„Három sirály jött a folyó fölül, és áthúztak lassan a tenger felé!
Ó tudom én, hogy vannak himnuszaitok, hallottam őket - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - és, amint mondtam, végül is igen nyugodtan húztak a tengernek a sirályok.”
William Carlos Williams
Ezek (These)
ezek a sivár, sötét hetek
mikor a természet kopársága
az emberi butasággal vetekszik.
Éjszakába süllyed az év
és a szív még mélyebbre
mint az éjszaka
egy üres szélsöpörte helyre hol
se Nap se csillagok se Hold
csak valami különös fény mint a
sötét tüzet forgató gondolaté –
magában örvénylik míg,
a hidegben, föllobban
és elfelejtet az emberrel minden
tudást, még a magányosságot
magát is – Még szellemet se
ölelhetsz – csak az ürességet,
a kétségbeesést – (Ők
nyögnek és fütyülnek) a háború
villámlása és menydörgése közt;
házak melyeknek szobáiban
a hideg felülmúl minden képzeletet
szeretteink eltűntek
üres az ágy, a dívány
nyirkos, a széket nem használják –
Rejtsd el valahova az ész elől,
hadd eresszen gyökeret és
hadd növekedjen, irigy fülek és szemek
hatókörén kívül – magának
Ebben a bányában kutat mindenki.
Ez a legédesebb zene
ellennyugtája? Innen ered a költészet?
mely meglátva az álló órát,
azt mondja, Az óra megállt
noha tegnap még szorgosan ketyegett?
és hallja a tó vizét hangosan
csobogni – noha az megkövült.
I Kamasz angyal vagyok. Ne haragudjatok, se mást őrizni, sem elbukni nem tanultam meg még. Egy kamasz ördögbe vagyok szerelmes, bár nincs nemem. Higgyétek el: ez a legeszményibb szerelem, mert csupa vágy az elérhetetlenért. Amit elértél, már nem a tied. Nem akarok elérni semmit: nem akarom, hogy ne legyen mire vágynom. Chagall-szárnyú angyal vagyok. Bosch-pofájú ördögbe szerelmes. Csak egy helyet adjatok a háztetők felett.
II Helyet a háztetők felett! És varázsos szemet, parázs- szemet, hogy bekukkantson a családi szentélyekbe, mint Lesage sánta ördöge, s undorát kötvén, Belzebúbnak, csokorba, kívánkozzék vissza a meghitt tűzhelyhez: haza, a pokolba.
III S a föld fölül s a föld alól vissza a földre - ez a próba! Végignézni az emberi történetet, eme karóba húzottat, s mégis itt maradni és megmaradni, mert hiszen olyan ólomsúlyos az élet. És nem könnyű meghalni sem. - Mióta láttam a filmet, csak ezt tudom társítani hozzá. (A végén a lányka leugrik a hídról. Nincs heppiend.) (Lilja 4-ever, 2002)
Öt percet késik a vonat, öt üres percet kapunk a semmitől. Kitölthetetlen perceket: mert elterveztük: utazunk, mert elterveztük: szeretünk, mert elterveztük: hogy nem maradunk le még öt pecig sem, semmiről! Kitöltjük előre az űrt, amely vár. Elterveztük, hogy kitöltjük magunkkal, amíg lehet. Falánk a késés: nem ismer lehetetlent: lehetetlent csak mi ismerünk. S úgy hívjuk: nemlét. ÉS AZT IS KITÖLTJÜK MAGUNKKAL! Öt percet késik a vonat: ezen múlunk. Ezen múlunk el. - (1970)
- Tanár, bankhivatalnok, folyóirat-szerkesztő, baseball-edző, kiadói igazgató, Nobel-díjas költő, sőt: költőfejedelem, próféta saját hazájában! -, és kifogástalan angol úriember - sötét ruha, keménykalap, higgadt beszéd -: valódi englishman, maguknál az angoloknál is englishmanebb, hiszen amerikai származású; vagyonos, konzervatív és katolikus, aki egyetért a kommunista Brechttel abban, hogy nem ismer szellemi magántulajdont; a Harvardon, annak idején John Reed és Walter Lippmann évfolyamtársa; az ötvenes évek végén pedig: a legnagyobb