Ha jól tudom, Jimmy Miller van a kép közepén, a hölgyről nem szól a fáma...
A régi LGT-ről ez volt az egyik kedvenc fotóm. Egy maszek cédét is csináltam pár éve, borítóval, ahogy illik. Én viszont kivágtam az idegeneket, valahogy így nézett ki a nyers, javítatlan kép:
Persze ezt kicsit cicomáztam, szín, felirat, hátlap, stb.
nem. Bartáét sem. :o) így volt írva. Sőt. a másik cikkben a végén, a koncerthallgató egy l-lel volt, de azt reflexből nem úgy írtam! :o) aztán helyesen hagytam.
Fura így 30 évvel később olvasni Blöró nyilatkozatát a Barta kiválásáról. Nyilván volt némi természetes sértődöttség is bennük a "hűtlen barát" felé, de azért a cikkben kicsit túlzónak érzem az elhatárolódás kihangsúlyozását. Erős a gyanúm, hogy Laux mondatait vagy a szerkesztő "pontosította" utólag, vagy Laux (és az LGT) már eleve kénytelenek voltak ilyen elítélően nyilatkozni a túlélés érdekében.
(Egyébként még ma is sokszor hibásan, h-val írják a nevét. Még a Somló legutóbbi lemezborítóján is... Ahogyan pl. Márta Istvánt is sokszor írják h-val...)
Nos, ha már begépeltem, berakom, lesz ami lesz. :o) tehát, Ifjúsági Magazin 1974. november vagy december.
Az LGT Amerikában
Dokumentum-riport felvételeket nézünk egy amerikai popfesztiválról, amelyek itt és most, az Adamis – Laux lakásban, az esztendő lezárásaként ismerős hangulatot ébresztenek, s vele a szinte közhely megállapítást: No lám, a Képzelt riport után a Locomotiv GT megélte az igazit is… Az együttes csaknem négy hónapig turnézott az Egyesült Államokban, elegendőnek látszik ez ahhoz, hogy egy képsorhoz egyikük, Laux József adja a szöveget.
IM: - Itthon nyilván pontosan tudtátok, hogy mit és hogyan fogtok annak a közönségnek játszani. De vajon mérhető volt-e, hogy a közönség azt kapta tőletek, amire számított?
- Ami a kérdés első részét illeti, az tény. Hogy a közönség mire számított, nem tudom. Nekünk az a furcsa érzésünk volt, hogy a mélyvízbe dobtak bennünket. A londoni sikertől függetlenül izgalomban tartott az út folytatása.
IM: - Volt ebben valami a vizsgadrukk-érzésből?
- Igen, lényegében erről volt szó. Tudtuk, hogy fontos turné előtt állunk; bebizonyíthatjuk ott is, hogy jó és népszerű az a zene, amit csinálunk, de ugyanakkor mégsem csupán megunkat mutatjuk be, hanem azt, amit Magyarországon csinálnak ebben a műfajban. Hogy itt nálunk nagyon jó bandák vannak. (A hollandok kivételével talán a magyarok érzik a legjobban ezt a zenét a kontinensen.) Mondhatnám a példákat, hogy milyen angol együttesek buktak meg odaát – a londoni siker tehát nem oldhatta a várakozás feszültségét. Hiszen mi nemcsak megtanultuk, hanem érezzük is azt a zenét, amelynek Amerika a szülőföldje és csináljuk tíz-egynéhány év óta.
IM: - Külön tudnád választani azt az élményt, amelyet az amerikai szereplés zeneileg jelentett nektek attól, ami mondjuk így, az utazás következménye volt?
- Nem tartottam lényegesnek, hogy a kettőt különválasszam. Az úgynevezett turista élményből ugyanis nekünk nem sok jutott, minthogy állandóan utaztunk. Amit láttunk, azt a következő felsorolás kimeríti: repülőterek, szállodák, éttermek, koncerttermek. Még a második amerikai lemezünk anyagát is útközben készítettük, pendlizve a nagyvárosok között. Igaz, itthon is sok időt töltünk utazással, de másfajta érzés az, hogy két-három órát repülsz és amikor leszállsz, fizikumodban érzed az időkülönbséget – és még aznap koncerted van, ahol a legjobbat kell nyújtani. És ebben a helyzetben rendkívül sokat számít a közönség: az, hogy megérti-e, elfogadja-e, amit csinálsz.
IM: - Szerinted milyen a jó közönség?
- Együtt él a produkcióval. Nyílt, érzelmeinek és nem előítéleteinek enged.
