Mindannyiunk birtokol egy ládikát. Ebben a ládikában meséket, leveleket, emlékeket, e-maileket, verseket, olvasmányokat, kérdéseket, véleményeket, gondolatokat, történeteket, képeket, „térképeket, iránytűket”, őrzünk. Kár lenne ezt a ládikót nem felnyitni.
„A képzelet és az érzelmek csodálatos világába nem azért kaptam belépőt, hogy elvesszek benne, hanem
azért, hogy azt végigjárjam és feltárjam magam és mások számára.”
(Kordován Vid)
Ebben a topikban kinyitom az én ládikómat. Ha van kedvetek, ti is kinyithatjátok. Ezt a topikot nem feltétleül beszélgetősnek (de azt is lehet), hanem inkább „kincs”olvasósnak szánom. Lesznek itt versek, idézetek, gondolatok, melyeket szépnek, vagy érdekesnek, vagy tanítónak, „iránytűnek” gondolok.
Hol, mikor alakul ki a kötelék? A szoros csomók, az anyai-gyermeki érzések, melyek behálózzák, eltéphetetlenné alakítják életünket. Te voltál a második anyukám.
Ha megkérdezné valaki, mi az, ami legelőször eszembe jut gyermekkoromból, azt felelném: a vidéki nagymamámnál töltött nyarak.
Úgy szerettem ott lenni, abban a hajdúsági kis faluban, ahol egyszerű tisztaság és rend volt az emberek életében. Ezt a rendet mély és igaz törvények szabták. A vallás, az ünnep, a föld, a ház körüli munka, az állatok. Szép a falu, mert minden háznak arca van. Mert látni fodrozódó tavacskát, aranyló búzamezőt, feszülő szivárványt, gémes kutat, szomjukat oltó teheneket, legelő juhokat, és a rétek harmatosak, s a falu utcáján szellő hordja a kertek illatát.
Szeretem a földes, tornácos, vályogból készült házadat a nagy kerttel, ahol mindenféle zöldség és gyümölcs termett. A tornác előtt magasra futott a szőlő, védve árnyékkal a tűző naptól, s ettől hűvös maradt a szoba. Az ágyban szalmamatrac volt. Sokszor vacsiztunk úgy, hogy én már feküdtem, Te meg katonákat készítettél nekem szalonnából és paradicsomból.
Másnál az óra körbejárt, nálad az idő nem mozdult. A hetvenes évek végén már szinte mindenhol volt tévé, hűtő, mosógép, nálad akkor sem, később sem. Nem igényelted az egyszemélyes háztartásodban. Óvodás koromban még az áram sem volt bevezetve. Petróleumlámpával világítottunk. Milyen különleges hangulata volt! Aranyos lobogása végigsimította a falakat. És kútra jártunk vízért. Ha időnként rajtakaptál, hogy a kannafedőből iszok, rámszóltál, hogy töltsek pohárba. Minden este lavórban mosakodtunk. És érdekes volt fateknőben mosni. Segítettem, de nem munka volt ez nekem, hanem játék. Ahogy az udvarseprés is. Meg a tyúkok etetése. Meg a csigatészta sodrás. Szerettem nézni, ahogy gyúrtál. Olyan érdekesen dobáltad az aranysárga kinyújtott tésztalapokat a sodrófával, röppent a levegőben, s aztán pufogó hangot adott, mikor lecsapódott a nyújtódeszkára. A búbos kemencéd már nem használtad. De olyan tűzhelyed volt, amibe tűzet kellett rakni. A tetejét időnként vasporral tisztogattad. Később lett gázpalackos tűzhelyed. Ha az étel hűtést kívánt, leengedted a kútba.
Sokat szaladgáltunk mezítláb a szomszéd gyerekekkel. Láttam, hogyan feji Boriska néni a tehenet és ittam is a frissen fejt tejből. Langyos volt, sűrű, és édes. Milyen végtelen szabadságunk volt az erdőn, mezőn, réteken! Milyen jókat játszottunk hol a padláson, hol egy szekéren, hol az árokparton, hol a meggyfán! Úgy nőtt a meggyfád, mintha ágai lépcsők lennének. Szinte kínálták: lépj egyre feljebb!
