Az különös.
Gömbölyű és gyönyörű,
csodaszép és csodajó,
nyitható és csukható,
gomb és gömb és gyöngy, gyűrű.
Bűvös kulcs és gyertya lángja,
színes árnyék, ördöglámpa.
Játszom ennen-életemmel,
búvócskázom minden árnnyal,
a padlással, a szobákkal,
a fénnyel, mely tovaszárnyal,
a tükörrel fényt hajítok,
a homoknak, a bokornak,
s a nap - óriás aranypénz -
hirtelen ölembe roskad.
Játszom két színes szememmel,
a két kedves, pici kézzel,
játszom játszó önmagammal,
a kisgyermek is játékszer.
Játszom én és táncolok,
látszom én, mint sok dolog.
Látszom fénybe és tükörbe,
játszom egyre, körbe-körbe.
Játszom én és néha este
fölkelek
s játszom, hogy akik alusznak,
gyerekek.
Tékozló báj, mért pazarlod saját
Gyönyörödre szépséges örökét?
A természet csak kölcsönöket ád,
S mert bőkezű, csak bőkezűt segít.
Mért élsz hát vissza, szép zsugori, a
Bőséggel, melyet továbbadnod adtak?
Kamattal uzsorás, ekkora
Pénzt szórsz el, de a múlás rabja vagy csak?
Mert magaddal kalmárkodva csupán
Megcsalod magad felől szép magad;
S ha hív a természet, a sír után
Mily tűrhető számadásod marad?
Fel-nem-élt bájad veled száll a földbe;
Használva: él, és hagyatékod őre.
De légy nyugodt: ha az a zord parancs
Engem könyörtelenül sírba ránt,
Ebben a könyvben lesz még némi rang,
És veled marad emlékem gyanánt.
Ha ezt átnézed, leglelkemet, a
Neked szenteld szentelt részemet nézed át.
A por csak a port kapja (hisz joga);
Jobb része szellem s az tiéd tovább:
Így hát, ha testem vész, te csak nyüvek
Koncát veszted, az élet seprűjét,
Egy cenk tőr gyáva prédáját -- minek
Emlékeznél rá? --: túl hitvány szemét!
A mű kincse: amit tartalma ad,
És ez az itt, s ez teveled marad
Iskolatitkár vagyok. Ég az irodámban a gyertya. A fáradt, hajszolt pedagógusok nálam szoktak megnyugodni (mentálhigiénés beszélgetés, pár jó szó, gyertyafény, bíztatás formájában). Néha csak:
- Tessék, itt egy jó kis vers! De csak este olvasd el! - stb.
Tudod, kell nekik egy kis meglepetés.
Hát a Reményik verssel például ezt tettem. Odaadtam egy megnyugvásért áhítozó tanárnak. Szerinted kibírja estig?
Te meghalsz, kedves, s nem tudod, ki voltál,
álarcodat magadra szoritod,
s nem tudja senki, hogy voltál titok,
hogy voltál nékem ismeretlen oltár.
Úgy mégysz el innen csöndbe, lopakodva,
élő titok egy még nagyobb titokba.
Mert jönni fog egy egész-kicsi ősz,
napos, ártatlan, fáradt, graciőz,
kis fákkal és kis bárányfellegekkel
és végtelen és bús, akár a tenger,
és megkuszálja hullámos hajad,
szemed alá rak szarkalábakat.
S egy délután, ha ülsz az ablakodnál,
ijedve kérded: micsoda zenél?
És este búgni, bőgni fog a kályha
és künn az utcán fújni fog a szél.
Te sírva szólitod a Véghetetlent,
s felelni fog a föld és a göröngy.
Megütsz egy billentyűt s a hangja elzeng,
és összetörsz, mint gyönge-gyönge gyöngy
Késő van. Talán aludni fogok.
Mielőtt behúnynám a szememet,
Nehezen szerzett nyugodalmamat
Szeretném megosztani veletek,
Testvéreim a végtelen világban.
