Keresés

Czike László: Kik ették-eszik meg a jövőnket?

A Drábik-egyenlet mélységei

1. A Drábik-egyenlet

Dr. Drábik János tudós-professzor a rendszerváltás pénzügyeivel is foglalkozó könyveiben, újságcikkeiben (Uzsoracivilizáció I. – III., Világzsákutca, Leleplező, stb.) igen gyakran hivatkozik bizonyos MNB-műhelytanulmányokban szereplő adatokra, amelyekből is egyértelműen kiderül, hogy Magyarországot 1973 és 1989 között szándékosan eladósították: nem igaz, hogy a halódó kommunista rendszer a kölcsönöket az állami vállalatok modernizálására, vagy pláne, a lakossági fogyasztás növelése céljából vette volna fel.
Nem igaz tehát az a „magyarázat”, miszerint az 1970-es és 1980-as években felvett hiteleket azért is kellett-kell kamatos kamatostul visszafizetnünk, mert annak ellenértékét elfogyasztottuk, mi több, effektív megettük volna.
Nézzük meg, vezessük le összegszerűen: mi is történt velünk, a nemzeti vagyonunkkal, a szocialista nemzetgazdasággal, és hogy miért vettünk fel hiteleket, mi történt azok összegeivel, s hogy milyen mélyebb összefüggések tárhatók fel a Drábik-egyenlet részletes kifejtéséből?

„Drábik-egyenletnek” neveztem el azt a kvázi-aritmetikai, szöveges összefüggésrendszert, melyet Drábik János az említett műveiben írt le, és olyannyira jellemzőnek, árulkodónak tartottam igazságtartalmát, hogy a szövegből „előállítottam” és publikáltam a híres egyenletet, vagy inkább egyenlőtlenséget, amely valamennyi fennálló gazdasági-pénzügyi, erkölcsi-politikai, érzelmi-lelki gyötrelmünk alapvető ontológiai alapja. Ezzel az „egyenlettel” egész pontosan, rendkívül tömören kifejezhető, mi is történt 1973 és 1989 között. Nézzük hát az egyenlőtlenséget!

Egy mínusz tizenkettő egyenlő plusz húsz

Kifejtve: egymilliárd USA dollár felvett „valódi” hitelre tizenegy milliárd dollár kamatot fizettünk 1973 és 1989 között, ámde az adósságunk eredetileg felvett tőkeösszege mégsem tűnt el, ugyanis Antall Józsefék rendszerváltó kormánya húsz milliárd dollár bruttó külső államadósságot vett át Németh Miklósék „elő”-rendszerváltó kormányától. Az egy milliárd dollár valódi hitelt tehát 12-szeresen fizettük vissza, mégis 20-szorosára nőtt a hitelünk tőkeösszege. Vagyis hát: 1 (kölcsön) – 12 (visszafizetés) = 20 milliárd USD adósság. Ez tehát a rendszerváltásunk elsődleges aritmetikai egyenlőtlensége, mintha csak valakik állampénzből, ámde suttyomban valakiktől megvásárolták volna Magyarország „rendszerváltását”, még mielőtt végleg eladták volna az országot. És ez még csak egy jóhiszemű előfeltételezés, munkahipotézis…
Magyarán kimondva: már a rendszerváltás pénzügyi előkészítése során elveszett 33 milliárd dollár, hisz' sem a felvett „valódi” hitel, sem a tizenkétszeres visszafizetés, sem a „keletkezett” új adósság (1 + 12 + 20 = 33) összegével nem számolt el az állam – sem a régi, sem az új országgyűlésnek. Nemes egyszerűséggel átvette az új kormány a régitől, a politikai stafétabottal együtt, a megoldhatatlan „egyenletet” senki nem firtatta: hová lett a pénz?