Szerettem figyelni az állatokat. A kakasszó elővarázsolta a hajnalt. Tudod mi életem legelső emlékképe? Hogy nálad az udvaron kergetek egy kopasz nyakú csirkét. Három éves lehettem.
Nyugalmas falusi órákat szeretnék most is. Amikor az ember leül és olvas. Csak úgy. Időkorlátok nélkül. Ahogy régen a Te padlásodon. De az idő ma mindenkinek parancsol. Játékokat, könyveket, kiselejtezett rongyokat hordtunk fel oda, és fészket építettünk belőle. Elbújtunk a világ elől. A padlásajtó meg nyikorgott, ahogy csapkodta a szél, amíg ki nem támasztottuk.
Ha a könyv hozzám szólt, akkor a szavak életre keltek, s csendesen beszéltek a levegőben.
Csúzlit, nádsípot készítettünk. És kukoricacsutkából babát. Ezek olyan régi, szegényes játékok. De az öregek még őrzik készítésük titkát. A fiúk a csúzlival madarakra lőttek, én ezt nem szerettem. Én csak a kerítésre feltett célpontokra.
Sohasem kellett rohanni. Az idősek délutánonként kiültek a kapu elé a kispadra és beszélgettek.
Sajnálom, hogy az én gyermekeim nem élhetnek át ehhez hasonlót.
Te tanítottál meg imádkozni, amikor pici lány voltam. Suttogtuk az ágyban. Te előre, én utánad. Nem felejtettem el.
Érdekesnek tartottam a rózsafűzért, azt hittem, egy nyaklánc. Minden vasárnap elmentünk a templomba, a legszebb ruhát kellett felvenni. (Egyszer vettél nekem egy ruhát a falu egyetlen áruházában. Nagyon szerettem, sárga virágos volt és fodros nyakú, amit megtáncoltattak a bolondos szelek – vajon emlékeznél rá?) És gondosan befontad a hajam. Te is a legszebb kendőd kötötted fel, és hosszú percekig igazgattad a fejeden, hogy csinosan álljon. Mikor levetted a kendőd, furamód kettévált az arcod. Ahol a kendő takarta - amit fiatalasszony korodtól mindig viseltél – ott fehér és sima volt a bőröd. Máshol pedig barna, és mélyek rajta az idő árkai. Nekem nem voltak csúnyák a ráncok. Méltóságot és tekintélyt hordoztak.
A templomban nem sokáig tudtam figyelni a pap beszédére, izegtem-mozogtam a padban és alig vártam, hogy vége legyen a misének. De utána érdekes volt, mert hazafelé mindig együtt mentünk valamelyik ismerőssel, szomszéddal, és akkor figyeltem a felnőttek beszélgetését. Milyen hosszú volt az út! Hiszen a templom a falu központjában volt, a te házikód meg a faluszélen, a gyepnél.
Az utolsó hetedben már nem voltál hajlandó táplálékot magadhoz venni. Folyadékot is csak minimálisat. Nem voltál türelmetlen, hangoskodó, panaszkodó. Csöndben viselted sorsod, pedig a combnyaktörés bizonyára szerezett fájdalmas órákat.
Mélyen hitted Istent, és már készültél odaátra. Sok szenténeket énekeltél csendesen, magadnak.
Egyszer az anyunál kutakodtam a könyvespolcon és a kezembe akadt az a festményem, amit neked készítettem 14 évesen karácsonyra. A vitrinben őrizted, és mikor elmentél, az anyu elhozta magával. Annyira meghatott. Már itt van nálam.
Szeretnék most beszélgetni Veled. Akkor annyi mindenről nem tudtunk. Mert még gyerek voltam. Mikor elmentél, már nem voltam gyerek, de még nem voltam ilyen érett, mint most. Szeretném, ha mesélhetnél az életedről. Le is írnám. Meg a családfát is jó volna papírra vetni.
Nagy voltál, Nagyi! Csak az emberi nagyság néha álruhában jár. Bekötött fejű, töpörödött, idős nénikékben.
Az időlemezek finoman egymásra csúsztak... Az idő áttetszővé vált... most visszatérek a jelenbe....
