Keresés

Részletes keresés
Így működik

Bővebben az új keresőről

Harbi 2006.12.05 13:15:22 © 381

Cigány csaláncsúcs (Saxicola torguata)

 Eurázsia és Afrika legnagyobb részén költ. Földrészünkrõl Skandináviából hiányzik. Magyarországon a sík és dombvidéken általános elterjedésû, gyakori fészkelõ.

Az erdõk és a nagy monokultúrák kivételével mindenütt megtelepedhet. A hegyek szélesebb völgyeibe is felnyomul. Jellemzõ élõhelye a bokrokkal tarkított száraz domboldal, a gazos árokpart, a mezõgazdasági területek közé ékelõdõ mezsgye, a városszéli gazos telek, a nem mûvelt szõlõvidék, de fészkel a nedvesebb talajú réten is.

Az elsõ költés néha már március második felében, de többnyire áprilisban, a második május derekától júniusig tart.

A hím a fák csúcsán, villanydróton, kórók hegyén, nádkévekupacok csúcsán, kerítésen énekelve jelzi a revírjét. Éneklés közben néha a magasba is emelkedik. A fészek helyét a tojó választja ki. Ide-oda repked a revír területén, néha egy helyben lebeg a fûcsomók felett, így keresi a fészek számára alkalmas mélyedést. Csak a tojó épít, a hím a közelben énekel. A fészket fûcsomók között, általában kis talajmélyedésben nagyon jól elrejtve, gyakran árokpart vagy vasúti töltés oldalában készíti. A bejáratot mindig fû takarja. A fészekanyagot - száraz növényi részeket, a terület adottságaitól függõen mohát, gyökereket - a közelbõl (20-40 m-rõl) hordja. A csészét szõrszálakkal, kevés tollal, finom gyökerekkel béleli. A fészek az idõjárástól függõen öt-hat nap alatt készül el. A tojások száma rendszerint 5-6, de 4, illetve 7 is lehet. Csak a tojó üli a tojásokat. A kotlás az utolsó tojás lerakása után kezdõdik, a fiókák a 14-15. napon kelnek ki. Mindkét szülõ etet, hûvös idõjárás esetén a néhány napos fiókákat a tojó melengeti. A táplálékot rendszerint közelrõl (50 m sugarú körön belülrõl) hordják. Zsákmánnyal a csõrükben alacsonyan repülve közelednek a fészekhez és mielõtt leereszkednének, mindig megülnek egy kóró hegyén vagy egy száraz ágon. A fiókák nem egészen kéthetes korukban hagyják el a fészket (zavarás esetén korábban is), és a fûben rejtõzködnek addig, amíg repülni nem tudnak. Az öreg madarak ebben az idõszakban rendkívül izgatottan viselkednek. A fiatalok négyhetes korukban válnak teljesen önállóvá.

Különbözõ rovarokat, pókokat zsákmányol. Az áttelelõ példányok elsõsorban pókokat fognak.

Általános elterjedtsége és gyakorisága miatt országos állománynagysága nem ismert. A számára alkalmas élõhelyeken mindenütt megtalálható.

Az elsõ példányok márciusban, néha február végén, érkeznek meg. A költõhelyeken többnyire március 10-tõl láthatók. Az õszi vonulás a fiatalok kóborlásaival már augusztus végén megindul, de fõként szeptember-októberben zajlik. Viszonylag gyakran akadnak áttelelõ (korán érkezõ?) példányok.

Állományát elsõsorban élõhelyeinek eltûnése és pusztítása, a kopár domboldalak, árokpartok és füves térségek égetése veszélyezteti.

 

Védett, értéke: 2 000 ft.

Harbi 2006.12.04 14:11:08 © 380

Hogy kell a madárhangokat feltölteni nagytudású Mad árka??

De csak röviden, tömören!!:))))

Harbi 2006.12.04 14:07:09 © 379

Mezei pacsirta (Alauda arvensis)

 

 Európa és Ázsia jelentõs részén, továbbá Észak-Afrikában költ. Hazánkban a legelterjedtebb madárfajok egyike, az erdõségek és a vízi élõhelyek kivételével úgyszólván mindenütt elõfordul.

Legelõkön, szárazabb réteken, kultúrterületeken egyaránt megtelepszik. Igen gyakori a Hortobágyon és más szolonyec szikes területeken, ahol a domináló ürmös sziki csenkesz társulásban a bíbiccel együtt a legjellemzõbb költõ faj. A rétek kiszáradása után, késõbbi költését gyakran a félmagas növényzetben, nemegyszer esetkáka között találjuk.

Elsõ fészkelése április elején vagy közepén kezdõdik. Júniusban másodszor is költ. Igen ritkán évi három költés is elõfordul. Júliusban általában véget ér a fészkelés és a fiókák felnevelése.

A költõhely növényzetének, mikrodomborzatának megfelelõen alakítja ki fészkét: természetes kis gödröcskékben, nagyobb talajrepedésekben, állatnyomokban, rögök között, keréknyom külsõ oldalán vagy a nyom belsejében, trágyadombok mellett vagy félig alájuk építve. A fészek gödrét kikaparja, majd növényi szárakkal, apró fûvel, esetleg zuzmóval béleli. Az elsõ költéskor 4-5 tojást rak, a 6-os fészekalj igen ritka. Csak a tojó kotlik, a fiókák 12-13 nap alatt kelnek ki. Mindkét szülõ etet. A fiókák 9-10 napos korban hagyják el a fészket, de csak háromhetes korukban tudnak tökéletesen repülni.

Igen változatos fészkelõhelyének megfelelõen, tápláléka is sokféle rovarból, rovarlárvából áll. A szikeseken nyár elején többnyire az apróbb szipolyfajok, nyár végén pedig a kisebb sáskák alkotják táplálékának túlnyomó részét. A fiókáknak hordott élelem fõleg hernyókból áll.

A mindenhol gyakorinak számító madár állományának felmérése vagy megközelítõ becslése csak az éneklõ, revírtartó hímek számlálásával lehetséges.

