Ebben a topikban szeretném összegyűjteni Sapphotól napjainkig az irodalomban tevékenykedő nők költeményeit, rövidebb prózai írásait, a műveikből kiragadott, rövidebb idézeteket (a mű alkotójának, címének és a keletkezés évszámának feltüntetésével). Várom ebben az irodalomkedvelő netezők segítségét.
"..Mit tudtál rólam? Az, hogy szeretlek, neked korántsem lehetett olyan meglepő, mint nekem. Mikor rájöttem, megijedtem. (...) "Mit fogok elmondani neked?" - törtem a fejemet. (...) Szerettem volna, ha kitalálsz rólam mindent, anélkül, hogy beszélnem kellene, s ugyanakkor, valahol mélyen, rozsdásan, csikorogva már készülődtek bennem a szavak, (...) és féltem, hogy elsírom magam, pedig nem volna semmi értelme, hiszen most boldog vagyok, olyan boldog, mint még soha életemben."
Úgy jön ma már, mintha álmodtam volna, hogy itt voltál s azt is, hogy nem vagy itt, holdad vagyok, mely vonzásod körében járja végtelen útjait. Feléd fordítom arcomat, mert tőled hullhat csak rám a fény és a meleg, s olykor, mikor közeledbe érek, már azt hiszem: most...most elértelek! Kinyúl felém napszemed fénysugára, megérint, mint egy csók a téren át, s e fény visszfénye tükröződik rajtam, mikor átúszom a nagy éj tavát. Sötét lennék, ha nem ragyognál nékem, lehullanék, ha Te nem vonzanál, úgy tartasz engem óriás erőddel, úgy húzol, mint egy mágikus fonál. S mikor egy világrobbanás hatalma égen és földön mindent szétlövellt, akkor zuhantunk egymás közelébe, karod elkapott és védőn átölelt egy pillanatra, aztán elszakadtunk pályánk sínére parancsolt a rend, a csillagok fészkükre visszaültek, s a hold újra a nap körül kereng. Megyek feléd, de soha el nem érlek, bolygok körülötted, s önmagam körül, bezárt világ, mely mosolyodtól fényes, s örök vonzásod szárnyain röpül.
sz. 1935, Brassóban. Költő, műfordító, Szemlér Ferenc erdélyi poéta és prózaíró lánya. Bölcsészdiplomát szerez Kolozsváron, irodalmi, majd megyei lapnál dolgozik. Jelentős a kortárs román költészetből készített műfordítás irodalma.
én láthattam zuhanásod és porrá pusztulásom pedig gondolhattam jó lesz ily gazdagon belőled tekinteni szerteszét ki szikla vol- tam s máris szemedben tün- dököl nézésem én belőled tekintettem adóra és vevő- re de ennyi változást már nem birhattam el hisz lát- nom kellett lábad elé mint görgetem köveimet hogy meg- kapaszkodhass és látnom kel- lett zuhanásod porrá pusztu- lásom
You may hear that your heartbeat is uneven and let new tension climb around your shoulders, thinking you've found the trick for going mad. But try to keep a grip on where you are.
Remember: all around you is pure city; try to stay alert. On the wide streets, so empty late at night, streaking in glass, the color of an alley, or the fall
of a sideways flicker from a neon sign may utterly and briefly disconcert you— but as you go, you'll find that noise is worse. Prepare for noise. But never scream. Even tensing
ears too far in advance can sharpen sirens, and as for horns. ... When you're back to your normal rhythm after such encounters,
just try to stay alert. You'll never know exactly who is coming up behind you, but the sudden movement of pedestrians will finally, of course, be what disarms you.
A napok telnek, telnek. Homályos, ködös hajnalok kelnek. Napokon át szitál a hó. A város zaja tompa elhaló, Fénytelen, szürke délután A villanyrudak dróthálózatán Fáradt madarak ülnek csapatostul, Szárnyuk lecsügged... egy se mozdul... Céltalan úttal a várost járom. Kerget valami zsibbasztó álom: Hogy újra járjam az utcákat mostan Hol egyszer véled találkoztam. Hogy megremegtessen a park nagy csendje Hol a május jött egyszer vélem szembe. Rohadó május. Kikaparnám Két kézzel most a hó alól Egy sugaráért, egy mosolyodért! S nem vagy sehol.
A folytonos újrakezdésben elpattan egy szem, talán akkor születünk. Ki tudja hol vájod szemed, vagy lábad tőben levágva eldobod, hogy felhőt gyúrj a hegyek mögé, a fákra gyümölcsöket aggass.