élő költő azok szerint, akik nem tartják meddő foglalatosságnak a melléknév-fokozást s a költők összehasonlítgatását; a Lexikon der Weltliteratur viszont azt írja, hogy Eliot "a polgári-dekadens és reakciós költészet legbefolyásosabb képviselőihez tartozik". (...) Az Eliot-versekben lépten nyomon utalásokra, görög, latin, francia, német, szanszkrit, olasz nyelvű idézetekre bukkan a gyanútlan olvasó. Védák, Dante, Shakespeare, Baudelaire. Az egész emberi művelődés. Egyik nagy költeményéhez (The Waste Land - e kötetben: A puszta ország, Vas Istvánnál: Átok földje; az előbbi hívebb, az utóbbi szebb cím) maga a szerző csatolt jegyzeteket, magyarázatokat, ámbár azt tartotta, hogy nélkülük is boldogulhat az olvasó; azt is vallotta, hogy a kultúra nélkül mit sem ér az ember, de csak kultúrával sem ér semmit; kijelentette, hogy legszívesebben írástudatlan közönséghez szólna, mert a költészet első számú ellensége a félműveltek és rosszul műveltek tábora. (Nem érdektelen idéznünk itt Majakovszkij esetét: "... egyszer megszavaztatott majd ezer munkást; valamennyi megértette, egy kivételével - volt pedig az éppen az egyetlen iskolavégzett: a könyvelő". - Lásd Juhász Géza cikkét: Nagyvilág, 1967. 8.) Továbbá: azt is mondotta még Mr. Eliot, hogy a jó vers már azelőtt közöl valamit, mielőtt megértené az ember; és azt is mondotta, hogy a költészet menekülés az érzelemtől és menekülés a személyiségtől; de, mint minden tudós költő: saját gyakorlatában ő sem tartotta magát elméleti megállapításaihoz, főleg, ha e megállapítások vita hevében születtek; mert, íme, Mr. Eliot, a személytelen líra apostola imígyen kezdi Hamvazószerda (Ash-Wednesday) című költeményét:
Mert nem remélem, hogy megfordulok Mert nem remélek Mert nem remélek új fordulatot Hogy tehetséget, látókört cseréljek Ilyesmire törekedni nem törekszem (Öregedő sas szárnyat mért feszítsen?) Miért sirassak Szokott uralkodást, eltűnt hatalmat? (Vas István fordítása)
(...)
Mr. Eliot, mint mondani szokás, nehéz költő. Meg kell küzdeni vele és érte. De megéri. Ő maga elvárta, hogy az olvasó legalább annyi fáradságot szánjon a vers megértésére (hiszen az írás "alapos észmunka" is, többek között), mint az ügyvéd, aki fontos döntést tanulmányoz valamely bonyolult esetben. Nem állítom, hogy e tétel vitathatatlan; nem ártana, ha valamelyik lapunk teret adna ilyen vitának; de most másra akarok kilyukadni. Az elioti szó-művészet varázsos, megéri a sűrű szótárforgatás fáradságát. Elavult szavak és ragozási alakok; slang; szójátékok; jogi, diplomáciai kifejezések, s ki tudja, mi minden még. Komolyan, ironikusan, meghökkentőn, játszian, és van itt épater le bourgeois (mellesleg: Mr. Eliot naponta följegyezte könyvecskéjébe a kiadásait, az utolsó pennyig) és van klasszicitás; mindez így zagyvaságnak tűnhetnék, de, mint említem, Mr. Eliot szerint a kultúra önmagában nem elég: nos, ő rendelkezett azzal a többlettel, amely a művelt embert - költőivé teszi, s egységessé a fönti zagyvaságot. Azt olvastam valahol, hogy Angolhonban csak az előkelő konzervatív klubok pincéreinek van bátorsága egy- vagy kétszótagúnál hosszabb szavak kimondására; de Mr. Eliot volt oly bátor leírni olyan - urambocsá'! nyolctagú - szót: mint polyphiloprogenitive. Mégis: ez a szókincs valóságos fölüdülés. Az amerikai beatnik-szerzők, az angol dühös ifjak, az abszurddráma-írók (tisztelet