Az Ön által felkeresett topic fegyverek, ill. annak látszó eszközök
forgalmazásával kapcsolatos adatokat is tartalmazhat.
Felhívjuk figyelmét, hogy csak akkor lépjen be, ha Ön fegyverek forgalmazásával
vagy felhasználásával hivatásszerűen foglalkozik, és a honlap látogatása nem
eredményezi valamely Önre vonatkozó jogszabály vagy egyéb szabályozás
rendelkezéseinek megsértését.
Az Port.hu Kft. a fórum számára kizárólag tárhelyet szolgáltat, a honlapon
megjelenő információk vonatkozásában szerkesztői felelősséget nem vállal.
Amennyiben megítélése szerint a honlapon jogellenes tartalom jelenik meg, úgy
azt kérjük, jelezze az Port.hu Kft. mint tárhelyszolgáltató felé.
Függetlenítem az aknákkal foglalkozó részt az Idegen Légió topikjától, ugyanis a légióra vonatkozó adatok, információk hajlamosak elveszni a különböző aknatípusok leírásában.
Másrészt némileg bővíteni fogom az anyagot, ugyanis egyes típusokkal bővebben fogok foglalkozni 8történetük, rendszerbeállításuk, alkalmazásuk, stb.
Nagyon szívesen várok minden hozzáértőt, érdeklődőt vagy egyszerűen hozzászólót.
Tisztelettel:
Z.I.
"mind a Wahrendorfokból, mind a megelőző generációt jelentő elöltöltőkből van jó néhány példány a Hadtörténeti körül"-Azért az adria kicsit arrébb van ám a hadtörténetitől.
"Az biztos, hogy Tegethoff fennmaradt szavai szerint ő ezt úgy kommentálta a saját legénységének, hogy közelről kell lőniük."-Nyilván közelről kellett lőniük mivel az egész támadást az ellenséges hajók döfőorral való meglékelésére építette fel.
(érdekes megmlíteni, hogy az olaszoknál az "Affondatore" pont ilyen döfőorros támadásokra készült).
Mellesleg a az utolsó olyan tengeri csata volt ez amelyben a döfőorr szerepet kapott.
A nagyobb kaliberű fegyvereknél mindig osztott lőszerrel tüzelnek mivel körülményes lenne a nagyméretű lőszert mozgatni a küzdőtérben.
Így aztán a robot benyomja a malacot,berakja a kajítótöltetet a gyutaccsal aztán usgyi.
"az osztrák tüzérség a nagyobb kaliberekben még használt új lafettára szerelt 17. századi lövegeket a 19. század derekán"-na, mondom én hogy a hagyományokat követve elő kellene szedni a "hadtörténeti"-ből a dali pár pisztolyokat meg a csontos karabélokat aztán haderőreformként eladva kiosztani az állománynak.
A kalasnyikovokról úgyis megmondták már sokan (Für Lajostól-Farkas Roland-ig), hogy szart se érnek.
Közben valami rémlik, hogy az olasz hajók is inkább fa vázra gyárilag szerelt vaslemezekkel burkolva harcoltak. Mintha a Ré d' Italia legalábbis ilyen lett volna?
Érdekes nemrég volt egy cikk arról talán az Indexen, hogy valamelyik város díszpolgárrá akarja avatni a lángszóró feltalálóját, csakhogy a manust háborúsbűnösként elítélték. És hogy akkor ilyenkor mi van?
Megmondom Neked őszintén, nem tudom őket precízen és pontosan felsorolni. Annyit tudok róluk, hogy mind a Wahrendorfokból, mind a megelőző generációt jelentő elöltöltőkből van jó néhány példány a Hadtörténeti körül, azokat elég sokat bogarásztam. Az én ismereteim szerint az elöltöltők lőtávola a haditengerészetnél akkoriban kb negyede volt pl. a Wahrendorfnak. Az biztos, hogy Tegethoff fennmaradt szavai szerint ő ezt úgy kommentálta a saját legénységének, hogy közelről kell lőniük. Azt nem tudom, hogy az olasz tüzérség pontosan milyen típust használt, de gondolom, egy generációval jobbak voltak, mint az osztrák elöltöltők.
