Sikerült a pályán jelentőset növelniük Gyuriéknak, nem mintha eddig rövid lett volna. Igazából mindegy. Én 3 versenyre utaztam haza mindenképp idén, ez volt az egyik. Mert ez a verseny csak a rendezvényről szól, semmi másról. Olyan jó a rajtban, mint a célban, és mint a pontokon. Majd ha képtelen leszek mozogni, itt leszek pontőr mondjuk hidegkúton.
Amúgy az hogy ennyit fussunk nyári forróságban egy iszonyú állatság. Nagyon érdekes volt az idei túra, mert a verseny előtt hosszasan beszélgettünk Borival, hogy miért is csinálom ezt, miért kell ez. És valahogy bennmaradt a fejemben a gondolatmenet. Azt gondolnám, hogy ezen lamentálni végig egy ilyen pályát rettenetesen negatív. Sőt, egy ilyen pálya nem sikerülhet, ha nem akarod minden erőddel. Én egyáltalán nem akartam ezt most, és mégis könnyen ment. Szokásos elméleti készülődésem a nullával volt egyenlő. Nem tudtam időket, nem gondoltam pulzusokat. Este beszélgettem Pappgabival, és mondta, hogy ő szigorúan 129alatt megy. Hát ez egy tudományos gyerek, majd akkor én is így megyek. Akkor az elmélet tiszta.
A cipőm elég para volt, mert le akart válni a talpa. A bokám fájt, mert múlt 7 végén szlovéniában 1700-tól hó volt, de azért csak felmentem 2500-ra, meg le. Szétfagyott, majd szétvertem. A lágyékom is fájt, mert az november óta ki-ki újul.
Volt itt annyi szar, hogy valamiért tuti ki lehet majd szállni valahol. Előre dörzsöltem a tenyeremet, hogy de jó lesz.
Végül az lett a taktika(mert a P85-ön 3éve nagyonbevált), hogy ami kukoricaföldnél meredekebb, azt gyaloglom. Sőt ami nagyon ótvar meredek, azt lassan gyaloglom! És lefelé sem szaladunk eszetlenül. Az idő kellemes volt, a pulzusom meg olyan alacsony, hogy a pontokon bármit meg tudtam enni. Semmi drága gélt nem kellett enni a táskámból. Villogott a dollárjel a szememben mint Dagobert bácsinak, miközben faltam a banánt uborkával, a paradicsomot gumicukorral. Rá meg kóla.
Szuperül ment az emésztésem, aminek nálam hallható-szagolható jele mutatkozik szabályos időközökben. Hurrá!
Körülöttem kavarogtak az emberek, valahogy valakivel mindig volt menni. Kivéve Galya után, és azt a lefelét meg a lajosházi felfelét rühellem nagyon. Az erdő viszont nem melegedett át érdekes módon, így 130 egynéhányban futottam végig fel a dózeren. Nocsak, ez elég jó mán! - gondoltam.
Msztistvánon egy autós kicsit elvitt a tükrével, majd megállt. Mikor mondtam neki, hogy lehetett volna erősebben is, elküldött anyámba. Valahogy Ausztriában ettől elszoktam. Poén lett volna beküldeni a gépháztetőn a botomat, majd elszaladni be az erdőbe. még a gondolatán is elröhögtem 5percet. Majd legközelebb, amikor épp nem a béke fog megszállni.
Kovács Zsoltival ereszkedtünk Szorospatakra, nullás cipőbe jött! Kemény gyerek!
Szorospatakon valami megsúgta nekem, hogy na most kell figyelni Bali, mert Ágasvár környékén ólálkodik a kalapácsos! Hagytam is Zsoltit elmenni, rohadtul figyeltem jobbra-balra, hol bújik. Hát már fennt volt Ágasváron a rohadék. Odasütött a nap, meleg volt, meredek is volt, és a szarházi tudta, hogy itt nem lehet annyira őt lesni, honnan támad. Mindkettőnknek adott, de Zsoltinak egy olyat, hogy 20p-t kellett feküdnie utána a th. előtt. Szegény Zsolti. De én akkora már a csörgőpatakban feküdtem. Azon gondolkoztam, -ahogy ott fekszem- hogy ma másztunk volna Óváron 1-2 órát, utána itt heverésznénk, pocsolnánk. Nem tudsz te élni, te farok, gyerünk, szaladj tovább, biztosan jól beszorult a meleg itt az irtás szélén Fallósig.