2. A privatizáció egyenlege

Gyakran hallani – még látszólag objektív pénzügyi szakértőktől is (vannak, lehetnek ilyenek egyáltalán?) , hogy a politikai ősbűn az eredeti államadósság szolgálatának jogfolytonos átvétele volt; az összes mai bajunk abból eredt, hogy minden politikai, pénzügyi, tulajdoni, gazdálkodási, stb. rendszerváltás – kommunizmusból kapitalizmus – ellenére, halmozódó teherként cipeltük és cipeljük magunkkal az előző rendszer által reánk hagyott államadósságot, amelynek ismeretlen célú eredetét az első pontban mutattam be. Ez összegszerűen nagyobb részben nem felel meg a valóságnak, hisz' a mai államadósság 5/6 része már a rendszerváltás, 1990 után keletkezett.
Mindazonáltal biztos, hogy a politikai értelemben teljességgel illegitim államadósság – ugyanis amennyiben az előző illegitim, nem demokratikus, de diktatórikus társadalmi rendszer mind az adósságait, mind a vezető kádereit simán átörökíthette, akkor mikor, hol, mennyiben történt itt rendszerváltás?! – jogfolytonos átvétele teremthette meg a nemzeti működő tőke kampányszerű privatizációjára irányuló Antall-féle „koncepció” lét-jogosultságát, mármint, hogy az állami (?) vagyon egy részének értékesítése révén egyenlítse ki Magyarország a „hiteltartozását”. Ha ugyanis nem ismerjük el a kommunista államadósságot, és meg is tagadjuk annak visszafizetését, akkor az állami (?) vagyon hirtelen felindultságból elkövetett privatizációja már jó előre „okafogyottá” vált volna, s ebben a formában meg sem történik. Így okkal-joggal vélelmezhetjük, hogy az illegitim államadósság jogfolytonos felvállalására éppen azért volt „szükség”, hogy megfellebbezhetetlen indítékot – kezdőlökést szolgáltasson a magánosítás lavinájának megindítására. Amely aztán a haza szinte fejvesztett ütemű-mélységű kiárusításához vezetett.
A Világbank szakértői szerint az akkor még privatizálatlan magyar működő tőke 1990-ben – akkori árakon és árfolyamon – mintegy 80-100 milliárd USD üzleti értéket képviselhetett, a jelenértékre diszkontált jövőbeli profit tőkésítésének módszerével felbecsülve. Az elmúlt 15 év leforgása alatt ezen állami (?) vagyon mintegy 80 %-a multinacionális kezekbe, 10 %-a pedig a párt-nomenklatúra tulajdonába került, míg kb. 10 %-nyi maradék – csődportfolió – zömében ma is állami kezelésben van. Szintén Dr. Drábik János adatait (Leleplező) figyelembe véve kiderül, hogy az egyébként minden szinten sikertörténetként hangoztatott privatizáció – copyright and made by ÁVÜ/ÁPV Rt. – valójában tökéletes fiaskónak bizonyult, hiszen a vagyonértékesítés hivatalosan elkönyvelt bevétele mindössze 5-6 milliárd USD. Számításaim szerint amennyiben a privatizációs bevételt a 2000 óta történt értékesítések bevételével 10 milliárd USD-re felkerekítjük is, akkor is – kijelenthetjük, hogy a nemzeti működő tőkénk átlag 10 %-os dömpingáron „kelt el”, ami nemhogy nem siker, hanem inkább egyértelmű kudarc. Felírható tehát a magánosítás egyenlege is:

Egyszáz mínusz tíz egyenlő plusz kilencven..

Istennek hála ez esetben már érvényesülnek az egyensúly kvázi-aritmetikai követelményei, vagyis nem egyenlőtlenséggel, hanem egyenlőséggel állunk szemben. Méghozzá egy nagyon szemléletes „egyenlőséggel”, amely megmutatja, hogy a rendszerváltás pénzügyi deficitjéhez bízvást hozzáírhatjuk a kampányszerű állami privatizáció kb. 90 milliárd USD veszteségét is. Ezen második „egyenletnek” az egyenlőtlensége ugyanis érdemi, tartalmi: egytizednyi ellenértéket sikerült kialkudnunk a magyar portfolióért; a vagyonérték 90 %-a a számunkra mindörökre elveszett…


3. Eladósodási hitelveszteség 1990 és 2005 között

Az egyszerű ember, az átlagos állampolgár azt hihetné, hogy a privatizáció – noha szégyenletes értékesítési árakon – legalább az örökölt posztkommunista adósság (20,5 Mrd USD) problémáját megoldotta, de téved! Ámbár a kampányszerű állami privatizáció kormányszinten, hivatalosan deklarált legfontosabb célja éppen az örökölt államadósság kiegyenlítése volt: ebből nem lett semmi. Minden privatizációs bevétel (?) és állítólagos adósságcsökkentés ellenére az államadósság 1990 óta még meredekebb növekedést mutat, mint annak előtte. Magyarországnak 1990-ben nem volt ún. „belső adóssága”, ami döntően a belföldön kibocsátott államkötvények állományával egyezik. Ma ez az állomány mintegy 13 ezer milliárd forint, ami hozzávetőleg 65 Mrd USD-nek felel meg.
De ne higgyük, hogy legalább az ún. „külső adósság” rendezést nyert volna, sajnos az is megmaradt, sőt, 20,5 milliárd dollárról 2005-re meghaladta az 50 milliárd dollárt – igaz, hogy ebben már nem csupán az MNB által (akármikor) felvett külföldi kölcsönök összege, hanem valamennyi gazdálkodó szervezet külföldi hitele is szerepel, ami a forint konvertibilitásának megteremtése óta, már a nemzetgazdaság teljes külső hitelállományának kb. egyharmadát-felét teszi ki. Tekintettel arra, hogy a nemzetgazdaság a kamatot a teljes bruttó hitelállomány után köteles kitermelni és megfizetni, tökéletesen mindegy, hogy az adósságot forintban, euróban vagy dollárban fejezzük ki, mint ahogy az is mindegy, hogy a hiteleket a mindenkori kormány, a Magyar Nemzeti Bank vagy akármilyen magyar, vagy multinacionális tulajdonú társaság vagy bármilyen egyéb gazdálkodó szervezet vette-e fel. A lényeg, hogy az itthoni gazdálkodás érdekében, részeként felvett kölcsönök kamatait és tőketörlesztését egyaránt a belföldi gazdálkodás bevételéből kell kitermelni és megfizetni, amiből nyilvánvaló, hogy minden hitel adósságszolgálatát végső soron a belföldi fogyasztó fizeti ki, függetlenül a gazdálkodás hatékonyságától, vagy a hitelt felvevő „egyéb felelősségétől”. A végső fogyasztó pedig a magyar lakosság.
Ebben a fejezetrészben a következő egyenlőséget írhatjuk fel:

