthet az óra eljöhet az éj nap napra megy nem mozdulok ne félj
A szerelem elcsillogó folyóvíz a szerelem az életünk mily cammogó is s ó remény mily vak mily mardosó is Üthet az óra eljöhet az éj nap napra megy nem mozdulok ne félj
Tűnik a nap s lecsorog a hét is rajta sem tűnt idő sem tűnt kéj nem jön vissza sajna s a híd tövében hömpölyög a Szajna Üthet az óra eljöhet az éj nap napra megy nem mozdulok ne félj
Nézd, csillagokat söpör egy kéz le az augusztusi égről, mintha a vacsora-morzsát anyám söpörné le az asztalról odahaza. Meg-megsuttyanó köténye petrezselyemszagú és zöldhagymaszagú – Rég elmúlt kertjének illata altat el ma is temelletted.
A megállónál tűz a nyári nap, a sarkon túl árnyban várunk a buszra. Római-part. Vadszőlő-koszorúzta, indás vízi csendből szőtt pillanat.
Nem, nem hagyom magam megint megbűvölni a szonett rámmeredő négy csörgőkígyó-szemétől, csak elmondom, mert ki más mondja el, ha nem én, hogy múlt el ez a nap is, mint a többi… mint mind a többi e folyó partján a latinok óta vagy a kelták vagy a dinothérium óta… fúrd csak át szemed egy percnyire az idő porhanyó közegén, s meglátod, amint ott hever, roppant ormányát elnyújtva a miocén fövenyen. ormányát elnyújtva a miocén fövenyen. Itt a busz, fekete blúzod, sárga szoknyád meglibben egy pil- lanatra a geológiák irdatlan rétegei fölött, hogy egy pillanat múltán majd közébüksimulva éppen olyan legyen, akár az őshüllők csillogó pikkelye, a vastagbőrüek vörhenyes irhája, látod, mégis
úgy tudom szeretni az életet, mikor ily szelíd arcával kinál. A fák alatt állunk, várunk a buszra:
két csont a földben, egymásra borulva, majdan napfényre bukkanó lelet. S játszik velünk az árny, a fény, a nyár.
Csak amit tettél, tudhat tanuskodni érted. Jobbodat kesztyűvel, gyűrűvel ne kisértsed. Becsüld meg szavaid, a te egyetlen éked.
Szólitnak majd indulnod téged is, nincstelent. A szíved ékesítsd fel, lesz mégis kincs veled. Ifjúságodhoz hű maradj, békéd abban leled.
Van nálad nagyobb. Nézd a hegyet, a fenyőket. Amiért harcolsz, az is életednél erősebb. De nem taposhatsz rá, ki térdre hullt előtted.
Egyetlen atyádfia sem tiéd. Nem bírhatod házát, földjét, semmijét. Körülülhessék asztalod, ha megfőtt az ebéd.
Minden nőt nem szerethetsz úgy, hogy megő- rizd arcod. Fontold meg, kihez fűzhet igaz érzés, igaz gond. Már csak tenmagadért is, szeretned kell egy asszonyt.
Tiszteld anyád és gyermekeid, hogy ők is tisz- teljék maguk, ekképp nem válik fiadból szolga, gyáva és hazug, ki csak a jólétet lesi, ameddig élni tud.
Tilos neked gazdag ház kapujába odaállnod. Kilökik majd a konyhaajtót: Be ne tedd a lábod. Az igazságot nehogy áruba bocsásd. Nem a sajátod.
Meg ne ítéld, ki elbukott, csak sorsa lett a veszte. Így szólj szivedhez: Ez egyszer ő volt, s nem te. Hajts fejet, és burkolózz fájdalmadba, szégye- nedbe.
Fehér ruhád alatt nem lapulhat hosszu kés. Nem mondhatod, hogy: Én bűntelen vagyok. Hol, aki velem szembenéz? Öltözötten s meztelenül is, mindig csak vágya- idnak élsz.
Felebarátod kenyeréből nem emelhetsz magad- nak boltot. Se szíveden, se kedvesed ölén nem ejthetsz csa- lással foltot. Ha életet oltasz ki, életeddel kell lakolnod.
Kosztolány Rózsa: A nap ölelése