Szeretettel ideátról:
Éva
p.s. Jó volna valami bizonyosság, hogy tudod, hozzád beszélek. Ha a mennyországban van internet, biztosan olvasod. :-)
Lsr! Sok kérdést tettél fel egyszerre, szerteágazókat, ellentmondásosakat és többféleképp megközelíthetőket, - mi lenne, ha erről egy külön topikot indítanál...?
Ha időm engedi, én szívesen beszélgetek ezekről, bár első ránézésre inkább 'csak' felszínesen társalgós témának tűnik, másodikra már pszichológiainak, s csak harmadik odanézésre dereng fel valami filozófiai, de inkább vallási-spirituális háttér lehetősége... De gondolom, Tündér is beszállna, meg esetleg olyan mások is, akik különösebben nem éreztek, haraptak rá egy ládika-pakolászós, rendrakós, kincsgyűjtős topik lehetőségeire...
Szóval mi lenne, ha ez a topik maradna ilyen kincstár-szerű, szivárványos és ha tényleg alaposabb válaszokat, komolyabb megfontolásokat vársz, azokat külön topikba írnánk...?
Akkor biztos az olyan közhelyfélék is ismerősek, hogy 'úgy szép az élet, ha zajlik', meg 'akkor jó a gyerek, ha rossz'... Vagy az a kevésbé közhelyszerű dolog, amit talán a nagy Gorkij mondott volt, ahogy sokunokás, mindent kézben tartó nagyanyját jellemezte: 'gyöngéd lélek és acélidegzet'...
Ezeket szoktam előhúzgálni, en-vigasz gyanánt, ha már magam se bírom, értem, csak élem a dolgok ellentmondásosságát és teljességét...
"Pedig az ember a hibáival, hiányosságaival, különbözőségeivel is ember... sőt némiképp azoktól egyedi..." (cscs.)
Mivel főleg az alapokra kérdezek rá (Van e célja, van e eredménye ezeknek?), ezért ez egy komoly (az alapokra rámutató) válasz részének látszik.
"... itt a fizikai létünk miatti gátlások nem korlátoznak... válhat, egyfajta hiánypótló eszközzé. Az emberi kapcsolatok soha nem voltak olyan mélyponton, mint manapság..." (et.)
Hmm... Tényfeltáró megállapítás.
"... nem egyformán tépázott bennünket meg ez a földi lét kemény törvényeivel." (et.)
Miért? Vagy ezek véletlenek? Miért van az, hogy ez egyik ember szenved, a másik meg boldog? Van e célja, van e eredménye ezeknek? (Ezt a kérdést azért teszem fel még egyszer, mert szerintem megválaszolatlan maradt.)
L. S. R. = a monogramom, más jelentéséről nem tudok. (Bár minden névnek van jelentése. Pl. az Éva jelentése talán: "élő, életet adó, minden élők anyja".) :-)
Komolyan, de címszavakban, mert futok... de válaszolni is szeretnék...
Önismeret hiánya
Mások ismeretének hiánya
Vélt vagy valós sérülések
Rossz emlékek, ebből adódó előrevetített félelmek
És mindezek mögött: önbizalomhiány. Na nem azé a külsőé, külsőleg, látszólag rendben lehetünk, hanem ott bent, mélyen, nem vagyunk elégedettek magunkkal, nem bízunk abban a 'kevésben', abban az itt-ott tudhatóan 'hiányosban', amink van, amik vagyunk... És nem szeretnénk, ha a hiányosságaink napfényre kerülnének... Ha mások is megláthatnák őket... Pedig az ember a hibáival, hiányosságaival, különbözőségeivel is ember... sőt némiképp azoktól egyedi...
mindig fennáll a veszély, hogy valamelyik rájön, mire gondol a másik. :-)
:D
Nekem a legnagyobb kezd kiskamaszodni, a többi meg 'csak' utánozza... beleértve az aprókát is...:)
Az én gyerekeim azt gondolják...