A hagyományos gyújtás azt jelenti, hogy a csőbe helyezett szövetzsákban levő lőport — akkor még nem volt egyesített lőszer — felszúrták a gyújtólyukon keresztül és kálium-klorátos dörzsgyújtóval indították. Végül is a gyújtás a hátultöltőknél sem lehetett másképp. Itt a lőtávol, a találati pontosság és a tűzgyorsaság terén jelentkezett a fölény.
Az igaz a 15. százd színvonalát már meghaladta az elöltőltő ágyúk színvonala, de én úgy tudom, az osztrák tüzérség a nagyobb kaliberekben még használt új lafettára szerelt 17. századi lövegeket a 19. század derekán. Hogy valóban így volt-e nem tudom, nem láttam őket, de adatot valahol találtam erről.
"Ha jól tudom, Tegethoff egész hadimúzeummal vonult fel Lissához. Még jó sok elöltöltője volt hagyományos gyújtással"-Háát ennek azért erős csúsztatásszaga van.Tegethoffnak jelentős számú fa testű hajója (amiket horgonyláncokkal és vasuti sínekkel tettek "páncélozottá") volt ellentétben az olasz flottával ami ugye modernnek tekinthető vastestű gőzhajókkal vette fel a küzdelmet.
Az már más lapra tartozik, hogy hogyan.
Van egy ilyen mondatod hogy:"Még jó sok elöltöltője volt hagyományos gyújtással" konkrétan meg tudod mondani a hajóágyútípusokat (mert akkor kitűnik, hogy valóban volt-e elöltöltős közöttük) vagy a kifejtenéd bővebben ezt a hagyományos gyújtás dolgot?
Az hogy fa építésű egy sorhajó attól még a fedélzeten lévő tüzérség nem kell, hogy feltétlenül a 15.századi szinvonalat tükrözze.
Hogy mennyire egymás mellett élhetnek különböző technikák: Ha jól tudom, Tegethoff egész hadimúzeummal vonult fel Lissához. Még jó sok elöltöltője volt hagyományos gyújtással, holott az olaszok már egész komoly dolgokkal, vontcsövű lövegekkel pufigtattak vissza. Azt hiszem, a Wahrendorf ot akkor kezdték rendszerbe állítani.
Más: Mond Neked valamit ez a név: Petneházy Zalán folyamőr törzskapitány?
OK, később leesett. Viszont Nelson és Usakov korában szinte minden haditengerészet hasznáűlta már a kovás, ágyúkra felszerelt elsütőszerkezetet. Az izzított rúd és a kanóc már elavultnak számított a haditengerészetnél. Inkább a szájhagyománynak és az '50-es évek, valóságtól elrugaszkodott filmjeinek köszönhetően él még mindig ez a képzet az embereknél. A műszaki aknazárak (fugazzi) gyújtószerkezetei (inkább - ,,elpattintó szerkezetei" amik begyújtották a ,,lőporkígyót" az elhasznált puskáktól vagy pisztolyoktól származtak.
Na mindegy, később még folytatjuk! Megyek gyereket sétáltatni:)
A salétrommal átitatott kanócra, aminek az égése viszonylag lassú és egyenletes volt. Gondolj például arra a gyakorlatra, hogy a 17. században az ütközet előtt nem égett minden lövész kanóca, csak minden nemtudoménhanyadi emberé. A tüzelés megkezdése előtt gyújtották meg a többit. Ez pedig igen lassú égést feltételez.
Amennyire én tudom, Trafalgar idején még a flotta is használta a parázsban melegített gyújtóvasat, illetve a kanócot. Pusztán a dörzsgyújtó váltotta le. A szárazföldi tüzérségnél biztos, hogy az utóbbi gyújtás megjelenéséig a tűzmesterek felszerelséhez tartozott a rúdon levő kétágú kanóctartó.
Az a kevés kovás, illetve ahogy mondod, gyúkupakos szerkezet biztosan nem volt azonos a puskákon alkalmazottakkal. Lőkupakost én ugyan nem láttam, mert sokkal egyszerűbb volt a gyújtónyílásba helyezett csövecske, de ez nem zárja ki a létét. Amit ágyún használhattak, az a zsebpisztolyok szimmetrikus szerkezete lehetett, mert a katonai fegyver oldalt elhelyezett kovás lakatját egy ágyúra felrakni elég nagy technikai barvúr lenne.
nem igazán érte meg leváltani velük a jó öreg kanócot, aminek az égése azért elég jól kiszámítható volt. .......................... Milyen kanócra gondolsz most?
