Keresés

Báthori Csaba

ILLESZKEDÉS

Elfogyni, de nyomot hagyni:

ezt a vízcsepptől tanultuk. Halkan

lenni és énekelni: ezt a szúnyogtól

tanultuk. Párosan égni,

nem magunkban: ezt a kanóctól

és a lángtól tanultuk. A türelmet

a kövektől örököltük. A fegyelmet

és önuralmat a felhőktől

lestük el, akik lázadás nélkül

illeszkednek a szelekbe. A leleményt

és ravasz céltudatot a kúszónövényektől

örököltük. Rugalmasságra oktattak a tengerek

s a folyók. A hús káprázatait

arábiai éjszakákban szereztük. Idegen

tollainkra idegen tollakat halmoztunk,

s egyszercsak azt mondtuk: enyém.

Kiléptünk a tükörből, s azt mondtuk:

én vagyok a valóság, ő a látszat. Az

árulás is az igazság szókészletével él

és a teremtés mimikáját utánozza. De

a lélek tükre

nem a szem, hanem a tettek.

(Tekintet, 2002/2-3.)

Báthori Csaba

KETTŐS

Nem is velem –

csak szívemen

időz a két rokon elem:

a félelem, a szerelem.

Együtt fakad,

párban szakad

az öröklét, a pillanat –

teremt a pillangó s tagad.

Egy perc, s a por

megsejti, hol

vajúdik szirmot a bokor

méhében a zárt rózsasor.

Bár én vagyok

a test, a tok –

hogy őrizzem a két okot,

mely lombik szívemen ragyog?

Sejtem: hibás

a hallgatás,

e végtől végig rianás –

szívem nem méri senki más.

Mit ér, ha két

hang hív, s felét

a némaságom zúzza szét,

felét a meddő messzeség?

Vagy így halad

a lét alatt

minden megkettőzött alak –

s minden igazság másolat?

Mit őrzök én

hideg, tömény

félelem pincerejtekén?

Szerelem lehet-e remény?

Aki zuhan,

az hontalan

lehet-e? Föld titkaiban

nyugszunk meg mindannyian.

Bata János

KIBŐVÍTETT SZONETT

Mártának szeretettel, karácsonyra

Vártam rád a nyári délutánok kaszálóin,

amikor a dél melege langyosba fordult át,

az egész fűtenger zizegés volt, melynek

elringató egyhangúságát egy-egy pacsirta

életdicsérő dala tett az én földemmé,

megszentelve az aznap verítékét.

Vártam rád ködös, szürke estéken,

magamon szorosabbra húzva kabátom,

mert a szitáló-hideg eső lelkemet akarta

elmosni, szegény fák, nekik már nem

volt mivel védekezniök, csupasz

ágaikon csillagok vacogtak.

Vártam rád éjjelenként íróasztalom fölé görnyedve,

szobám biztonságos-meleg félhomályában,

míg apám kinn a Jegessel birkózott,

hogy fia átvészelje a csontösszekoccantót.

Vártam rád a Nappal együtt kelve,

simogató sugaraiban megfáradt szemem pihentetve,

világnak, rügyeknek kinyílásában,

vizeknek áradásában.

Teleírt világ [11.]

Barusz József István

TÉLI ESTÉK

Vacog az eresz,

didereg a kukoricaszár,

zizeg a fosztás csomója

a komótos cserép alatt.

A tél hidege szunnyadásra vár,

megdermedt házak köré leng

a zúzmarás köd,

mint mohának csápjai,

tapad a kerítésre

és szeretkezik a dér.

A madarak fázós hangja

egy utolsót csicsereg,

talán elköszön,

meglehet – ennivalót keres,

vagy éppen csak

utálja a telet.

A kémény torka

forró szikrákat okád.

S a házak jégvirágos

oldalai mögül

kikukucskál a gyertya.

Kint alszik a táj,

bent mormol a valóság,

melege.

A kályha ontja szeretetét,

körülötte túlbeszélik az estét.

A hópihék szorgos csillogása

öltözteti a fákat,

mint valami csillagszóró,

úgy bűvöli a tájat.

Fehér köntösben jár az út,

és ivott a tájból a háztető.