IM: - Megmagyaráznád mire gondolsz?
- Játszottunk egy négynapos fesztiválon, ha jól emlékszem, harmincöt zenekar lépett fel. Ebben az esetben már nincs jelentősége, hogy mi a neve annak az együttesnek, amelyik éppen a színpadon van. Itt már csak a jó vagy a rossz zene van jelen. Nálunk a Bergendy, az Omega, Fonográf meg még néhány együttes elkényezteti a közönséget, jó zenét ad – a közönség viszont, úgy tűnik, nem érzi igazán jól magát, még akkor sem, ha tetszik, miután a szokásnak megfelelően egy bandánál kötelezte el magát. Szerintem: minden szép focinak örülni kell, ha van…
IM: - Azt mondod tehát, hogy a közönséget – vagy mondjuk így inkább: a fiatalokat – lefoglalják maguknak különféle együttesek?
- Pontosan. Túl sok a szektor.
IM: - Ez azt jelentené, hogy túl sok az együttes?
- Nem ennyire egyszerű a dolog. Én a közönséget nem tudom másképpen elképzelni, mint ami: egységesen kész minden szép befogadására, még akkor is, ha vannak kedvencei. Nekem is vannak. Itt van egy csomó lemez, de nem tudnám megmondani, melyik tetszik közülünk a legjobban. Mert mindegyikben van valami, amiért ragaszkodom hozzá. Elmúlt már az idő, hogy van három banda és azok az istenek…
IM: - Úgy értsük, sok jó együttes van nálunk?
- Nagyon sok jó együttes van nálunk.
IM: - Ez a vidékiekre is vonatkozik?
- A vidékiek között is vannak jók. Csak nekik sokkal nehezebb hallatni magukról, miután minden és mindenki a fővárosból indul. Itt a hanglemezgyár, itt a rádió, az ORI…
IM: - Előttem van egy fénykép a drótkerítéssel körülvett színpadról. Kit védett ez a drót, a zenészeket vagy a közönséget?
- A berendezést, amelynek több ezer dollár az értéke. Egyébként minden elképzelést felülmúl egy ilyen fesztivál. Ezen például, amelyet a képen látsz, az újságok szerint egy srác született, négyen meghaltak. Az együtteseket helikopter hozta-vitte az autóversenypályához, amelynek sarkában állt az úgynevezett ikerszínpad. Iker azért, mert egyszerre két együttes volt rajta, az egyik játszott, a másik szerelt. A műsor délelőtt tíztől késő éjszakáig tartott, megállás nélkül.
IM: - Ti hány órakor léptetek föl?
- Délután kettőkor. Rettenetes volt a meleg, szinte kapkodtuk a levegőt, előadás után meg vízzel locsoltuk egymást.
IM: - Az MTI washingtoni híre szerint a szaksajtó elismeréssel írt a szereplésekről, de az egyes koncertek közönsége tudta-e, kik vagytok, honnan jöttetek?
- Az az igazság, hogy egy-egy koncert szervezésében hatalmas apparátus vesz részt. Mi is megkaptuk az ABC Dunhill Records hálózatától, a CBC Recordstól a támogatást; lemezeinket állandóan játszották, ahol felléptünk, de az is tény, hogy már napok óta tartózkodtunk valahol, amikor érdeklődők jöttek hozzánk, ki is közelebbről a „Locomotív dzsi-ti”.
IM: - Nem lehet, hogy éppen ezeknek az érdeklődőknek van valami köze ahhoz, hogy eggyel kevesebbel jöttetek haza?
- Hát igen, ez az, ami bennünket is váratlanul ért. A Bartha Los Angeles-alsónál kiszállt, de a Lokomotiv nem állt meg…
IM: - Azért, mert kapott valamilyen szerződést vagy ajánlatot, hogy maradjon kinn?
- Semmiféle ajánlatot nem kapott. Sem ő, sem más. Mert, ha bárkit közülünk megkerestek volna ilyennel, néhány perc múlva tudjuk valamennyien, hiszen azonnal eldicsekszünk vele… A mi játékunk és a foci között vannak összefüggések, azt mondják, de ezen a pályán olyan nem létezik, hogy: „Öcsi, te gyere hozzánk, mert te jól focizol”. Ha egy banda jól játszik, arról tudják, hogy együtt van, az olyan épület, amelybe nem kis pénzt invesztáltak. S ezt egy másik banda nem rombolja le. Aztán: Amerika tele van állástalan jó zenészekkel, mi is találkoztunk nyomorgó együttesekkel. A Bartha-ügy tehát egyéni vállalkozás volt, csúnya dolog.
