Nemrég az alábbi útvonalon utaztam, gondoltam megosztom Veletek, mint Legnagyobb repülős élményemet. Azt hiszem valóban ez volt a legnagyobb, de mindenesetre a leghosszabb. Úgy is, mint hozzászólás, úgyhogy akit nem érdekel, az ugorja át. A repülésnek inkább a szolgáltatási színvonalával foglalkozom benne, a műszaki részeket hanyagoltam.
Az útvonal és az időpontok:
Tokyo indul: Nov. 22. 18:30
New York/Newark érkezik: Nov. 22. 17:10
New York/Newark indul: Nov. 22. 21:15
Burlington, VT érezik: Nov. 22. 22:57
Burlington, VT indul: Nov. 27. 12:05
New York/Newark érkezik: Nov. 27. 13:40
New York/Newark indul: Nov 28. 9:00
Miami érkezik: Nov. 28. 12:10
Miami indul: Nov 29. 7:00
Tokyo érkezik: Nov. 30. 15:40
Tokyo - Newark
2 órával előbb ki voltam rendelve a reptérre, mert ott kaptam meg az igazi repülőjegyemet. A korai kimenetel szerencsére azzal az előnnyel járt, hogy kaptam ablak mellé helyet, ami számomra nem is csak azért fontos, mert szeretek bámészkodni kifelé, hanem mert az alváshoz jól jön egy fal az ülésháttámlával merőlegesen. Pont "exit row" helyet kaptam, ami azzal járt, hogy ablakon csak úgy láttam ki, ha hátra volt döntve az ülés, mellettem már nem volt ablak. Jó volt tudni, hogy kényszerleszállás esetén nekem kell kiabálnom az utasoknak, hogy -Erre, erre, itt a kijárat.
Nagy örömmel tapasztaltam, hogy a Continental reklámokból ismert tényt, miszerint a legfiatalabb gépparkkal rendelkezik a társaság, bizonyította az, hogy egy teljesen új-szagú Boeing 777-essel utaztam. Rendkívül nagy öröm volt számomra, hogy volt beépített kis képernyő minden utasnak az előtte lévő ülés háttámlájába, hand-settel, tudtam, hogy a 12 órás úton már nem fogok unatkozni, mert akkor elkezdek Tetrisezni. Mivel előttem nem volt ülés, ezért az én kis képernyőm egy felhajtható kis rúdon volt. Elég sok érdekes funkció volt beépítve, több, mint annakidején a Malaysian, vagy Austrian járatokon tapasztalt masinákban. 5 filmet (pl. Mátrix) nyomattak, két-két nyelven (angol és japán, szinkronizált) valamint volt egy videoklip-csatorna, egy japán TV-show csatorna (ennek színvonaláról nem kívánok részletesen értekezni), egy komédia csatorna (Bill Cosby, Friends, Rózsaszín párduc, stb.), és a máshonnan is ismert Air-show, ami a repülőgép elhelyezkedését mutatta különböző méretarányú térképeken, különböző adatokkal fűszerezve.
8 audio csatorna is volt, 6 játék (pl. Tetrix, Poker, Black Jack), az elmaradhatatlan shopping menüpont, infó a törzsutas-programról (One pass), illetve egy zárt ("kiváló"-tól a "szegényes"-ig tartó 4 fokú, valamint egy "nem tudom"-ot tartalmazó) utas-elégedettséget vizsgáló kérdőív, melyben a kérdések nagyjából az alábbiak voltak: Értékelje általánosan, majd részletesen az ellátást a repülőút során (video, audio, képminőség, hangminőség, programválaszték, étel, ital) Oda és visszaútban is kitöltöttem a tesztet, hiszen nem sok kérdésből állt, és érdekelt, hogy mire voltak kíváncsiak. Sokkal szívesebben töltök ki egy ilyen tesztet, mint pl. azt, amit a United-en adtak már többször is, és 4 oldalas, apró betűs, véleményem szerint túlságosan részletes, és inkább a légitársaság új, saját szolgáltatásainak igénybevételét reklámozza azáltal, hogy egyenként rákérdez, hogy igénybe vettem-e, miért/miért nem, stb. Ráadásul a United-es kérdőív kitöltésénél a gépi feldolgozás érdekében arra is kérnek, hogy pontosan satírozgassam be a kis ovális karikákat, pont a vonalig, és ne túl rajta, stb. Tessék kérem beszerelni a set-et az ülésbe és "online" csinálni az ilyesmit! Többek között a gyenge színvonalú fedélzeti szórakoztatás miatt sem akartam United-del utazni. Ráadásul még drágább is lett volna. (Japánból az USA 4 Stop jegyek árai az idén jenben:
UA 75.000, NW 70.800, DL 70.800, AA 69.000, CO 59.800)
Kifejezetten elégedett voltam a Continentallal az odautam során, a legjobb kaját adták, amit valaha repülőn ettem: gyakorlatilag steak volt, és nem is kicsi adag.