A kovás elsütő szerkezetek a haditengerészetnél MINDENHOL RENDSZERESÍTVE VOLT, nem tudom, hogy miért gondolod úgy, hogy kanóccal hadonásztak (eleve képtelenség pontosan beletalálni az ágyú gyújtónyílásán, harcban, füstben, félig sötét ütegfedélzeten).
A kézigránátokat most hagyjuk.
Amúgy a kovás, majd gyúkupakos gyújtószerkezeteket nem kellett külön gyártani - szállították a fegyverműhelyek, ezek ugyanis a tönkrement puskák és pisztolyok zárszerkezetei voltak.
Emlékezetem szerint Uchatius bombája ütődésre robbant, de nem vagyok benne biztos. Számomra van egy rejtély a gyújtásokkal kapcsolatban. A francia kovás elsütőszerkezet egy nagyon olcsó, tömegben gyártott eszköz volt, mégsem használták ágyúkra. Például fahajókon is az igen veszélyes kanóccal hadonásztak. Szerintem ez konzervativizmus volt csupán.
Horváth óratörténeti könyvében leír egy kovás gyújtással kombinált robbantó óraszerkezetet. a kovás rendszerek pedig 1815 után kezdtek kimenni a divatból, habár nekem volt a kezemben olyan olasz gyártmányú spanyol kovás puska, amit a 19. század végén gyártottak, az igaz balkáni exportra. Lehet, hogy már igen korán megjelentek az első próbálkozások a mechanikus időzítésű robbantásra, csak a kézzel reszelgetett fogaskerekekkel nem igazán érte meg leváltani velük a jó öreg kanócot, aminek az égése azért elég jól kiszámítható volt.
Mellesleg, A kezembe vettem az ébresztőórát, és eszembe jutott, hogy az első, mechanikus időzítő szerkezetet pokolgépnél Ausztriában használták, úgy az 1830-1840-es években. Már nem tudom, hogy kit kívántak megmerényelni, de a szerkezetet egy bécsi órásmester készítette. a szerkezet rajza, története, stb. megtalálható Dr. Fésüs György könyvében ,,A találmányok könyve" (1885). Saját példányomat odaadtam évekkel ezelőtt valakinek, és azóta sem kaptam vissza:((( Nem tudom, hogy megtalálható e a könyv más könyvtárban.:(((
Bár nem éppen klasszikus értelemben vett akna, de hát mégis egy alapvető gyújtási mód.:)
Szívesen folytatom privátban is. A munkában meg, amit említettél örömmel veszek részt. Kérlek, emellett, ha van bármi szálad a néhai jó Zubovits kapitánnyal kapcsolatban, légy szíves megosztani velem, mert szeretném ezt a kissé nehéz természetű, de rokonszenves huszárt feltámasztani haló porából.
A jó múltkorában lehívott az egyik főnököm, a múzeumi, és a kezembe nyomott egy régi szabadalmi rajzmásolatot. Valami látogatója hagyta nála, az eredetije úgy tudom a hadtörténetiben van. Nagyjából a 19. század közepéről való lehet. Azért adta ide, mert én számítok a múzumban a fegyverügyi illetékesnek, a vakok között a félszemű is király alapon. Bronzkorban európai hírűek vagyunk, de arra a két régi puskára, meg pár kardra, ami nálunk van, nem érdemes nálam okosabbat tartani. Namost. A rajz a látogató ősapjának a szabadalmát ábrázolja, két puskát. Az egyik szinte kínosan azonos a Dreysével, a másik meg csapózáras. Ez is alátámasztja azt a tételt, hogy azonos kihívások és megfelelő technológiai szint hasonló dolgokat több helyen is létrehozhatnak közel egy időben.
Akkor tudom ki vagy!:)) (A HVG cikk kapcsán):))) Majd privátban értekezünk.
Mellesleg a gyufa magyar eredete igen vitatott (mint ahogyan az angol eredete is). Magyarországon ,,hazafias felbuzdulásból" néha olyan találmányokat hajlamosak magyar feltalálóknak tulajdonítani, ami nem is az a bizonyos találmány volt, hanem annak mindössze részegysége (lásd - helikopter rotor stabilizálása, és nem azegész helikopter), illetve egyes találmányok párhuzamosak (nemzetközi szintenennek legjobb példája a Marconi-Popov ügy), illetve egyáltalán nem magyar találmány volt, csak a szájhagyomány tulajdonítja annak (p.l. lángszóró).
