Noravank church and canyon, as well as Areni wine country are in the wrong direction, but quite worthwhile. Yeghegnadzor has a few monuments in the surrounding area, but some are harder to access. Boloraberd, Spitakavor, Mozrov Caves, and such are not so easily accessible. A bit outside of Yeghegnadzor however are the ruins of Glazdor University and the adjoining monastery. Around Vayk there are restaurants along the river which consist of decks built on its bank set in beautiful surroundings. The Arpa river valley continues south until a number of switchbacks marks the steep ascent to the "Gates of Zangezur" monument, marking the highest point of the road, and beginning the descent towards Sisian.
Férfiasan be kell vallanunk, hogy az Arasznak van egy Arpa nevű bal oldali mellékfolyója, amely érinti többek között Vajk települést...
The Arpa (Armenian: Արփա) is a river that flows through Armenia and Azerbaijan's Nakhichevan exclave. It originates in the Vayots Dzor province (marz) of Armenia and serves as a left tributary of the Aras River. It runs through many cities and towns and is mainly known for its beauty and great locations to watch while fishing or running Arpa river is visible.
Az Amu-darja óperzsa neve egyébként az Araxša volt, ami a Dahestan–Dagesztán párhuzamhoz hasonlóan ismét átvezet minket a Kaszpi-tenger túloldalára.
A képen: az Arasz folyó az Azerbajdzsánhoz tartozó Nakhicseván exklávé területén
A görögök ezt nevezték Araxésznak
The Aras (also known as Araks, Arax, Araxi, Araxes, Araz, or Yeraskh; Armenian: Արաքս, Persian: ارس, Turkish: Aras, Azerbaijani: Araz, Kurdish: Aras or Araz; Russian: Аракс) is a river located in and along the countries of Turkey, Armenia, Iran, and Azerbaijan. Its total length is 1,072 kilometers (665 miles). Given its length and a basin that covers an area of 102,000 km², it is one of the largest rivers of the Caucasus.
I. Xerxész Daiva-felirata is említi őket az Akhaimenida Birodalom északkeleti népeinek sorában (magyar fordítását ld. a Harmatta szerkesztette ÓKTCh-ban). A központi perszepoliszi épület és a trónterem freskóin ugyancsak megjelennek a képviselőik, nemzeti öltözetben, bekecsben.
Herodotus (1.125) referred to the Δαoι as one of the nomadic tribes of the Persians, together with the Mardians, Dropicans, and Sagartians. The name also occurs in the so-called “Daeva inscription” of the Achaemenid king Xerxes I (486–465/4 BCE), where the Dahā are included in a list of thirty dahyāva (lands, provinces) that formed part of the Achaemenid empire (Kent, Old Persian, XPh 26, p. 151). Near the end of the list the Dahā are mentioned together with two clearly Scythian groups, the Sakā haumavargā and the Sakā tigraxaudā, among various lands and peoples along the periphery of the empire. Furthermore, it is possible that delegates from the Dahā are depicted among the subject peoples in the reliefs in the Central Building and in the Throne Hall at Persepolis (Schmidt, 1953, pls. 118–20, 135–36). Four of the delegates (nos. 17/W9, 18/E9, 22/E11, 28/E14) on each relief are shown wearing almost identical costumes (including the cutaway coat), clearly connecting them with the Scythian groups from the far northeastern part of the empire. From the evidence of the provincial lists in various Achaemenid inscriptions, only the Sakā haumavargā, the Dahā, and the people from Sugda- and Uvārazmī- could be identified with these four delegates.
Sakā tigraxaudā = hegyes süvegű szakák (a Szir-darja és az Amu-darja közt éltek)
Mint Harmatta megjegyzi, a szaka elnevezésnek az óperzsában közelebbi etnikumjelző szerepe egy idő után már nem volt, Hérodotosz tehát nagyon helyesen nyilatkozik róla. Pont ugyanolyan tág fogalommá vált, mint a szkíta gyűjtőfogalom a helléneknél, vagyis toposszá vált.