Ja, be hogy rohadna meg.
Fallósig sem voltam szarul, de ott valahogy úgy erőre kaptam, hogy na. Vágta le, vágta fel, és már jön is Hidegkúti th. Na ott minden évben az van, hogy ilyen undortó idill van kialakulva. Van amelyik a függőágyban hever, gyerekek szaladgálnak a réten, ég a tűz, valami épp sül. A Nap már alacsonyan. Annyira gejl, gyomorforgató, hogy kedvem támadna felborogatni az asztalokat , felgáncsolni a kisgyerekeket, káromkodni, böfögni. Sírjanak, szenvedjenek, ne má hogy itt csak úgy ezek elvannak!
De a lényeg, hogy ott ül a Cseh gyerek az asztalnál. Azt mondja engem vár. Engem? Asse tom kivagy, miért vársz te engem? Az ő GPS-e 18%-on van, azért. Az enyém 12-n, mondom neki, de az szumma 30, és már 80/130 körül vagyunk, úgyhogy nem is olyan rossz! Erre a gondolatmenetemre a gyökér ki is kapcsolja a GPS-ét. Komolyan veszi szavamat, naná hogy nem ismer. Egyébként ahogy kifutok a pontról annyira jól mozgok, mint egy őzbak. Majdhogynem ugrándozok. Erre mondja nekem a csóka, hogy jön velem 1 órát, és majd utána ellép.
Hát pajtás, az a szomorú hírem, hogy közelít felénk a Muzsla. Arra fel lehet menni okosan, és azt lehet hinni, hogy lenyomtad mint a bélyeget. De hogy Dióspataknál csak árnyéka leszel önmagadnak az biztos. Ezért aztán neked legalább annyira fingod sincsen arról, hogy 1 óra múlva mi lesz veled, mint nekem. Nem érti.
Úgyhogy a gyerek felfelé kiakadt(még ki is szállt), én meg nem álltam meg a ponton annyira túl akartam lenni az egész Muzsla-ügyleten.
Diós-Pataknál meg eszegetek éppen, és odajön hozzám Barbi(!). Kérdezi tőlem, hogy futhatna-e velem? Szerintem kb. úgy néztem rá, mint mikor a borztól megkérdezi a kanári, hogy énekelhetne-e vele egy kicsit. Büdös vagyok, végtelenül tahó, úgy mozgok mint egy ólmozott tetű, és ő velem akarja tölteni az estéjét. Tényleg nem bírt ennél jobbat kitalálni magának?
De udvariasan ezt mondom:
Persze, örülök, gyere, miért ne. De készülj rá, hogy néha kicsit lassú leszek.
Ahogy ott szaladgál előttem, és elfut felfelé a dombnak, persze én is gázt adok, és simán veszem a fordulatot! De már veszem is azonnal vissza a tempót. 95-nél vagyok, és még most is két lábbal állok a féken! Az órám persze lemerült, de ahogy hallom Spero elég konstans előnyt mutat.
Na, elértünk kénesforrásig. Itt a "kísérőmmel" együtt már 4 nő áll körül a sötétben. Egy épp elment, de az azt mondta, hogy nem akar tőlem semmit. Ezek meg mind azt akarják, hogy én hegynek menjek, ne a célba. Pedig az volt a fejemben, hogy a hülyeségnek márpedig gátat kell szabni! És ez valahol 100-nál van.
Az a baj, hogy nem tudok nekik mit mondani, annyira semmi bajom. Nem fáj semmim, a cipőm egyben. És nem vagyok fáradt. Na az már elég gáz.