O'K! Megkereslek!
Amúgy a munka, amit fordítok, valóban angolszász alapmunka volt, amihez már külön fejezetet írtak a németek, olaszok, oroszok és franciák, és amely most magyar fejeztre is vár:)))
Nagyon szívesen. Egyébként magam is könyvet szándékozok írni Zubovitsról. Az első változata nyolcvan oldal terjedelemben mint szakdolgozat már elkészült, jó véleményt kapott. Egyébként mesterségemet tekintve újságíró vagyok, de az egyik megyei múzeumban is dolgozok.
Ha nem ragaszkodsz a szárazföldhöz, el ne felejtkezz Luppis János cs. kir. tengerészkapitányról, aki a torpedó atyja volt. Whitehead, akiről elnevezték, csak sikerre vitte az ügyet, de például a vezérlést és a sebesség növelését is magyar konstruktőrök oldották meg rajta. Én annak idején a HVG-ben írtam róla. Azonkívül ne hagyd ki Uchatius vezérőrnagyot sem, ő az acélbronz, meg a csöves tüzérség mellett tudtommal az első légibombák tervezője volt, amivel Radetzky boldogította a velenceieket.
Ha angolszász munkát fordítasz, célszerű egy magyar fejezetet hozzáírni,. mert az ő számukra mi nem létezünk. Erről megygőzött többek között néhány általuk készített ismeretterjesztő film, amiben például a porlasztó és a gyufa feltalálójaként számomra teljesen ismeretlen nevek szerepeltek.
Van kedved segíteni egy iskönyvhöz? Éppen lassan nekiállok fordítani egy kiskönyvet (,,Az aknafegyverek fejlődése"). Ez röviden végigveszi a szárazföldi aknák fejlődésének történelmét. Én ezt ki akarom egészíteni a folyami és tengeri aknákkal, illetve jó lenne, ha valaki végigjárná a magyarországi aknatörténelmet (kezdve a száraz, tűz- és robbanó műszaki ostromaknákkal, folytatva a szárazföldi robbanóaknák történelmével a K.u.K. közös hadseregben úgy a II.VH végéig, majd a jelen korig. (Ismertető, történelemösszefoglaló anyagról lenne szó; a részletes típusleírásokhoz más kiadvány készülne.) Van kedved és időd hozzá? Nem kell vele sietni, mivel ez úgy tél környékére lenne esedékes.
Ez a cikk az uralkodó katonai irodájának iratai között maradt fenn. Ha valaki kívánja, elküldöm a német eredetit is. Üdv
Die Torpedo-Insel
Neues Wiener Tagblatt 1887. június 25.
(eredetileg németül. A német aknaelnevezéseket kiemelve meghagytuk a szövegben)
A torpedó-sziget
A folyón lefelé, Budapest irányába haladó gőzösünkről egy szigetre nyílt kilátás, amelyhez hétköznapi látvány párosult. Meglehetősen hosszan elnyúló szárazföld volt ez, partja alacsony bokrokkal benőve, mely a belseje felé haladva először homokos, gyér füves területté, majd végül száraz rétté változott. A Duna e szigetének külső formájából semmi sem utalt arra, hogy itt vulkanikus tevékenység folyna. Ennek ellenére már messziről láttunk a szárazföld különböző pontjairól feltörő füstfelhőket, a földből kis tűzcsóvákat kilövellni, és hallottunk kísérteties zajokat és kattogást, mintha tényleg földalatti erőkhöz közelednénk.
Az utóbbi évek tapasztalatai alapján nem lehet már az ember biztos abban, hogy nem találkozik-e a Föld burkának mozgásaival, melyek földgolyónkat rettenetes módon szabadítják meg megszámlálhatatlan mennyiségű folyékony anyagától. A világcsodák legszebb leírásai váltak egyszerűen néhány esemény hatására hiteltelenné. Ki ne ismerné a geológiai kézikönyvekből Új-Zéland pompás teraszos tengerpartjainak képét? Az elmúlt év természeti katasztrófája teljesen megváltoztatta: teljesen eltűnt a világból és új, más képződmények emelkedtek ki a régi, elnyelt helyébe.