Az enyéim is... De olyan masszívan tudják ezt gondolni, hogy ha belefeszülök, se tudom korábban ágyba kavarni a társaságot... Amiből egyenesen következik, hogy a kivakaráshoz reggel külön 'kefécskét' kell kapjanak, akármilyen nagy lovak. Hogyasszondja:
Szépecske, szelidecske (jobborca simi), lelkecske, örömöcske (balorca simi), virágocska (virágsimi a homlokra)... Szára (orrasimi), levele (jobb szem, bal szem), illata (képzelt virág érintése a homlokon), az vagy anyának (buksisimi)... Na, erre már illik kivakarózni az ágyból...:o)
Mindezek után jön a futás... Mit ne mondjak, néha némi kajabálással körítve... Viszont beérünk... És akkor már minden jó. Kivéve pl. ma, mikoris Öcse itthonhagyta fele cuccát... Minthogy most a kicsi lábtörése okán maguk mennek, én csak a portásnéninél érdeklődöm telefonice, megvannak-e... megtudtam, hogy ez a tízévesforma ló elsírta magát, mikor beért és rájött... Úgyhogy ma Isten egy fölösleges kör, babakocsival bebumlizva, de legalább nem itatja az egereket sós vízzel...
Bocsi, amiért elrontottam a neved. Tanulság: másold be figyelmesen a karaktereket! De hát a kis l és a nagy I annyira hasonlít. Ha már itt tartunk, ennek a nickenk van valami jelentése?
Hogy miért nem merünk jobban megnyílni?
Szerintem elsősorban személyiségfüggő. Vannak zárkózott és nyitott emberek. Meg nem egyformán tépázott bennünket meg ez a földi lét kemény törvényeivel. Vannak, akik mélyen csalódtak, és bizalmatlanokká váltak. És van, akiknek csodaszép belső világuk van, de a kérge nehezen (vagy egyáltalán nem) szakad fel a beszédkészsége miatt.
Hogy itt miért nem vállalják fel jobban magukat az emberek? Sokféle indok van arra, ki miért fórumozik. Úgy gondolom, a legtöbbünknek ez csak egyfajta felüdülést, kikapcsolódást jelent a mindennapi munka mellett. Van, aki tényleg csak „szárazan” kíván itt beszélgetni. Vagy úgy gondolja, hogy nincs értelme itt a magánszemélyiséget kibontakoztatni. Pedig az emberek inkognitóban általában felszabadultabbak. Talán jobban meg lehet itt nyílni, belső világunk szeletkéjét, gondolkodásunkat megmutatni, hiszen itt a fizikai létünk miatti gátlások nem korlátoznak.
Van mindenkinek egy egyéni mértéke, hogy mennyire képes magához közel engedni az embereket.
A fórum sok embernél szenvedéllyé válhat, egyfajta hiánypótló eszközzé. Az emberi kapcsolatok soha nem voltak olyan mélyponton, mint manapság, amikor a technikai őrület és a pénzhajhászás sokakat rabul ejtett. A közösségi, társasági élet hagyományos színterei szétzúzódtak. Rengeteg a magányos, elsivárosodott fiatal és felnőtt. Sokan menedéket, érzelmi és lelki pótlékot találnak a fórumban.
A fórum először csak semleges gondolatváltásoknak tűnik, aztán érzelmeket is kiválthat. Pozitívat vagy negatívat. Feldühíthet, haragot gerjeszthet, megsérthet, ellenszenvet vagy éppen szimpátiát ébreszt.
Aki bizonyos ideig fórumozott már, az hamar rájön arra, hogy ahogy az életben, úgy itt is különböző típusokba sorolható emberek ismerhetők fel.
Üdv: Éva
A fiúk tizenéves, vékony, hosszúkezű –lábú, kajla kamaszok. A kamaszkor meg akkor kezdődik, amikor a szülők kezdenek nehezen kezelhetők lenni. :-)
Néha arra gondolok, hogy írok egy használati utasítást a tizenévesek szüleinek. A mű alapgondolata az lenne, hogy helytelen törekvés a tizenévesek szülei részéről, ha kommunikálni akarnak a gyermekükkel, mert mindig fennáll a veszély, hogy valamelyik rájön, mire gondol a másik. :-)
Az én gyerekeim azt gondolják, hogy teljesem természetes, hogy késő éjszakáig fent vannak, számítógépeznek vagy olvasnak. A fiam semmi összefüggést nem lát a késő esti fennlét és a másnap reggeli akkut nehezenébredés között. Szeretném, ha korábban feküdnél le – mondom neki, miközben csigalassúsággal kitámolyog a konyhába. Anya – mondja olyan hangnemben, mintha egy osztrigának magyarázna elvont fogalmakat -, ezt te nem érted. Ne hidd, hogy fáradt vagyok. Én csak ... – és arccal zuhan a kakaójába. Hát így vagyunk ....