Pedig a Havast már '97 óta rühellem, ezen a hegyen mindig a bozót és a bögöly uralkodott, így átengedném nekik a hegyet szívesen. Gyuriék betettek egy kötelet, hogy majd lefelé a rokkantak ügyesen jöjjenek. Kedves, nem?
Innentől elég gyorsan telt a túra, egyszerűen eldumáltuk az estét, így semmilyen beteg gondolat nem bírt kikeveredni a fejemből, amin aztán jól elcsámcsogok órákat. Felfelé ziháltam borzasztóan, lefelé óvatoskodás, mert a fűtől nem látni semmit. Iszonyatosan nehéz pálya ez. Barbi sem szaggat lefelé, úgyhogy elvoltunk. Még ebben a nehéz helyzetben is próbáltam úriember maradni, ami annyiban merült ki, hogy legalább nem fingottam közvetlenül az orra alá.
Világos hegy azért még ilyenkor is élmény, pláne hogy a Hold és a Jupiter (Szaturnusz?) brutális együttállása bevilágította az erdőt. Ezen a ponton van az, hogy tudom, hogy tudja, hogy mit érzek most. Mármint a LővAndris.
Gondoltam majd Világostól nyomom, de nem sikerült valahogy tempót menni a Havasra. Jöttek szembe az emberek sorra, nem örültek nekem annyira, mint én nekik. Havason bunkóskodtam még egy kicsit a ponton, aztán megindultam lefelé, mint egy óriásteknős. Még vizet sem vettem az utolsó EP-n, pedig 5km sok lehet. De éreztem, hogy nem lehet itt már gond. Látszott a leheletem, és száguldottam a hűvös éjszakában. Csodáltam magamat, hogy honnan jön most ez az erő. És majd erre fogok csak emlékezni, mikor jövőre beadom a nevezést. Ultra-szelektív-memória!
Célban múló rosszullét, alvás-evés-beszélgetés. Jó volt nagyon.
Még Kedden is bealudtam az irodában, eltart mire ebből feláll a rendszer.
Mert az un. komfortzónából csak átl. kocafutókat zökkent ki, rövid időre és viszonylag könnyen tudsz belőle regenerálódni, sima kajálás mellett is. Míg az ultra teljesen szétszed, kiköp, majd újra kell épülj.
Köszönöm a buzdítást, a tanácsokat és a jókívánságokat egyaránt! Ahogy rrroka-nak is írtam, gyakorlatilag nulla gyakorlatom volt zselézésben... Eddig. :)
Most akkor jön egy új irány. A gond az, hogy család mellől és ilyen-olyan terhelési szempontokból ezek a hosszú időt igénylő, tartós megmérettetések nálam nagyon ritkák, évi max. 2-3 alkalomra szorítkoznak. Ez részben rossz, mert így kevés a kísérletezés lehetősége, ugyanakkor előnyös is, mert hasznos elfoglaltságot nyújt(hat) a következő 10-20 évre akár...
Semmi gyakorlatom nem volt ebben. Állóképességi gyakorlatokat eddig bringán végeztem (3x Balaton-kör, Bp-Pozsony-Bécs stb.), de ott szendvicsekkel, útszéli krimókban kikért levesekkel, gyrosokkal/burekaszokkal és sok-sok gyümölcsös sörrel oldottam meg, mert ezeknek a lényege (a másodlagos sportértéken túl) a társaság volt...
Nem mondom, hogy soha zselét nem ettem még, de pl. az eddigi terepfutó-élményeim zömét adó Nyúlcipőboltos M távokon, meg ErdeiAndrew pár eseményén sose vittem magammal... Aszfaltos maratonon ettem meg tán' egyet, asszem.
Meg ez évben tavasszal a lakóhelyem körül bringás köreimen - direkt szoktatásul - eszegettem ilyesmit. De a bringa alacsonyabb pulzusos műfaj és ritka belőle a 7 órán túli időtartamú "bevetés".
Mostantól nyilván már lesz mihez képest tervezni, ez a tapasztalás legalább erre jó volt...