Newarkba érkeztem, ami azért nagyon jó, mert a leszálló gépek gyakorlatilag párhuzamosan ereszkednek Manhattannel, és még világos volt, nagyon jól nézett ki a sok felhőkarcoló. Az ereszkedés nagyon finom volt, a szokásos fül-fájás nélkül megúsztam (ez az egész utamra érvényes volt!)
Newark - Burlington
Newark már nem volt ennyire fenékig tejfel. 17.10 volt a hivatalos érkezésem (ez tök jó: repülök 12 órát, és korábban érkezem, mint elindultam :), de amikor Tokióban menetrend szerint felszálltunk, már 16.15-öt adtak meg várható érkezési időnek, és ezt pontosan be is tartottuk. Ez a viszonylag nagy ráhagyás a menetidőben azért zavart, mert Burlington felé a csatlakozó gépek a következő időpontokban indultak menetrend szerint: 18.05, 19.55, 21.15. A Conti-s 4 Stop-os jegyem ezek közül a középsőre nem volt érvényes a japán iroda szerint, mert annak a járatnak a száma a 2-ezres tartományban volt, az első meg azért volt kizárva, mert az USA-ban nemzetközi-belföldi átszállásra hivatalosan minimálisan szükséges 60 perc helyett csak 55 perc volt 17.10 és 18.05 között. Ezért bosszantott kicsit a jóval korábbi érkezés, de - mint később kiderül - sokat nem vesztettem vele. A reptéri terminálközi monorail felújítás miatt nem üzemelt, így monorail-pótló busszal kellett mennem, bár gyalog sem volt messze a B termináltól a C. Sőt a dugó miatt talán még gyorsabb is lett volna. Mindenesetre megérte ez a kis buszozás, mert itt ültem először amerikai buszon, és tetszett a belső berendezése, meg a kézzel nyitható hátsó ajtaja. A sofőr külön élmény volt egy jól megtermett (szélesebb, mint amilyen magas), szőkére festett hajú, fekete, bocsánat, afro-amerikai hölgy személyében, aki saját mezzoszopránján és 75 decibelével tájékoztatta az utasokat a C terminálra való megérkezéskor valami ilyen stílusban: -Na aranyoskáim, megjöttünk a C-hez, aki innen indul, az húzzon innen, a többi meg tartsa az ülepét az ülésen, mingyár megyünk tovább az A-ra!
Aztán persze minden elől leszállónak udvariasan jó utat kívánt.
Belépve a terminálra, áthaladva a fémdetektoron, mindenféle kerülő úton (a monorail-építés miatt) végülis kijutottam egy meglehetősen zsúfolt váróhelyiségebe, ami megjelenésében nem igazán a repülés eleganciájához volt igazítva. Igaz, tudtam, hogy Amerikában a belföldi járatok, illetve az egész belföldi repülés színvonala nem üti meg az Európában megszokott szintet, de hát többek között azért jöttem, hogy erről saját szememmel is meggyőződjek. Az egy dolog, hogy éppen kezdődött a hálaadás-ünnep, meg a felújítás, de akkor is zsúfolt és igénytelen volt az egész terem. De ez még csak a kezdet.