Hatvanöt plusz ötven egyenlő száztizenöt Mrd USD (belső + külső) adósság.

Majd mínusz húsz: egyenlő kilencvenöt milliárd USD növekmény.

Mivel a most kifejtett adósságnövekmény ellenértéke semmilyen mértékben nem tekinthető a magyar nemzetállam vagyonának – sem eszköznövekményének, sem fogyasztási többletének , teljes egészében veszteségnek tekinthetjük ezt az összeget is, mert csak a multinacionális cégek és külföldi tulajdonosaik személyi kényelmének, működési infrastruktúrájának megteremtését, vagyis hódító honfoglalásukat szolgálták. A plázák és egyéb profithajhász célú, nemzeti kistermelés- és kereskedelem-ellenes építmények, vagy más bekerített területek már a legkevésbé sem tekinthetők a magyar nemzeti vagyon szerves részének, inkább rontják, mint javítják megélhetési esélyeinket, kiviszik a hasznot. Az ezekre felvett hitelek kamatainak minden forintja koporsószeg; koporsószeg, amelyet a magyar nemzet koporsófedelébe vernek.

4. Az elgurult dollárok leírt vesztesége

Az államadósság nemzeti-banki adatait alapul véve minimum 10 (esetleg 15) milliárd USA dollárra tehető az az összeg, amellyel a rendszerváltás „pillanatában” más országok tartoztak nekünk. Közismert, hogy testvéri szocialista-internacionalista feladatunk volt a még nálunk is fejletlenebbek – vö. a korabeli terminológiával: ún. „fejlődő országok”! –, a szocialista vagy „fél-szocialista”, főként ázsiai és afrikai, javarészt arab és latin-amerikai országok, Egyiptom, Líbia, Jemen, Mozambik, Vietnam, Chile, Kuba, Nicaragua, stb. dollár-hitelekkel való támogatása. Sőt, furcsa keresztügyletek szőtték át meg át a szovjet-magyar dollár-elszámolásokat is, hiszen a '80-as években már jellemző gyakorlatként alakult ki, hogy a Szovjetúnió – hadikereskedelmét elleplezendő – stratégiai, nagyrészt embargós termékforgalmát jórészben a magyar külkereskedelmen átfuttatva bonyolította. A magyar szakemberek jelentős számban dolgoztak külföldi építkezéseken (pl. Líbiában), ami a nemzetközi dollár-elszámolásokban szintén egyfajta hitelezésként jelent meg, amelyek ellenértékét a célországok csak komoly fáziskéséssel, vagy soha nem fizették meg. Hozzá még az ún. „guruló dollárok”, amelyek testvéri befizetésként, közvetlenül Moszkvába gurultak el, a Nagy Testvér internacionalista segítségnyújtásainak közös finanszírozására.
Az ún. „rendszerváltó” kormányokat terheli a felelősség abban is, hogy ezeket a nemzetközi hitelügyletekből eredő kintlévőségeinket zömében nem sikerült behajtani, így ebből is mintegy 10 milliárd USD újabb veszteségünk származott.