Ezt a magyarázatot fogadja el Harmatta János is, H. W. Bailey khotáni szaka szótárára hivatkozva, ami persze nem jelenti azt, hogy Jhutti értelmezésével szemben feltétlenül ezt a verziót kellene elfogadnunk
Lásd:
H. W. Bailey: Dictionary of Khotan Saka; Cambridge University Press, London, 1979, 155. o.
Harmatta János: Közép-Ázsia ókori történetéhez; in: Antik Tanulmányok XLVII (2003), 63–70. o.
Sten Konow norvég indológus viszont 1912-ben felhívta a figyelmet arra, hogy a khotáni nyelvjárásban (a Hotan oázisvárosban használatos nyelvről van szó Kína Hszincsiang tartományában) a daha- egyszerűen férfit jelent, ami teljes mértékben megegyezik az óperzsa daha- népnévvel
AN ACCOUNT OF THE OVERLAND TRADE ROUTE BETWEEN THE LEVANT AND INDIA IN THE FIRST CENTURY B.C.
THE GREEK TEXT WITH A TRANSLATION AND COMMENTARY by WILFRED H. SCHOFF
Transcribed from the Original London Edition, 1914
11. Beyond is Astauena, 60 schoeni, in which there are 12 villages in which there are stations; and the city of Asaac, in which Arsaces was first proclaimed king; and an everlasting fire is guarded there.
Sundeep S. Jhutti szerint a dahák népneve rablót, útonállót, illetve egyszerűen ellenséget jelentett:
„Alexander Cunningham, the former Director-General of the Archeological Survey of India, believed that the Dahae of the Greeks and the Dahyu of the Persians were the same word as the colloquial term daku used in India (Indo-English »dacoit«), which literally means ’a robber or enemy’ (Cunningham 1888, 32).”
(Sino-Platonic Papers 127, 2003. okt.)
Iustinus (XLI, 4, 6–8):
Erat eo tempore Arsaces, vir sicut incertae originis, ita virtutis expertae. Hic solitus latrociniis et rapto vivere accepta opinione Seleucum a Gallis in Asia victum, solutus regis metu, cum praedonum manu Parthos ingressus praefectum eorum Andragoran oppressit sublatoque eo imperium gentis invasit. Non magno deinde post tempore Hyrcanorum quoque regnum occupavit, atque ita duarum civitatium imperio praeditus grandem exercitum parat metu cum Seleuci et Theodoti, Bactrianorum regis.
„Élt abban az időben egy bizonytalan származású, de kipróbált vitézségű férfiú, Arsaces. Útonállásból és rablásból tartotta fenn magát, de amikor meghallotta az álhírt, hogy a gallusok Ázsiában legyőzték Seleucust, rablócsapatával – hisz most már nem kellett tartania a királytól – megtámadta a parthusokat, leverte kormányzójukat, Andragorast, s miután eltette láb alól, magához ragadta a parthus nép fölötti hatalmat. Nem sok idővel ezután a hyrcanusok királyságát is elfoglalta, és így, a két nép közötti hatalommal felruházva – Seleucustól és a bactriaiak királyától, Diodotustól való félelmében – nagy hadsereget szervezett.”
Eszerint a parthus uralkodóház alapítását a következőképp rekonstruálhatjuk. Az Ókhosz – a Tedzsend vagy az Óxosz alsó folyása – mentén élt egy hun származású rablóvezér a Kr. e. III. század közepén. Ez a vezér feltehetően egy zavarosban halászó ember lehetett, afféle szerencsevadász, aki egy valami államfélét hozott létre az említett térségben a makedónok elleni lázongásokat kihasználva. (Cserni Jovánnak volt hasonló szerepe a mohácsi vészt követő években Magyarország délvidékén, vagy a kozákoknak az ukrán sztyeppéken.) Az általa verbuvált csapatok nagyrészt az avarok – aparnoszok – közül kerülhettek ki, és a Szeleukidák gyengeségét kihasználva Kr. e. 247 körül elfoglalták Parthiát és Hürkániát. Végül a merész hadvezér Asztaüéné központjában, Aszákban királlyá nyilvánította magát (Kharaxi Iszidórosz, Parthus állomások 11).