Az eresz alatt és az akolban

alszik már

a háztáji világ.

Nem szól a tájhoz

az éjszaka csendje sem,

a csillagok ragyognak

önfeledten.

Csak az útmenti lámpák

sárga fénye csahol,

szétszórt szikrái üldözik

a hó pelyheit,

viháncolnak a házak körül.

Arcok és énekek, Gyömrő,

2004. január 7. [41-42.]

Bartók Lajos

SZABADSÁG VIRÁGA

Hol virágzol vajjon, szabadság virága?

Szülőfölded lesz az Alföld rónasága.

A végtelen síkon, nem is nyílhatsz máshol,

A szerelmes napnak lángoló csókjától,

A repülő szárnyú szellő ölelésén,

Kék egén versengő pacsirta zengésén,

Ott hol egybeolvad az éggel a róna,

S eltűnsz délibábként, míg elértünk volna.

Vagy nem az alacsony föld terem meg téged:

Bércek ormain nősz, virága az égnek!

Mennydörgés moraja a te bölcsődalod,

S dajkálva ringatnak rettentő viharok,

Napsugártól elrejt örök felhőfátyol,

S nem harmat öntöz, de gyászsiralmú zápor:

Vad szírtek örvénye felett, hazád itt van. –

S lehull, ki hozzád tör, leszakíthatatlan!

Vagy a nagytengernek vagy csodavirága,

Mely korlátlan és mély, mint a szív világa?

Gyökered odalenn horgonyoz a mélyben,

S fönn virulsz, lebegve habok lágy ölében.

Mint mosolygó tündér, dőlsz a hullámokra,

Bírásodért ezer hajóst csalogatva,

S ha már közel érnek: vész gyűl mindenünnet,

S ők veled a lázadt tengerbe merülnek.

Ah nem, szép szabadság, nem virulsz te máshol,

Csak hősi szívekben, vérök hullásából.

Már fakadásoddal a szívet repeszted,

S halálát okozza hervadásod, veszted.

De porlad a márvány, mely áll sírkertekben,

Lágy emlékezés, mint szellő tovalebben;

Fejedelmi kegy: árnyék, mely leszáll a nappal,

Nép-hála versenyez üres tengerhabbal,

Örök csak egy emlék, ihlete, pompája,

Égreszálló: te vagy, szabadság rózsája.

Csak te vagy, virágok királynéja, örök;

S virulsz vértanuid puszta sírja fölött.

A Petőfi Társaság költői-

nek antológiája [15-16.]

Bartis Ferenc

A CSÍKSZEREDAI PARKBAN

Szerelmes szomorúfüzek,

csíki csodák,

Olt menti álmok,

most újra sírhattok lelkemben,

most ismét közöttetek járok.

Fájdalomtól ráng az arcotok,

s milyen halkan susogjátok a bút…

Majd integessetek vidáman felém,

amikor visznek a végtelen ölébe,

ahonnan nincsen többé visszaút.

Szerelmes szomorúfüzek,

ti, akik már láttatok vadakat szeretni,

gyűlölközni a szelíd hangú embert,

ti, akik mindig csak sírtok,

tanítsatok meg újra nevetni…

Vigyázzátok húgotok lépteit,

lányos mozdulatát őrizzétek szépen,

hogy teste karcsú oltára előtt

áldozhasson más is

a kora őszi fényben.

101 vers és ének Csík-

somlyóról [73.]

Bartis Ferenc

APÁM KEZE

Látom kezét a hegyek felett:

ekét fogott majd kalapácsot,

tavasszal gyümölcsfát ültetett,

télen meg tűzrevalót vágott.

Most a sziklákat simogatja

hóval, esővel, széllel, fénnyel,

s néha, amikor hazamegyek,

meg-megfenyít szeretetével.

Olykor elnézem, amint pihen

fehér abroszon a két ököl

két hegy, egyikről gyermek néz rám,

ki anyja fényében tündököl…

És mégis élünk [52.]