5. A 15 év alatt kifizetett kamatveszteség

Könnyen belátható, hogy nagy összegekkel tartozni hosszútávon teljesen értelmetlen, sőt, bűnös dolog. Aki ezt felvállalja, az vagy önmaga, vagy saját hazája alatt vágja a fát. Aki átmenetileg megszorul, természetesen hitelt vesz fel; ámbár akkor is törekszik a kölcsönök felvételét a lehető legkedvezőbb konstrukcióban, tehát minél kevésbé hátrányos feltételekkel megoldani s lebonyolítani. Nem jöhet létre például oly mértékben szorult pénzügyi helyzet, ami indokolttá tenné, hogy bármely ország 1100 %-os kamatra legyen kénytelen államkölcsönért folyamodni, márpedig az 1. pontban leírt, Dr. Drábik-egyenletben szereplő 1 milliárd dolláros „hitelt” éppen 12-szeresen fizettük vissza, vagyis 11-szeres kamatteherrel megfejelve, ami egyébként a kapitalista pénzügyi segítségnyújtás gyönyörűséges mintapéldája. Ha egyáltalán igaz, hogy itt „hitelnyújtásról”, és nem valami sokkal meredekebb tranzakcióról volt szó.
Nos, aki felvállalja, hogy mértéktelenül eladósodik, az számíthat rá, hogy előbb-utóbb már pusztán azért lesz kénytelen újabb és újabb hitelekkel (és azok kamatszolgálatával) megterhelni amúgy is reménytelenül szűkös büdzséjét, hogy az épp esedékes, lejárt kamatokat kifizethesse. Az ilyen „rulírozó hitelfelvétel” lassanként, észrevétlenül általános, megszokott stílussá, afféle „ágrólszakadt életmóddá” keseríti a notórius hitelfelvevő mindennapjait. Hozzá kell szoknia, hogy idővel már minden vagyona, sőt, munkaereje is hitelezői tulajdon, bármit vásárol, azt hitelbe teszi, ha egyáltalán van még „valamije”, azt is kivétel nélkül jelzálog terheli. Naponta zaklatják a hitelezők, a felszámolók és a végrehajtók. Ostobaság azt gondolni, hogy a hiteleink visszafizetéséért „fájjon hitelezőink feje”. Boldogult néhai László András, minden brókerek koronázott királya mondta egyszer: „Ha 1 millióval tartozom a banknak, nem tudok aludni. Ha 1 milliárddal tartozom, úgy a bankár nem alszik.” Amschel Rothschild sokkalta nagyobb léptékekben gondolkodott: „Adjátok nekem egy ország pénzügyeit, s többé nem érdekel, kik hozzák a törvényeket.”
Pontosan ez történt Magyarországgal az elmúlt 25 évben. 1980 óta már azért vesszük fel az egyre újabb külföldi bankhiteleket, hogy kifizethessük az esedékes kamatokat. És ezen semmit nem változtatott az 1990-es rendszerváltás, csupán „legitimálta” ezt az abszurd állapotot, lenullázta az ország minden korábbi gazdasági teljesítményét, privatizálta vagyis ellopta a nemzeti működő tőkét, majd többszörösére felpörgette az eladósítás folyamatát: növekvő kamatterhek elviselésére építette fel az állami költségvetést és a teljes nemzetgazdaságot. Olyan kamat- és adóterhek elviselésére, amelynek a kitermelésére és megfizetésére az ország képtelen. Az ilyen vagy olyan kamatterhek – amelyek az ún. „ikerdeficitből”, vagyis abból származnak, hogy az állami költségvetés és a fizetési mérleg minden évben egyidejűleg, növekvő mértékben deficites – ma már a büdzsé 40-50 %-át is kiteszik, ami csak teljesíthetetlen adómértékek kivetésével lenne még egy kis ideig fenntartható.
A veszteségünk 15 év alatt mintegy 40-45 milliárd USD kamatkifizetés, ami teljesen értelmetlenül kidobott pénznek bizonyult, hiszen a nemzetgazdaság adóssága 20,5 Mrd USD-ről mintegy 115 Mrd USD-re nőtt.

6. Összegzés és konklúziók

Adjuk most össze a rendszerváltás pénzügyi veszteségeit:
– Veszteség a Drábik-egyenlet kifejtéséből: 33 Mrd USD
– Veszteség a privatizáció „eredményeként”: 90 Mrd USD
– Veszteség 15 év rulírozó hitelfelvételeiből: 95 Mrd USD
– Veszteség az elgurult dollármilliókból: 10 Mrd USD
– Veszteség 15 év kamatkifizetéseiből: 45 Mrd USD.
Mindez összesen 273 milliárd dollárra rúg, ami mai árfolyamon számítva – nem tévedés! – mintegy 54.600 milliárd forint, az éves GDP több mint két és félszerese, majdnem a háromszorosa. Azt mondhatjuk, hogy a pénz nyelvén az egész ország nagyjából 3 évnyi munkájának az ellenértékét kidobtuk az ablakon, ráadásul egy olyan „cél” megvalósításáért, ami egyenértékű a jövőnk – nem felélésével! – felszámolásával.
A fenti számok és elvi levezetések a valóságos adatokon nyugvó megfontolások és értékelő-összesítő becslések eredményei. Ezt azért hangsúlyozom, mert a tényleges veszteség ennél vélhetőleg sokkal nagyobb, hisz' egy csomó mindent számításba kellene még vennünk, amiről egyszerűen nincsenek publikált adatok, sőt, a károk és a veszteségek bizonylatai, adatai a titkosítások és titkos megsemmisítések révén-során jelentős részben elvesztek.
A rendszerváltó Antall-kormány tehát tragikus hirtelenséggel, egyik napról a másikra – 1990-ben bevezette a kapitalizmust. Az örökölt államadósságot a nemzeti működő tőke mintegy 20 %-os hányadának „kampányszerű privatizációjával” gondolta rendezni, ha hinni lehet egykori tanácsadói mostani kiszivárogtatásainak. A koncepciója csúfosan megbukott. Szinte a teljes nemzeti tőkénk odaveszett – mert a magánosítás óta már nem nekünk, hanem a magyar nép megnyúzásával (vö. pl.: MVMT-ELMÜ-villanyáram!), a személytelen külföldi gazdáinak termeli a profitot , az adósság meg nemhogy megszűnt, vagy esetleg elviselhető mértékűre apadt volna, hanem 15 év alatt már 5 és félszeresére dagadt, ami távlati értelemben éppúgy kilátástalan, mozgástér nélküli jövőt sejttet, mint a mindennapok szintjén.