@barefootbushman Ezzel az időnként a Fészes csoportban is fellángoló "ultra/nem ultra" vitával nem tudok mit kezdeni... Eddig én csak egy aszfaltos maratont futottam EVÖR (eleve 3 éve kezdtem újra a futást, a középiskolai triatlonos próbálkozásaim után 20 évvel). Ahhoz viszonyítva ez egynegyeddel több táv. De tőlem ultrácskának is lehet hívni, vagy maraton+-nak, én aztán nem sértődök meg ezen. :)
Gratulálok a célba éréshez és a tapasztalatgyűjtéshez. Az ilyenekből tanul igazán az ember. És még a célba érés öröme is megvolt, ami szuper.
Ha megengedsz három okoskodást:
A 40 precenkénti zselézéshez azbesztgyomor kell. Vagy legalábbis tudatos hozzászoktatás. Két és fél óra alatt 5 zselétől bármikor behánynék:-) nekem beletellett jó pár évre mire beláttam, hogy én ezt nem bírom. Azóta is eszem zselét, de csak kiegészítésnek, 2-3 óránként egyet-egyet (nagyobb hegyek, közelgő eléhezés esetén), helyette más formában viszem be a ch-t (Izó). Érdemes kitapasztalni alaposan edzéseken, edzőversenyeken, hogy mi működik, és ha valami nem megy, akkor kísérletezni, váltani.
A másik pedig, hogy az ember nem gondolná, de az ideálisnál csak pár ütéssel magasabb pulzus is jelentős belassulást hozhat a végére. Ha nem az élmezőnnyel, helyezésért küzdesz, akkor érdemes konzervatív vonalat vinni ebben, és biztonságra menni. Nézd meg Veriga (2. hely), vagy Zsófi (1.) első szakaszait. Lényegesen hátrébb vannak a végső helyezésüknél.
A hányás az egyik legjobb barátod, bármilyen rosszul is hangzik ez. A nem működő pangó gyomor kiürülését nem katasztrófaként, hanem új esélyként, megtisztulásként, a töltekezés lehetőségeként érdemes megélni. Só, folyadék, és az energia lassú adagolásával a tempó visszavételével nagyon szépen újra lehet indítani a rendszert.
ejnye-ejnye, ha a zselétől megy a hasad, akkor minek tolsz rá még? nem fogja megállítani! :D átmegy rajtad, mint egy ferrari!
hasonlítsd majd össze végét az enyémmel, és még jobban fogod érezni magad, simán gyorsabb voltál a végén, vagyis jól osztottad be az erődet. van még 5 km meg is fogsz. :)
Szia, grat! Aki ultrát fut, az számoljon vele -abban nem sok élvezeti faktor leledzik.(Az 54km nem ultra még, mégha 1800 is a szint benne.) 20éves tereptapasztalat után sem tudom, hogy csinálnám jól. Üdv
Könnyen megúsztam: "A videódban szerzői joggal védett tartalmat találtunk. Az igénylő engedélyezi tartalma használatát YouTube-videódban, de hirdetések jelenhetnek meg rajta."
Futói tapasztalataimmal csak beszámoló-írási gyakorlatom "versenghet". Remélem majd belejövök mindkettőbe (inkább az előbbibe azért, ha lehet választani...)
Ott kezdeném, hogy a csalódottságom nem a versenynek, a pályának, az időjárásnak stb. szólt (az mindenkinek ugyanolyan volt!!!), hanem a bennem lakozó kis sugdosós, tán túlzottan eredményorientált manó diktálta... :D Merthogy csalódott voltam vasárnap, jobb időt szerettem volna és ennek volt is realitása. Rrróka is megmondhatja: egy darabig volt szerencsém boldogítani...
Sokat beletettem a felkészülésbe és sokat beletettem abba is, hogy végre azt csináljam, amit az edző diktál (és hagyjam a francba a manót, hogy rohaggyonmá'meg, minek űz annyira mindig?!). Tök' jól ment!!!! Pont ahogy átgondoltuk, átbeszéltük, elemezgettük (legalábbis akkor azt hittem). A mester külön erre a futásra pulzusozott, szintábrázott, előtte napokban beosztottuk a frissítést, külön ezért eljött hozzám a teraszra sörözni!!! Hála neki ezért! Nem tréfálok, pici (és nagyobbacska) fiától raboltam el arra az egy órára!!!