Nagyon korán, általában február elsõ felében vagy a közepén megjön. Õsszel szeptember táján kezdenek csapatokba verõdni, és többségük november elején vonul el. Enyhe teleken (pl. 1970-1971-ben) néha még kisebb áttelelõ csoportok is akadnak. Laza csapatokban vonul, ezek létszáma akár 150-200 példány is lehet. Feltûnõ jelenség, hogy a vonuló pacsirtákhoz más énekesmadár-fajok is gyakran csatlakoznak. Legtöbbször réti pityer, néha rozsdástorkú pityer, a szikeseken pedig a sarkantyús sármány szegõdik a táplálkozó, fel-felröppenõ mezeipacsirtákhoz.A magyarországi állomány Dél-Európában telel.

A természetes élõhelyeken (szikes puszták, rétek) a fészkelõket a nagy nyári zivatarok okozta elöntéseken kívül alig fenyegeti veszély. A kultúrterületeken költõ párok fészekaljait a korai érésû növények júniusi aratása teheti tönkre. Állománya az említett problémák ellenére sincs nálunk nagyobb veszélyben. Sokkal fenyegetõbb a Dél-Európában igen elterjedt madárhálós befogás, amely napjainkban is nagy pusztítást okoz.

Harbi 2006.12.04 14:02:58 © 378

A "láthatatlan" madár A Haris (Crex crex) a nedves rétek titokzatos, fokozottan védett madara (természetvédelmi értéke: 250 000 Ft.-), melyet gyakorlott madarászszem is csak nagyon kiváltságosan tekinthet meg. Előszeretettel bujkál a főcsomók és magas növényzet között, csak ritkán kap szárnyra. Recsegő hangja árulja el jelenlétét, melyet nászidőszakban a hím hallat (május-júniusban este 11 órától hajnali 4 óráig a legintenzívebben, de néha nappal és szól!). Április végén érkezik vissza telelőterületéről. A haris tömzsi kis madár, színezete sárgásbarna, a hátoldalán fekete mintázattal. Repülés közben feltűnő rőtbarna szárnya alapján jól megkülönböztethető. Méretben alig nagyobb mintegy rigó. E madár élőhelyigénye jól meghatározható. Kedveli a fajgazdag, természetközeli kaszálókat, réteket, amelyek gazdag rovar táplálékot kínálnak számára. Érzékeny a megfelelő növény-struktúrára és takarásra. Elsősorban a 30-50 cm magasságú nem túl sűrű növényzetet részesíti előnyben.

                 

 

Harbi 2006.12.04 13:01:36 © 377
No ! mesélj már mi volt? Gratuláljunk, vagy vígasztaljunk?
Előzmény: sz.zoe (331)
Mad árka 2006.12.03 11:50:39 © 376
Nem mintha egy Magyar Nagylexikon volnánk már, mindenesetre csináltam egy kis áttekintést az eddigi írásokból, hogy könnyebb legyen keresni -- és új állatokat, növényeket választani. :-) Ha valahol már érvénytelen nevet láttok, feltétlenül sikítsatok. Én is átnézem újra, de még nem töltődött be az agyi programom.


  • Keleti vándorsáska (Locusta migratoria) – 33. hozzászólás

  • Gödényfélék – 34. hozzászólás

  • Ezüst kárász (Carassius auratus) – 35.

  • Selyemkóró (Asclepias syriaca) – 41-43. hozzászólás

  • A nyulak háziasítása, históriai pelék, a gyűjtögető pocok – 61. hozzászólás

  • Búbos banka (Upupa epops) – 65. hozzászólás

  • A farkas visszatér – 73–74. hozzászólás

  • Kis kelta történet a fagyöngyről – 81. hozzászólás

  • Békászó sas (Aquila pomarina) – 90. hozzászólás

  • Bölömbika (Botaurus stellaris) – 92. hozzászólás

  • Erdei pinty (Fringilla coelebs) – 107. hozzászólás

  • Hódvárak, sasfészkek, viperatanyák (farkas, aranysakál, vadmacska, hiúz, réti sas, rákosi vipera, keresztes vipera, hód) – 115. hozzászólás

  • Dunai galóca (Hucho hucho) – 125. hozzászólás

  • Szitatunga v. vízikudu, mocsárantilop (Tragelaphus spekii) – 129. hozzászólás

  • Zerge (Rupicapra rupicapra) – 132. hozzászólás

  • Kék csupaszcsiga (Bielzia coerulans) – s általában a csupaszcsigák – 137. hozzászólás

  • Kísértetbékák (Heleophrynidae) – 145. hozzászólás

  • Miért érdekes a hajnalka (Ipomoea tricolor) virágja? – 153. hozzászólás

  • Hollókeselyű (Coragyps atratus) – 155. hozzászólás

  • Kamilla (Matricaria chamomilla) – 165. hozzászólás

  • Nyestkutya (Nyctereutes procyonides) – 182. hozzászólás

  • Aranysakál (Canis aureus) – 189. hozzászólás

  • Kerti kakukkfű (Thymus vulgaris) – 190. hozzászólás

  • Sulyom (Trapa natans) – 194. hozzászólás

  • Lappantyú (Caprimulgus europaeus) – 198. hozzászólás

  • Bikapók (Eresus cinnaberinus) – 204. hozzászólás

  • Barna ásóbéka (Pelobates fuscus) – 206. hozzászólás

  • Herman Ottó: Arany, Tompa, Petőfi és a népköltés madárvilága, részlet (füles bagoly, sívó bagoly, kuvik, rikoltó bagoly) – 221. hozzászólás

  • Vetővirág (Sternbergia colchiciflora) – 222. hozzászólás

  • Zöld gyík (Lacerta viridis) – 250. hozzászólás

  • A pásztortáska, a Brassicales rend és a keresztesvirágúak családja – 258. hozzászólás