Hová lett a rengeteg pénz? Nem a kamatok – mert az egyértelmű pénzkidobás , hanem maga a sok hitel? Egy család vagy magánszemély általában beruházási célra költekezik túl, s vesz igénybe reálisan visszatörleszthető kölcsönt. De mi az, amiben Magyarországon a rendszerváltás óta nemzeti vagyonnövekmény lenne kimutatható? Hiszen nemhogy gyarapodtunk volna, ellenkezőleg: odaveszett a nemzeti tőkénk! S vajon mit kaptunk érte cserébe? Pazar banképületeket, külföldi tulajdonú irodaházakat és shopping centereket, plázákat; Budapesten korlátokat meg Demszky kő- és betonműtárgyait; nehéz, eltéphetetlen és átléphetetlen láncokat; Mercedesek, Volvók, Audik, Renault-k, Peugeot-k, más nyugati automobilok, mobiltelefonok ezreit, s velük a magyarnak megfizethetetlen árakat és kamatokat.
Az örökölt államadósság „mindössze” 20 Mrd USD-t tett ki. Mára majdnem a hatszorosára nőtt, minden privatizáció dacára. Nem bírjuk már fizetni a kamatokat, újabb hitelekből sem. „Az állam nem jó tulajdonos.” – ismételgeti megrögzötten Kuncze úr. Kinek az állama? – kérdezhetnénk, de ezúttal még nem ezt kérdezzük. Nos, ki a jó tulajdonos, aki a hiteleket meghatszorozza? Aki mindenét eladja, hogy az másnak fialjon, az a „jó” tulajdonos? S ha már nincsen profitforrásunk, miből fogjuk a hiteleket visszafizetni, amikor köztudomású, hogy a hitelek visszafizetésének egyetlen pénzügyi forrása a profit? A már nem is létező? Netán az a megfelelő tulajdonos, a jó gazda, aki folyamatosan újabb hitelfelvételekre kényszerül? Akinek újra kölcsön kell kérnie, hogy tovább működhessen? Ilyen hatékony a kapitalizmus? Ennyivel – „hatszorosan” – hatékonyabb annál az államnál, amely Kuncze szerint „rossz” tulajdonos?!
A korábbi hitelfelvételekről a „rendszerváltó-reformkommunista” állam kinyilatkoztatta, hogy: „Megettük.” Ez nem volt igaz akkor sem, de nem igaz a 15 év óta felvett összegekre sem.
Az egészet ti ettétek meg elvtársak!

(A Kapuban jelent meg. Kiemelések tőlem: Zápkörte)

"Amit ők 20 év alatt felvettek, annak 4-szeresét vették fel a rendszerváltás óta eltelt 17 évben, úgy hogy közben az állami vagyont privatizálták."

Ebben igazat kell adjak, de ez a kapitalizmus a tőke ereje: vásárol és befektet. A hitelfelvétel pedig a rossz, hozzánemértő politikai eredménye. Mint a szocializmusban...

"Ugyanakkor te itt jösz azzal, hogy nem is próbálták a nép jólétét biztosítani, én meg mondom, hogy nézd meg a 70-es éveket..."

Nem jó. Ebből volt az a viszonylagos jólét, aminek nem volt meg az alapja. Ezért szívtunk a rendszerváltás után, és a hozzánemértő politika miatt szívunk továbbra is...

"Ismét a nemes elv elárulása: egy rohadt kapitalistától kérek kölcsönt, hogy én a kommunista éhen ne dögöljek."

"Nem a kommunista, hanem az ország lakossága, nagy a kettő között a különbség."

A mondat jelképes volt. A kommunista ez esetben az országot jelképezte, azaz én a kummunizmust építő ország, hogy éhen ne dögöljek, elmegyek a kapitalizmust építő országhoz egy kis kölcsönért. Talán így már érthetőbb.

"Kinek nem tapadt vér a kezéhez a 20. század komoly pozícióban lévő politikusai között."

Hát - mondjuk - azért van egy kettő...

"Igen, eredetileg így volt. Viszont nem ez lett belőle. Lásd például spanyol inkvizíció."