a kivételeknek mindhárom csoportban!) száz szóval úgy elboldogulnak, hogy öröm nézni. Beckett darabjában Estragon és Vladimir talán ötvennel is. E megállapítás csupán filológiai; nem tagadom: az író ezzel is mond valamit, s például egy New York-i jassztól ne várjunk shakespeari szó- (és gondolat)gazdagságot. Így hát valószínű, hogy - ma és holnap és holnapután - a költőre hárul a föladat: ügyelni, hogy az irodalom el ne feledjen beszélni: szépen, árnyaltan, gazdagon. Mr. Eliot példát mutat. (...) - Szilágyi Domokos: SÉTA MR. ELIOT KÖRÜL (1968) /A költő életei Szilágyi Domokos /1938-1976/ Kriterion Könyvkiadó, 1976/
(Hart Crane (1899-1933) költészete nagyszabású torzó. Mégis, élet és mű a modern lét, az amerikai művészsors jelképévé vált. Crane tudatos magarombolásának és teremtő lázának kettőségében élt élete legendává avatta a befejezetlenségében is teljes és zártságában is töredékes művét. Whitman örökségét kívánta folytatni, és Eliot művészetét tagadva továbbépíteni, amikor A híd című versciklusában Amerika lírai eposzának megkomponálására vállalkozott. A brooklyni híd szimbólummá emelt töretlen íve, ez a tökéletes forma, amely egyesíti magában a kör és egyenes, véges és végtelen ellentétét:a múltat és a jövőt, a földit és mennyeit kapcsolja össze.Crane szaggatott, töredezett nyelve, önkényes képzettársításai a költő merész eljárásából fakadnak: nem csupán a külvilágot fogalmazza meg ily módon, újszerű összefüggéseket fedezve föl, hanem a képzelet működését is megfigyeli és kifejezi a külvilág kategóriáit felhasználva. Crane életműve a huszadik századi angol nyelvű líra egyik csomópontja, mindazt egybesűrítette, ami a korban elevenen hatott, kisugárzása pedig a háború utáni beatköltőkig, vallomásos iskolákig is elért.Hart CraneA Híd(részlet)A BROOKLYNI HÍDHOZ
Hány hajnal még, hűs fodrú öröke,
Sirályszárny, még hány hull alá s bukik rá,
Fehér gyűrűs tolongás, tornyosan,
Láncos öböl-víz felett társ Szabadság –
Majd mindig-ép ívvel hagyják szemünk
Terét, jelenések, akár vitorlák,
Maguk lapozván el s el egy-egy ábrát –
Napunkét, mely liftként zuhan velünk…
Mozikban így! a panoráma trükkje!
Tömegek villódzó jelenetet
falnak, még épp ott, ám tovább is űzve,
A vászon marad, jönnek új szemek;
S Te, át a kikötőn, mérték ezüstje,
Mintha napfény lépne, nem tékozolva,
Egy kis mozgást mindegyre visszafogva
Benned, őrizve szabad-létedet!
Padlászugból, föld-mélye cella-lyukból
Jön egy őrült, korlátodig rohan,
Megimbolyog, rikolt már ing-vitorla;
Egy poén, s megy némán a karaván.
A Wall Streeten tartódról délbe hulló
Égi acetilén tépőfoga;
Estig felleg-fúró daruk forognak…
Kábeled atlanti csend sóhaja.
S díjad sötét, mint a zsidó mennyország…
Nemességet osztasz, oly névtelent,
Mit idő nem oszlat: remegve jár át
Büntetéshalasztás és kegyelem.
Ó, hárfa és oltár, döngölt dühé
(Zengő húrjaid hogy hangolja eszköz!),
Próféta-panasz konok küszöbe,
Pária-imák s imádó-sikolyok közt;
Forgalom-fény érinti újra gyors, ép
Kifejezésed, tiszta csillag-éter,
Gyöngy ösvény-szegélyed – tömény öröklét:
S láttuk, hogyan állsz, karodban az éjjel.
Árnyadban a rakparton várakoztam;
Árnyékod sötétségben tiszta csak.
A várad izzó parcellái tűnnek,
A vas évet temetik már havak…
Ó, Álmatlan, mint a folyó alattad,
Tengeren ív, álma a prérifűnek,
Szállj le mélyünkbe néha, kölcsön ajkad
Egy-egy égbolt-mítoszod istenünknek.