Nos, a Duna előttünk fekvő szigetének ugyan nincsenek ilyen különlegességei, és ha a geológusoknak hinni lehet, nem is fenyegeti ezeket olyan megsemmisülés, melyeket földalatti erők okoznának. Mégis, amit itt láttunk, az első pillanatban a sziget vulkáni tevékenységének képzetét keltette. Ugyanis egymás után törtek ki a sziget talajából tűzgolyók és füstkarikák, melyeket látva az ember nem csodálkozott volna, ha hirtelen tűzokádó hegy keletkezik a sziget közepén, és a Duna egy hatalmas áradattal megemelkedne, hogy az elsötétülő légben az egész szárazföldet elnyelje, ahogyan egyébként a tenger szokott viselkedni hasonló jelenségek során.
— Mi az? — kérdeztem gőzösünk kormányosát, a háborgó szigetre mutatva.
— Ez a Zubovits-sziget — válaszolta.
Ezzel kielégítően meg is magyarázta a feltűnő látványt. Zubovits nevével elválaszthatatlanul összekapcsolódik a torpedó fogalma. Mi más is lenne a torpedó, mint egy szörnyű és mesterséges utánzata azoknak a megsemmisítő erőknek, melyek a Föld belsejének titokzatos régióiból felszállva, embereket és ember által létrehozott értékeket pusztítanak el. A természet is aláaknázza a földgolyó békeszerető lakosainak otthonait, nem mindig adva figyelmeztető jelet, mint amilyet a Vezúv, az Etna, stb… Az ember pedig úgy szolgál magának, hogy az ellesett robbanó erőket többnyire arra használja, hogy ellenségét megölje.
Már az orosz—török háború napjaiban, Sumla falai alatt vagy Plevnánál tartottak pusztító erejükből kisebb bemutatót a földi torpedók, azóta még tökéletesebbé váltak, mint minden támadó és védekező fegyver. Most az előbb említett csendes sziget lett színhelye annak a próbának, mely a fegyver hadászati jelentőségét szakemberek szeme előtt bizonyítja be.
A hadianyagok feltalálását tekintve tragikomikus körforgás figyelhető meg ebben a vasévszázadban. A páncélos hajótól kezdve, mely ellenállt az ágyúgolyónak, addig a szörnyű tűzfegyverig, amelyet azért szerkesztettek meg, hogy minden páncélos falát áttörje, a (hal)torpedótól azon eszközökig, melyeket azért találtak fel, hogy ezt a veszélyes fegyvert hatástalanná tegyék, — az a törekvés mutatkozik meg, hogy egyik fegyver a másikat megszüntesse. Ha azt olvassuk, hogy a német tengerészet a páncélhajóit vasháló segítségével akarja biztosítani a (hal)torpedók támadásai ellen, méghozzá úgy, hogy a felmerülő torpedó a hajó oldalfalától 6 méter távolságra kifeszített óriási hálónak nekiütközzék, és károkozás nélkül felrobbanjon —, akkor e pillanatban megkérdezzük magunktól: Mit fognak még a torpedó-mérnökök kitalálni, hogy ezt az akadályt is megsemmisítsék?
És valóban, éppen a legjobb úton vannak, amikor is az ilyenfajta hálók ellen két egymásra erősített torpedót bocsátanak ki, amelyek közül az egyik ugyan áldozatul esik a védőhálónak, a másik azonban, szabaddá válva a háló alá merül és a hajót elérve a “lágyékán” fúrja át a fémkolosszust.
Még kevesebb esély adódik a Zubovits-féle földi torpedók esetében. A szigeten való látogatás meggyőzte e soroknak a szemben lévő katonai állomáshelyről érkező íróját az új fegyver megdöbbentő tulajdonságairól, melyek testközeli poklot készítenek annak a seregnek is, melyet a fegyver szolgál.
Egy egyszerű építésű tutajon folytattam utamat a szigetre. Nem én voltam az egyetlen utas: ragyogó uniformisú katonai társaság vágott neki velem a zöldes folyam legyőzésének. Az urak magyarul beszéltek, és tiszteletteljesen vettek körül egy aranytól csillogó gallérú tisztet, akit “excellenciádnak” szólítottak Eközben a sziget hosszabb ideje csendbe burkolózott. Már túl titokzatosan is: csak a víz csobbant halkan tutajunk szélén. A folyam közepe tájához érve a part közelében egy vízoszlopot láttunk hirtelen kiemelkedni, amely tompa harsogással visszahullott, ereje körben hullámzásba hozta a folyamot. S ez volt az első üdvözlete a torpedó-sziget láthatatlan lakóinak — egyúttal arra is bizonyíték, hogy a torpedó a folyékony közegben is meg tudja őrizni karakterét.
