Üdv mindenkinek!
Valamikor sokan publikáltak itt irásos beszámolókat, mára ez valahogy ez háttérbe szorult,egy kezemen meg tudnám számolni,hányan csinálnak még ilyet.Én magam is inkább filmezek,ez főleg a idöhiánynak és lustaságomnak köszönhető.
Bár a honlapomon vannak túraleirások,de azok egytől-egyig a túratársaim szerzeményei,most változtattam egy kicsit ezen,ma délután összedobtam egy rövid zöngeményt,hogy adjak egy kis löketet ennek az „idejét múlt” publikálási formának.
A téma része az idei Adriai túránknak,egy kiemelt és sport/bringás/ szempontból is mozgalmas feladat teljesitése volt,ez pedig nem más,mint a Svet Jure megmászása.
A szöveg néha suttyó/mondhatni/,de azért talán élvezhető, aki tud, és főleg szeret olvasni,ime:
Sveti Jure/Biokovo/ by Cobranco
Hajnali 5-kor csörög az óra,illetve nem,mert vekkert nem vittünk magunkkal,szóval kipattant a szemem,még szinte nem is pirkadt,de az izgatottságtól pillanatokon belül talpon voltam,mondtam is magamnak,a legfaszább időpont,nincs meleg,irány a hegy.Persze soha nem megy semmi simán,mindig átirja valami a forgatókönyvet,defektszerelés hajnalban,
ráadásul duplán,nem megyek bele a részletekbe,már felidézésétől is a káromkodás gondolata foglalkoztat.
Üres bringával, cuccok nélkül ugrottam neki a Biokovónak,persze ennek előnye is van,nincs súly,ellenberger néhány dologra szükség lehet egy ilyen kaliberű hegymászásnál.
A legfontosabb a folyadék,ráadásul több liter,mivel előre figyelmeztettek,hogy vizvételezési lehetőség nincs a hegyen.Szóval,nekivágtam,Podgora kihalt,mindenki a tegnapi buli fáradalmait piheni ki,sehol egy ember, leszámitva azt az egy-két részeget,akik tegnap már nem értek el hazáig és most a fák árnyékában pihenik ki a fáradalmaikat.Élveztem a nyugalmat,jó volt látni,hogy ilyen arca is van a Horvát tengerpartnak.Mivel térképet sem vittem,gondolván, egy út van,eltévedni nem lehet,…hát lehet!!...már rögtön a városban,na mindegy,a benzinkutas útbaigazitása révén már irányba is álltam.Néhány szerpentin kanyar után Podgora távolodott,de nem elfelé,hanem lefelé.Nagyon élveztem,egy futó utólért,vakkantott néhány szót horvátul,majd megelőzött,nem válaszoltam,gondoltam elég annyi, jól beégtem,hogy lefutottak,de az forgott a fejemben,itt nem hajtom meg,kell az erő fentre.Jól döntöttem,mint az később beigazolódott.
Kb.egy óra múlva elértem a Nemzeti Park bejáratát,kisebb alkudozás után kiperkáltam a lóvét,fájó szivvel,egyrészt,mert nem volt kevés,másrészt meg hallottam városi legendákat arról,hogy van akinek sikerült bepotyáznia,hát nekem nem.Szerpentineztem tovább,az út szisztematikusan,de nem vészesen emelkedett,körbe mindenfelé mediterrán fenyők
,persze tudtam, ez Horvátország legnagyobb egybefüggő partmenti fenyvese.Kiérve az erdős körzetből elém tárult a Biokovo munumetális sziklatömbje,elképzeni sem tudtam,hogy a függőleges sziklafalon,hol vezet az út nyomvonala.Kapaszkodtam tovább,innen már egyre lenyűgözőbb volt a kilátás.A kajás zacskó ott fityegett a vázon,egyre jobban idegesített,csapkodta a térdemet,,hamar megszületett a döntés,belátható idön belül reggeli.
Egy hajtűkanyarban,egy sziklapárkányon lélegzetelállító panorámával előttem
betúrtam a kajcsit.Negyed óra elteltével újra nyeregben,ilyenkor a túl sok pihi nem tesz jót az erönlétnek.