IM: - Arról beszéltek, hogy az együttes gerince volt – bár ez a kifejezés most meglehetősen kétértelművé vált – s hogy nagyon megérzitek a távozását.
- Senki sem pótolhatatlan. De ebben a szituációban nem kevesebbnek, hanem többnek érzzük magunkat, mint vele. Ami pedig a gerincet illeti: a Lokomotiv tulajdonképpen három ember többletmunkájára épült: Adamiséra, Presserére, meg ha szabad mondanom, az enyémre. Még annyit, hogy kitűnő új gitárosunk van Karácsonyi János személyében, aki a lengyel turnén már velünk volt, és nagyon tehetségesnek, ügyesnek bizonyult.
IM: - Most, hogy Lengyelországból megjöttetek, mik a terveitek?
- Egészen karácsonyig az országot járjuk. A jövő év elején két nagylemez következik, az LGT és a Kovács Kati nagylemez. Januárban jelenik meg Amerikában a második nagylemezünk, melyet újabb turné követ az év első felében. Úgy értékeljük ezt a dolgot, mint annak az elismerését, amit nehezen képzeltek el az óceán túlsó oldalán: Magyarországon ez a zene elfogadott, az ő kifejezésükkel élve „lehet ilyet csinálni”. Hozzáteszem; mindezt technikai trükkök, manír nélkül csináljuk. Nincsenek sem különleges fényhatások, sem ruhák a színpadon. Zenélünk és kész.
IM: - Te mondtad ezt a két dolgot: technika és ruha! Az előbbiről tudjuk, hogy nagy különbségek vannak együttesek és együttesek között. És Amerikában gondolom, mindez hatványozódik.
- Más a technikai felszereltség, ez biztos. De ez mindenekelőtt abból származik, hogy más térben játszanak. Mi hiába vinnénk kamionokkal a berendezéseket – mondjuk – a miskolci színházba, ha úgysem fér be. Szerintem a mi igényeinkhez elég az a felszerelés, amellyel a legjobb együttesek rendelkeznek.
IM: - Mennyi ennek az értéke?
- Hát az sok. Nagyon sok. Nézd, én például a dobokért vagyok megőrülve… Igaz, hogy Chicagóban az a kellemes meglepetés ért, hogy ajándékba kaptam egy ludwig felszerelést, de ez volt az első eset, hogy csak a vámot kellett fizetnem.
IM: - A kérdésem másik része a jelmez lenne, a külsőségek. Most is az a bigyó lóg a nyakadban, amelyet az egyik képen viseltél. Mit gondolsz, egy zenész egyéniségéhez hozzátartoznak ezek a külsőségek? Mennyivel vagy más, mintha nem viselnéd?
- Szerintem ez a fiatalság kifejezése, bár nem akarom fiatalítani magam. Jól érzem magam ezekben a trikókban, a farmerban.
IM: - Nem a farmerra és a trikóra gondolok, hanem a karperecekre, a nyakláncra.
- Lenézünk a színpadról, és mi úgy látjuk, hogy a közönség ugyanolyan, mint mi.
IM: - Ha megfordítom a tételt, korántsem ilyen egyértelmű a dolog: a többnyire fiatalokból álló közönség felnéz a színpadra…
- Akkor vegyük úgy, hogy ez az én mániám.
IM: - És most már csak egy kérdés: mit szeretnél hetvenötre?
- Nyugalmasabb esztendőt.
James nevét nem én írtam el! :o)
én máshol is láttam már, meg is hallgattam őket, de valahogy egyik se az igazi. túl lassú vagy felismerhetetlen. Az én telcsimben lévő ringasd el magad-nál még nem találtam jobbat! :o) Azt én írtam bele kottából. Nem volt könnyű. Főleg mert csak általános iskolai szinten értek a kottához. :o) De legalább felismerhető. Általában felismerik... :o)
Most látom, hogy a T-Mobile mennyi LGT-csengőhangot árul. (Csengőhang pl. a 'Mozi'-ból? Nekem elég degenerált ötletnek tűnik... :)) Ez is része lehetett a Hősök terén rendezett Westel-bulira kötött szerződésnek?...
OT: Azon gondolkozom, hogy egy Sly Stone koncert után (Bartához hasonlóan) valószínűleg én is azonnal a kinnmaradás mellett döntöttem volna. Meg a a szerkesztő megjegyzésén: akkoriban itthon tényleg ismerte valaki pl. a 'Stand' című albumot? (Rózsin és még néhány zenészen kívül.) Egyébként a 'Hot Fun In The Summertime' nem album, csak kislemez volt.