  • Közönséges pásztortáska (Capsella bursa-pastoris) – 259. hozzászólás

  • Albertus Magnus: Sün (Ericius), 13. század – 272. hozzászólás

  • Szövőhangyák (Oecophylla nem) – 275. hozzászólás

  • Az imádkozó sáska (Mantis religiosa): az élővilág különleges teremtménye – 295. hozzászólás

  • Mocsári szitakötő (Libellula fulva) – 305. hozzászólás

  • Almacsiga család (Ampullariidae) – 307. hozzászólás

  • Zöld lombszöcske (Tettigonia viridissima) – 309. hozzászólás

  • Hörcsög (Cricetus cricetus) – 314. hozzászólás

  • Orrszarvú bogár (Oryctes nasicornis) – 317. hozzászólás

  • Szarvasbogár (Lucanus cervus) – 329. hozzászólás

  • Őszi vérfű (Sanguisorba officinalis) – 347. hozzászólás

  • Rövidcsőrű hangyászsün (Tachyglossus aculeatus) – 351–352. hozzászólás

  • Aranyos bábrabló (Calosoma sycophanta), kis bábrabló (Calosoma inquisitor)– 354. hozzászólás

  • Csuszka (Sitta europaea) – 360. hozzászólás

  • Barátposzáta (Sylvia atricapilla) – 363. hozzászólás

  • Fülemüle (Luscinia megarhynchos) – 364. hozzászólás

  • Németh–Zsebők: A sztyeppék szeizmológusai: nyugati földikutya (Spalax leucodon) – 368. hozzászólás
  • Mad árka 2006.12.03 01:29:26 © 374
    Ez hasznos, igaz, a számokat nem mindenhol tudtam párosítani a nem számozott képaláírással (vagy teljesen félreértettem az egészet :-). Mindenesetre kis munkával ez is megoldható, s lesz egy jó alap a határozáshoz. (Bár nyilván nem fedik teljesen egymást a hazai fajlistákkal, de a többlet ismerettől még senki se változott hernyóvá.)
    Előzmény: eguzki (372)
    Mad árka 2006.12.03 01:24:14 © 373
    Jó messzire kell sajna utaznunk, de ha útra kélsz, szólj, darabolt formában elférek bármilyen bőröndben. Szóval a sarlós fütyülőlúd Ausztrália északi és keleti részein honos, s részben vonulók.
    Előzmény: eguzki (371)
    eguzki 2006.12.02 23:04:05 © 372

    Találtam egy német nyelvű oldalt, ahol "néhány" lepkefaj hernyójának igényes grafikus ábrázolását lehet megtekinteni 1910-ből!

    http://www.zum.de/stueber/spuler/raupen/index.html

    eguzki 2006.12.02 17:44:02 © 371
    Hol él ez a faj?
    Előzmény: Mad árka (370)
    Mad árka 2006.12.02 16:48:34 © 370
    Épp madarakról olvasgatok, közéjük került a sarlós fütyülőlúd (Dendrocygna eytoni). Gondoltam, felteszek pár képet, szerintem nagyon szépek a narancsos, fekete kontúros dísztollaik. Eltérően a többi rokonuktól, náluk a hímek és a nőstények is egyformán díszítettek.

    Sajnos nem találtam meg a neten, milyen a hangjuk, de ahogy olvasom, az a fajta, amelyet akkor érdemes elindítani, ha az ember már nagyon unja a vendégeit.

    Mad árka 2006.12.01 23:36:37 © 369
    Ez egy érdekes cikk volt, s okos is! Tanultam belőle, majd elsütöm vizsgán. :-) (Egyetlenegy apró dolog zavart benne, tudom, ez a szerzők hibája, hogy az ELTE feloldása Eötvös Loránd Tudományegyetem.)
    Előzmény: eguzki (368)
    eguzki 2006.12.01 14:51:24 © 368

    Németh Attila és Zsebők Sándor írása:

     

    A sztyeppék szeizmológusai

    Eddig ismeretlen földikutya élőhelyet fedeztek fel mikrofonos módszerrel Kunadacs közelében. Ezen kis rágcsálók magyarországi populációja alig nyolcszázra tehető, holott valaha ugyanúgy hozzá tartotzak a maygar tájhoz, mint a gémeskút vagy a szürke marha. Az újonnan felfedezett egyedek sincsenek biztonságban: élőhelyükön autópálya készül.

     

    A nyugati földikutya (Spalax leucodon) az érintetlen sztyeppék élőlényközösségének tipikus képviselője, a hazai füves élőhelyek jellegzetes, karakterisztikus faja. Olyan, füves élőhelyekhez kötődő emlősközösség tagja, melynek jellegzetes képviselői még a molnárgörény (Mustela eversmanni), a hörcsög (Cricetus cricetus) és az ürge (Mophilus citellus).

     

    A földikutya körülbelül 20 cm hosszú és 140-250 g tömegű állat. Teste hosszúkás, hengeres, bundája lágy és tömött. Uralkodó színe a hamu- vagy palaszürke, mely a test bizonyos részein vörhenyes árnyalatú lehet. Szemei hiányoznak, a fülek a fej két oldalán, fülkagyló nélküli, elzárható fülnyílásként lelhetők fel. A föld alatt, a sötétben kitűnő szaglása, kiváló hallása és a föld mágneses terének érzékelése révén tájékozódik. Szembetűnő bélyegei a hatalmas metszőfogak, melyek kiállnak a szájából, ezeket használja járatainak kiásásához.

     

    A földikutya a vakondnál sokkalta jobban alkalmazkodott a földalatti élethez, és azzal ellentétben szint soha nem jön a felszínre. A föld alatt hatalmas járatrendszert alakít ki magának, járatok és kamrák sokaságával. Tekintve, hogy a földikutyák magányos állatok, minden egyednek saját járatrendszere van, melyeknek hossza több mint 100 m lehet. A járatrendszerhez tartoznak a túrások is, melyek az egyetlen, a felszínről is észlelhető nyomai az állat jelenlétének. Ezek valamivel nagyobbak a vakondtúrásnál, tetejükön földhurkák vannak, és ritkásabban találhatók mint a vakond kupacai. Azonban ahhoz, hogy a földikutya jelenlétét teljes bizonyossággal megállapítsuk a túrásokból, igazi szakértőre van szükség.