Időnként olyan lusták, hogy nehezen lehet bármire is rávenni őket (főleg arra, hogy rakjanak rendet a szobájukban). Máskor meg magától kiviszi a szemetet, vagy megkérdezi, hogy felporszívózzon-e. Néha napokig nem lehet őket kimozdítani a lakásból, máskor napokig csak enni és aludni jártak haza (a nyári szünetben).
De még mindig olykor-olykor odabújnak és megszeretgetnek, meg én is őket, persze csak ha nem látja senki. Ha haver van fenn, akkor azt az utasítást kapom, hogy: anya, nehogy kedveskedj, vagy megpuszilj, vagy ilyesmi, az olyan ciki.
Végülis komoly gondjaim nincsenek a gyerekeimmel, megbízhatóak. A két fiú jól kijön egymással, bár néha „szóügyileg” egymásnak rontanak. Pl. párbaj megy, hogy éppen kié legyen a netes számítógép. Érdekes, hogy fiú létükre sosem verekedtek, sem egymással, sem osztálytársaikkal.
Ezért egy kicsit mélyebbre kellett túrni:
Az embert érdeklik a titokzatos dolgok, de ritkán gondolkodik csak el, hogy mi annak alapja és eredete. Ezért oly sekélyes a mai ember gondolatvilága. (2001.)
Vajon mitől függ, hogy egy ember megláttatja, vagy eltakarja az érzelmeit? Mitől leszünk nyíltak, és mitől leszünk félénkek és zárkózottak? Miért reagálunk úgy a dolgokra, ahogy? Van e célja, van e eredménye ezeknek? Komoly válaszok érdekelnének... Érdekes, hogy legtöbbször (pl. ezen a topikon) még álnévvel sem adják ki magukat az emberek (félelemmel élve?), míg mások nyíltan felfedik belső kincseiket még valódi nevük alatt is (örömmel gazdagodva?)...
Éva!
Ha majd találkozok Isr-rel, akkor átadom üzeneteidet... :-)
Nem borsószemnyiek vagyunk vagy nem vagyunk, hanem virágközepényiek.:) Mégse mindegy ugye, mekkora egy 'ékkő': borsószemnyi, vagy virágközepe nagyságú... Gondolj csak egy egyszerű napraforgóra...:o)
A te 'ékköveid' mekkorák is most?
Köszönöm ládafiányi érdeklődésed.:) Mostanában kicsit elnagyoltam a képeket, majd, ha lesz türelmem, vagy mim, méretre pofozom őket.
„Minél kevésbé tárod ki a szíved mások előtt, annál jobban fáj.”
(Deepak Chopra)
Akkor is sérülhetünk, ha nem merjük önmagunk megmutatni. Sokszor szándékosan építünk falakat magunk köré. Vannak emberek, akik nem tudnak megnyílni. Ha az ember elzárkózik és nem mutatja meg önmagát, akkor ez belülről felemésztheti. Lehet, hogy azért tesszük, mert így érezzük biztonságban magunkat. Aki kinyílik, sérülékennyé válik. Kiteszi magát mindenféle kritikának.
Néha szerepeket vállalunk fel. Ha például mosolygunk, amikor belül nem azt érezzük. Ha erősnek akarunk látszani, mikor gyengék vagyunk. Hogy mi aztán mindent meg tudunk oldani. Apró hazugságok, melyekkel „meg akarunk felelni”.
Elönthet-e valami nagyobb békével és áhítattal, mint alvó gyermeked látványa? Igen, egyvalami, de ez majdnem ugyanaz. Ha egy csecsemőt tartasz a karodban. Melegsége, édeskés illata, apró mozdulatai. Ennek a parányi embernek a nyugalmától, kicsinységétől mély, fehér színű békesség áramlik szét bennem. A élet legtermészetesebb csodája, amelyet újra meg újra tágra nyílt szemmel bámulok. Ki tudhatja, mily erők, mily végtelenségek, magasságok szunnyadnak elrejtve benne mélyen. Gyámoltalan, s oly gyönge még. S az a parányi út, amely mögötte van, milyen öntudatlan.