Tizenkét kőmíves összetanakodék, Magos Déva várát hogy felépítenék, Hogy felépítenék fél véka ezüstér, Fél véka ezüstér, fél véka aranyér. Déva városához meg is megjelentek, Magos Déva várhoz hozzá is kezdettek, Amit raktak délig, leomlott estére, Amit raktak estig, leomlott reggelre.
Megint tanakodott tizenkét kőmíves, Falat megállítani, hogy lesz lehetséges, Míg elvégre ilyen gondolatra jöttek, Egymás között szoros egyességet köttek: Kinek felesége legelőbb jő ide, Szép gyöngén fogjuk meg, dobjuk bé a tűzbe. Keverjük a mészbe gyönge teste hamvát, Avval állítsuk meg magos Déva várát.
"Kocsisom, kocsisom, nagyobbik kocsisom, Én uramhoz menni lenne akaratom! - Kőmíves Kelemen felesége mondja - Fogd bé a lovakot, fogd bé a hintóba, Fogd bé a lovakot, állj is gyorsan elé, Hadd menjünk, hadd menjünk Déva vára felé.
Mikor fele útját elutazták volna, Erős idő vala, záporesső hulla: "Asszonyom, csillagom, forduljunk mi vissza. Rossz jelenést láttam az éjjel álmomba, Az éjjel álmomba olyan álmot láttam, Kőmíves Kelemen udvarába jártam, Hát az ő udvara gyásszal van béhúzva, Annak közepibe mély kút vala rakva, Az ő kicsi fia oda beléhulla. Az éjjeli álom nem telik ma jóra, Asszonyom, asszonyom, forduljunk meg vissza!" "Kocsisom, kocsisom, nem fordulunk vissza, A lovak se tiéd, a hintó se tiéd, Csapjad a lovakat, hadd haladjunk elébb!"
Mennek, mendegélnek Déva vára felé, Kőmíves Kelemen őket észrevevé, Megijede szörnyen, imádkozik vala: Én uram istenem, vidd el valahova!
Mind a négy pej lovam törje ki a lábát, Vessen a hintómnak négy kereke szakát, Csapjon le az útra tüzes istennyila, Horkolva térjenek lovaim vissza!
Mennek, mendegélnek Déva vára felé, Sem lovat, sem hintót semmi baj nem lelé!
"Jó napot, jó napot tizenkét kőmíves! Neked is jó napot Kelemen kőmíves! Köszöne az asszony, az ura válaszolt: "Édes feleségem, neked is jó napot! Hát ide mért jöttél a veszedelmedre, Szép gyöngén megfogunk, bédobunk a tűzbe. Tizenkét kőmíves azt a törvényt tette: Kinek felesége hamarabb jő ide, Fogjuk meg szép gyöngén, dobjuk bé a tűzbe, annak gyönge hamvát keverjük a mészbe, Avval állítsuk meg magos Déva várát, Csak így nyerhessük el annak drága árát.
Kelemenné asszony, hogy átalértette, Bánatos szívének így lett felelete: "Várjatok, várjatok tizenkét gyilkosok, Amig búcsut veszek; csak addig várjatok, Hogy búcsut vehessek asszonybarátimtól, Asszonybarátimtól s szép kicsi fiamtól: Mert a halottnak is hármat harangoznak, Én árva fejemnek egyet sem kondítnak!"
Kelemenné asszony avval haza mene, Egyszer-mindenkorra, hogy végbúcsút venne, Hogy végbúcsút venne asszonybarátitól, Asszonybarátitól s szép kicsi fiától. Avval visszamene Kőmíves Kelemenné, Sírva haladt magos Déva vára felé, Megfogták szép gyöngén, bétevék a tűzbe, Az ő gyönge hamvát keverék a mészbe, Avval állíták meg magos Déva várát, Csak így nyerheték meg annak drága árát...
Kőmíves Kelemen, mikor haza mene, Az ő kicsi fia jöve véle szembe. "Isten hozott haza, kedves édes apám! Hol maradt, hol maradt az én édes anyám?" Az ő édes apja neki így felele: "Hadd el fiam, hadd el, haza jő estére."