(fordította Tandori Dezső)
Rezegnek a közös húrok:-) Ma egész nap a fiam sms-ein mosolygok. Finoman szólva nincs elragadtatva a vonatosditól! Malíciózusan írt a 2m2/3 fős kusetekről, a tisztaságról... Ismerkedik az élettel:-)
Tényleg kéne a fejekben egy nagytakarítás! Néha az sem ártana, ha az utasok sem vandálkodnának, és bebizonyítanák, hogy szobatiszták...
Délután két rendezvény között van egy félóra. Ilyenkor szokott az ember letusolni (ahol lehet), inget váltani, rendezni a gondolatait, ha még érdemes rendezni… Ha nem érdemes, iszik az ember egy feketét, pohárka bort vagy zöld teát, mert az védi a szervezetet a stroncium 90-től. Mástól persze nem védi, s azok többet ártanak. Én a tenyérnyi erkélyen kötöttem ki. Komoly élményben volt részem.
Az ablakom alatt egy nyugatnémet autóbuszt mosott a személyzet. Gondolom, a gépkocsivezető és az utaskísérő. Először kívülről mosták le slaggal az alig piszkos, élénkpiros behemót dögöt, aztán nekiláttak a belsejének. A két férfi lemosott minden ülőhelyet. Amikor végeztek vele, minden ülésbe becsusszantak, és megmosták az ülések támlájának a hátulját is. Csak ez után következett a gumipadló, a küszöbök. Végül kinyitották az autóbusz alsó részébe épített csomagtárolót, és azt is kimosták. Az egyik tárolórekesz tele volt dobozos sörrel. A sör alatt nem mosták ki a gumival bélelt raktárt, de a dobozok előtt, körül, a záróajtónál, gondosan. Közben eszembe jutottak a magyar vonatok, autóbuszok, általában a járműveink. – Sajnos már elmúltam negyvenhat éves, de bárhogyan erőltettem a fejemet, nem emlékszem rá, hogy ilyen járműátmosást valaha is láttam volna. A magyar vonat talán attól piszkos, hogy nem mossák? – A német autóbuszon egyébként a „Drei Rosen Express” felirat díszelgett, és Paul Kvatser úré volt. Telephelye: Moosburg.
***
Nekem is eszembe jutottak a gyors és expressz vonatok, egyes távolsági buszok...
ÉS ÚJRA A FAL, MINT A FELIZZÓ SZTEPPE, A FÜLEKBE LIHEG, ZAKATOL TWO-STEPS-BE'.
Állok a falnál. Már nem is én talán. Az élet őrült álommá őrlődött. Csak a hangját ne hallanám, a halálosat, a gyötrőt. Eladtam évem s napom a hétköznapiságnak, ebben az őrült álomban én magam ziháltam. Életem családi tüzhelyek füstje marta. Hívott a mélység: az emeletről ugorj már, hamar, na! Tátongó ablakok hívása elől bujkáltam, s velem a szerelem. Én csak így tudok, hiába, csak így, verssorokat s éji szobákat róva, srófolva sort a sorhoz, míg lélekként nem száll a strófa, vers által szeretni, én megfúlok prózában. Nem megy, hát inkább a vers fogjon pórázra. De hát hol, kedvesem, hallod, hol, szerelmem, hol csaltam meg én - versben - a szerelmem! Nézd, itt minden hang érted zeng, neked szól. Hisz csak a dalban - van helyén minden szó. Skálán futok trillázva, s ím, szemem közelről céloz. Büszkén feszülnek lábaim, a dac most megacéloz. S szólok: - Nézd, édesem, még itt is, versekkel kaszabolva a hétköznapiság százfejű szörnyetegét, drága nevedet mindig óvtam, még
átkozódásaimban is kikerültelek én. Jöjj hát, s felelj e versre végre! Lásd, senki nem segít. Most már csak te menthetnéd meg. Siess! Irány a híd! Fejem mint bika vágóhidon, lehajtom, s várom a taglót. Tétováztam csöppet, tudom. De csak egy pillanat volt. - fordította: Szilágyi Ákos /Helikon Kiadó, 1984/
Majakovszkij A Brooklyni-híd (ford Eörsi István)
vagy
Hart Crane A Brooklyni hídhoz (ford Tandori)
?
Holnap bepötyögöm:) mind a kettőt.
Ma pedig Robert Lowell egy szép versével kívánok jóéjszakát
Thoreau I.
