A bármilyen korú magyar társadalom egyre b ő v ü l ő rétegében kelt kellemes bizsergést Szentgotthárd kormánypárti polgármesterének "nem-uszító" kifejezése-állítása.
S mire észbe kapott eme derék jó ember és elnézést (??) kért volna félreérthető (??) szavaiért, beelőzték az "övéi". Semmi pardon! Semmi bocsánatkérés.
1) magánvélemény (testületi közgyűlésen)
2) neki van igaza! Ő lelte föl a helyes megfejtést jelen topic témájára: menekültügyre, terrorizmusra. Vivát!
Az élemedettebb korú nyugdíjas társadalom szűkülő rétegében kelt kellemes bizsergést ez az "uszít" kifejezés. A szépemlékű Szabad Nép félórák lélekbemarkoló momentumai között is a legszebbek egyike a harc a klerikális, szovjetellenes, burzsoáááhh uszítók ellen.
Az a harc volt a végső, de mint látjuk, a csatavesztés után is maradt belőlük hírmondónak dzsungelben bujkáló szamuráj.
Az alant belinkelt 1933-as adatokból és 1998-as becslésből -a topichoz kapcsolódóan- leginkább az világlik ki, hogy az európai zsidóság zömének kiirtását nem "menekültáradat", nem "terrorizmus" és nem "társadalomkritika" idézte elő és nem a német táncszínpadokon.
A két adathalmaznak kábé annyi köze van korunk terrorizmusához, "menekültügyéhez" is mint Gizikének a gőzekéhez.
Hasonlóképpen, az érdemdús tévécsatorna érdemdús riporterének és érdemdús riportalanyának annyi köze van korunk terrorizmusához, "menekültügyéhez" mint Gizikének a gőzekéhez. A köztévé hír- és tudósításfolyamához igen hasonlító stílusban és színvonalon uszít és elterel, vélhetően azonos irányítás alatt és céllal.
No igen, valóban, a szembenézés fontos, persze a németeknél a nyugatnémet gazdasági csoda feledtette a Kraft durch Freude és a hitleri Volksgenossenparadies emlékeit. Persze a szembenézés terén is fontos a minőség, ugyebár, hogy ne váljunk Canossa-Republik-ká, s főleg kerüljük el a kollektív bűnösség ódiumát (maradjunk meg az emlékezet és a kegyelet kollektív felelősségénél).
Kedves kisapi, azt gyanítom, a német társadalomnak ezt a mély pszichés problémáját nem a józan ész vagy az idő fogja begyógyítani, hanem a menekültek és a félhold a Brandenburgi Kapun.
Ez lenne a legnagyobb kihívás a koreográfus számára:
"Azonban a fentiekből muszáj még egy következtetést levonnunk, a hivatalos német média csak akkor hajlandó beszámolni a tényekről (gyújtogatásokról, a menekülttáborokban történő verekedésekről, stb.) amikor már külső szemtanúk is vannak. Amikor már nem tudják letagadni a problémát."
Tipikus példája a hatalmat háttérből kézbentartók törekvésére, mikor vágyaikkal 'jótékonyan' betakarják a valóságot. Minél vastagabb a hamuréteg, annál elevenebb alatta az izzó parázs. Aki személyesen ismer német családokat, akik mélyebb megismerkedés után a polkorrektség hamujától megszabadult gondolataikat megosztják, tudhat a német társadalom valódi érzelmeiről nemzeti identitásuk sárbatiprásával kapcsolatban.
A múlt számukra az első világháborút lezáró un. "békeszerződés" megaláztatása, a weimari németország káosza, a drezdai terrorbombázás kibeszélhetetlensége IS.
Ezt magunk is ismerjük, ó nagyon is!
A bűnös nemzet, az utolsó csatlós / egyébként Horvátország volt / a "holokausztért egyedül a magyar a felelős"
sulykolása még itt is, "alantasan sejtetgető, csúszómászó" módon a trendi.
Visszatérve a produkcióhoz és a cikkhez: ahogyan a lead alatti első kérdés felvezetése rámutat:
- A német színház - csak úgy, mint az irodalom vagy a politika - kifejezett törekvése a múlttal való szembenézés, a „lelkiismeret-tisztítás", a történelem egyéni és kollektív feldolgozása.