ÉS akkor BÁÁÁINGGG - érzem, hogy rossz helyen hat a zselé Pilisszentlászló után, az Apátkúti-völgy végénél [40 perces közökkel kapkodtam be belőlük, a tervek szerint direkt ezért tartva alacsonyan (max. 140-145) a pulzust..., így 3 ment le a frissítőpontig, plusz egy sótabletta]. A történethez hozzátartozik, hogy a zsákomban a versenyközpont mosdójában vételezett 1,5 l BORZASZTÓ KLÓROS víz kotyogott. Rossz volt inni, a mi csapvizünkhöz képest mintha uszodai medencéből kortyolgattam volna (tudom azt is, hogy az milyen érzés... :) )
Úrrá lettem a helyzeten (khmm...), de messze volt a vége még és tudtam, hogy el fogok fogyni, a finomság pont Visegrád és a Skanzen között lesz - folytattam zselén + két pici szendvics-shotot (egy mustáros-sonkás-vajas és egy tormás-kolbászos, mutatóujjnyi pici szendvicskéről beszélünk, jól is esett a gejl műkaja után egyébként) is elmajszoltam, ott pont emelkedő volt, ráértem eszegetni (hiszen a pulzust nem engedhettem volna továbbra sem a tervek szerint).
Hogy miért írom többször is, hogy "volna", meg "tervek szerint"? Mert a pilisszentlászlói frissítőpont előtt (Kisrigó) van egy lejtő, amit egyszerűen nem bírtam elég visszafogottan megfutni. Egész addig gyakorlatilag séta volt a hegyre föl - totál túraélmény, remegtem a türelmetlenségtől, csak a pulzusszám ment a kijelzőn, hogy ne is lássam, mennyivel "haladok")... A lejtőn száguldottam, ami mentális szempontból ugyan eksztatikus élmény volt, de a pulzus bizony 155-160-ra ugrott ezen a szakaszon - a zselé meg állítólag ebben a tartományban nem nagyon szívódik... :(
A völgyben visszaálltam ugyan, de továbbra is a 40-percekkel számoltam, nem hagytam több időt emésztésre és betoltam a 4. zselét is. Szerintem ez a klóros rossz érzéseim mellett itt úszott el... Amúgy is szokatlan volt nekem ez a zsinórban energizálás, plusz a kánikula, plusz a klóros förtelem, plusz ez a buta, lejtőn elengedett 4-5 perc - sok volt a pocimnak, na...
Az "úrrá levés" után bekocogtam Visegrádra. Mivel volt egy kis meghökkenés (ajjaj, ez ilyen? akkor ezt a zselézést kicsit óvatosabban kéne vajon? vagy mostakkor mi van?), itt a lejtőt se szaladtam meg akkora elánnal, de ettől függetlenül - töredelmesen bevallom - a 140-től elrugaszkodtam megintcsak. Frissítőponton - "okosan" - nem cseréltem le a full vizet a hátamon, csak rátöltikéztettem a személyzettel. Kicsit hígult a dolog, de teljesen jó nem lett a vizem... Az egyik kulacsomba legalább tiszta vizet kértem, a másikba kevertem iso-t (Visegrádig 3 palack iso is lement egyébként, szintén fincsi édeskés löttyök... no comment)
A Fellegvárig felszuszogtam szépen, egész jól lettem, még odafent fejet vizeztem a közkútnál és nekieredtem a hátralévő 30 km-nek. Na és akkor az emelkedőn betoltam az 5. zselét...
A Visegrád utáni emelkedő közepénél, már a K- jelzésen, az erdőben kiadtam a 4. és az 5. zselét... :(
Teljes kétségbeesés. 30 km volt hátra. Gyomrom üres, béltraktusom tropa (bocs' a naturalizmusért, de ez ilyen műfaj)...