Az első LOCOMOTIV amely átkelt az óceánon
Arról már halottunk, hogy egy egész vonatszerelvényt behajóznak és az utasok úgy kelnek át a tengeren, hogy le sem kell szállniuk a vagonokból, s rövid idő alatt – például – Dániából Svédországba jutnak. Igaz, hogy itt a Balti-tenger mindössze néhány kilométerre szűkülő csatorna. Arról azonban nem szólt eddig a fáma, hogy egy Locomotiv az irdatlan Atlanti-óceánon is átkeljen, méghozzá repülőgépen, londoni átszállással. Persze, a magyar olvasók már abból is sejtik: ez alkalommal nem egy vonat gőzmozdonyáról van szó, hogy nagybetűvel írtuk a Locomotiv szót. Az ismert négytagú magyar pop-együttesről beszélünk. Tudósításunk címe is egy idézet, ilyen és hasonló ötletes címek alatt húzódnak meg azok az amerikai laptudósítások, amelyek beharangozzák a magyar zenészek egyesült államokbeli koncertturnéját. A könnyűzenei életben ez nem kis esemény, hiszen angliai együtteseket leszámítva egy kézen megszámolhatók azok a pop-együttesek, amelyek eljutottak a popmuzsika legnagyobb termelő és fogyasztó országába, az USÁ-ba. A szocialista országokból és – természetesen hazánkból is – a vitathatatlan elsőbbség a Locomotiv GT-é. S az ő pályafutásukban is nagy eseménynek számít ez a turné. Lengyelország, Csehszlovákia, NDK, Jugoszlávia, Anglia voltak a korábbi állomások, igazán nincsenek híjával a külföldi tapasztalatoknak, mégis nem könnyű belépni az „oroszlánbarlangba”. Oda, ahol a hatalmas popzenei iparban kétszáz nagylemez listáját tartja számon a Billboard című könnyűzenei hanglemez szaklap, ahol neves angliai együttesek maradtak észrevétlenek, s ahol sokféle tényező miatt könnyen el lehet bátortalanodni.
A csaknem kéthónapos turné félidejében hívtuk fel az amerikai Pannónia Enterprise ügynökséget, amely a Locomotiv GT útját menedzseli. A telefonvonal végén Laux Józsefet, az együttes dobosát hallhattuk:
- Arról tudnak már a hazai olvasók, hogy a CBS és az ABC – a világ talán két legrangosabb lemeztársasága – nagylemezt készített velünk Londonban. Ez a lemez az alapja amerikai meghívásunknak, ennek anyagát mutatjuk be fellépéseink során. A fogadtatás méretein nincs időnk gondolkozni, mert hatalmas a ránk váró munka és hatalmas a tempó is. Óriási területeket járunk be, szerepeltünk eddig New Yorkban, New Yerseyben, Chicagóban, Clevelandban, az ohiói Colombus egyetemen, s most utazunk négy napra Los Angelesbe. 10-15 ezres csarnokokban, sportstadionokban léptünk fel eddig, de lesz olyan kétnapos szabadtéri fesztivál is, ahová 60-80 ezer embert várnak.
- Kikkel játszottatok egy műsorban?
- Felléptünk már a Sly and the Family Stone-nal (A magyar hallgatók is ismerhetik az Everyday People című rhythm and blues sikerüket, a Hot fun in the Summertime című nagylemezüket, vagy a Stand című számukat. A szerk.) de többször játszottunk a Grand Funk Railroad együttes előtt, amelyik talán ma a legnépszerűbb amerikai banda.
- Volt előzetes propaganda az LGT-ről?
- Az utat egy londoni televíziós fellépés előzte meg, amelynek során harmincperces színes televíziós show műsor készült velünk a Rainbow színházban. Ezt a műsort július 19-én az Egyesült Államok-szerte sugározta az ABC televíziós társaság, s ez olyan programnak számít, hogy tíz millióan akkor is nézik, ha a készülékek „csak úgy” nyitva vannak.
- No és milyen volt a személyes találkozás az amerikai közönséggel?- Nagylemezünknek egy új borító készül, addig is néhány szám megjelent kislemezen. A rádióadások tanulsága szerint más-más államban más-más nóta tetszik. A dalokat államról államra kell bedolgozni. A legnépszerűbbek – és ez talán nem véletlen – azok, amelyek otthon is a legkedvezőbb fogadtatásra találtak: Ringasd el magad, az Ő még csak tizennégy éves, a Szeress nagyon, a Szabadíts meg című számaink angol változata.- Mit gondolsz, születnek új nóták a turné során?