erdeitündér: KILÉPEK A VÉGTELENBE
Lényeddel ömölsz el érzékeimen
s ahogy a víz, úgy ömöllek körül
mint part és tenger, ahogy összevegyül
egymás halmazában heverünk
csendem csended csendjévé szelidül
s tarka mezőn ringat gyönyörünk
most midenekben megtalállak
mi vagyunk a felhő, a virág, a nap
kik együtt lüktetnek és hullámzanak
s mikor a lényedbe veszek
a mindenséggel keveredek
tejszerű ködökön izzón áramlik a lét
s ahogy felemelsz a kék egekbe
öntudatlan zuhanunk a végtelenbe
Értem, itt OFF az, amiről írtam. Abban a topikban pedig úgy érzem, hogy nincs keresni valóm (említett okok miatt). Ettől függetlenül tisztelem hitedet még akkor is, ha más, mint az enyém...
Ha pedig régebbi gondolataim között kutatok, akkor mégiscsak előkerül valami ON:
... Milyen sokan félnek attól, hogy ha kitárják érzelmeiket társaik, embertársaik felé, akkor visszaélnek vele, vagy kinevetik őket...
Kortársunknak, Sudha Chandrannak, a klasszikus indiai táncosnak a szó szoros értelmében elvágták a karrierjét, amikor a jobb lábát amputálni kellett. Miután műlábat kapott, visszament táncolni, és bármennyire hihetetlen, egy idő után ismét felkerült a csúcsra. Amikor megkérdezték tőle, hogy hogyan tudta ezt elérni, egyszerűen csak ennyit válaszolt:
Most már 3/4 3... És szoptatom, mert egyszerűen nem akarja abbahagyni...:) Bizonyos dolgokban meglehetősen öntörvényű, még rám is kiterjeszti az öntörvényét...:)
De azért másokkal is előfordul ez, nem olyan különleges eset.
Szia Isr!
Én a Bibliát nem ismerem jól. Nem tanultam hittant, nem olvastam a Bibliát (elkezdtem, de nyelvezete miatt abbahagytam). A történetét nagyjából onnan ismerem, hogy fiaimnak olvastam egy gyermekek számára írt meseszerű feldolgozását.
„Én úgy emlékszem, hogy a buddhizmus azt javasolja, hogy a zene, a tánc és az ének elhagyása üdvös lehet, bár nem kötelező. Ez is közel áll hozzád?”
Én nem olvastam ilyesmiről. A zene, mozgás és az éneklés közel áll hozzám.
A buddhizmusban sem vagyok túl jártas, sok mindent nem értek, vagy ha értem is, nem tudok vele azonosulni azért, mert az egom nem tudom kellőképpen áttetszővé tenni.
Folytatom a buddhistás topikban.
Faludy György:
Rig véda: A teremtés
A lét helyén a Semmi volt kezdetben -
ki tudja, hogy hány ezer év előtt!
A dolgok léte majdnem lehetetlen.
Ő volt csupán, akit ma az Egy néven
szoktunk jelezni. Ez sem biztos. Ő
az istenség, kinek a létezéséhez
nem kell mozgás, tüdő, sem levegő.
Sokan hiszik, hogy Ő adta, az Isten
nékünk az életosztó meleget.
Mások: hogy egy nagy tojásból jött minden,
mely a tenger közepén lebegett.
Olyik azt vélik: "az van csak, mit látok",
továbbá, hogy "az anyag az anyánk",
de akkor ki az anyag anyja? Mások
szerint sár testünket ő adja ránk.
Ám lehet-e, hogy anyagot teremtsen
a lélek? S ha nem, honnan a salak?
Avagy az anyag terméke a szellem?
Alacsonyabból lett a magasabb?
Vagy igaz-e, hogy a képzelgés a lélek?
Avagy fordítva: hogy nincsen világ,
a jelenségek ábrándok, ködképek,
mert csak lélek van, s testünk délibáb?
Ha nem képzelgés - mi a lélek útja?
S ha képzelgés - mire való a test?
Ki mindezt sárból gyúrta vagy nem gyúrta:
Nászadíja szúktam – A Teremtés himnusza (Rigvéda X.129.)