     

    Nagyon sok alaptalan mendemonda kering még ma is a földikutyáról, ami nem is annyira meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy a kutatók is milyen keveset tudnak a fajról. Sokszor hallani, az ország több pontjáról, hogy valakinek a kertjében földikutya garázdálkodik. Azonban annak a valószínűsége, hogy valakinek a kertjében ez a faj tesz kárt, igen csekély. Igaz, hogy növényevő állat és a gyökereket szereti, de sokkalta jobban kedveli a természetes, füves élőhelyeket, azok természetes növényzetével (mezei iringó, ökörfarkkóró, vadmurok, hosszú zsurló, fűfajok), mint a kiskerteket! Soha nem rágja el a gyümölcsfáknak, (és más fáknak sem) a gyökerét, ez a kószapocok (Arvicola terrestris) jellemző viselkedése. Egykor valóban kártevőként tartották számon, azonban állománya olyannnyira lecsökkent, hogy a földikutya kártételéről szóló híreknek ma már jóformán semmi realitása nincs. Annál inkább nincs, mert utolsó állományai szigorúan védett területeken találhatók, legtöbbjük távol esik a lakott területektől.

     

    A nyugati földikutya (Spalax leucodon) és még két másik faja (Spalax ehrenbergi és Spalax nehringi) a kisebb testű fajok közé tartozik. Az elmúlt harminc év külföldi kutatásai kimutatták, hogy mindhárom faj valójában fajkomplex (superspecies), amely eltérő kromoszómaszámú, egymással szaporodni nem képes állományokból áll. Ezeket a külső morfológia tekintetében teljesen azonos megjelenésű állományokat sokan külön fajként kezelik. A három faj körében eddig összesen több mint, negyven kromoszómatípust azonosítottak, és továbbiak leírása várható még. Az eddigi kutatások eredményei szerint, e jelenség mögött fajképződési (speciációs) folyamatok állnak. Jelenleg még nem ismert az összes magyarországi állomány kromoszómaszáma, csupán a hajdúsági élőhelyek populációinál sikerült meghatározni eddig, de ezek eltérnek a határainkhoz legközelebbi, külföldi állomány kromoszómaszámától. Már ebből is látható, hogy a hazai földikutyák nem azonosak a szomszédos országokban élőkkel, így a faj hazánkból való eltűnésével nem egy faj perifériális állományai vesznek el, hanem teljesen önálló, evolúciósan elkülönült fejlődési úton lévő csoportok halnak ki mindörökre. Nagy a valószínűsége, hogy hazánk területén is több kromoszómatípusba tartoznak a földikutyák, így még fontosabb az összes hazai állomány szigorú védelme, s e rendkívüli állat megmentése a kihalástól.

     

    Egykor szinte az egész Kárpát medencében honos volt, és száz évvel ezelőtt még a Dunántúlon is voltak ismert lelőhelyei. A két világháború közt az Alföld szívében néhol közönségesnek számított. A második világháborút követő évtizedekben még megtalálták Borsod-Abaúj-Zemplén, Jász-Nagykun-Szolnok és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében is, a 80-as, 90-es években, pedig még előfordult Bács-Kiskun, Csongrád, Hajdú-Bihar és Pest megyében. A földikutya ismert és bizonyított előfordulásai ma már azonban csupán Hajdú-Bihar (Hajdúhadház, Hajdúbagos, Debrecen-Józsa) és Békés megyéből (Battonya) ismertek.

     

    A legelőterületek eltűnése, a mind nagyobb területek szántóvá alakítása beszűkítette életterületüket. A mélyszántás elterjedése  igen nehéz helyzetbe hozta őket. Mindezen hatások eredményeként az állományok zsugorodtak, elszigetelődtek egymástól, majd sok állomány végleg megszűnt.

    A teljes hazai állomány egyedszámát 800 példány körülire becsülik, ami a ffelaprózódott előfordulási területen hosszú távon valószínüleg nem elegendő a fennmaradáshoz egy rágcsáló esetében. Ezért a faj fokozottan védett, ezsmei értéke 500 000 Ft.

     

    Örvendetes hír hozza lázba azokat, akik a hazai földikutyák fennmaradásáért küzdenek. Az Eötvös Lóránt Tudományegyetem és a Magyar Természettudományi Múzeum kutatóinak, a Kiskunsági Nemzeti Park munkatársaival együttműködve sikerült igazolniuk a faj előfordulását Kunadacs közelében. Korábban is többen feltételezték, hogy léteznek még nem ismert lelőhelyei, túlélő maradványpopulációi hazánkban a földikutyáknak, azonban most első esetben sikerült ezt bizonyítani. Ráadásul mindez egy, hazánkban eddig nem használt, új módszer segítségével történt. Mivel az állat egész életét a föld felszíne alatt tölti, a felszínen csak a túrásai utalnak jelenlétére. A túrás jellemzői alapján történő azonosítás körül azonban van némi bizonytalanság, ezek alapján nem feltétlenül bizonyítható a faj jelenléte egy-egy területen. Bizonyító példány megfogása azonban igen nehéz. A most használt módszer azonban sokkal egyszerűbb a példányok megfogásánál, ráadásul teljesen egyértelmű.