Aztán megbánod. Tovább vándorolsz a sivatagban, hangok örvénylő mélye fölött vádad hangtalan, válladon ősz a tudás.
Hiszünk neked. Nászunkból újra teremthetjük a világot, görgő hegyeid könnyeiből, szavaink megrepedt sziklájából előcsorran a tejfehér megváltás: milliós években élünk. Törvényünk folytonos újrakezdés, és megbánás, növés..., míg valahol elpattan és a felhőkben folytatódik.
Forrás legyél. Tiszta, átlátszó, kristályszépségű cseppekből fakadó hideg és jóízű éltető víz. Csörgedezz alá magas hegyek sziklái közül, kelj át méteres köveken, konok útvesztőkön, friss levegőjű hegyi réteken. Patak legyél. Lágyan aláomló, hűvös érintésű; hideg selymes vizedtől kapjanak erőre a szomjas vadak. Kanyarogj kövek között, fodrozódó bárányfelhők kék ege alatt, zöld pázsit és őszi avar keretezzen, míg tovagördülsz kavicsokat mosva, s lomha folyóvá terebélyesedsz. Folyó legyél. Hatalmas hullámfodrokkal tovahömpölygő áradat, mely mindent megragad, magával sodor, míg meg nem érkezik az őt is elnyelő végtelen tenger sírjába. Tenger legyél. Nyugodtan hullámzó beláthatatlan síkság. Kiszámíthatatlanul változó, tajtékokat dobáló, vihartól felkorbácsolt szilaj erő, hullámsír, vagy elcsendesült sima víztükör. Óceán legyél. Széles és határtalan. Kincseket rejtő, ringató mély bölcső. Vég nélküli korlátlan lehetőség. Pusztító, tomboló őserő, roncsokat temető kiismerhetetlen végtelenség. Legyél víz, életet adó őselem, legyél tűz, vízzel is legyőzhetetlen, legyél levegő, mindent beborító láthatatlan, legyél szikla, szilárd, megingathatatlan, legyél forrás, patak vagy tenger, legyél te magad, legyél ember.
*
Szabolcsi Erzsébet - (Sátoraljaújhely 1954. április 14. – Kunszentmiklós 2015. október 19.) tanár, költő
I have a dream… Csak volt, csak álom. A jog helyett marad az állam. A hős helyett a gyávaság. A köz helyett a társaság. Kéz kezet: közmegegyezés. Nincs párbajtőr, se villa-kés, nincs szó, ahol gépfegyvereznek. Aki nem üt, az már eretnek.
Az arcukat, a szemüket, nézd a legyintő kezüket, a szájukat, ahogy hazudnak, ahogy cinkosan összesúgnak, nem hallgatnak az okosokra, nem látnak rá, csak önmagukra, egy számít: bármi áron győzni. Tanulunk mindent letüdőzni.
Mit nekünk szabadság és élet, lassanként kirúgjuk a széket, légszomj jön, hosszú fulladás, és nincs többé feloldozás. Mert hóhéra lettünk magunknak, árulói saját szavunknak: a mélység felett együtt lógáz a torkunkra szoruló póráz.
Szabó T. Anna Ár című kötete októberben jelenik meg.
Rácsot hoz megnyílni ez az éj, szurkot hoz fölgyúlni ez a hold, szélperzselt hajjal lobognak a fák arcom felé, arcod felé, lengő füst homályában forgunk egymásból sodort indává fonódva szemedtől szemem hangrobbanása mintha azt üzenné a ház, hogy égjünk - kilincshideg csönd ütődik homlokunknak mint vallatásnál a ki nem mondott igen csak most kibírni csak most vissza nem vonni rátapadni csomókban a térre mint a gyökér, a sár, vadlúd hasít léket a falon - nyomában már csak mi vonulhatunk csak most föl-le szállni csak most fényben maradni szeletekre bomlik a lázongó idő
kedvéért: borda-csíny csont-összeesküvés hatalmából szétcsapódni, folytatni tovább, csak most mindig és mindig csak most az egyszer soha
Ki soká nem borul emberi vállra, Ahhoz a fák egyszer közelhajolnak. Ki soká nem figyel emberi szájra, Ahhoz egyszer a falevelek szólnak. Ki soká nem örvend az emberekkel, Egyszer a kertben, harmatkora reggel Megérti, mit csíznek a csíz üzenget, S mit a szél ujja az ágon kipenget.