Bartis Ferenc

UTAZÓ FÁJDALOM

Ami hátra van, – az már kevés

Kevesli fogyó életem a holnapi időt

Időelőtt kezdett sztrájkolni a szívem

Szíven-lőhető madár minden pillanatom

Pillantásnyira a Duna (…) vonatom ablakából

Ablakba könyökölt az utazó fájdalom

Fájnak a szegek (…)

Szeget-szeggel-módra civódik vélem a vetkőző nyár

Nyaral a mező az elvarázsolt tájban

Tájegységekre oszlik az országos bánat

Bánatában füttyenteni is elfelejt a vonat

Vonatom legközelebbi megállóhelye: Idegenváros, Magánypályaudvar

„Udvarom, udvarom…” – énekli két katonalegény a szomszéd fülkében…

Fülkerendszer-törvények szerint működnek az amőba-városok

Városlakó szívem falusi temetőt keres elzálogosított bölcsőjének

Bölcsőm parancsára cipelem szívemet a szorongó időben

Kőlavina zuhog az égből, Budapest-Ajka, 1992 [94.]

Bartis Ferenc

HÁRMASBAN A TAVASSZAL

A rűgy,

ez a tavaszi űgy

olyan halkan

pattan,

hogy hiába teszed

a füledet

az ágra –

a halhatatlanság muzsikája

hallhatatlan,

Életre hívó halotti

beszéd [34-35.]

Bartis Ferenc

FEKSZEM HANYATT

Fekszem hanyatt a fűben. Nálunk

még zöld a föld és kék a lég.

Im, a glóbusz a vánkosom,

s takaróm csillagszőttes ég…

(Csak öledben lehetek ilyen gazdag.)

Életre hívó halotti beszéd [37.]

Bartis Ferenc

HAVASOK DÍCSÉRETE

A havas lélegző szabadság.

Asszonyom, a lélegzetem vagy!

    Íme, újralátod,

    ez a te világod,

    nincs fala, fedele,

    ajtaja, rekesze,

    álmodhatsz, fütyülhetsz,

    álmokat is ölhetsz

    s hamarább eléred

    a végtelenséget,

    mint ezer rakéta

    s szemeddel marékra

    fogod a láthatárt,

    mely téged kitalált,

    s a gondnyi mindenség

    (ha úgy van szerencséd)

    melléd ül a tűzhöz,

    míg a halál szűköl

    s elbeszélgetsz véle

    senkitől sem félve;

    magadhoz öleled

    hajnalban az eget

    s megtelik a markod

    csillagporral, markold

    össze s aztán szórd a

    zengő havasokra

    s akkor majd megérted:

    létezni – ha hagyják…

    s az élet – szabadság…

Életre hívó halotti beszéd [44.]

Bartis Ferenc

ÁDÁM NYOMÁBAN

Szeretlek –

Így mondta az első férfiú is az első lánynak,

s az állat

emberré szelídült

a szóban.

Szeretlek a legelső vad férfiú szándékával

kiagyalt,

finomkodó

szavak nélkül.

Kőmarta,

kezem

sújtó lendülése

szőke hajad felett

simogató mozdulattá szépül.

Kőlavina zuhog az égből,

Gyilkostó, 1981 [123-124.]

Bartis Ferenc

TÉL – TAVASZI FÉNYBEN

A hegyek megunták a jeges

szelet s a mezők is a havat;

kéken hullnak alá az egek

és tisztán.

A várost zöld határ öleli,

tőle frissek a beton falak.

A villanyhálózat már teli

madárral.

Énekel a telefon-oszlop

s a parkban táncol a gesztenye,

a folyó, mintha nem is volna

más dolga,

vetkőzik s partjával beszélget

rólatok, ti nyíló lányok,

kamaszos kedvű, kis legények,

a széllel.

Míg állok a téli fényben

biztatva a folyót s a földet,

hogy adja meg néktek, mit tőlem

elloptok…

Kőlavina

zuhog az

égből, Ba-

lánbánya,

1980 [120.]