     

    Közel 20 éve írták le, hogy a földikutyák szeizmikus rezgésekkel is kommunikálnak, melyet az állatok úgy képeznek, hogy a járatuk falához ütögetik fejüket. Ezek a hangok a távoli kommunikációt szolgálják, hiszen alacsony frekvenciájúak (néhány száz Hz), melyek a földben messzire terjedhetnek. Ezeket a hangokat használják a kutatók egyes fajok elkülönítésére, aktivitásuk vizsgálatára, és ezeket a jeleket lehet felhasználni a földikutyák jelenlétének kimutatására is. Ami a legfontosabb, más, hazánkban honos földalatti kisemlősök nem használnak ilyen jellegű kommunikációt. Ezekkel a hangokkal tehát minden kétséget kizáróan igazolható a földikutya jelenléte egy területen. A rezgéseket nagyobb távolságból, speciális föld alatti érzékelőkkel, ún. geofonokkal lehet érzékelni, azonban kisebb távolságból már egyszerűbb mikrofonokkal is fel lehet venni. Pontosan ezt tették a kutatók egy Kunadacs térségében található, nagyméretű gyepterületen. A hangelemzés során kiderült, hogy a földikutyafajokra jellemző paraméterek (frekvenciasáv, impulzushossz, impulzusok között időintervallum) tekintetében, a rögzített hang pontosan megegyezik a szakirodalmi adatokkal.

     

    A felfedezés alapján bebizonyosodott, hogy a földikutya mégsem tűnt el végleg a Duna-Tisza közéről. Bár az állomány nagyságát még nem sikerült megbecsülni, a terület, mérete alapján, akár a harmadik legnagyobb előfordulása is lehet hazánkban ennek a fokozottan védett fajnak. A korábban ismert állományok alapján, a faj egyedszámát mindössze 800 példány körülire becsülték, ami a felaprózódott előfordulási területen hosszú távon valószínűleg nem elegendő a fennmaradáshoz egy rágcsáló esetében. Így az új élőhely jelentősége igen nagy a faj fennmaradása szempontjából.

     

    Sajnos, egy veszélyforrás máris fenyegeti az újonnan felfedezett populációt. Az M8 autópálya tervezett útvonala pontosan az újonnan felfedezett földikutya élőhelyen vezetne keresztül, így tönkretenné azt! Reméljük, a végleges útvonal elkerüli a területet, esélyt adva ezzel ennek a különleges és titokzatos rágcsálónak.

     

     

     

     

     

     

    eguzki 2006.12.01 13:52:02 © 367
    Harbi 2006.11.30 12:31:45 © 366

    OK!, nyertél! Teszteltem,hogy figyeltek-e a képekre.:))

    Előzmény: nixnick (365)
    nixnick 2006.11.30 11:27:58 © 365
    Az alsó két képen fekete rigók vannak (szép nagy sárga csőr, stb...)! Neve az érvényes (1998) névjegyzék szerint barátposzáta.
    Előzmény: Harbi (363)
    Harbi 2006.11.30 10:44:03 © 364

     

    Fülemüle (Luscinia megarhynchos)

     

    Elterjedés: Eurázsia nyugati felében és Eszak-Afrikában költ. A Brit-szigetek nagyobb ré-szérõl és Skandináviából hiányzik. Hazánkban nagyobb számban fõleg a Dunántúlon és az Északi-középhegységben fordul elõ. Alföldi elterjedése a számára megfelelõ élõhelyektõl, pl. folyóárterektõl függ.

    Fészkelõhely: Legfontosabb fészkelõhelyei a gazdag aljnövényzetû lomberdõk szegélyei, a folyóárterek, fûz-nyár ligeterdõk, a parkok, az öreg temetõk és a nagyobb kertek. Ez utóbbi élõhelyen csak akkor telepszik meg, ha a száraz lombot nem takarítják el a bokrok alól.

    Költési idõ: Évente csak egyszer költ. A fészekalj április végén vagy május elsõ felében teljes. A május végén vagy júniusban talált friss fészekalj pótköltésbõl származik.

    Fészkelés: A revírt a hím választja ki és énekével csalogatja magához a tojót. Bokrokon vagy alacsonyabb faágakon énekel. A revír-határok közelében gyakran harcol a szomszédos hímekkel. A fészek helyét a tojó keresi és egyedül építi. A fészek rendszerint a talajon, facsemete tövében, bokor alatt, rõzserakásban, borostyán között, erdei tuskó védelmében készül. Aljzata sok lomb, erdõkben elsõsorban tölgylevél. Maga a fészek ugyancsak száraz levelekbõl és vékony gyökerekbõl áll. Elõfordul, hogy papírdarabkákat is beépít. A viszonylag mély csészét finom gyökerekkel béleli. A tojások száma általában 5, ritkábban 4 vagy 6. A tojó az utolsó tojás lerakása után kezd kotlani. A fiókák 13-14 nap alatt kelnek ki és ugyanennyi idõ alatt hagyják el a fészket. Ekkor még nem tudnak repülni, a közelben egyenként rejtõznek, szüleik tovább etetik õket. Négyhetes korukban válnak önállóvá, de a család még hosszabb ideig összetart.

    Táplálkozás: Szinte kizárólag a talajon mozgó rovarokkal, pókokkal, csigákkal táplálkozik. Tavaszi érkezése után fõleg pókokat zsákmányol. Az etetõ madarak az eleséget általában 30-40 m sugarú területrõl hordják. Õszi vonulás idején a fekete bodza bogyóit is fogyasztja. Ilyenkor egyes példányok annyira meghíznak, hogy néha még repülni is alig tudnak.

    Állománynagyság: Országos állománynagysága pontosan nem ismert.

    Vonulás: Április elsõ napjaiban a hímek érkeznek elõször. A vonulás egészen a hó végéig elhúzódhat. Az õszi mozgás már július második felében megindul, ilyenkor az erdõbõl gyakran a bokros árokpartok közelébe húzódnak. A vonulás fõ ideje augusztus második és szeptember elsõ fele.

    Védelem: Legnagyobb veszélyt élõhelyeik pusztítása - különösen a bokrosok költési idõben való irtása - jelenti. Parkok és nagyobb kertek bokrosításával megtelepedésüket elõsegíthetjük, de csak akkor, ha a száraz lombot nem takarítjuk el.