Beálltam a sorba, megpróbáltam áttetetni a jegyemet a korábbi (18.05-ös) gépre, és minden további nélkül sikerült is egy Stand-by beszállókártyát kapnom. (Azaz ha van hely a korábbi gépen, akkor elmehetek vele, ha nincs, akkor csak az eredeti, confirmált járattal.) Ennek nagyon örültem, mert ugyebár Japánban azt mondták, hogy nem lehet a fixált jegyet megváltoztatni. Még volt 15 perc a gépig, és ahogy elnéztem a rendszert, indulás előtt kb. 10 perccel engedik le a jónépet a gépekhez vivő buszokhoz, addig az említett váróteremben a helyük. A rendszeres bemondásokban mindig hangsúlyozták, hogy senki ne menjen innen sehova, mert a repülőtéren ez az egyetlen terem, ahol a Continental Express járatokkal kapcsolatos bemondásokat hallani lehet.
És hát bemondásokból jócskán akadt. A többségük azzal az ismerős szöveggel kezdődött, hogy "Értesítjük az utazóközönséget és a vonatra, akarommondani repülőre várakozókat, hogy az xxxx számú yy:yy-kor Z-be induló gép késéssel indul". Az indokok többek között az alábbiak voltak:
-a gép még nem ért ide az előző járatából W-felől, de már közeledik
-a gép még el sem indult W-ből, hogy ide megérkezve induljon Z-be.
-a gép megérkezett ugyan, de egyelőre nincs hozzá személyzet (!)
-a gépet egyelőre takarítják
és a kedvencem:
-a gépet sajnos túlkönyveltük, ezért önként jelentkezőket keresünk, akik hajlandóak lemondani az utazásukról, amiért cserébe
-holnap elszállítjuk őket az első gépünkkel, ami ekkor indul és akkor érkezik
-fizetjük a szállodát és az étkezési hozzájárulást, valamint
-fizetünk 2-300 dollár kompenzációt.
Ez utóbbi összeg önként jelentkezők hiányában a késés növekedésével egyenes arányban általában 20-50 dollárral emelkedett. Belegondoltam, hogy annak ellenére, hogy csak 1-2 órás menetidejű járatokról volt szó, ez az összeg mintegy fele annak, amit én az egész körért fizettem, és azt kívántam, bárcsak én se férnék föl a gépemre. :)
Természetesen a 18.05-ösre nem is fértem fel. Meg kell jegyeznem, hogy nagyon rossz rendszerű a bemondási metodika: már a középiskolás tankönyvek is tanítják, hogy a hangos utastájékoztatást a járat célállomásának megjelölésével kell kezdeni, és nem a járat számával. Hogy ez miért volt fontos?
A 18.05-ös burlingtoni gépről ugyanis 18.15-kor közölték, hogy egyelőre nem indul, mert még ide se ért, és megközelítő indulási adatot sem tudtak mondani. De persze hozzátették, hogy a termet ne hagyja el senki, mert amint többet tudnak, bejelentik, és az csakis itt hallható. Addig pedig mindenki foglaljon helyet, és kényelmesen ücsörögve várakozzon. Ezt a "kényelmesen ücsörögve"-t később, ahogy gyűlt a tömeg, elkerülve az idegek borzolgatását már nem mondogatták a bemondások végén. Nos 20 órakor bejelentették, hogy a kapuk nyitva, a gép megjött, beszállásra alkalmas, minden 18.05-re confirmált utas nyomuljon. Semmi közbenső bejelentés nem volt, hogy közeledik, leszállt, megvan a személyzet is, mint más gépek esetében, hanem egyszerűen csak közölték, hogy siessen mindenki, akinek erre van jegye. Ez 20 órakor volt, 5 perccel azután, hogy már a következő burlingtoni gépnek is el kellett volna indulnia (és arról még semmi infó nem hangzott el addig). Jó nagy kavarodást okozott a bemondás, ugyanis mindenki csak azt hallotta, hogy Burlington, így mindkét gép (18.05 és 19.55) utasai elkezdtek nyomulni. A lejárat mellé is csak az volt kiírva, hogy Burlington, indulási idő vagy járatszám nélkül. A kavarodás és kapkodás elkerülhető lett volna, ha olyan sorrendben mondják az infókat, hogy a "Burlingtonba menetrend szerint 18.05-kor induló xxxx számú járat utasai stb." De hát Amerika se tökéletes. :)
Arról nem is beszélve, hogy a bemondást követő 2. percben újabb bemondás hangzott el, miszerint a 18.05-ös gépre a beszállást lezárták, ne fusson senki. Épp ennyi idő kellett, hogy összeszedjem a cuccaimat, és beálljak a sorba, nem mintha komolyan hittem volna abban, hogy a Stand-by jeggyel valami keresnivalóm lenne a 18.05-ös gépen. Viszont látni akartam, hogy miképpen zajlik a Stand-by-osok kiválogatása, mert gondolom többen is vannak.