"Istenem, istenem, este is eljöve, Mégis édes anyám még haza nem jöve. Apám, édes apám! mondja meg igazán, Hogy hol van, hogy hol van az édes anyám?" "Hadd el fiam, hadd el, haza jő reggelre," Az ő édes apja neki így felele.
"Istenem, istenem, reggel is eljöve, Mégis édes anyám még haza nem jöve, Apám, édes apám! mondja meg igazán, Hogy hol van, hogy hol van az én édes anyám!" "Menj el fiam, menj el magos Déva várra, Ott van a te anyád, kőfalba van rakva."
Elindula sírva az ő kicsi fia, Elindula sírva magos Déva várra, Háromszor kiáltá magos Déva várán: "Anyám, édes anyám! szólj bár egyet hozzám!" "Nem szólhatok, fiam, mert a kőfal szorít, Erős kövek közé vagyok bérakva itt." Szíve meghasada s a föld is alatta, S az ő kicsi fia oda beléhulla...
* * *
E megrendítő erejű sorokat követően újabb lesújtó hír azoknak, akik a gétákban ős-indogermánokat látnak – Obrusánszky Borbálára, az MTA Néprajzi Kutatóintézetének munkatársára hivatkozva írja a National Geographic Online:
„…Tongwancheng …az egyetlen város …amelyet bizonyosan a hunok hagytak maguk után …A várost százezer ember építette, és fénykorában 40 ezren laktak itt – magyarázta a történész-orientalista egy kínai forrásra, a Jin-shu kézirat 130. tekercsére és egy ma élő japán történész, Koichi Matsuda kutatásaira hivatkozva. Matsuda közléséből lehet tudni, hogy Tongwancheng építője, Chi-gan Ali kegyetlen ember volt: az egyes falszakaszokat építő csoportok vezetőit akár meg is ölte, ha nem találta elég szilárdnak az építményt. Sőt, a megölt építőmestert be is építették a falba – ezt a hagyományt, az emberáldozatot, nálunk magyaroknál a Kőműves Kelemenről (illetve a feleségéről) szóló ballada örökíti meg. A Tongwanchenget meglátogató kutatók mindenesetre konstatálhatták: időtálló munkát végzett Chi-gan Ali, hiszen a helyenként tízméteres vastagságú falak még ma is állnak…”
Mint arról korábban már esett szó, Déva helyneveink a várakat jelölő dák -dava kifejezéssel hozhatók kapcsolatba. E megfigyelésnek azért van kiemelt jelentősége, mivel a dákokat az antik szerzők egyöntetűen a géták – azaz a hettiták – közé sorolták.
Ugyancsak jeleztük korábban, hogy dákokat az erdélyi–havasalföldi területeken kívül a Kaukázusban is ismernek az örmény források, Xenophón ezenkívül taokhoszokat említ Transzkaukáziában–Anatóliában. Előadtuk továbbá, hogy a dahákat az Aral-tó mellékére helyezi Sztrabón...
Sztrabón híradása a parthus dinasztia alapítójának "előéletéről" önmagában természetesen nem jelentheti azt, hogy dák vagy avar (aparnosz) származású lett volna, az örmény források (a VII. századi Szebéosz, továbbá Movszesz Khorenaci stb.) ugyanis az "uraságokat" heftalita-hun eredetűnek mondják. Nem lehetetlen tehát, hogy az avarok Ókhosz menti csoportjának, a dákoknak az élén valóban hun előkelők álltak Diodótosz szatrapa lázadása idején.
Emlékeztetünk itt az európai dák várnevek jellegzetes -dava végződésének és a Déva váráról szóló népballadánknak, a Kőmíves Kelemennének a hun főváros, Tongvancseng építési legendájával fennálló szoros összefüggéseire (Jin-shu-kézirat, 130. tekercs).