Bartis Ferenc

KOLOZSVÁR ELŐTT

Nem kell kaput nyitanod nekem,

mert hozzád jövök, szerelmesem,

hazajövök, rohanva tőled,

ajándékba hozom a Földet

s Téged szétviszlek a világba

havasi viharokba zárva,

türelmes villámba kötözve,

rózsabimbóba gyömöszölve,

Dózsa-ökölkenyérbe gyúrva,

villanykörteüvegbe fújva,

kínszépítő gyógyírba keverve,

cipőm húsába-csontjába rejtve,

nemesfémek porába törve,

világmegváltó könyvbe kötve…

De addig… íme, az ajándék,

felnőttnek való gyermekjáték:

búzából, vasból, csókból, fényből

s le-nem-írt megtörtént mesékből

ötvözött versem – ez az ének,

mely börtönből jön s azért késett…

Kőlavina zuhog az égből [36.]

Bartis Ferenc

ÁLOM A VÁRÓTEREMBEN

Fáradt emberek alszanak a padlón,

nekik most a cement-ágy is meleg,

a sarokban meg fölszállnak vonaglón

az aprócska pipafüst-fellegek.

Lomhán kúszik az unalom tova,

mint sötét árny az őszi alkonyon:

a váróterem örök otthona. –

Az ásítókat nézem s hallgatom.

Bágyadt arcuk legényes mosolyom

beharmatozza, mint a pirkadat.

Elszenderülnek. És én róluk álmodom –

ébren – míg távol, valahol

felénk dübörög, kattog a vonat…

Kőlavina zuhog az égből,

Székelykocsárd, 1953 [16.]

Bartha Ildikó

A PILLANAT ALKÍMIÁJA

kibomlik a fény sugár-virága

benéz a titkok ablakába

szűz-arcra reggelt holdra bút

fest címerpajzsra háborút

színekké válik hangtalan

fogalma nincs hatalma van

sírhant felett násszá avat

mindent él semmit sem tagad

még szárba szökkent lét csupán

bimbózó vágy a múlt után

a harmatból szent cseppeket

magára hintő gyermeteg

formát keresgető talány

levélcsipkét verő leány

mozgása illat-árapály

mely balladákból szőtt homály

mélyébe vonzó hallgatag

magát nemesbítő anyag

vak lényegével egybekél

nemtelen szívverést vetél

míg százszor körbejár a nap

a mars körül vad táncra kap

vénuszt ölelvén meghasad

a föld-ágyék rejtette mag

az élet benne csak nedű

nevét keresnéd holt betű

pereg öledbe szárazon

vén ajkadról idő-szirom

hull végtelen hasít beléd

lábad nyomán át tüskeképp

2004

Bartha Gusztáv

CÍM NÉLKÜL

Nézek, nézek

kék szemedbe,

mint a saját

életemre.

Itt a halál,

ott az élet;

emitt a kút

sekély mélynek,

amott az ég,

s csillaghullás –

fényben izzik

az elmúlás.

Ölel a test,

hisz a lélek,

sajgó valónk –

valló élet.

Üzensz értem,

téged hívlak –

kút mélyébe

hull a csillag;

hű(s) vizében

fürdik szebbé,

együtt leszünk

szerelemmé.

Viszontlátás [16.]

Bartha Gusztáv

ANYANYELV

Itt lót-fut, szalad

nyelvünk alatt,

csetlik-botlik ága-boga,

morzsolja a fogkorona.

    Gügyög, gagyog: elevenek

    a selypítő gyermetegek,

    kacajoddal ugrabugrál,

    s dadog, ha már sírni nem fáj.

Szerelmed lesz, szép szemedben

súgva-búgva önfeledten,

ajnározd őt: kényeztetve

hagyd hűségét gyermekedre.

    Lósson-fusson, hadd szaladjon

    nyelvünk alatt megmaradjon,

    csetlő-botló ága-boga –

    morzsold tovább, fogkorona!

Verecke [64-65.]

Bartha Gusztáv

KŐRÖSI CSOMA SÁNDOR

Tibetben a léptek súlyától meggörnyedt hegyek

dacos ormai már csak a végtelent óvták.

      Lábaink mérik le a végtelen utat;

      sem a hangsebesség, sem a fénysebesség, sem az idő

      nem az az eszköz, amivel a végtelen legyőzhető.

Hát maradnak lépteink, és a dacos ormok

árnyékában pihegő tüdőre feszülő testek

leszünk, míg csontjaink kővé merevednek.

      Lépünk, lépünk, lépünk, hogy újra lépjünk,

      míg kopog a hajlotthátú cipő, meztelen

      tarkónkon a jövő, hát kell, hogy odaérjünk.