Mindegy, erről a gépről végleg lemaradtam, az már biztos, de akkor próbáljunk legalább egy Stand-by-t szerezni a 19.55-ösre, aminek ugyebár már szintén el kellett volna indulnia. Erre a járatra ugyebár a japán utazási iroda szerint nem volt jó a jegyem, mégis minden további nélkül megkaptam a Stand-by-t. Igaz, ennek a 19.55-ös gépnek továbbra is se híre, se hamva nem volt, és lelkiekben már készültem arra, hogy a confirmált 21.15-ösöm is késni fog. Volt egy hölgy, akivel annakidején egymás mögött álltunk a sorban a pultnál, és kaptunk a 18.05-ösre Stand-by jegyet, csak neki eredetileg a 19.55-ösre szólt a jegye, míg nekem ugye a 21.15-ösre. Este 9-kor mind a ketten sorsunkat várva ücsörögtünk a teremben, semmi érdemi információt nem tudva a gépinkről. Illetve ő a sajátjáról már biztosan tudta, hogy legalább 1 órát késik, míg az enyém még elvileg lehetett volna pontos is. :) Fél füllel hallottam, ahogy a pult mögül az egyik alkalmazott az egyik felháborodott utas kérdésére odavágta, hogy "A képernyőt ne is figyelje, mert azon minden rossz", ezért nem igazán hittem el a monitorokon lévő "On time" feliratot a gépem mellett. Ez ugyanis ott volt szinte minden gép mellett, és már elég rég óta ültem abban a teremben, hogy tudjam: az elmúlt 4 órában felszállt kb. 30 gépből max 5 közlekedett mentrend szerint, vagy említésre nem méltó késéssel.
9 körül bemondták, hogy a 21.15-ös gépről már csak a személyzet hiányzik. Fél 10 körül aztán szezám nyílj meg! Az én gépemre szólították az utasokat. A 19.55-ösről továbbra is semmi infó. Mindenki nyakába kapta a lábát, és nyomultunk. A teremből a buszok felé vezető folyosón ellenőrizték a beszállókártyákat, ezért próbaképpen direkt a 19.55-ösre szóló Stand-By-omat mutattam be, és ki is szúrták, erre igen dörzsölt fickó lévén előhúztam a confirmáltat is a 21.15-ösre, amivel persze rögtön mehettem tovább. A busznál újra ellenőrzés volt, az előttem levőt már majdnem kiengedte a fickó a buszhoz, mire kiszúrta, hogy a 19.55-ösre szól az illető beszállókártyája, és mondta neki, hogy ő nem azt a járatot csinálja, és visszazavarta. Csak kézipoggyászom volt szerencsére, így nyugodtan cserélgethettem volna a gépeket, ám mivel a szóbanforgó járatra a klasszikus méretű kézipoggyász sem vihető fel, a táskám kapott egy masnit, és ott kellett hagyni a gép mellett. Itt vettem észre, hogy az ember, aki a buszra szállás előtt ellenőrizte a beszállókártyákat ugyanaz, mint aki utána kivezette a buszt a géphez, és bepakolta a csomagot a gépbe. Hát persze, gondoltam, itt nincs akkora túlfoglalkoztatottság, mint pl. Japánban.