Ki soká nem olvas emberi könyvet, Az megtanulja, mit a felhők írnak. Ki soká nem lát egy emberi könnyet, Azért az esők patakokat sírnak. Ki földi csókot immár sose kóstol, Arra az ég lehajlik csillagostól, S megérzi egyszer, hogy az Isten szája Csókol a napban le reája.
Itt hol a ködben, az időnek villanva suhogó szárnya megbénul, súlyos falak közt, én felébredt tavaszom csengettyű hangod megnémul, menjünk a régi rétekre megint,
hol tavaszi árvízről a nap az égre s onnan nevetve magára tekint.
Itt vagyunk, várj amíg feltűröm, bokáig leérő, hosszú ruhámat, indulj te előre, térdig sem ér a víz, könnyen lábalok utánad, ott túl a zsendülő bokrok alatt,
félig a vízből kiállva a gólyahír sárga virága fakad.
Hallod az erdőben szerelmes kakukok egymásra találva szólnak, menjünk és kérdezzük tőlük, hogy boldogok leszünk-e soká vagy holnap? fussunk az erdei puha mohon,
nedvesen csillogó meztelen lábbal az úton játszó napfoltokon.
Tavaszom, csengessed erdei csendbe most csengettyű hangod zenéjét, gyermekkor, hadd igyam csapongó gondtalan örömed mézét, vágyak és szerelem muljatok el!
gyermekkor szép ege, ártatlan derüje, sohse hagyj el!
Emmett's mother is a pretty-faced thing; the tint of pulled taffy. She sits in a red room, drinking black coffee. She kisses her killed boy. And she is sorry. Chaos in windy grays through a red prairie.
Szegény Rákhel Anna elmaradt magára, Ő volt Kisteleken a legárvább árva. Se apja, se anyja, Csak egy öreganyja, Azt is a bíróság egyre licitálta. Ki tehetett róla?! Senki fel ne rójja! Csak Feledi Pista volt a marasztója, Amikor elindult messze a világba, Tengeren is túlra, nagy Amerikába.
Első esztendőbe' jönnek a levelek, A szomszédságnak is van benne üzenet. Egy kis pénz is tőle, A rendes időbe' Az adósság lassan kikerült belőle. Szegény öreg asszonyt egész falu járja: "Adjon Isten, néném! Mit izen a lánya? Hazajön-e már most? Lakodalom lesz-e?" Csak Feledi Pista sohasem kérdezte.
Másik esztendőbe' megritkult a posta.
Pénz nem igen jött már, - csak levelét hozta, Szépszavú írását, Meg a képe-mását, Rajt' legyező, gyűrű, hosszú, úri szoknya. Az egész szomszédság megnézi, csudálja, Öreg Rákhelnénak könnye perdül rája. A tükör mellé hogy sírva odatette, Annak is Feledi Pista hírét vette.
Fordul az esztendő, térül az új rája,
Egyszer csak elmarad levele, postája.
Sugdosódni kezdtek: "Tán már nyomavesztett Szegény Rákhelnénak cifra unokája?!" Telik, meg is fordul újra egy-két hónap, Nagypecsétes írást küldtek a bírónak. Idegen nép nyelvén, idegen pap írta, Rákhel Anna sorsa abba volt megírva.
"Világ csavargója, lelketlen úrféle Az volt veszedelme. Összeakadt véle. Valamíg tehette Gyönge szegény teste Összeroskadásig úgy dolgozott érte. Mikor pedig meghalt, senkisem siratta, Verje meg az Isten, ki idejuttatta!" Rákhel Anna sorsát egész falu szólja, Feledi Pista is mogorvább azóta.
Ültünk Babylon folyópartjain. Sírtunk. Babylon tenger nélkül él. Hárfánk a fűzfán. Másképp szól a kín. Tőlünk verejték kell, nem szenvedély. S nem érv, erünkből mért dőlt itt a vér. Hát kihűlt jobbom legyen rá az ámen, ha elfeledlek egyszer, Jeruzsálem.
Jelünk itt falba karmolja a nép. Kik biztatják, sem tudják, mért teszik. Királyi jel, sok más jelet tulélt. Ne ródd fel, Uram, vétekül nekik! Ne vágasd falhoz szép kisdedeik…! És fájó orcám rángjon majd a számhoz, ha elfeledlek egyszer, Arany János.