Mert Tibetben a léptek súlyától meggörnyedt hegyek

dacos ormai már csak a végtelent óvták.

Verecke [63.]

Bartha Gusztáv

CSILLAGOT ÖLEL HOMLOKÁRA

                                    – Babits Mihály –

Nyarunk lopva megszökött

a csontra aszott fák között,

remeg a szél, s az éj rideg

fintorát az alkony lesi meg.

Az üszkös farönk évgyűrűket

fojtogat; a bodzás bujasága

s csontok kinőtte új ruhák

koszorúi simulnak a tájra.

A tükrös égen gyertyafény

gyöngyét görönggyé érleli,

glóriája a felhők négyzetekre

omló testét míg elfödi.

Nehéz marokkal sóhajt a kéz,

csillagot ölel homlokára,

s a feszülő tüdő artériái

ránőnek a házak tűzfalára.

Verecke [64.]

Bartha Gusztáv

ELJÖN AZ ÉJ

– Borzsavidék, szerelem és felderengőn József Attila emléke –

Eljön az éj: értünk szeretni.

Az éhes kutyákkal összeveszve

A házakkal szemez az este,

A Borzsa hallgat: koravén,

Akár ajkad, ha szólni fél.

A csend gyűlölni megtanít;

Fájdalmad bennem felvonít!

Ami ma nincs, az holnap nap lesz:

Hadd örüljek az életednek!

           ***

Összebújnak a benei hegyek,

Arcomon könnyed lepereg;

Rá csillag hull, a fűre ruhád –

Szellőt szeret a fehér akácvirág.

Ne gondold, ha lázad is az ész,

Hogy a szemfehérbe minden belevész!

Ami ma nincs, az holnap nap lesz:

Hadd örüljek az életednek!

A gyalogút velünk hazaindul,

A töltés innen, a fény azon túl;

Remeg egy éji lepke szárnyán

Csókod, engem hagy itt ilyen árván.

Magányom magányod letagadja;

Hallod: a szárszói vonatfütty

Szívünket összeadja!

Ami ma nincs, az holnap nap lesz:

Hadd örüljek az életednek!

Verecke [62-63.]

Bartha Gusztáv

ESTI DAL

A gyöngy a csönd,

                a hold a rét,

a fény a köd,

               a föld az éj,

a víz a kő,

              a híd a hit,

a tűz az arc,

             a pajzs a szív,

míg görcs a harc,

            s a hant az ég,

a csók a vér,

           a pír a lét,

hisz vágy a kéj,

          és szűz a test,

mert áld a szó

         és szép az est.

Verecke [62.]

Bartha Gusztáv

SZÍNLELTÁR

Itt ezüst, fehér az asszony,

Malomkőnél is fehérebb –

Tisztább a vászon lehet,

Mit esztováta fölé hajolva

Szemsugárból sző a szeretet.

A sóhaj sárga; aranyat hord a szél,

– Virágzó somfák ágait cibálva –

A kertvégén át, egészen hazáig,

Hol a kicsiny udvar sárga agyagján

Egy szál szerelmes kalakác virágzik.

A zöld itt, a merengő alázat

A falevél; az ágy; az asztal;

Az áhítat a legszebb – a folyó völgye,

Hol a zöld indák kart karba öltve

A csendet foglalják örökzöldbe.

Sürög, forog a kék, kemence ég – az ég;

Az ügyesebbek, haris szentek:

Szentebb a kék szemek könnye lehet,

Miben hegy, nőszirom remeg,

Kékségbe fojtva a lila őrületet.

A piros, szerető – a szív, a temető,

A keblek; az ajkak; a versek;

Rímekkel hemzsegő sejtek;

Pirosabbak, mint a sebben a vércsepp,

Amit a naplemente értünk vétett.

A békesség itt öltözik feketébe,

Magánynál, éjnél feketébbe –

Az árnyak azok, amik sötétek,

Tónusuk a ráncoknál is mélyebb

Teret ad a jeltelen időnek.

Verecke [61.]