Vasárnap lévén nagy tömegre készültem,ehhez képest még egy autó sem jött,igaz még csak fél hetet kongott az óra.Remekül haladtam,szinte el sem akartam hinni,bár megvolt a magyarázat,mivel délnyugatról másztam,a Biokovó hatalmas sziklafalai útját állták a keletről felkelő nap sugarainak, nem volt hideg,de ahogy mondani szoktam a hőmérséklet PF volt,azaz pont fasza/.Jópár kilométer után,hirtelen elfordult az út, s feltünt néhány ház.Egy két reklámtábla is kint volt,hirdetve ezt-azt,kaja,pia,stb,
persze senki ne várjon tengerpartos körülményeket.Szóval,egy-két fotó és már indultam is tovább.Innentől radikálisan megváltozott a táj.A tengert nem látni,igazi holdbéli körülmények, amerre csak a szem ellát.Mindenhol kövek,sziklák,kietlen,sivár vidék,de volt egy hangulata, be kell,hogy valljam.
Az út továbbra is szerpentinezett,ráadásul végeláthatatlannak is tünt,csak ment fel a fellegekbe.A szintemelkedés nem érte el a 10%-ot,úgyhogy nem volt különösebben megeröltető.Itt már hetedmagával tüzött a nap is,töltöttem magamba a folyadékot,de csak módjával,gondolván,lehet ez még rosszabb is,lett is.
Egy óra elteltével már megint a sziklaperem szélén találtam magam,igaz nem önszántamból,hanem út vitt vissza,persze örültem is,mint majom a farkának,legalább újra van kilátás,persze az önfeledt mámort némiképp árnyalta,hogy úgy emelkedett,hogy majd be sz@rtam.
1228m-on elértem egy Ravna Vlaska nevű kilátópontot,itt volt már néhány autó,a kialakitott teraszról gyönyörködtem egyet/vagy kettőt/a tenger látványában,
ami már igencsak lent volt.Egy sziklába vájt kocsmaszerűség is ott figyelt az út mellett,egy fickó sörös rekeszeket pakolászott,csak elképzelésem volt arról mennyibe kerülhet itt egy üveggel,megkérdezni nem akartam,nehogy elmenjen a kedvem a további feladattól.Húztam tovább,újra kősivatag,a forróság egyre csak nőtt,feltámadt a szél is,ennek most kivételesen örültem,ugyanis a hideg Bora fújt keletről.Egy óra magyányos taposás után,néhány vadló nyeritett bele a síri csöndbe, villanyozott fel,majd újra semmi,de ez a „semmi” is nagyon tetszett.Késöbbiekben annyi változás történt,hogy hirtelen az egyik visszafordító után megpillantottam a végcélt,a csúcsot „Sveti Jure”,úgy tünt,mintha közel lenne,de nagyon is nem volt.
Az út időközben szépen lassan a Biokovo északi oldalára lavírozott át és egyre inkább nyilt ki a panoráma a Horvátország belső régióira illetve Bosznia felé.Aztán egy nagyon látványos gerincútszerüség következett,lenyügöző kilátással a szakadékba,viszont iszonyat kemény volt,már-már azon gondolkoztam tolni is lehetne,de a büszkeségem nem engedte.Kiálltam a nyeregből és tapostam,mint Mari nénje a hordóskáposztát Brihajröcsögén hajnali félötkor.
Gyorsan nőttek a szintek,mint tinilány arcán a pattanások,és negyedóra elteltével már a kúphegy tövében található parkolóban pásztáztam a szituációt.Volt itt néhány autó,meg egy felnyitott sorompó,egy két elvetemült meg gyalogszerrel vette célba a tornyot.Bemenjek vagy ne menjek be? Hazudnék,ha egy másodpercet is morfondiroztam ezen a kérdésen…persze,hogy bemegyek…minek másztam 4 órát,ha cél előtt néhány méterrel a feladom egy sorompó vagy egy tiltótábla miatt.Itt azért megjegyzem (zárójelben),hogy a Nemzeti Pakot szigorúan felügyelik a „réndzsörök”és osztogatják is büntiket szépszámmal,föleg szezonban.Nekiugrottam a szerpentinnek,ami úgy kanyargott a tűzhányó kúpjára emlékeztető végkifejlet oldalában,minha csak oda lett volna rajzolva.Ha valakinek aznap még nem volt széklete,ajánlom a helyet,20% alá innentől már nem ment a szintemelkedés.Félúton éppen pihenem ki a fáradalmakat,ami szó szerint annyit jelentett,hogy megpróbáltam levegőt venni,erre mit látok,jön fel egy busz,olyan helyen,ahol a kanyarokat bringával is csak ipszilonban lehet abszolveálni.Kiderült,hogy a Nemzeti Parkosok különjárata egy nyuggerbandát kimél meg a hegymászástól azzal,hogy felbuszocskáztatja őket a csúcsra.Mikor elmentek mellettem,az arcokat elnézve,látszott,hogy maradandó élmény lesz nekik is az út,persze éjszaka felriadva rémálmaikból.