Partra léptünk és a bokrokon át egy ösvényen a rét felé haladtunk, ahol a kis sátortábor állt. Katonás légkör uralkodott itt: messze hangzó trombitaharsogás üdvözölte útitársaim érkezését. A sátortábor a szigeten lévő katonai hadtest fő hadiszállása volt, melynek parancsnoka, Zubovits Fedor kapitány éppen őexcellenciájának jelentett. Ismerjük a tipikusan karcsú lovas alakot, a napégette barna arcbőrt, a merész bajuszt és a villogó sötét szemeket. Jelenleg a sziget jelenti az ő birodalmát, ahol korlátlan úr, szinte Plútó helytartójaként uralkodik. Vérvörös zászlók jelölik a terület határát, ahol a torpedóosztag működik. Minden egyes sátornak megvan a jelentősége, részben a torpedóalkatrészek elkészítése, részben azok összeszerelése és a kész torpedó őrzése a feladatuk. Azért a dolog nem néz ki olyan rosszul: a torpedók olyanok, mint kis négyszögletű dobozok, amelyekbe éppen olyan jól szivart vagy libamájpástétomot is bele lehetne képzelni. A sátorok legénységének uniformisán a magyar honvédsereg minden neme felismerhető. A gyalogság zubbonya mellett a honvéd huszárok zsinóros mentéje, gyakorlóruhája vagy a zsandárok (katonai csendőrség) zöld felsője. Az egyetlen jele annak, hogy mindegyikőjük, a különböző uniformis ellenére, egyetlen hadtest tagja, egy tűzpiros kis karszalag, amelyet egy lángot lövellő gránát képe díszít. Ez jelzi, hogy a megszokott fegyvernemüket “szögre akasztották” és most Zubovits vezénylete alatt — Uram Isten! — egy még veszélyesebb mesterséget végeznek. A népnyelv már elnevezte őket “honvéd-nihilistáknak”.
Ezek a honvéd-nihilisták feladatukhoz mesterien értenek Minden egyes katona a saját részét olyan kiválóan végzi, hogy joggal állíthatjuk, minden egyes ember egy taktikai egységet képez. Amikor Zubovits 11 évvel ez előtt torpedóival az első egyszerű akciót végrehajtotta, még csak egy fajtájuk volt a torpedóknak, az ú. n. elektromos megfigyelő (Beobachtungstorpedo) torpedó. Ma már több fajtájuk is van: érintkező-,(Kontakt) taposó (Tritt) és megfigyelő, élesített (Geheftete) és rekurzív (Rekursivtorpedo) (visszafordítható?) torpedó, stb, amelyekkel különböző módon lehet rombolást véghez vinni. Egy kivétel van, az üdvözlő torpedó(Salutirtorpedo), amely a vak üdvlövésekhez hasonló, mert csak zajt csinál, anélkül, hogy kárt tenne. Az ilyen torpedókkal nemcsak egész szállásokat, hidakat, vonalakat lehet megvédeni, hanem mindenféle tárgyakat is megközelíthetetlenné lehet tenni. Biztosítani lehet velük egy falut, tanyát, katonai állást az ellenségtől, de még egy darab kenyeret is, mely után az ellenség kezével nyúl, a vödröt a kúton, az ágyat, az asztalt, minden tárgyat észrevehetetlenül alá lehet vele aknázni, hogy a vigyázatlan ellenség, és ami a közelében van, atomjaira szakad. Nincs olyan csapat, legyen bármennyire bátor is, amely az észlelés után az ilyen gonosz, csalóka varázslatoktól átitatott helyről ne akarna a legsebesebben menekülni. Ha élettelen, ártalmatlan tárgyak hirtelen pusztító ellenséggé válnak, messze veszélyesebbé, mint száz ismert fegyver, akkor még a legbátrabbakon is elhatalmasodik a kétségbeesés. Milyen mértékben tud elrejtőzni, milyen rafinált a torpedó, arról később fogunk néhány példát adni.