Bartha Gusztáv

ÁRVALÁNYHAJ

Bőröd a hajnalló bíbort levedli

suhogó szárnnyal szállsz

szívemre szeretni

Arcod árny-játéka csókod

eleven szerelmed

hold-gyűrűjét óvod

De hajszál simogat

árvalányhaj –

homlokod konok csillagával

Szemeidnek vagyok cellatársa

ujjaim között ég szép

szíved szivárványa

Évgyűrűk [26.]

Bartalis János

KÉSŐ ESTI DAL

Ma rád gondolok, s hallgatom az éjt:

Az alvóváros dobogó neszét –

Érzem az utcák lágy leheletét –

Titkokra vágyom, csendesem megállok,

Megtudni végre, mit súgnak az álmok.

Az utcák: fényes, lármás áradat –

Ruhák suhognak esti láz alatt,

Nézem a neont: mint szórja a fényt,

A fáradt öreget, ki csorbára lép,

S leválik árnyáról, ha odvához ért.

A víz felett, a hídon fény-fűzér

Riaszt elbomlott vágyakat, üzér

A mély, susogva kér. ne félj, ne félj!

Időmre várok, árnyamtól elválok,

Megfognám kezed, ne menj el! – hívnálak.

Rád gondolok és hallgatom az éjt,

Érzem a város lüktető szívét,

A régi utcák langy leheletét,

Most nem zavar füst és züllött szürkeség,

Már jól vagyok, ne félj, közel van az ég –

Tikkadtan várlak, karom kitárom,

A holdfényben égő vízpartot bejárom,

Mindenütt kereslek, vágyamban kiáltok,

Titkoddá válok, mert őrzöm a szemed –

Tündérszép álmomat elteszem neked.

Bartalis János

ÁLMOK

Azt álmodtam, hogy álmodom,

megálmodtam, mit álmodsz,

s úgy őrködtem az álmodon,

mint aki nem is álmos.

Álmod álmomra ráhajolt,

– forrásra így a pálma, –

álmomnak édes párja volt,

s te voltál álmom álma.

Mint szembenéző tükrökön,

mik egymásnak felelnek, –

álmodjuk bár külön-külön

ugyanazt a szerelmet:

két álmunk egybesimulás,

akár a megvalósulás.

Bartalis János

LETÉRDELEK

Szavatokra május fénye essék.

Csillogjon a sorokon napsugár.

Hirdessék a felhők s falevelek:

tavasz van, május, ifjúság!

Tűnt idővel ne törődjetek!

(Nekem nagy gondom volt nemrég.)

Hittel s harsányan kiáltsátok:

      Élet!

      És mondjátok:

áldjanak meg az egek és a csillagok

minden új ifjú szépséget.

És áldják meg szegény-magamnak is

az útját,

amerre e késő alkonyban megyek.

Én megcsókolok minden kis ösvényt

és napot,

mely mint hű kutya előmbe térdel,

én letérdelek minden rövid percért,

mit nekem szántak jókedvű angyalok.

Éveim futnak, de nem kétségeskedem,

mert kint tavasz van

és virágzik a szőlődomb.

A hegyek megtartó erejében hiszek...

S a kék májusi ég fátylat bont felettem.

A megmérő idő [410.]

Bartalis János

ISTEN ORGONÁJA

Hogy van Isten, Idő,

Erő és Hatalom.

Hogy szörnyű a Mélység

és iszonyú a Magasság,

ha ezt akarod érezni, Testvérem –

hogy volt Tűz, Víz,

világ őskora,

hegyek születése,

kövek vajúdása –

ha az Idő szárnyának csattogását

akarod hallani,

melynek minden lebbentése

egy-egy ezerév –

jer, Testvérem,

kövess engem,

menjünk a Szentgyörgy-hegyre

a bazaltzsákokhoz,

Isten orgonájához.

Városból indultam,

a kedves vendéglátó háztól.

Szőlők közt vitt utam.

Mentem kísérőmmel, a hű baráttal.

– Itt hajdan láva folyt – beszélte.

Most dúsan önti a föld,

sötéten a legkirályibb nedűt.

Lassan mentünk, halk szavakat mondva.

Távolból kéklett a Badacsony,

Csobánc, Tátika.

Egyszer csak ott álltam a kőcserepek között,

a nagy templomban,

majdnem a hegytetőn.