Isten csak szó a környezetre.
minden, amit tudok és nem tudok;
ki hatalmasabb, mint az élő Isten?
Mások, akikkel csak könyvben találkozhatunk,
lenyelték rossz hírük gombócát és újból az élre törtek.
A diákok visszajártak Othellóhoz és Macbetht-hez,
Shakespeare álmatlan és gyilkos énjéhez,
vizionáló kapitányához, akit Siva, az öldöklő,
a harmadrész-isten a botrány tőrébe csalt.
Nem támadt gyilkos a sétáját végző Thoreau-ra;
sohasem kívánta látni a földdarabot,
mely testét magába fogadja majd. Isten temette el őt.
Negyvenöt éves volt, jó kor a szerelemre;
a teremtő és pusztító nem veszekedet
(fordította Orbán Ottó)
(Robert Lowell, Történelem, válogatta, fordította és az (kiváló!!!!) utószót írta
Orbán Ottó Európa könyvkiadó 1983, 28froncsi…elég drága:)) volt…
"Cvetajeva mindig is tudatosan Moszkva költőjének tekintette magát, Blokot és Ahmatovát pedig szentpétervári költőnek."
Igen.
Így igaz…és ha megjegyzem, hogy én is aCvetajeva versét készültem bepötyögninos akkor az már kész Monthy Python…na jó, az Arbat gyermekeiből:) (ellustultam )
Egyébként, Rodcsenko fotomontázsaira mennyire hasonlatosak a Repülő cirkusz animációi.
- Walt Whitman: ÁTKELÉS A BROOKLYNI RÉVEN /részlet/
4.
Mindez és minden egyéb ugyanazt jelentette nekem, amit tinektek jelent, Nagyon szerettem ezeket a városokat, nagyon szerettem ezt a méltóságos, gyors folyót, A férfiak és nők, akiket láttam, mind közel álltak hozzám, És mások is ugyanígy - mások, akik visszanéznek rám, mert én előrenéztem rájuk. (Eljön ez az idő is, bár itt állok ezen a mai napon és ma este még.)
5.
Mi választ el hát bennünket? Mit számít, ha évtizedek, évszázadok vannak miközöttünk? Akármi is az, nem számít - a távolság nem számít, és a hely se számít. Én is éltem, a széles-dombos Brooklyn az enyém volt, Én is jártam a Manhattan-sziget utcácskáit, fürödtem körülötte a vizekben, Én is éreztem a hirtelen, furcsa faggatások kavargását magamban, Nappal, az embertömeg közepette néha megleptek, Hazatérőben késő éjszaka vagy amikor ágyamban feküdtem, megleptek, Én is a folyton kavargó áradásból verődtem ki, Én is a testemtől nyertem azonosságot, Ami vagyok, tudtam, a testemtől vagyok, és amivé leszek, tudtam, a testemtől leszek. - fordította: Vas István /Amerikai költők antológiája - Európa Könyvkiadó, 1990/
:))) Imádom az ilyen egybeeséseket (mert nem érzem egyedül magam a gondolataimmal), és te nem voltál rest begépelni végig a verset, mint én. (igaz, ma egész nap gépeltem, mint állat) :)
Moszkvával gimnazistaként találkoztam. Ideje volna újra menni: épp a szabad csatangolás miatt. Egészen más úgy várost nézni! Az 1703-ban alapítottal 2-3 évvel később, már nagykorúként ismerkedtem. Szabadon jártunk-keltünk: sokkal többre is emlékszem! Pl. arra, hogy a mozikban Belmondo-filmet vetítettek (Kto eszty kto - hirdette a plakát... bár most elbizonytalanodtam, ez lehet, Moszkvában volt?), és sokat emlegették a házigazdák a Moszva nem hisz a könnyeknek c. filmet.
- Marina Cvetajeva: VERSEK BLOKHOZ
5.
Az én Moszkvámban kupolák ragyognak, az én Moszkvámban harangok bongnak, az én Moszkvámban sírok sorakoznak, bennük sok cár és cárnő álmodik. S te nem tudod, hogy hajnalban a Kremlben tisztább a lég, mint földön és a mennyben! S te nem tudod, hogy hajnalban a Kremlben én imádkozom hozzád - hajnalig.