A. D. H. Bivar szerint a kaukázusi Dagesztán toponímája sem 'hegyvidék'-et jelent, hanem a dákok népnevének emlékét őrzi:
'Dahae' was preserved in the toponym 'Dahestan'/'Dihistan', a district "on the eastern shore of the Caspian Sea"...
Lásd:
The Political History of Iran under the Arsacids;in:W. B. Fischer-- Ilya Gershevitch szerk.: Cambridge History of Iran, vol. 3/1, Cambridge University Press, London, 1993, 27. o.
A 109. oldalon megtudhatjuk, hogy a dák kométai, capillati 'hajasok, hosszú hajúak' kifejezést az ókori iráni férfitársaságok tagjaira ugyanúgy használták
Δααι, egy scythiai eredetű és messze elterjedt nép, különösen a Caspiusok tengerének keleti részén, az Oxus és Margus mentén, a mai Turkesztánban. Darius, Sándor és N. Antiochus seregében mint lovasokat látjuk őket (Arr. III, 11, 3; XXVIII, 9; V, 12, 2; Curt. VII, 3; Liv. 35, 38, 37, 38). Tacitus szerint (Ann. XI, 10) a Sindes folyó választja el őket az ariusoktól.
A Boirebisztasz hatalmának csúcspontja körüli években, Kr. e. 63 táján született pontoszi földrajztudós még azt is elárulja, hogy kóbor pletykák keringtek az Azovi-tengertől északra megtelepedett dákok pariosz nevű törzsének és az Ókhosz menti aparnoszok daha törzsének a rokonságáról:
„Az aparnoszokhoz tartozó Daai törzsről azt mondják, hogy a Maiótisztól északra lakó és xandioszoknak vagy parioszoknak nevezett Daai törzsek köréből vándoroltak ki. Ámde nincs egyetértés abban, vajon a Daai törzs a Maiótisztól északra lakó szkítákhoz tartozik-e. Egyesek tehát azt állítják, hogy Arszakész ezektől [a Maiótisztól északra lakó parioszoktól] származik, mások baktriai származásúnak mondják; szerintük a Diodótosz hatalmának növekedése előli menekülése indította meg Parthüaia felkelését.”
A dákok népneve egyébként tahó nemzetiségünk nevében él tovább. Őket a szlávok poloveceknek hívták, ebből lett a palóc. Ez a szó mára persze felvett egy másfajta jelentést is – a nyíregyházi szlovákok tirpák nevéhez hasonlóan –, de valószínű, hogy eredetileg a magyarság etnogenezisében fontos szerepet játszó dahákat jelölte.
Ha pedig egyszer voltak hajasok az erdélyi dahák között, akkor értelemszerűen kopaszok is. Máskülönben nem lett volna értelme a megkülönböztetésnek.
Összevetve ezt Agathiasznak az avar szolgák hajviseletéről szóló tudósításával, rendkívül érdekes megfigyelést tehetünk, ugyanis Sztrabón szerint a makedón iga alól szabaduló aparnoszoknak volt egy daha nevű törzse, s ebből származott a parthus dinasztiaalapító:
„Amikor a Taurusz hegységen túli területeken felkelések törtek ki amiatt, mert Szüria és Média királyai, akik akkor e területek urai voltak, egymás elleni harcukkal voltak elfoglalva, először Baktrianét és az egész vele szomszédos vidéket szakították el helytartói, Euthüdémosz és társai. Ezután Arszakész, egy szkíta férfiú a Daai [lat. Dahae] törzs élén – így nevezik az aparnoszok népének nomádjait, akik az Ókhosz mentén laknak – megtámadta Parthüaiát, és meghódította. Állama eleinte gyenge volt, mert szüntelen harcot kellett folytatnia neki is és utódainak is azok ellen, akiknek földjét meghódították. Az idők folyamán különböző harci sikerek eredményeként egyre újabb szomszédos földeket hódítottak meg, így erre kaptak, és végül az Euphratészen túl fekvő valamennyi terület uraivá lettek.”