Közvetlenül érkezésünk és a szokásos bemutatkozások után kürtszó adta meg a jelt a torpedó-manőver indításához Gish(?) altábornagynak, a torpedóosztag főfelügyelőjének utasítására. Ekkor az egész osztag egy pillanat alatt szétfutott, tisztjeit követve, a megvédendő pontok irányába. Parancsszavak hangzottak fel, fülünknek egészen idegenek: “Négy sorba, 100 m-es távolsággal, 200 m-rel a hátsó sánchoz, aknázz!” Vagy: “Oszlopokba, aknázz!” “Élesített aknákkal, aknázz!” Vagy: “Megfigyelőaknák 200 m-re!” Alig negyedóra alatt elérte az egység az állásait: egy újabb kürtjelre az aknázás elkezdődött. A Fejérváry honvédelmi miniszter — nem csekélyebb előkelőség, mint őexcellenciája — körül gyülekező tisztek izgatottan pillantottak óráik számlapjára. Pontosan 11 és fél perc múlva egy sípszó és füttyszó hallatszott: ez a megbeszélt jel arra, hogy az aknák készen vannak. A miniszter megadja az engedélyt a tüzelésre, és az első vonalban a jobbszárnyon lefektetett akna dörögve, homokeső kíséretében emelkedik ki a földből. Aztán az első kerül sorra a balszárnyról, majd váltakozva mind a 16 szárnyas akna, (Flügelmine) míg végül a legnagyobb, a középső szörnyű detonációval a földet is megrázva levegőbe repül. Mindez arra utal, hogy a (képzeletbeli) katonai vonalat sikerrel megvédték. Ekkor egy hadnagy az előkészített keskeny nyomvonalú vasút elé dob egy torpedót, amely rögtön begyullad és a mozdony felrobbanását szemlélteti. Egy másik tiszt meglepő gyorsasággal egy távíróvezetékre dob ceruza vékony gyújtózsinórt, több száz métereset, egészen a távíróoszlopig, ahol az akna van. A láng villámként fut oda, hol a zsinór a földbe ér, és újra óriási robbanás következik. Az 5. akna egy ú. n. csigaakna, (Schneckenmine)melynek feladata egy kb. (? olvashatatlan a másolaton) négyzetméteres területet szétrombolni. Épp olyan biztonsággal működik, mint másik két párhuzamos akna robbanása, és végezetül egy ú.n. rekurzívaknát gyújtanak még be. Ennek ereje már több száz ember életét is kioltaná. Szörnyű fegyver, a háborút még véresebbé alakító gyilkos szerszám ez a földi torpedó — a manőver igen szemléletesen bemutatta ezt.
Igazi magyar szokás szerint a kapitány most tisztelegve a honvédminiszter elé lép, hogy meghívja a többi vendéggel együtt egy pohár borra és egy darab kenyérre. Az egész kopár szigeten csak egyetlen kocsma (“tanya”) van, amelyet a torpedósok “pokolnak” neveznek. A Duna-parton fekszik, a kikötőhely közelében. Amint az illusztris társaság belépett, a miniszter éles szeme a sarokban egy összegöngyölt gyalogoszubbonyt pillantott meg. Megjegyzést tett, amellyel az átkozott rendetlenségre utalt.
— Mit keres ez a zubbony itt? — kiáltott rá a közelben álló katonára.
— Nem tudom — válaszolt az magyarul, délcegen szalutálva.
— És nem tudod eltenni?
— Én nem — mondta továbbra is mozdulatlanul a katona, egy oldalpillantást vetve Zubovitsra.
Most értette meg a miniszter.
— Talán van valami alatta? — kérdezte mosolyogva.
— Lehet (magyarul az eredeti szövegben is) — vigyorgott a katona.
— Jelentem alázattal, a zubbony az egyes számú akna. — lépett közelebb Zubovits.
A további magyarázat helyett Strohmann államtitkár óvatosan megfogta a kabát csücskét. Abban a pillanatban kioldódott és robbant is az akna. Természetesen ennek “doboza” nem volt dinamittal töltve, csak vaktölténnyel, patronnal.
Ezzel még nem volt vége a meglepetéseknek. A “pokol” megszolgálta a nevét. Őexcellenciája felragadta az asztalról az első poharat, hogy az uralkodó egészségére kiürítse: üdvlövés hangzott fel, mivel a pohár alatt egy üdvözlő akna volt. Valaki leült egy székre, máris robbanás hangzott fel, és ez így folytatódott: legalább 8—10 karosszék volt aláaknázva, és mind illusztrációul szolgált az ismert bécsi mondáshoz: “Ha az ördög akarja, megindul a pokol.”