És hídra lépve Névád átszeled, amikor én Moszkva-folyóm felett alázattal lehajtom fejemet, s a lámpák fénye összeolvad itt.
Álmatlanságommal szeretlek téged, álmatlanságommal figyellek, nézlek, mikor a kremli száz harang felébred, s bongás a bongással megütközik.
Csupán folyóvizem folyóvizeddel, csupán az én kezem a te kezeddel nem érhet össze, Boldogságom, míg nem ér el a hajnalom - hajnalodig. - 1916. május7.
fordította: Baka István /Marina Cvetajeva versei - Európa Könyvkiadó, 2007/
"Az én Moszkvámban kupolák ragyognak, az én Moszkvámban harangok bonganak, az én Moszkvámban sírok sorakoznak, bennük sok cár és cárnő álmodik.
S te nem tudod, hogy hajnalban a Kremlben tisztább a lég, mint a földön és a mennyben! S te nem tudod, hogy hajnalban a Kremlben én imádkozom hozzád - hajnalig.
És hídra lépve Névád átszeled, amikor én Moszkva-folyóm felett alázattal lehajotom fejemet, s a lámpák fénye összeolvad itt."
(Marina Cvetajeva: Versek Blokhoz, - részlet)
Marina Cvetajeva versei, Európa Könyvkiadó, 2007
A kötet szerkesztőjének, Gy. Horváth Lászlónak a hozzáfűzése a vershez: Cvetajeva mindig is tudatosan Moszkva költőjének tekintette magát, Blokot és Ahmatovát pedig szentpétervári költőnek.
-------- Az én Moszkvám pedig, Pétervárral ellentétben, egyelőre csak ezekből a versekből, fotókból, egyéb olvasmányaimból építkezik, de ami késik, nem múlik. Köszönöm, a linket. :)
Szeretem Moszkvát; talán nem olyan szép, mint…de van költészete, (ugyan melyik városnak nincs?!)
na és persze lelke, de mekkora:)
Ezt a linket azért tettem be, mert magam is, egykor hasonló „szemmel” bóklásztam utcáit-tereit. (nem tudatos, mint W.B.).
Anna AhmatovaÉszaki elégiák(részlet)
„Különben alig változott a város,
És nem csak én, de más is észrevette,
Hogy vannak olyan órák, amikor
Valami régi metszetet utánoz,
Nem nagy mester művét, de csinosat,
Úgy a hetvenes évek modorában.”
„Három sirály jött a folyó fölül,
I
Tanár, bankhivatalnok, folyóirat-szerkesztő, baseball-edző, kiadói igazgató, Nobel-díjas költő, sőt: költőfejedelem, próféta saját hazájában! -, és kifogástalan angol úriember - sötét ruha, keménykalap, higgadt beszéd -: valódi englishman, maguknál az angoloknál is englishmanebb, hiszen amerikai származású; vagyonos, konzervatív és katolikus, aki egyetért a kommunista Brechttel abban, hogy nem ismer szellemi magántulajdont; a Harvardon, annak idején John Reed és Walter Lippmann évfolyamtársa; az ötvenes évek végén pedig: a legnagyobb élő költő azok szerint, akik nem tartják meddő foglalatosságnak a melléknév-fokozást s a költők összehasonlítgatását; a Lexikon der Weltliteratur viszont azt írja, hogy Eliot "a polgári-dekadens és reakciós költészet legbefolyásosabb képviselőihez tartozik".
(Hart Crane (1899-1933) költészete nagyszabású torzó. Mégis, élet és mű a modern lét, az amerikai művészsors jelképévé vált. Crane tudatos magarombolásának és teremtő lázának kettőségében élt élete legendává avatta a befejezetlenségében is teljes és zártságában is töredékes művét. Whitman örökségét kívánta folytatni, és Eliot művészetét tagadva továbbépíteni, amikor A híd című versciklusában Amerika lírai eposzának megkomponálására vállalkozott. A brooklyni híd szimbólummá emelt töretlen íve, ez a tökéletes forma, amely egyesíti magában a kör és egyenes, véges és végtelen ellentétét:
a múltat és a jövőt, a földit és mennyeit kapcsolja össze.