Ma kiderült, ma csillagokat láttam,
Ma rendet láttam, és harmóniát.
Mielőtt behúnynám a szememet,
Elvégzem még ezt a vigiliát.
Ajtótokra varázs-jelet vetek.
Leborított lámpámat: lelkemet
Ajtóitok előtt meghordozom,
Halkan, halkan, lábujjhegyen megyek,
S magam módján talán imádkozom:
Aludjatok, szépet álmodjatok.
Gyermek ne ríjon, anya ne remegjen,
A lány lássa meg első kedvesét,
Az öregek hadd kalandozzanak
Emlékeik honában szerteszét.
A férfi lássa célnál önmagát.
Lelkem végtelen határán laksz Közben bennem mély árkokat hagysz Zafírként izzó szemed maga a tűz Kedves, szívem tollpárnáján ülsz Lágyan emelkedsz fel, zajtalanul Suttogsz valamit, hangtalanul Úgy szeretném hallani, mi az Eljön-e számomra újra a tavasz?
zúzmara-ölelésben
álla a fa
a lelke is
tüskés zúzmara
árva levél
őszt idéz
színes
emlékzuhatag-reszketést
a nyártól búcsút vett
magánya
remeg
új tavaszra várva
A sivatag közepén, hajnali hidegbenApró egér remeg a fagyos köveken.Dermedt kígyó járja nesztelen körülA finom falatoknak már előre örül.Hogy megmenekül-e, az ma még talányAz egér én vagyok, a kígyó a magány.
Pénzzel, szóval, könnyel, imával,
mivel kellene megköszönni,
hogy eljöttél, hogy bűnben is
el mertél életembe jönni
s álmomba és ágyamba bújtál
s több és jobb voltál minden újnál?
Köszöntem már titkon anyádnak
és apádnak, hogy drága tested
épp így formálták valaha,
s népemnek már és Budapestnek
megköszöntem, hogy így teremtett,
s köszöntem a véletleneknek,
istennek és minden csodának,
hogy kitaláltak, megcsináltak,
s valahogy elhoztak nekem,
csak neked nem tudtam sosem
megköszönni szerelmedet.
Ágyadból most is úgy megyek
tovább, hogy adósod vagyok
s valami sokkal tartozom.
Pénzem nincs, nem imádkozom,
mondják, nem voltam sose jó,
sírni nem tudok, csak a szó,
a szó enyém, s a messzi hála -
ezt a hálát adom neked,
kislányom, titkos kedvesem,
s messziről súgom csendesen:
köszönöm, hogy szerettelek.
A legfőbb boldogság, a legkötőbb,
a legodaadóbb, istenítőbb,
az, amely úgy hív, hogy borzongsz bele,
az, amelyben két világ egy zene,
az, amelyben a szellem szárnyra kél,
az, amely már tán nem is szenvedély,
az, amely fény, súlytalan súlyegyen,
az, amelyben minden jel végtelen,
az, amelyben már mozdulni se mersz,
az, amelyben örökbéke a perc,
az, amelyben megszakad a tudat,
az, amelyben kicseréled magad,
az, mely élvezve, a vég gyönyöre,
s ha ébredsz, a költészet kezdete:
A legfőbb tudás nem a szépeké -
bárkié, ki a túlsó partra jut,
s tovább vinni, a közös menny fölé,
Kué Fi és Kleopátra se tud.
Biborban fürdik már az égnek alja.
Mámortól reszket már az alkonyat,
A nap korongja bágyadtan halad,
S egy szürke felhő lassan eltakarja.
A fü között egy tücsök círipel,
Álmosan zúg a fáknak lombozatja
Zokogásomat senki meg nem hallja
És panaszomra senki sem felel.
De most!... valami jóleső meleg
Simítja végig fájó szívemet
Szempilláimat csendesen lezárom...
Langy szellő hozza erdőn, réten át
Az estharangok himnuszos dalát
És imádságba halkul zokogásom.