1. Nem volt még akkor nemlétező, sem pedig létező. Nem volt még az égbolt, sem fölötte a menny. Mi zárta körbe a világot, s hol? Kinek az oltalma volt? Hogyan létezhetett a feneketlen, mélységes óceán?
2. Nem volt halál, sem halhatatlanság; nem volt különbség a nappal s az éjszaka között. Az Egy lélegzett lélegzet nélkül, a saját erejéből; Őrajta kívül nem volt semmi sem.
3. Kezdetben a sötétséget a sötétség takarta, elkülönületlen víz volt csupán. Az üresség, melyet a semmi borított, a vezeklés heve révén létezővé vált.
4. Kezdetben volt a vágy, ez volt az értelem első csírája. A bölcsek, kik szívükben kutattak, bölcsességük révén a nemlétben tárták fel a lét kötelékét.
5. Sugaruk szerteáradt, lent, fent s rézsút. Magot hintők voltak, hatalmasak voltak. Lent volt az energia, fent volt az akarat.
6. Ki tudja igazán? Ki mondja el? Miből született, honnét e mindenség? Az istenek a teremtés után jöttek, ki tudja hát, miből teremtetett?
7. Talán Ő tartja fenn, kiből e Teremtés született? Vagy mégsem? Ki a legfelsőbb égben szemtanúja e mindenségnek, bizony ő tudja! Vagy talán mégsem?
Így már értem. Az értetlenkedésem oka az, hogy én a Biblia szerint próbálok élni (s így az önmegváltásban sem hiszek). Én úgy emlékszem, hogy a buddhizmus azt javasolja, hogy a zene, a tánc és az ének elhagyása üdvös lehet, bár nem kötelező. Ez is közel áll hozzád? A legnagyobb problémán a buddhizmussal az, hogy legvégsőként az életvágy kialvását (a nirvanába jutást) célozza meg, és nem az örök életet (egy boldog új földön). Ha ez itt OFF, akkor csak szólj rám nyugodtan.
Nem jelent feltétlenül egyet.
Örömben is, boldogságban is van nyugodt, és felkavaró. A felkavaró az fizikai többletenergiával párosul. Pl. bizonyos zenehallgatás hatására tornázni, táncolni, futni támad kedvem. És csöndes, nyugodt öröm, pl., ha ülök az erdőben, és átélem az egységélményt. Vagy ha énekelek, slágereket és népdalokat szoktam. Ha a férjem már nem tudja elviselni, ezt szokta mondani: Köszönjük, fel van véve Nyíregyre (Nyíregyháza), a könnyűzenei tanszék disco és playback szakára, levelező tagozatra. :-) Így hát igyekszek magamracsukott ajtó mögött „előadni”.
De azt hiszem, Te a Közép nyugalmára kérdezel rá, ez lehet furcsa neked. Erről a buddhizmus kapcsán olvastam, és Müller Péter könyveiben. Ha érdekel, leírtam a buddhistás topikban ennek a lényegét, mert odaillik.
Örülök a képnek, kár, hogy nem lehet az indexen a méretet meghatározni, mert néha olyan pici, hogy alig látszik.
Ó, nem kell nagy igényűnek lenni...:) Bár ha tényleg érdekel, megvan nagyban is valahol a kép, eredendően uis háttérkép-ajándéknak készítettem, monitorra. Belinkelhetem vagy elküldhetem, ha valóban úgy gondolod.
De most igazából futásban vagyok, mindjárt családindítás, meg indulás is, merthogy megyünk röntgen-kontrollra, épp csak két futás közt szusszanok egyet, töröttlábú-karonülő szoptatásilag...
Hoztam viszont egy versféleséget, azt még beteszem gyorsan. Szeretem a békességes-szép idősödő embereket, nézegetni is, hallgatgatni is, és most valahogy úgy adódott, hogy egy héten belül hárman is megmutatták kicsit magukat...
Milyen érdekes, hogy mégis "müködik" a dolog. És milyen egyszerüen! Nem nagyon tudok hozzászolni már, mert ugy érzem, mindent elmondtam. Azért mindig itt vagyok, olvasgatok....
Ez a nagyinak készült kép
Szia Isr!
Még a gyerekekről jutott eszembe:
Fodor Ákos: ARCKÉPCSARNOK