Crane szaggatott, töredezett nyelve, önkényes képzettársításai a költő merész eljárásából fakadnak: nem csupán a külvilágot fogalmazza meg ily módon, újszerű összefüggéseket fedezve föl, hanem a képzelet működését is megfigyeli és kifejezi a külvilág kategóriáit felhasználva. Crane életműve a huszadik századi angol nyelvű líra egyik csomópontja, mindazt egybesűrítette, ami a korban elevenen hatott, kisugárzása pedig a háború utáni beatköltőkig, vallomásos iskolákig is elért.
Hart Crane
A Híd (részlet)
A BROOKLYNI HÍDHOZ
Hány hajnal még, hűs fodrú öröke,
Sirályszárny, még hány hull alá s bukik rá,
Fehér gyűrűs tolongás, tornyosan,
Láncos öböl-víz felett társ Szabadság –
Majd mindig-ép ívvel hagyják szemünk
Terét, jelenések, akár vitorlák,
Maguk lapozván el s el egy-egy ábrát –
Napunkét, mely liftként zuhan velünk…
Mozikban így! a panoráma trükkje!
Tömegek villódzó jelenetet
falnak, még épp ott, ám tovább is űzve,
A vászon marad, jönnek új szemek;
S Te, át a kikötőn, mérték ezüstje,
Mintha napfény lépne, nem tékozolva,
Egy kis mozgást mindegyre visszafogva
Benned, őrizve szabad-létedet!
Padlászugból, föld-mélye cella-lyukból
Jön egy őrült, korlátodig rohan,
Megimbolyog, rikolt már ing-vitorla;
Egy poén, s megy némán a karaván.
A Wall Streeten tartódról délbe hulló
Égi acetilén tépőfoga;
Estig felleg-fúró daruk forognak…
Kábeled atlanti csend sóhaja.
S díjad sötét, mint a zsidó mennyország…
Nemességet osztasz, oly névtelent,
Mit idő nem oszlat: remegve jár át
Büntetéshalasztás és kegyelem.
Ó, hárfa és oltár, döngölt dühé
(Zengő húrjaid hogy hangolja eszköz!),
Próféta-panasz konok küszöbe,
Pária-imák s imádó-sikolyok közt;
Forgalom-fény érinti újra gyors, ép
Kifejezésed, tiszta csillag-éter,
Gyöngy ösvény-szegélyed – tömény öröklét:
S láttuk, hogyan állsz, karodban az éjjel.
Árnyadban a rakparton várakoztam;
Árnyékod sötétségben tiszta csak.
A várad izzó parcellái tűnnek,
A vas évet temetik már havak…
Ó, Álmatlan, mint a folyó alattad,
Tengeren ív, álma a prérifűnek,
Szállj le mélyünkbe néha, kölcsön ajkad
Egy-egy égbolt-mítoszod istenünknek.
(fordította Tandori Dezső)
Majakovszkij: ERRŐL /részlet/
Majakovszkij A Brooklyni-híd (ford Eörsi István)
vagy
Hart Crane A Brooklyni hídhoz (ford Tandori)
?
Holnap bepötyögöm:) mind a kettőt.
Ma pedig Robert Lowell egy szép versével kívánok jóéjszakát
Thoreau I.
Isten csak szó a környezetre.
minden, amit tudok és nem tudok;
ki hatalmasabb, mint az élő Isten?
Mások, akikkel csak könyvben találkozhatunk,
lenyelték rossz hírük gombócát és újból az élre törtek.
A diákok visszajártak Othellóhoz és Macbetht-hez,
Shakespeare álmatlan és gyilkos énjéhez,
vizionáló kapitányához, akit Siva, az öldöklő,
a harmadrész-isten a botrány tőrébe csalt.
Nem támadt gyilkos a sétáját végző Thoreau-ra;
sohasem kívánta látni a földdarabot,
mely testét magába fogadja majd. Isten temette el őt.
Negyvenöt éves volt, jó kor a szerelemre;
a teremtő és pusztító nem veszekedet
(fordította Orbán Ottó)
(Robert Lowell, Történelem, válogatta, fordította és az (kiváló!!!!) utószót írta
Orbán Ottó Európa könyvkiadó 1983, 28froncsi…elég drága:)) volt…
Walt Whitman: ÁTKELÉS A BROOKLYNI RÉVEN /részlet/
"Az én Moszkvámban kupolák ragyognak,