Hogyan hogy nem, ezen a kis gépen is "exit row"-ba kerültem, pontosan az 1A ülésre, amit gondolom annak köszönhettem, hogy már mintegy 16 órája, még Japánban megkaptam a beszállókártyámat és a helyemet. A styuvi itt is idejött, és megkérdezte, hogy képes vagyok-e arra, hogy kényszerleszállást esetén navigáljam a tömeget a vészkijárat felé, és mondtam neki, hogy először megnézem azt a kényszerleszállást, aztán meglátjuk. Az angoltudásomat mindenesetre elegendőnek érzem.
Már csak attól féltem egyedül, hogy belefagy majd a hang a torkomba, a gépen ugyanis rettenetesen hideg volt, gyakorlatilag a külső hőmérséklet, nem tudom, honnan érkezhetett a gép előtte, de szerintem egy napja ott állt nyitott ajtókkal. Vagy 10.000 méter magasan, mindegy. Egyszóval télikabátban ültem végig az utat. Előttem nem volt ülés, így a szemközti "falon" volt a magazin- és safety card tartó, ami inkább magazin-ejtő volt, ugyanis ki volt szakadva az alja, ezenfelül első sor lévén nem volt lehajtható asztalka sem, de karfából kihajtogatható sem, így az éhezés ellen kapott mogyorót/perecet és narancslevet kénytelen lettem volna a földön tárolni. Erre nem volt szükség, mert mire a styuvi kiszolgálta a másik oldalt, addigra a "hatalmas" mennyiségű perecet bevágtam, és le is öblítettem a szintén hasonló mennyiségű narancslével, és a kiürült göngyöleget visszaadtam továbbhasznosításra a sztyuvinak. Közben a lassan emelkedő gépből a hatalmas New yorki agglomerációt lestem, és azon gondolkoztam, hogy hogy a túróba tud felemelkedni egy ekkora gép attól, hogy itt forog két nagy propeller a fejemtől 1 méterre... :) (A gép típusa ATR42 320 series 200)
Burlingtonba megérkezve kicsit furcsa volt, hogy csak úgy lazán, minden ellenőrzés nélkül ki-be lehetett sétálgatni az épületben, de hát belföldi járatnál ez érthető. A rokonokat, barátokat várók is majdnem a gépig ki tudtak jönni, pusztán a fémdetektoron kellett átmenniük. Viszont őket sem informálta senki, hogy a Newarkból éppen érkezett gép most melyik is, így mi, az utasok mondtuk meg, hogy ez épp a CO3014-es volt, de lehet, hogy vannak rajta a hivatalosan "előző" gép utasai közül is, mint ahogy pl. a fentebb említett hölgy is végül felkerült erre a gépre. Igaz tudta, hogy a csomagja csak a következővel, azaz a menetrend szerinti előzővel fog megjönni...
Burlington - Newark
A repülő meglepetésemre pontosan indult, igaz apróbb problémák akadtak. Például előre közölték, hogy a WC elromlott a gépen, így akinek az elkövetkező 2 órában várhatóan dolga lesz, az próbáljon meg túlesni rajta még most indulás előtt. A kiszolgálás ugyanaz volt, mint odafelé, de legalább volt asztalom. A sztuvi pedig az általam eddig látott legidősebb volt, viszont igen kedves.
Newark - Miami
Másnap reggel, a newarki indulásomnál igyekeztem odaállni a becsekkoláshoz, de egy személyzet felvilágosított, hogy menjek csak nyugodtan egyenesen a kapuhoz, majd ott megkapom a beszállókártyámat. S valóban, az utasok számára előírt procedúrát Amerikában tényleg sikerült a minimális szintre csökkenteni. Ez részben köszönhető az interneten értékesített jegyek megjelenésének és térhódításának. A becsekkolásnál sorban állókat pedig a következő szöveggel "cukkolják": "Azt ugye tudja, hogy az, hogy most Ön itt áll, az teljesen önkéntes!" Valóban, kézitáskával és e-tickettel utazóknak egyszerűen csak oda kell állniuk a géphez vezető kapuhoz, és kész.