Mészáros Gyula már 1938-ban felismerte, hogy a Hérodotosz leírásában szereplő pisze, nagyállú emberek a mongolid embertani típust képviselik, azaz például a manysikat és a hantikat. A haj eltávolítása viszont szerinte mágikus okokra vezethető vissza, stársadalmi rangot is jelzett: a szolgák, rabszolgák haját a különféle népeknél gyakran lenyírták.
A puszta északi határa valóban a Volga szögleténél és a Káma alsó folyása táján végződik, s összességében a mai Kijev–Csernyigov–Kaluga–Rjazany–Nyizsnij-Novgorod–Kazany–Perm vonaláig terjed észak felé. Északkeleti irányban legmesszebb a Bjelaja folyóig nyúlik Európában.
A Meótisztól észak felé (egy napi útnak 200 sztadionnyi távolságot számolva, vö. IV, 101), tizenöt napnyi távra a szauromaták éltek. Az út idáig fátlan pusztaságon vitt keresztül. Rajtuk túl, sűrű erdővel borított földön a budinoszok következtek. Ezektől északra az út hét napig ismét pusztaságon vezetett keresztül. E pusztán túl kissé keletre fordulva a thüsszageták vadásztörzsei laktak. Mindjárt mellettük, fával sűrűn benőtt területen, a szintén vadászatból élő jürkák éltek, akik a vadat lóháton űzték (IV, 21–22). Ezeken túl északra laktak az ananyínói szkíták.
„Ezen szkütháknak a földjéig az eddig leírt vidék egészen síkés kövér föld; innen azonban kövecses és durva. Ha nagy utat teszünk e durva vidéken át, magas hegyek tövében embereket fogunk találni, akikről a szóbeszéd azt mondja, hogy gyermekségüktől fogva mindnyájan kopaszok, férfiak és nők egyaránt, úgyszintén piszék és nagy álluk van; saját nyelvükön beszélnek ugyan, de szkütha ruhában járnak, és gyümölcsfákról nyerik táplálékukat”.
Ezek a keleti lovas etnikumok az Ural hegységen és folyón keresztül a nyugati, valódi szkítákkal – azaz a hettitákkal – feltehetően szoros kapcsolatban álltak. Ugyanis a Volga-könyökben és a Káma alsó folyásának medencéjében a klasszikus szkíta kultúrának egy különálló csoportját fedezték fel a régészek immáron száz éve, Ananyínói-kultúra néven (pl. Szpicin). Hérodotosz írja: "Ezeken túl, északra fordulva, más szküthák laknak, akik a királyi szkütháktól elszakadtak, és így jutottak erre a vidékre."
Az Arpa folyó Vajk városkánál
Az Arpa folyó Agarakadzor falu ellett
Az Arpa folyó Agarakadzor XIII. századi hídjánál
Az Arpa folyó Areni falu mellett
Az Arpa folyó Arpi városa mellett
Noravank church and canyon, as well as Areni wine country are in the wrong direction, but quite worthwhile. Yeghegnadzor has a few monuments in the surrounding area, but some are harder to access. Boloraberd, Spitakavor, Mozrov Caves, and such are not so easily accessible. A bit outside of Yeghegnadzor however are the ruins of Glazdor University and the adjoining monastery. Around Vayk there are restaurants along the river which consist of decks built on its bank set in beautiful surroundings. The Arpa river valley continues south until a number of switchbacks marks the steep ascent to the "Gates of Zangezur" monument, marking the highest point of the road, and beginning the descent towards Sisian.
Férfiasan be kell vallanunk, hogy az Arasznak van egy Arpa nevű bal oldali mellékfolyója, amely érinti többek között Vajk települést...
Az Amu-darja óperzsa neve egyébként az Araxša volt, ami a Dahestan–Dagesztán párhuzamhoz hasonlóan ismét átvezet minket a Kaszpi-tenger túloldalára.
Az erdélyi magyar Déva és a szintén magyar, Békés megyei Dévaványa helynevekre emlékeztető dák -dava végződésű helynevek előfordulása
Vékony Gábor
Rácz Anita
Agathiasz szerint az európai hun-avarok is lenyírták alattvalóik haját
Tájkép a Középső-Uralból
Adrienne Mayor