    Harbi 2006.11.30 10:11:04 © 363

    Barátkaposzáta (Sylvia atricapilla)

    Elterjedés: Európában a legészakibb területek kivételével mindenütt költ. Ázsiában Nyugat-Szibériáig terjed. Fészkel Kisázsiában és Észak-Afrikában is. Hazánkban a sík- és dombvidéken egyaránt gyakori fészkelõ.

    Fészkelõhely: A hazai poszátafajok közül a barátka a legalkalmazkodóképesebb, minde-nütt megtaláljuk, ahol költésre alkalmas sûrûségek vannak. Jellemzõ élõhelyei a gazdag aljnövényzetû lomberdõk, folyóártéri ligeterdõk, nagyobb parkok, bokrosok, kertek.

    Költési idõ: Évente kétszer, április-májusban, illetve június júliusban költ

    Fészkelés: A hímek érkeznek elõször, s rövidesen revírt foglalnak. Több fészek építésébe is belekezdenek, s gyakran ezeken ülve énekelnek ("füttyfészek"). A tojó választja ki a véglegeset, amelyet azután közösen fejeznek be. A fészek bokrok alacsony ágain, szederindák között általában 1 m-nél alacsonyabban épül, száraz növényi szálakból, vékony gyökerekbõl, a csészébe néha szõrszálakat is beépítenek. A fészekanyagot legfeljebb 40 m távolság-ról hordják. A második fészek építésében a hím nem mindig vesz részt, mert gyakran még az elsõ költésbõl származó fiókákat eteti. A fészekalj többnyire 5 tojásból áll. (Hazai fészekaljak között hármas 10, négyes 33, ötös 72, hatos 7, hetes 1 esetben fordult elõ.) A hím is kotlik, de éjszaka mindig a tojó ül a tojáso-kon. A fiókák 13-14 nap alatt kelnek ki, és 10-13 napos korukban hagyják el a fészket. Néhány napig a közeli bokrokban (a Tisza és más folyók mentén szederindák között) bújkálnak. Csak 16 napos koruktól tudnak jól repülni.

    Táplálkozás: Tavasszal és nyáron fõként ro-varokat fogyaszt. Ezeket a levelekrõl és az ágakról szedegeti, esetenként röptében is zsákmányol. A nyár derekától fokozatosan bogyó- és gyümölcstáplálékra tér át. Különösen kedveli a fekete bodza bogyóit, de egyéb cserjék termését is eszi. Néha az érõ körtét és szilvát is megcsipdesi. Az õszi mozgás elsõsorban a kedvezõ tápláléklehetõséget kínáló bodzások felé már augusztusban megkezdõdik. A vonulás fõ ideje szeptember, de októberben is rendszeresen látni egy-egy példányt. Viszonylag gyakran akadnak áttelelõk is. A hazai állomány a gyûrûzések adatai szerint délkeleti irányba vonul, és telelõhelye a Közel-Keleten van.

    Védelem: Egyike a leggyakoribb madarainknak, rendkívül alkalmazkodóképes, állományát nem fenyegeti veszély. Kertekben fészkelésre alkalmas bokrok ültetésével megtelepíthetõ.

    Harbi 2006.11.29 14:32:39 © 362
    Ó, bocsika, igen Sitta. Védett, 10 000 ft az értéke.
    Előzmény: Törölt nick (361)
    Törölt nick 2006.11.29 14:09:32 © 361
    "Sitti europaea" - Sitta lesz az.
    Előzmény: Harbi (360)
    Harbi 2006.11.29 12:07:16 © 360
    Csuszka /Sitti europaea/ :

    Elterjedés: Egész Európában (a legészakibb területek kivételével), Észak-Afrikában, valamint Kisázsiától a Csendes-óceánig elterjedt. Fészkelõhely: Öreg lomberdõk, elegyes erdõk, ritkábban tûlevelû erdõk fészkelõje. Megtelepszik nagyobb parkban, erdõközeli kertben is. Költési idõ: Az odúban költõ kis énekes madarak közül a legkorábban kezdi a fészkelést. Április elsõ napjaiban rakja le tojásait. Június elején a populáció kisebbik része másodszor is költ.

    Fészkelés: Természetes vagy mesterséges fészekodúkban költ. A csuszka által elfoglalt odút már messzirõl meg lehet ismerni, mivel a bejáratot sárral körbetapasztja és leszûkíti. A szabadon hagyott ovális bejárónyílás magassága 31-33 mm, szélessége 28-30 nim. Legszívesebben a 15-20 m magasan elhelyezkedõ odúkban költ, de megtelepszik az alacsonyabbra kihelyezett odúban is. Fészekanyagként fakérget, háncsot és leveleket hord össze. Április elején erre rakja 6-9 tojásból álló fészekalját. A tojó az utolsó tojás lerakása után kezdi a kotlást, és 14-18 nap múlva kelnek ki a fiókák. Háromhetes koruk után hagyják el a fészket, de még sokáig együtt marad a család, és a szülõk vezetésével a fészek közelében táplálkoznak.

    Táplálkozás: A harkályokhoz és a fakuszokhoz hasonlóan fõleg a fák törzsén keresi táplálékát. Ügyesen mozog fejjel lefelé is. A harkályok elsõsorban a vastagabb törzseken és ágakon táplálkoznak, a csuszka inkább a vékonyabb és magasabban fekvõ ágakon keresgél. Szívesen mozog a fa törzsén csavarvonalban. Tölgyesben végzett vizsgálatok szerint fõ táplálékát a költési idõszakban a lombozatban élõ mezeipoloska-lárvák és a különbözõ hernyófajok alkotják. A táplálékminták nagy számban tartalmaztak iszapszúnyogokat, bársonylegyeket és fúrólegyeket is. Kisebb mennyiségben bogarakat (négypettyes hernyórabló, lágy- és ormányosbogarak), pókokat (kaszás-, keresztes- és karolópókok), hártyásszárnyúakat (hangya) és fátyolkákat is fogyaszt. Õsszel és télen az állati eredetû zsákmány mellett magvak és bogyók is gyakrabban szerepelnek táplálékában. Ebben az idõszakban a cinegékkel közös csapatban keresi élelmét, de a párok mindig a költõterületük közelében maradnak. Az õszi és a téli idõszakban kéregrepedésekbe, ághajlatokba, ágvillákba magokat, terméseket rejt el. Állománynagyság: Több hektáros revírt tart, ezért a helyi populációk viszonylag kisszámúak. Vonulás: Állandó madár. A párok télen sem válnak szét. Egész évben a fészkelõhely közelében maradnak és azt aktívan védelmezik a fajtársakkal szemben. Védelem: Speciális táplálkozásmódja miatt erdõgazdaságilag jelentõs. 32 mm röpnyílású mesterséges odúkkal telepíthetõ. Télen gyakran megfigyelhetjük madáretetõknél is, ahol napraforgómagot fogyaszt.