- Az út élményeit már eddig is néhány dalban fogalmazódtak meg Presser Gábornál, Bartha Tamásnál, s talán a szöveggel sem lesz gond, mert ezen a turnén velünk van állandó szövegírónk, Adamis Anna is, aki egyben a sajtókonferenciák egyik nyilatkozó embere. Félidőben is már gondolunk arra, hogy miként fogjuk mindezt otthon elmesélni, s eljövendő programjainkban hasznosítani. Egyelőre gyűjtjük a tapasztalatokat, s van rá mód, hiszen a turné végéig – a becslések szerint – egymilliónyi ember lesz a közvetlen koncerthallgatónk.
(hogy ezt ki írta, nem tudom, mert nincs ide írva)
tulajdonképpen egész nap ezt csinálom, úgyhogy viszonylag gyorsan megy a gépelés, szóval a rövidebbik kész, mivel úgyis éppen ráértem :o) a másik majd talán a hétvégén jön, ha esetleg addig nem derül ki, hogy már megvan valahol. de én nem emlékszem, hogy olvastam volna, mondjuk az LGT honlapon ilyen régi cikket.
Hát, ezt speciel a könyvtárban. (nem most). Van körülötte egy cikk is (Az első Locomotiv, amely átkelt az óceánon címmel). A fele telefonos interjú Lauxxal a turnéról.
Meg van egy másik interjú is, kicsit későbbről, talán közvetlenül azutánról, amikor a Barta kinn maradt.
Ha érdekel titeket, bemásolom őket, igaz a második elég hosszú. És bár képek is vannak benne, azt nem tudom prezentálni, mert fénymásolat, és szinte semmi se látszik belőlük, sajna.
Azoknak akik nem ismerik a Mai nap LGT-fesztivál különszámát (2002. június 1.), illetve ezt a dalszöveget.
köszönöm a rakétát
/repülős ének/
katona bácsi is mondta, a tűzzel ne
s lobogva szállunk a felhőn át
ezen a földön már nem bánt senki se
leplezett szellemem marad rád
nagyon kérlek, hogy ne csináld
itt a számban az olajág
nem is hallasz a zajon át
tehát szállhatok, szállhatok
köszönöm a rakétát
sokáig azt vártam hogy elkerül /nagyon is, magam is… bíztam
elsütni már sosem sikerül
a tudomány megkísértett, a szellem így repül
s velem az ember, mert fél egyedül
nagyon…
ily fényes nem volt még e föld
villámló csillagszóró… oly szép
ahányszor elsül, újra tölt
tüzér az sok van még
van még.
nagyon…
e világ nem lehet más csak a tulvilág
itt van a messzi, a szép odaát
talán szent voltál, de innen nincs tovább
ördög is angyal is jól idelát.
Ez a dal így ebben a formában soha nem jelent meg. Publikus változata az Éjszakai vonatozás.
Ez azért így elég fura. Nem?
Van ehhez egy kis sztori is.
1984. május-június (Szovjetúnió-beli turné)
A soundcheckeken már próbálgatták az Ellenfél nélkül dalait, sőt, az Éjszakai vonatozást (akkor még Rakéta volt a munkacíme) már a koncerteken is játszották. A szövege még nem volt készen, Pici összevissza énekelte, ami épp az eszébe jutott, gondolván, úgysem értik. (A Szovjetúnióban tanuló magyar egyetemisták nagyon jól szórakozhattak.) Somló viszont nem mulasztotta el bekonferálni a dalt, szépen megköszönte a szovjeteknek a rakétát.
Az Ilyen a box? könyvben Presserék adnak egy okot Barta disszidálására.
Elhúzták előtte a mézesmadzagot.
T.i.: Jógyerek vagy Tomi. Nagyon tudsz gitározni. Maradj kint, és majd mi itt kint "megcsinálunk".
Barta pedig naív lélekként elhitte. Persze az is közre játszott, hogy itthon már nem várta senki. Abban az időben halt meg az apukája (?), vagy anyukája (?), és így már "se kutyája, se macskája" itthon.
Aztán ez már olyan Kelet-európai sztori. Nem beszéli perfektül a nyelvet, kicsit akcentusa van, mégsem volt olyan nagy sztár. stb... stb... (a vége persze már csak találgatás)
Igaz, hogy most törtem le a klaviatúra-tartómat, de végülis ölben is lehet gépelni. :o)