Ne hülyéskedj már. A kommunista borzalmakhoz képest az egész európai inkvizíció békegyűlésnek tűnik... :)

"Talán az éhbérért dolgozó munkások, parasztok(akik ellen nem indított könyörtelen osztályharcot Marx, hanem azt Sztálinék csinálták) nem számítanak eléggé elesettnek, hogy rajtuk segíteni kelljen?"

Marx a tanaiban heccelt és uszított  minden vagyonnal rendelkező osztály ellen. A melósoknak egy erős érekvédelemre van szükségük, amely segítségével kikényszeríthető a tisztességes bér és élet. A tárgyalások, a szolidaritás, a sztrájkok erre valók, de nem a gyilkos osztályharc.

"Vagy az a nagy baj, hogy az ellen a kapitalizmus ellen lépett fel Marx, amelyben 8 éves gyerekeket foglalkoztattak bányában, és amely rendszerben pont az gátlástalansággal lehet célba jutni?"

Hogy Marx mi ellen lépett fel azt tudjuk, viszont az talán kevesek előtt ismert - ha már gyermekmunkáról van szó -, hogy a Kommunista Kiáltványában az is benne van, hogy az ipar-és mezőgazdaság számára munkaszolgálati hadsereget kell létrehozni, amelyben a gyermekeknek is részt kell venniük 9 éves koruktól... 

"Akárhányszor ismételgeted, ez akkor sem lesz igaz."

Senki sem kényszerít rá, hogy elhidd, a tények ettől még tények maradnak...

"Persze. Azért hadd ne higgyek neked..."

Mit mondjak, a cím egy kissé hatásvadász! :)

"A kommunizmus egy osztályok nélküli társadalom, ahol az osztályharc fogalma egyszerűen értelmezhetetlen."

Felejtsd el, sohasem valósul meg! Ez éppen akkora utópia, mint Jézus tanítása a szeretetről.

"Mellesleg az osztályharc egyáltalán nem azonos a módszeres rasszista alapú népirtással. Semmiféle fajelméletről nincs szó!"

De bejony! Marx osztályozta a népeket és a "haladó" eszmékhez való viszonyuk szerint határozta meg a jövőjüket. Az oroszok, kínaiak gyakorolták is az "eszmét"...

"Az osztályharc arról szól, hogy senki se sajátíthassa ki a másik munkájának a gyümölcsét, sem születési jogokra (feudalizmus), sem holmi magasabb rendű tehát nagyobb értékű munkájára hivatkozva (kapitalizmus)."

A kommunista gyakorlat eddig mást mutatott...

"A százmillióval kapcsolatos "zavaros mondataim" arra irányultak, hogy az egész Szovjetúnióban fénykorában (a hetvenes években) Ukrajnától Kamcsatkáig összesen 236M ember élt. Nevetséges dolog azt állítani, hogy ebből 100M-et módszeresen kiírtottak volna, egyetlen társadalom sem bírná ki minden haramadik ember kiirtását."

Nem csak a Szu-ról van szó. A Szu-ban "csak" 20 millióan dobták fel a pacskert az eszme miatt...

"A "kommunizmus fekete könyve" egy ócska propagandamunka..."

Persze. Azért hadd ne higgyek neked...

"Ami a nácizmus áldozatait illeti: amennyiben a hitleri módszeres népirtásnak még csak 6 millió áldozata SEM volt, annál kevésbé hiteles adat a kommunizmus százmillió áldozata. Hiszen legjobb tudomásom szerint egyetlen kommunista országban sem működtek gázkamrák..."

Nem csak gázkamrákkal lehet hatásosan embert irtani, ne legyél vagy tettesd magad ennyire naívnak...

"Örülök, hogy belátod, hogy a kapitalizmusnak sok hibája van..."

Ez így van, de ennél egyelőre nincs jobb...

"Curchill meg egy közismerten nagy geci volt..."

Ez is igaz, de azért néha fején találta a szöget...

"Nem azért, de mondjuk a 70-es években itt nem láthattál éhező, hajléktalan embereket. Hogy a saját javukra? Azért érdemes lenne összehasonlítani Kádár életmódját egy tőkésével, vagy egy mai politikuséval..."

Nyögi is még  mindig az ország a komcsik által felvett hiteleket, amit mellesleg kapitalisták adtak nekik. Ismét a nemes elv elárulása: egy rohadt kapitalistától kérek kölcsönt, hogy én a kommunista éhen ne dögöljek. Kádár, amellet, hogy vér tapad a kezeihez, eléggé hülye is volt. Az országot már rég nem ő irányította, hanem a pénzért és pozíciókért mindenre képes környezete.

"A te logikád szerint az is egy gyilkos eszme, mert lehet hogy párszáz évig, amíg a római vezetés üldözte őket, még erkölcsösek voltak, de utána a későbbi keresztények ennek az eszmének a nevében gyilkoltak. Tehát akkor az eszme volt a rossz?"