    eguzki 2006.11.29 00:39:10 © 359
    Törölt nick 2006.11.28 19:35:10 © 358
    Részemről nem csappanok meg itt. Sőt, kifejtem, hogy régebben, úgy tíz éve megkóstoltam az általam fogott olaszsáskák combját. Nyersen. Finom volt, hasonlatos az angolszalonnához, csak sótlan. (Magukat a sáskákat állataim kapták.)
    Előzmény: Mad árka (357)
    Mad árka 2006.11.27 21:12:41 © 357
    S valami egészen más. Egyre jobban "tudom", mit kedvelek az állatos-növényes emberekben. Ma voltam az ELTE TTK-n állatrendszertan órán, egyszercsak a tanárunk mosolyogva megemlíti, hogy maradt még sült szöcske a tanszéken stb. stb. Persze kiröhögtük, aztán szünetben behozta (Petri-csészében tálalva :-)). Mit ne mondjak, kifejezetten finom volt, igaz, a lábát kóstoltam, de az olyan volt, mint a jól megsütött grillcsirke bőre.


    (Vajon most fog megcsappanni a topik látogatottsága? :-)
    Mad árka 2006.11.27 21:09:54 © 356
    Épp ez volt az első hír, amelyet az újságban reggel olvastam. Ráadásul a tasmániai ördög eleve veszélyeztetett. :-/ Február környékén bukkant elő a magyar sajtóban is a téma, természetvédelmi szempontból is "érdekes" (korábban már szóba került a metapopulációk témája eguzki révén):

    "Ezen sejtcsoport valószínűleg egy rákos állatban alakult ki. A rákgenom rendszerint igen instabil, ám ezen sejtcsoport valahogyan megőrzi stabilitását. Az egyetlen hasonló tumoros megbetegedés, mely közvetlen átadás útján terjed, egyfajta szarkómás nemi betegség, amely a párosodó kutyák között terjed.

    A csapat azt gyanítja, hogy az állatok alacsony genetikai diverzitása csökkentheti a harapással terjedő rákos sejtekre adott immunválaszokat. A kutatók megpróbálják elkülöníteni a fertőzött egyedeket, hogy korlátozzák a betegség terjedését."

    Rák miatt hullanak a ritka tasmán ördögök

    Ráadásul a helyzetet tovább rontja, hogy Ausztráliába és környékére meg behurcolták a rókát, úgyhogy nem elég a rák, még egy invazív faj is nehezíti a helyzetet. Próbáltam utánanézni a témának, de egyelőre sok bíztatót nem találtam.

    Tasmán ördög
    Előzmény: szega (355)
    szega 2006.11.27 15:01:47 © 355

    Aggasztó hír: veszélyben a tasmániai ördög...

    http://index.hu/tech/ihirek/?main&289786

    Harbi 2006.11.27 13:42:36 © 354

    (C

     

     

     

     

     

    alosoma L.). A futóbogarak (Cara bidae) családjába tartozó bogár-nem, melynek hazánkban két nevezetesebb faja van. 1. A nagyobb B (Calosoma sycophanta L.) 2,4-3 cm. hosszú, széles tokkal és még ennél is szélesebb fedő szárnyakkal. Teste felül feketéskék, szárnyfedői gyönyörü aranyzöldek és a legpompásabb biborszínben játszanak, testének alsó része fekete. 2. A kisebb B. (Calosoma inquisitor L.) alakra nézve hasonló az előbbihez, de kisebb testü (1,5-2 cm. hosszú) és fedőszárnya csak igen gyöngén fémfényü, mely némileg a bronzszínre emlékeztet. Mind a két bogár onnan vette nevét, hogy úgy kifejlett alakja, mint álcája igen nagy ellensége a rovaroknak és nemcsak azok bábjait, hanem álcáit (hernyókban) is pusztítja. A Calosoma sycophanta az idősebb tűlevelü és a lomberdőkben él, mig a Calosoma inquisitor csak a fiatalabb lomberdőben, ami azonban nem zárja ki, hogy egy helyen mindkettő is elő ne forduljon. A B. gyorsan bejárja a fákat és ahol csak útjába akad egy-egy báb vagy hernyó, hatalmas rágószervével azonnal beléje harap, mikor aztán a megtámadott rovar hánykolódva néha a megtámadóját is magával rántja a fáról. A B. azonban újra felsiet a fára és igen kevés hernyót eszik meg, de annál többet öl meg. Hasonló pusztítást visz véghez álcája is, mely szintén jó szaporán mozog. Az álcája 3,3 cm. hosszú, és meglehetősen széles is, piszkossárga szinű és minden testíze felső részén egy-egy sötétvörös barna foltot visel. E két bogár rendesen ott mutatkozik nagyobb számmal, ahol nagyobb a rovarfalás. Kiválóan üldözik a gyapjas pille (Ocneria dispar L.), a búcsús pille (Cnethocampa processionea L.), az apáca-pille (Psilura monacha L.) hernyóit, kivált ha ez utóbbi faj nem a magasabb fekvésü erdőket támadja meg; továbbá igen nagy kárt okoznak némely levéldarázs (Lophyrus rufus L. és L. pini L.) álcái közt.