10 óra magasságában felértem a csúcsra,le sem merem irni mennyi idő volt,persze a szemfülesek kiszámolhatják,nem nehéz.Fent ott éktelenkedik egy nagy TV-torony,amivel semmi baj nincs,ha csak az nem ,hogy pont a csúcson van,tehát körkilátás, illetve körfotó nem lesz.Sebaj vezet ösvény mindenfelé,majd poziciót fogok itt-ott.Amúgy, van itt még egy három személyes parkoló,egy kis sziklaplatzon,egy jótanács,aki autó fel akar jönni,vegyen néhány órát Mihaelitz Norbitól,ha életben akar maradni.
Szóval a csúcs,ami BIG-challenge is egyben, 1762m-vel nem egy kis feladat és mivel 0-ról indul a szintkülönbség a Bonnette-el vetekszik az Alpokban,ami franciák szerint a „legnagyobb út Európában”.Próbáltam magam lefényképezni ,egyfajta szelfifotót magamutogatásnak a Fészbukra,nem ment,ott lődörgött egy kocatúrista,semmilyen nyelven nem tudott/illetve az anyanyelvén biztosan igen,de azt nem tudtam beazonosirtani/,elmutogattam,hogy semmi mást nem akarok csak benne lenni a táblával,meg bringa is,igy együtt egy csoportkép,végül nem jött össze,jobb hijján csináltam egy fotó magáról a tábláról.
Mindegy videjó van,jó lesz az is.
Gondoltam,körbesétálok már a galérián,a bringát a parkolóban hagytam,remélhetőleg itt nem lovasitja el senki,bár lovak vannak a környéken.Érdemes körbebotorkálni a köveken,ha mástért nem is,de a félelmetes kilátás miatt mindenképpem.Úgy egyébként az ösvény,ami két oldalról kerüli a TV-tornyot ugyanoda fut,mégpedig a csúcson található Szent Gyögy kápolnához,
amúgy nem mellékesen igy egyfajta rögtönzött körutat is tud tenni a látogató,ha fekeveredik ide,a madarak birodalmába.
Gúvasztom a szemem a tenger felé,állitólag tiszta időben az olasz partokig átlátni,most csak a feltúrbózott pára,pedig szivesen vettem volna,ha egy feltöltött-szájjú,szilikon-mellű szőke olasz műmaca visszainteget a Gargano-félszigetről,sajnos ez a felemelő mozzanat most kimaradt.
Néhány fotó a szélrózsa minden irányába,
majd egy kis okostojáskodás a kamerának is,aztán irány lefelé.
Elöbb persze feladat van,össze kellene tákolni az időközben leamortizálódott,és a szétesés szélén egyensúlyozó kerékpárt.
Mivel a szerszámok,lent pihennek Podgorában a túratársam táskájában,csak barkács megoldás jöhetne szóba,de mivel,barkácsolni nem szeretek,és ami a nagyobb gond,nem is tudok,ezért az imádkozást választottam,ha már itt volt a közelben egy templom,hogy bírja ki a gép, amig leérek.Egy kis igazítás sisakkamerán,és irány le.Úgy mentem ,mint a golyó,két kanyar után a visszaforditók figyelmeztettek,hogyha nem akarok megtanulni most repülni,akkor inkább használjam a féket.A gurulás lefelé szinte egy örökké valóságnak tünt,27 km lejtőzés közbeni izmozás fáradalmain persze könnyen túltettem magam,arra gondolván,hogy mennyivel egyszerűbb és persze élvezetesebb is,mintha most másznák felfelé.A hőmérséklet a fenti régiókba egész elviselhető volt,föleg a menetszéllel kombinálva,mert egyébként az időközben delelőre hágott nap már 35 fok fölé tornászta a celsius skálát.