A gépről jól láthattam New York azon részeit, amit eddig kihagytam, aztán szép lassan bebújtunk a felhők fölé. A mellettem ülő lánytól bepillantást kaptam az amerikai utazásról alkotott képbe. Ő ugyanis Floridába, Miamiba valósi, de eljött egy barátnőjét meglátogatni New Yorkba. Kérdeztem, hogy mindig repülővel jár-e. Mondta, hogy igen, de ha nem, akkor kocsival. Miért nem vonattal? - kérdeztem. Mondta, hogy lassú, meg ritka, meg drága. (Nem hinném, hogy az autónál lassabb lenne, egyszerűen csak nem szokás vonattal járni: közelre kocsi, távolra repülő.)
Érdekes volt látni a leszállási technikát Miamiban. Pontosan a tengerpart fölött érkeztünk, aztán élesen Nyugatra fordultunk, átrepültünk a város felett, láttam a repteret is, ahova le fogunk szállni. De azt már rég elhagytuk, és egyre csak távolodtunk tőle, míg egyszercsak hirtelen visszafordult a gép, és célbavette a leszállópályát. Ekkor kezdtem megérezni, hogy ez a módja annak, hogy a légiirányítók olyan szépen be tudják egymástól 2 percekre rakosgatni a leszálló gépeket, ha már nem tudják őket olyan lazán megállítani a levegőben, mint a vasutasok a vonatokat a bejárati jelzőnél. :)
Miami - Houston
9 óra múlt kicsivel, mire visszaértem a városnézésemből a reptérre, és igyekeztem magamnak egy kellemes vízszintes helyet keresni, ahol megpihenhetek a reggeli gépig. Úgy láttam helyesnek, hogy még addig bemegyek a fémdetektorok mögé, amíg van induló járat, mert utána már lehet, hogy nem engednének be. Így is el akarták kérni a jegyemet - pedig ezt eddig egyszer sem tették - az viszont bent volt a csomagmegőrzőben, a fémdetektoron túl. Sikerült meggyőznöm a nénit a dologról, és beengedett. Sajnos ezért ki kellett nyitnom a csomagmegőrzőt, és bemutatni nekik a jegyemet, bár nem igazán érdekelte őket. Végül rájöttem, hogy így is úgy is ki kellett volna vennem a csomagmegőrzőből legalább a télikabátomat, ugyanis az amerikaiaknak is megvan az a rossz szokása, amit eddig minden meleg éghajlatú országban megtapasztaltam, ahol eddig jártam (ideértve Japánt is), miszerint ahol légkondi van, ott süvítő 20 fok van, mindegy, hogy a kinti 35 fok miatt mindenki olyan rövid cuccokban szaladgál, amilyenekben csak lehet. Lehet persze, hogy az én hőháztartásom torz, de tény, hogy a télikabátomba bújva is majdnem kockára fagytam Miamiban, a reptéren...
Szerencsére az egyik kedves takarítószemély megmutatta, hogy az egyik bezárt bár vendégterében van teljesen vízszintes "fekhely" is, így legalább viszonylag jól tudtam aludni. de az durva, hogy az előző esti jól fűtött New yorki szobámban egy szál pólóban aludtam, lenn, délen, Miamiban meg minden ruhámat magamra véve...
Szerencsére a felkeléssel így nem volt sok gond. Igyekeztem gyorsan kimenekülni a jó csípős hajnali 25 fokba átmelegedni egy kicsit. Közben láttam, hogy egy fickó, még benn az épületben egy szál pólóban és rövidnadrágban csapolt sört iszik, jéggel...