Az Isten szószékén álltam.

Előttem a mérhetetlen „orgona”.

Isten alkotása.

Évezredekből nőttek sípjai.

Alapzata a Föld.

Teste a szürke hegyorjás.

Billentyűin Idő, Hegy szólal meg.

Vihar orgonázik…

Én álltam a szószéken,

egy összeomlott kőzsák romjain.

Mily parány voltam

– szemben az örökléttel,

mily erőtlen.

A futó napok papja,

az elmúló idők pásztora,

a gyenge szavak mondója.

Vihar elkapta pehelyként hangom.

Szélvész szétszórta emberi akarásom.

Most egy szót mondtam-kiáltottam

az örök időkbe: Isten!

És ismételtem: Isten! Isten!

És megmozdult a föld,

a hegy megrázkódott.

Feltornyosultak a kövek.

Megroppantak a szörnyű bazaltzsákok.

A sípok kiütköztek és feltornyosultak,

megszólalt a mérhetetlen „orgona”,

„Isten orgonája”.

És zengett-zúgott fenségesen a dal,

az orgona dala.

Teremtés, Hegy, Kő

énekelte időtlen dallamát.

Az Idő zengte végtelen énekét.

Azután a tetőre értem

a csodás, nagy dallal szívemben.

Csak az égre néztem.

Lenézni nem mertem.

Föld, Világ, emberek

megszűnt előttem.

Csak a dal, az orgona

zengett-élt bennem.

Lelkem parázslott.

Az öröklét fényeskedett.

Isten templomában voltam.

Istennel beszéltem.

Isten kezében

[247-249.]

Bartalis János

MEGPRÓBÁLTATÁSBAN

És szól a Hang megpróbáló, nehéz időkben:

     „Kicsoda szakaszt el minket a Krisztus szerelmétől?

     nyomorgatás-e, szorongató keserűség-e, üldözés-e,

     éhség-e, mezítelenség-e, veszedelem-e, fegyver-e?”

És felel a Hang világtávlatot áthatón:

     „Sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelem-

     ségek, sem hatalmasságok, sem jelenvalók, sem kö-

     vetkezendők, sem magasság, sem mélység és semmi

     egyéb teremtett állat el nem szakaszthat minket az

     Istennek szerelmétől, mely vagyon a mi Urunk Jézus

     Krisztusban.”

                                                                               Ámen.

Isten kezében [183.]

Bartalis János

KOLOZSVÁRHOZ...

Kolozsvár, milyen vészes a

barátságunk, sorsunk.

A legnehezebb időben

fogadtál öledbe,

mikor feletted

sóhajt az erdő,

s jajgat a határ.

Nézem a Szamost,

(régi ismerős,

ott folyt el Kosály mellett.)

Bámulom a bekéklő hegyeket.

A házak diákkorom idézik,

az ifjú éveket.

Körüljárom a Templomot,

az egyetlent, legszebbet.

S rovom az utcákat vége-hosszat.

Nézem az alkonyt.

Nézem a reggelt.

S be nem telek Veled, drága város!

Itt áll a Szobor.

Ott csillog a szülőház.

Abban a házban

történelmet csináltak.

Vészes, zord idők

lobogtak.

Ez égő katlanban

Erdély s Magyarország

s izzott Fél-Európa.

De tűz elhamvasztott.

Városfalaid az idő

széthányta.

Bástyáid leomlottak.

Most nemes tudományok

s iskolák városa lettél.

Majd megpróbáltatásban

irodalmi fészek.

Sötét éjszakában

bús sorsod

egy nemzet egére világlott.

Innen repült a szó és villámlott

a hazán keresztül,

ahol csak éltek s laktak magyarok.

E nehéz időkben, Kolozsvár,

emberül megállottál!

Most új sorsok elé nézel.

Klio számodra

új történelmet írt.

Haraggal vérző testedbe hasított.

S én új sorsodnak osztályosa vagyok.

A legnehezebb időben fogadtál öledbe.

Én hozzád hű maradok

s veled leszek.

Mint anya gyermekét,

szerettél.

Mint gyermek az anyját,

szeretlek!

111 vers Ko-

lozsvárról

[38-39.]