20 perc,és már újra Ravna Vlaskáról
pásztáztam az Adriát,az idöközben a viharossá fokozódott keleti szél hihetetlen módon korbácsolta a hullámokat a mélybe.Remek a kilátás az elöttem spontán szétszórt dalmát szigetekre,ebből a magasságból a Google Earth látványvilága köszön vissza,persze százzal megszorozva.
A tenger hivogató szava szinte arra ösztökélt,hogy most azonnal ugorjak egy fejest a habokba,bár van egy olyan gyanúm,hogy 1200 méterről a becsapódás nem lenne zökkenőmentes,ráadásul a bringámat ki hozza le a hegyről,…esetleg a vadlovak?
Újabb vágta,a „Száguldás a hosszú úton” cimű hetvenes évekbeli sláger jutott eszembe,gondoltam ráéneklem a videóra,hadd röhögjön,aki még nem kapcsolta ki,de rájöttem,hagy 2 évvel ezelött Svájcban már előadtam ezt a kis zöngeményt a nézők nagy bánatára.Az útról még nem ejtettem szót,keskeny nyomtáv,gyatra minőség,egyik oldal sziklafal,másik szakadék,a visszafordítók,szinte beláthatatlanok,ha valaki autóval próbálkozik fokozott figyelem,sőt még bringával is jópárszól húztam a padlóféket.
Ahogy közeledtem a tengerszinthez,mintha egy hőtárolós kályha kazánjába futottam volna bele/bár lehet nics kazán a hőtárolós kályhába,sőt biztos,mindegy müszakilag mindig hülye voltam/szóval, mintha feltekerték volna a hőfokszabályzót,lehetett vagy 40 fok árnyékban,igaz ahhoz árnyék is kellett volna.
1 óra magasságában értem le Podgorába,addigra bringámon már annyi tartozék fityegett a szélrózsa minden irányába,hogy én lepődtem meg a legjobban,hogy ennyi alkatrészből áll egy kerékpár.Begurultam a benzinkúthoz,a kutas csávó már jó ismerősként üdvözölt,közöltem kéne valaki akinek vannak szerszámai,és gagyog valamit angolul,mutatta,hogy ö nem az az ember,de átirányított a szomszédban lévő tüzoltó állomásra.Hát mit mondjak,az embernek lehet néha szerencséje is,kivágtázott a komplett készenléti egység,az egy dolog,hogy mind perfekt beszélt angolul,de valójában nem is volt rá szükség,egy teljes nagygenerálozást összecsaptak a bringámon a másodperc töredéke alatt,és ami a legfontosabb,mindezt grátisz,egy fillért sem voltak hajlandóak elfogadni abból a pénzből,ami amúgy nem is volt nálam.
A végére maradt egy kicsit kinos közjáték,megyek keresem a szállást,egyszer csak a sok egy forma apartman között azon kapom magam,hogy nem tudom melyik az enyém.Ott keringetem,mint gólyafos a levegőben,erre a tűző napon kint ülő „házdilerek” elkezdtek mutogatni,hogy én tulajdonképpen honnan is jöttem ki.Hát igen, árvús szemekkel figyelik egymást,illetve konkurrenciát,úgyhogy ezúttal szerencsém volt.
Berontok az apartmanba,egy kis késéssel,valljuk ba,azt gondoltam,már kivágtam minket mint az a bizonyos macskát vécézés céljából,de nem, a túratársam,enyhe túlzással,még akkor kelt,mondtam is neki,lehet, ő választotta tutibbat.
Persze, igy utólag az mondom nem,de ha valaki egy ilyen feladatra vállalkozik,legyen vér a „pucájában”,az edzettségen kívül kell motiváció,nem árt ,ha van egy kis kitartás is az emberben,cserébe viszont lenyügöző látványt és egy életre való felejthetetlen élményt kap.
Cobranco