A szakaszidőm a vártnál majdnem fél órával rosszabb (ugye a pályabejárásnál pulzusra nem figyeltem, ahhoz képest itt lassabban kellett menni, no meg a pálya elejéről nem is tudtam milyen lesz - más teljesítők tavalyi idejei alapján kalkulálgattam és még csak le se vontam belőle a sarat, szóval nem volt elrugaszkodott egyáltalán)... Tudtam, mi vár rám még - szóval kicsit elanyátlanodtam. A fellegvárnál lehagyott, ott az emelkedőn fatörzsekre, sziklákra, padokra gubbasztó, lihegő emberkék sorjáztak el a bokrom (:D) mellett, én meg guggoltam az erdőben...
A feladás gondolatától messze voltam, de az időterveimet itt eldobtam. Messzire.
Innentől csak folyadékból frissítettem Pap-rétig (3. pont). Kicsit összeszedtem magam, a szakasz gyönyörű, és elég sok helyen jól is futható. Pap-rétnél kovászos uborka és olajbogyó, na meg JEGES KÓLA! Vizemet (nem sok maradt eleve) teljesen lecseréltettem. Vízbe is jégkockák!!! Nyakamba, fejemre jeges víz! Mennyei élmény volt!
Helyreállt a lelki békém, megtaláltam az örömöt a futásban újra. Egy másik futócsoportból ismerős, szintén kezdő ultrás cimborát is utolértem itt (az elejét nagyon elfutotta, persze ezt nem tettem szóvá), együtt vágtunk neki a Vörös-kő és a Nyerges két ormának. Én tudtam, milyen lesz ez a szakasz, még a bejárásról - ő csak olvasta a neten... Ennek megfelelően el is szökellt kisvártatva előre - hogy már a Kis-Büki szerpentin elején újra beérjem... :) (Ő végül fél órával utánam ért be - itt értettem meg, hogy az edzőm miért akart annyira befékezni az elején. De ez a lehagyós élmény a gonosz kis kompetitív manócskát is elkussoltatta végre - ennyi neki is jár 54 km-ből, há' nem?!)
Innentől a Skanzenig mentem amit tudtam (260 indulóból 40. idő ezen a szakaszon), élvezettel, kissé energiahiányosan, de közel sem meghalva értem el a Skanzenig. Ott újabb jegeskedés és kólázás után rákapcsoltam a célig (Skanzen>Patakpart szakaszon 26. idő), közvetlen motivációt (ugye, mekkora kötsög már ez a manócska?) egy Mecsek Maraton Team-es srác jelentett (hello és ne haragudj, ha esetleg olvasod!), akit a Nyergesre fölfele kapaszkodva kerültem el, majd a lejtőn a Skanzen előtt visszaelőzött és a pihenőt nem sokkal előttem (~200 m előnnyel) hagyta el. Sikerült is lehajráznom, ez volt a nap fénypontja! :D
Végül a 300 nevezőből - úgy számoltam - 262 futó indult el a versenyen. 189 teljesítő volt, ebből 172 hozta a szintidőt. Magyarul: közel fele a nevezőknek nem ugrotta meg azt, amit nekem sikerült... Ezzel a szépségtapasszal vigasztaltam magam a kezdeti elkeseredésemben. Szóval, most úgy látom, mégiscsak van remény, hogy egyszer élvezeti ultrafutóvá válhatok. De ehhez még adok magamnak időt bőven. Egyébként összetett 69./ffi 50. helyezett lettem. Nem lehetek telhetetlen, jó időben jött ez a pofon egyébként - visszanyírt kissé az arcomból.
Legközelebbi cél egy lengyelországi 30-as hegyifutás, jó érzéssel, majd egy kirobbanóan jó aszfaltos maraton Nagyatádon, az ExtremeMan egyik vegyesváltójában.