     

    Az első az Aranyos bábrabló

    a második a Kis bábrabló, nagyon nagyos hasznosak!

    KarkeczAni 2006.11.26 21:48:57 © 353

    Szia :-)!

    Jó ötlet.

    (Én ma egy katicát mentettem le a plafonról és nem érzem magam "balféknek".)

     

     Ani
    Előzmény: Mad árka (350)
    Mad árka 2006.11.26 14:27:16 © 352
    No, s még pár szó a rövidcsőrű hangyászsünhöz (Tachyglossus aculeatus), hogy kerekebb legyen a kép.

    Az már kiderült az eddigiekből, hogy tüskések, a hátukon egyrészt rövid szőrök, másfelől hosszú tüskék találhatóak. Igen ügyes állat, például ha viszket a háta, képes úgy megvakarni a lábaival, hogy egy fakír szövetség se ajánlja fel neki a tagságot. Csőszerű ormánya segítségével szerzi táplálékát, a végén elektromos érzékszervek informálják az ízletes rovarok hollétéről. A határozókönyv szerint éjjel és nappal is vadászik, Attenborough szerint éjjel aktív, no, ezt majd megvívják egymással. Hideg időben 4 Celsius fokra is lecsökkenhet a testhőmérséklete. A nőstény, miután a tojásait megtojta, a hasán lévő bőrredőbe helyezi el őket.

    Elterjedése: Ausztrália, Tasmánia, Új-Guinea.

    S egy kis érdekesség: "Annak ellenére, hogy a ma élő emlősök legősibb rendjébe tartozik, Ausztrália egyik legszélesebb körben elterjedt állata."

    Forrás: Emlősök (Határozó Kézikönyvek), szerk.: Juliet Clutton-Brock. Budapest, 2002.

    Előzmény: Mad árka (351)
    Mad árka 2006.11.26 14:19:00 © 351
    Tegnap éjjel lekaptam Attenborough egyik könyvét, az Emlősök életét. Hozok belőle egy érdekes részt (bár az egész hihetetlenül olvasmányos), hátha valaki nem ismeri és kedvet kap az elolvasására.


    "(...) Ezeknek a különös emlősöknek olyannyira sajátos jegyeik vannak, hogy az emlősök külön alosztályát alkotják: ők a Monotrematák, azaz a kloákások. (...)

    A hangyászsünök egy kis jóakarattal melegvérű állatoknak nevezhetők. Testhőmérsékletük mindössze 32 °C, azaz nagyjából öt fokkal alacsonyabb, mint a miénk. Elterjedési területük hidegebb éghajlatú részein a hangyászsünök testhőmérséklete a tél beálltával még tovább csökken, és az állat hibernálni kezd. A melegebb területeken, ahol a hideg kevésbé jellemző, sikerül annyi hőt termelniük, hogy egész évben aktívak maradhatnak. Nyáron a hangyászsün számára az is elég, ha testhőmérséklete megegyezik a környezetével. Az eddigiek alapján a hangyászsün nem tűnik túlzottan izgalmasnak zoológiai szempontból, nagyjából olyan, mintha egy túlméretezett, kicsit lehűtött sün lenne. Természetrajzának megdöbbentő vonásai a szaporodás területén keresendők.

    Külsőre semmilyen különbség sem található a nőstények és hírnek között. Mindkét nemnek egyetlen nyílás található a teste hátsó részén, ezen keresztül jutnak az emésztőcsatorna és a szaporodási szervrendszer termékei a külvilágba. Ezt a nyílást kloákának nevezzük, a latin eredetű szó szennyvízcsatornát jelent. A hüllőknek és a madaraknak hasonló ürítésre szolgáló szerve van. A hangyászsünöket ezért nevezik monotrematának, azaz „egylyukúnak" - ez a hangzatos görög kifejezés nagyjából így magyarítható.

    A szaporodás lenyűgöző udvarlási szertartással veszi kezdetét, amelynek részleteit csak mostanában sikerült feltárni. A nőstény először is egy erős illatú anyagot termel. Ezzel magához csalogat egy hímet, amely a nyomába szegődik, és szorosan követni kezdi. A párocskához általában hamarosan újabb hímek csapódnak, s nemsokára tucatnyi bódult hím tolong a nőstény után annak hátsóját szaglászva. Ez a megdöbbentő sokadalom néha hihetetlen sokáig követi a nőstényt, akár egy hónapig is eltarthat a furcsa hajsza a bokrok között. Végül a nőstény dűlőre viszi a dolgokat, ugyanis mellső lábaival elkezd a talajba lefelé ásni, és ezzel mintegy felkínálja hátsó fertályát. Ezután a hímek is ásni kezdenek, és együttes erővel egy árkot készítenek a nőstény mellett, vagy körbeveszik egy árokrendszerrel. Ekkor az egyik hím fenekével megpróbálja kitaszigálni a mögötte állót az árokból. A tologatós játék a hímek árkában futótűzként terjed, és hosszas tusakodás után egy kivételével valamennyi hím kikerül az árokból. Ekkor a talpon maradt győztes a nősténnyel kezd foglalkozni. Beássa magát a nőstény mellé, és mellső lábaival elkezdi simogatni a nőstény hátát. A nőstény a kedveskedésre tüskéinek lesimításával válaszol. Testén hullámok futnak végig. Elérkezett a párzás ideje. A hím ormányát gyengéden a nőstény hátsó fertályához érinti, és megemeli. A hím kloákájából egy furcsa, kétfejű hímvessző bukkan elő, s mindegyik fejen két nyílás is található. A hím ilyenkor a nősténnyel egyező vagy ellentétes irányban állhat, de hímvesszőjét mindkét esetben beilleszti a nőstény kloákájába. Ezután a pár négy óráig egybeforrva marad. Majd elválnak, és folytatják addigi megszokott, magányos életüket."


    David Attenborough: Az emlősök élete. Kossuth Kiadó, Budapest, 2003.