A kereszténység nem lehet gyilkos eszme, mivel a felebaráti- és az elesettek iránti szeretetre nevel. Nem így Marx: ő könyörtelen osztályharcot hirdet a tőkések, a polgárok, a parasztok és mindenki ellen, aki valamilyen tárgyi vagyonnal rendelkezik.

"Nem gondolkodtál még el azon, hogy bármely nemes eszme nevében lehet gyilkolni?"

Sajnos egy jó eszme nevében is lehet gyilkolni, de Marx már eleve harcra, azaz ölésre buzdít tanaiban...

"A kommunizmusnál a gyakorlatnál kezdődtek a problémák, nem Karl Marxnál. Hitler viszont sztem már a kezdetek kezdetén tudta, és nem is titkolta, mit akar."

Tévedsz. Épp az előbb írtam, hogy Marxnál is felbukkan a rasszizmus. Szemében a népek létjogosultsága attól függ, hogy mennyire alkalmazhatók a "progresszív" forradalomban. Hitler először nem akarta kiirtani a zsidókat, csak eltávolítani őket Európából. Szerintem még Marxéktól is tanulhatott; a népek marxi osztályzását biztosan olvasta...   

Éhínség volt 1929-ben a kapitalizmusban is. Mindenütt a világon - kivéve a kommunista Oroszországot. Ott nem volt, zavartalanul ment tovább az élet, mintha mise történt volna, és jót röhögtek a kapitalista közgazdák kétségbeesett erőlködésén, hogy münchhausenként húzzák ki saját magukat a mocsárból.

Magyarország ekkoriban egymillió koldus országa volt. És most megint az. Ébresztő: a kapitalizmus csak ezt tudja nyújtani!

Hogy nem volt gyilkolás a kereszténység nevében? Erről talán kérdezd az indiánokat! Már azt a néhányat, aki maradt belőlük. Egy egész földrészt irtottak ki a kereszténység nevében! És akkor még a keresztes háborúkról nem is beszéltem. Igaza van hb1 elvtársnak, ha az eszmével való visszaélés alapján el lehet ítélni egy eszmét, akkor a kereszténység is elítélhető.

De mégis van egy alapvető különbség a kommunizmus, kereszténység, és a kapitalizmus között: amíg az első kettővel visszaéltek, addig a harmadik maga a visszaélés, amely ideológiailag szentesíti az amorális, antiszociális magatartást, az ember ember általi kizsákmányolását. Ilyen szempontból leginkább a rabszolgatartó társadalmakkal rokon, csak itt láncok és testi kényszer helyett üveggyöngyök és diszkriminatív törvények teszik lehetővé a kizsákmányolást.

"Kommunisták által vezetett diktatúra tette ezt, amit mondasz. Viszont Marx nem írt semmi olyat, hogy írtsatok ki népeket, meg ilyesmi, miközben a nácizmusnak alapelve az, hogy vannak bizonyos népek, amelyeket likvidálni kell."

Már hogyne bukkanna fel Marx és Engels (a két "nagy" tanítómester) munkáiban a rasszizmus. Méghozzá eléggé vastagon...

Osztályozták pl. a nemzeteket a "haladás" mércéje szerint. A lengyelek pl. nagyon alacsony pontszámot kaptak náluk, és mint írják, "... reakciós kis népecske." A lengyelek egyetlen haszna - Engels szerint - egy nemzeti felkelés lett volna a cár ellen, ezenkívül semmi haszna a lengyel nemzetnek, "ezeknek a katolikus kisparasztoknak és krumplitermelőknek."

Vagy: a cseheknek és délszlávoknak semmilyen történelmi jövőjük nem lesz...

Vagy: a "hasznos" népek listáján a zsidók egészen alulra kerültek... 

Forrás: Marcel van Hamersveld - Michiel Klinkhamer: Könyörtelen messianizmus (Kairosz Kiadó, 1998).  

A kommunizmus soha sem likvidált népeket, csak egyéneket. Ez viszont elmondható a kapitalizmusról is. A kérdés, hogy mit tud nyújtani az egyénnek az egyik, és mit a másik. A kommunizmus az egyenlőség eszméjét nyújtja. A kapitalizmus a másik emberen való lehúzás, átgázolás törvényileg szentesített lehetőségét. Kétes moralitás, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy több ember veszít, mint nyer.

ld. MEM :-p

Osztályharc valóban van. Persze csak a kapitalizmusban. A kommunizmus egy osztályok nélküli társadalom, ahol az osztályharc fogalma egyszerűen értelmezhetetlen.

Mellesleg az osztályharc egyáltalán nem azonos a módszeres rasszista alapú népirtással. Semmiféle fajelméletről nincs szó! Az osztályharc arról szól, hogy senki se sajátíthassa ki a másik munkájának a gyümölcsét, sem születési jogokra (feudalizmus), sem holmi magasabb rendű tehát nagyobb értékű munkájára hivatkozva (kapitalizmus). Akit ez sért, nézzen inkább magába, a helyett, hogy körömszakadtáig védelmezi élősködéshez való vélt jogát. Ez a jog legfeljebb de jure létezhet, de azt elismerni a kizsákmányolt osztályok soha nem fogják, és ez így van rendjén.