Salomon Szentendre Trail beszámolóm. Jó volt, kicsit mintha meleg lett volna. :) Úgy láttam voltak páran a topikból a hosszún is. mtb-vel találkoztam a célban is. :)
Jó beszámoló, tetszett nagyon. Én sem bírom a monotonitást, nekem már a tortúra utolsó szakasza is sok. És a lábaimat is jobban kikészíti az aszfalt. Cipő is jobban kopik.
Szerintem egy terepfutónak az aszfaltos verseny nagyon monoton tud lenni. Nálam már elbillent a mérleg a terepversenyek felé, mert szórakoztatóbbak, aszfalton a gyors versenyek még okésak (félmaraton-maraton), de voltam 100-ason, ahol 5 km-es pályán körözgettünk, ott nagyon rossz volt belegondolni 3 óra után, hogy bakker, még 14 kör, harmada sincs meg... Szeretek aszfalton futni, de ha UB vagy UTH volna a kérdés, akkor biztos, hogy UTH, pedig az sokkal nehezebb, hiába kb fele távban.
Első hsz-em itt (read-onlyban leledztem eddig), de most nem állom meg, hogy meg ne köszönjem az írásodat. Terep vagy sem, ezt érdemes elolvasni az olyan mazsoláknak, akik jobb' szeretnek mások tapasztalataiból is okulni (sz.pok a magam kárán így is eleget :) ). Most rákeresek, UTH55-t nem futottál-e valaha, mert akkor gyorsan elolvasom azt is... :D
a teljesíthetőség szintidőn belül szerintem több év (min. 3-8 év) ultrás tapasztalattal elérhető.
könnyűnek semmi esetre sem nevezném. a terep és az aszfalt ultra nagyon más, kevesen vannak, akiknek mindkettő megy. én nem tartozok közéjük :) fizikálisan nincs igazán különbség, állóképesség kell. full stop. persze mivel gyakorlatilag mindig nagyjából ugyanott kapod a terhelést, ezért szerintem elég sérülésveszélyes, ennek kivédéséhez szerencse is kell és tudatosság. én a felkészítő futásokban (100 km aszfalt, BSZM, Sárvár) meg is rogytam kicsit.
az is lehet persze, hogy csak telik az idő :)
amiben viszont nagyon más, az a pszichéje. fejben sokkal nehezebbnek mondanám. egyrészt nemcsak jó monotónia tűrőnek, hanem kimagasló unalom tűrőnek kell lenned. ezen kívül mivel külső inger gyakorlatilag nem ér, ezért a fókusz - nálam - nagyon hamar saját magamra helyeződik. ezzel szemben terepen a fókuszt sokkal inkább a külső környezet és a feladatok adják (fel kel mászni, le kel futni). ez lefoglal, szórakoztat (engem), eufóriát ad stb. a saját magammal való foglalkozás azt eredményezi, hogy a gyengébbé válok, felerősödnek a problémák, nyűgös leszek, elunom stb.
az is kérdés, hogy egy aszfaltos ultrán mennyire zavar, ha sétálnod kell. ha futni akarsz végig (ahogy Csermanek), akkor ahhoz bikaerősnek kell lenned fejben :). ha csak a szintidőért mész, akkor azzal kell számolnod, hogy zavar-e ha nyílegyenes utcákon baktatsz 40-50 kilométereket.
végezetül minden csak motiváció kérdése.
ha megvan, akkor sikeres leszel. ha nincs, akkor megintcsak nagyon ersőnek kell lenned fejben. nekem most ez hiányzott.
volt egyébként "mitkeresek-énitt" érzés, de nem agresszívan, inkább olyan fásultsággal jött belőlem elő. próbáltam a szépségét megtalálni, de egy-két résztől eltekintve (Vászoly, Dörgicse, Salföld), nem nagyon ment.. de ez kizárólag az én hibám, nem a versenyé,útvonalé..
173 körül van a laktát-küszöböm. 160 felett kezdődik az anaerob zónám. 150-en edzek a legtöbbet, az egy hosszabb távon fenntartható utazósebesség. a 145 ergo egy eléggé biztonsági játék volt.