Bár a járatom száma Miami-Houston-Tokyo útvonalon ugyanaz volt, mégis át kellett szállnom Houstonban. Éhes is lettem, mert ezen a 2,5 órás úton ugyanúgy csak egy kis adag kukoricapelyhet kaptam kajaként, mint a 3 órás New York-Miami útvonalon, de ez a fél óra különbség azt is jelentette, hogy még azt a csöppnyi muffint is kispórolták a reggeliből. :(
Houstonban elég jót kellett gyalogolnom a két gép között, és ezen nem tudtam rövidíteni a frankfurtihoz hasonló kis vonat igénybevételével sem. A járatom menetrend szerint 10.40-kor indult.
Houston - Tokyo
Meglepően gyors útlevél-ellenőrzés után beszálltam a gépbe, amin utam során először sok üres hely is volt. Ennek kifejezetten örültem, mert a vízszintes helyzet mindig jobb alvást eredményez. A kettővel mellettem tespedő raggie-zenészt meg majd arrébbültetem, gondoltam. :)
A hivatalos indulási időpont eljövetelével a pilóta közölte, hogy - a vadiúj 777-es gépen - egy szőnyegdarabka, valahol hátul, felhajlott, és mivel az utasok biztonsága elsőrendű szempont, ezt sebtiben kicserélik, ami pár perc késést okozhat, de ettől még ne aggódjunk, Tokióba időben meg fogunk érkezni. 20 perc múlva láttam két munkást, ahogy kifelé cipel a hátán egy szőnyegdarabkát, 40 perc múlva már kezdtem kissé türelmetlen lenni. Aztán megnyugodtam, amikor láttam, hogy egyre távolodunk a szomszédos utaskijáró folyosótól, de annál bosszúsabb lettem, mikor rájöttem, hogy csak az inerciarendszerek keveredtek meg, ugyanis nem mi mozogtunk, hanem az a "cső"...
Ettől kezdve eléggé be voltam pöccenve a néma pilótára, aki nem volt képes tájékoztatni a várható indulási időről, és a többi utas is egyre csak forgolódott hátrafelé, hogy mi a fenét vacakolnak már azzal a szőnyeggel. Végülis egy óra késéssel elindultunk. A kaját szerencsére hamar hozták, és ezúttal is jó volt, bár a marhahús nem volt kikloffolva...
Ami még határozottan mínuszpont: a fedélzeti szórakoztató program magazinja már a decemberi kiadású volt, holott csak november 30. volt, ennélfogva teljesen más adás volt látható a csatornákon, mint amit a magazin tartalmazott. Ez különösen azoknak volt bosszantó, akik a szőnyeg-probléma miatti várakozás alatt már kiolvasták a magazint, és kiválasztották, hogy mit fognak megnézni az egyes csatornákon. Én például állandóan kapcsolgattam, mert a Rózsaszín párducot nem akartam kihagyni, de aztán rájöttem, hogy a film amit nézek, nem is az, amiről olvastam...
Bár a gép egész úton lassabban haladt, mint az odafelé menő, végül is sikerült fél óra késéssel megérkeznünk Tokióba. Érdekes volt, hogy míg majdnem egész úton 30.000 láb magasan haladtunk, Tokió előtt felmentünk 40.000-re. Onnan aztán nagyon gyorsan lejöttünk 10.000-re, és a Miamiban tett kerülőhöz hasonlót megjárva szálltunk le Tokióban.
A Continental Airlines
-ról tehát összességében azt mondhatom, hogy alapvetően kellemes tapasztalataim voltak, eltekintve a rossz műsormagazintól és néma kapitánytól a hazafelé úton. A személyzet határozott volt, de kedves és rugalmas, a biztonsági előírásokat pontosan betartották. A gépek jól felszereltek, fiatalok, kényelmesek és szépek voltak, a reklámszövegek ötletesek, az arculat egységes.
A Continental Expressről már korántsem ilyen jó a véleményem, rossz szervezés, rossz műszaki állapotú gép, alacsony szintű földi és fedélzeti kiszolgálás, még akkor is, ha figyelembe veszem, hogy amerikai belföldi közlekedésről van szó.
Összességében azt hiszem mindennél többet mond az, ha leírom, hogy valószínűleg legközelebb is a Continentalt választanám.