— Nagyon jó, csak egy kicsit titokzatos (ijesztő) — ez az érzés volt az arcokról leolvasható.
Indulásnál némelyek haboztak a fogasról levenni köpenyüket, először kérdő pillantást vetettek Zubovitsra. Nemhiába: egy köpeny alá közben aknát rejtettek, amely nagyot dördült, amikor érte nyúltak.
A társaság mégis a legjobb hangulatban hagyta el a “poklot” és a hozzá tartozó torpedó-ördögöket. Amikor a tutaj elindult a szigetről és elérte a folyam közepét, a part mellett ismét a magasba emelkedett nagy robbanással egy vízáradat, amit a fenékre helyezett torpedó váltott ki. Ez volt a torpedó-sziget búcsúüdvözlete.
Sok volt ott az aknaszakértő:))) A tengeri aknákat és a szárazföldi, árammal iniciált aknákat elsőnek az oroszok használták tömegesen, a Krími (Keleti) háború alatt.
Ez az orosz szakirodalom komoly dolog? Ugyanis ő lovasági tisztként is harcolt az oroszok ellen a Krímben, állítólag ette is egy ideig a cár kenyerét mint hadifogoly. Nem kizárt, hogy el is adott később nekik némi durrantyút, tudtommal elég széles körben vették az áruját.
Ha nem keverem a dolgokat, az oroszoknál is volt egy megszállott aknász. talán Vrangel admirális lehetett, aki a tengeri aknák szakértőjének számított.
Köszönöm szépen, de tartok tőle, hogy nem sok nyoma lehet Fedornak a városban. Ő olyan különös alakja volt Ferenc József ármádiájának, aki többet volt távol az alakulatától, mint aktív állapotban. A sematizmusok többnyire a szabadságolt állományban írják. Ezt nyugodtan megtehette, mert a korabeli híradások szerint a haditechnikai találmányai által biztosított jövedelme meghaladta egy tábornokét.
Sajnos a notidamus nevet át kellett váltanom az időközben megkedvelt landtorpedóra. Az eredeti jelszavát valószínűleg elkevertem és így nem tudok vele belépni.
Zubovitsot lengyel származása miatt keresztelték Fedornak. Magyar huszártiszt volt. Kezdetben a Liechtenstein ezredben szolgált, majd átment a honvédekhez. Nyíregyházán, Becskereken, Kecskeméten, végül Vácon volt állományban. Ettől függetlenül komolyan érdekelne, hogy van-e róla valami az orosz szakirodalomban. Igen meglepne, ha tudnál könyvet mutatni. Ugyanis fennmaradt a híradás két szakkönyvről, amit írt, de nem jutottam a nyomukra. A legtöbb anyagot a bécsi Kriegsarchivban találtm róla, itthon szinte semmi sincs a HTM-ben.
Majd előbányászom a tudósítást a bemutatójáról, amit a Váccal szembeni oldalon a Pokol Csárdánál végzett. Abban van némi támpont a robbanó kötyüjéről. A fegyver elnevezése valóban Landtorpedo volt, ezen a néven találkoztam vele. Érdekes módon a Hadtörténetiben sem sokat hallottak ról, pedig a maga idejében híres ember volt. Végül huszárként már csak azért sem állt messze a robbanószerkezetektől, mert a honvéd lovasságnál szervezetileg léteztek lovasutász-szakaszok. Üdv
Szárazföldi torpedó ................................ Ismerős a kifejezés, mivel ez volt az aknák akkori elfogadott egyik neve.
Zubovits Fedor huszár kapitány ............................................... Zubovits is ismerős (természetesen). Az orosz, 1918 előtti szakirodalomban Zubovics Fjodornak írták:))) No de ez lényegtelen a téma szempontjából.
Többféleaknával foglalkozott, melyek többsége hagyományos kővető vagy repesz-romboló műszaki töltet volt (fugazzi). Az a bizonyos aknája olyasmi volt, mint az amerikai polgárháború alatt használt, tüzérségi gránátokból készített aknák (vegyi vagy elektromos(távvezérlésű) gyújtókkal. Nincs most kéznél a megfelelő könyv:((( (Keress rá a neten a ,,land torpedo"-ra is.)
Természetesen bármilyen információért szintén hálásak leszünk!!!:))