A százmillióval kapcsolatos "zavaros mondataim" arra irányultak, hogy az egész Szovjetúnióban fénykorában (a hetvenes években) Ukrajnától Kamcsatkáig összesen 236M ember élt. Nevetséges dolog azt állítani, hogy ebből 100M-et módszeresen kiírtottak volna, egyetlen társadalom sem bírná ki minden haramadik ember kiirtását.

A "kommunizmus fekete könyve" egy ócska propagandamunka, ahol éhínségeket, járványokat is szemrebbenés nélkül hozzászámoltak az áldozatok számához, mintha csak a kapitalizmusban nem fordulna elő ilyesmi (ingatlanügynök barátom éppen ma evett először kukából kihúzott ételt). Körülbelül ahhoz a tanulmányhoz fogható, melyben a Levegő Munkacsoport azt mutatta ki, hogy a magyar állam évente 4500 milliárd forint támogatást nyújt az autósoknak. Az is szépen le van vezetve - kár hogy nem igaz.

Ami a nácizmus áldozatait illeti: amennyiben a hitleri módszeres népirtásnak még csak 6 millió áldozata SEM volt, annál kevésbé hiteles adat a kommunizmus százmillió áldozata. Hiszen legjobb tudomásom szerint egyetlen kommunista országban sem működtek gázkamrák, nem gyúltek kupacba az aranyfogak, nem vitték marhavagon-számra az internáltakat és sorolhatnám még a módszeres népírtás egyéb közhelyes kellékeit.

Igen, nekem feltűnő a dolgok fonáksága, neked viszon, hiába böki ki a szemedet, elvakultságodban akkor sem veszed észre, hogy mennyire irreális a 100 millió a 6 millióhoz (vagy ha tetszik: még kevesebbhez) képest!

Örülök, hogy belátod, hogy a kapitalizmusnak sok hibája van, bizony ezt már Petőfitől Einsteinig sok okos ember belátta: semmilyen rendszer nem legitim, amely rengeteg ember számára lehetetlenné teszi a tisztességes emberi életet. A kommunizmus viszont mindenki számára lehetővé teszi, aki hajlandó ezt elfogadni. Már amennyiben a tisztességes életet úgy definiálja: 8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás.

Curchill meg egy közismerten nagy geci volt, aki már a Búr háborúban leszerepelt emberségből. (Bár végülis ez nézőpont kérdése, egy kizsákmányoló főgeci számára a kapitalizmus az ideális közeg - csakhogy ez kit érdekel.)

A kérdés, jelenleg, h. az eszmék szintjén mi a különbség. Nézz meg más szerzőket: ilyeneket, mint amit itt idéztél, más filozófusok is írtak, még vadabbakat is.

nácizmusé meg a szocializmus

IG Farbenindustrie és más cégek Auschwitzban, hadiipari vállalkozók serege, a Hitlert támogató mágnások, (a sor folytatható), ez tényleg nagyon szocialista, barátom.  

A kommunisták nem titkolják nézeteiket és szándékaikat. Nyíltan kijelentik, hogy céljaik csakis minden eddigi társadalmi rend erőszakos megdöntésével érhetők el. Reszkessenek az uralkodó osztályok egy kommunista forradalomtól. A proletárok e forradalomban csak láncaikat veszíthetik. Cserébe egy egész világot nyerhetnek.

"...a kommunizmus és a diktatúra kizárja egymást..."

Én a gyakorlatból indulok ki, és a gyakorlat nem az állításodat igazolja.

"Én meg azt állítom, hogy a kommunista meg alternatívát keres vele szemben, a kommunista eszmék alapján."

A kommunist eszmék bebizonyították magukról, hogy a gyakorlati alkalmazásuk csak diktatúrát szül, méghozzá a legembertelenebbik fajtából. Nem volt még elég? A kommunista eszmék tehát megbuktak és ami nem megy - azt hiszem ezt Lenin elvtárs mondta - azt nem kell erőltetni.

"...azt nem szabad hagyni, hogy közben sok millió szegény éhezzen. Számomra ezt jelentik a kommunista eszmék..."

Ez tényleg nagyon szép, de mintha Leninék is hasonlókat mondtak volna, oszt mi lett belőle...

"Se a kommunisták, se a nácik üldözésére nincs szükség, mert nincs értelme."

Talán rosszul fejeztem ki magam: az a problémám, hogy míg a náci eszméket megvetik és nem kívánatosak, minden valamirevaló társadalom megveti ezeket, addig a komcsi eszmék valahogy szalonképesek. Jóllehet, a kommunisták ugyanazokat az embertelenségeket követték ez az eszme nevében, mint a nácik...