(Vastag szedést szándékosan hagytam meg.)
Nos ezt ajánlanám honi színházainknak és más előadóművészeti együtteseinknek. Alföldi -hogy másik topikra is "átkössek"- hozzáfogott és más társulatok is. A jelek szerint van (volt, lenne) rá kereslet. Talán még nem veszett el minden.
Visszatérve a produkcióhoz és a cikkhez: nem derül ki a Szabadesésben menekültjének sorsa és a produkció üzenete valamint társadalmi (= nem csupán művészi) fogadtatása = mi jön le a néző ("civilben" azaz színházon kívül: állampolgár) számára a témáról az előadás kapcsán. A kortárs művészet egyik küldetése ui éppen ez: választ adni, de legalábbis választ keresni a napjainkat foglalkoztató nagy kérdésekre mint amilyen a menekültügy, esetünkben a tánc nyelvén, formavilágával.
Visszaesel, kedves hszó: a földolgozás szó idézőjelek nélkül idétlenül mutat, azt a látszatot kelti, mintha te egyetértenél a puszta létezésével is. (Remélem, nem. Annál azért okosabb vagy, gondolom.)
Visszatérve a produkcióhoz és a cikkhez: a német társadalom öntisztulása nem ért véget a 2.vh.-s felelősség földolgozásával. A RAF tevékenysége már egy következő nemzedék súlyos problémája, tehertétele volt, a barna pestis után, bár annál mérhetetlenűl azaz mérhetően kisebb léptékben, nem állami szintre emelve (mint a nácizmus) és a világot lángba borító nemzetközi következmények nélkül, de megjelent a szélsőbalos pusztítás és terrorizmus ("vörös pestis"?) is. A(nyugat)német társadalom túlnyomó többsége elutasította a szélsőbalos megnyilvánulásokat, a nyílt terrorcselekményekre átforduló szervezetet pedig az igazságszolgáltatás számolta fel. Ennek a történelmi léptékkel nem nagyon régen lezajlott eseménysorozatnak a színpadi feldolgozása (a "szereplők" egy része ma is él!) a német társadalom be- és elfogadó-képességének újabb figyelemreméltó megnyilvánulása.
Előremutatónak tartom, kedves hszó, hogy a földolgozzák szót idézőjelbe téve utaltál a II. világháború utáni korszak legnagyobb történelemhamisítására.
Amerikai ambíciók elképzelhetetlenek voltak erős európai bázis nélkül. 45 után Franciaország belpolitikailag labilis volt, Olaszországban még erősebb volt a kommunista párt. Végiggondolták és rájöttek: hidegháború nincs Németország nyugati megszállású területeinek európai centrummá tétele nélkül. Megbocsátani azt, amit elkövettek, persze nem lehetett. Erre kitalálták azt az iszonyatot, hogy Nyugat-Németország "feldolgozta" a bűnös múltját (és?... és jelent ez bármit is? azon túl, hogy 8-10 kiválasztott "történész" primitív álvitát folytatott?). Szabaddá vált az út Nyugat-Németország feltőkésítése előtt. Az iszonyatos sorstragédia túlélőit megpróbálták lekenyerezni. (Volt, aki nem hagyta magát.)
II. Kertésznek ahhoz a tételéhez, hogy Magyarország a holokauszt kizárólagos felelőse, még várni kellett néhány évtizedet. De ezt már 49-ben beprogramozták.
Bizonyos egészséges társadalmak szembenéznek saját múltjukkal, történelmi bűneikkel és persze sérelmeikkel is, ezeket ki- és megbeszélik, tanítják, tanulják, (meg)emésztik, "földolgozzák". Múltjuk, jelenük egyebek mellett az alkotó- és előadóművészetben is megjelenik, ezáltal annak úgyszólván részévé válik. Ez történik pl a cikk által bemutatott produkciókban, azok ezt a célt (is) szolgálják. Más társadalmak ugyanezért pl börtönbe vetik, olykor kivégzik az alkotót, előadót (újságírót, civil aktivistát...). További más társadalmakban "csupán" évszázados elmaradás van e téren: a folytonos másra mutogatás, bűnbakkeresés, hárítás, irigykedés, szőnyeg alá söprés azonban súlyos következményekkel jár. A kór nem gyógyul, a beteg társadalom beteg marad, még betegebb lesz.
