Röviden válaszolva: igen. Hosszabban: nem. Ezek ugyanis inkább párhuzamos alakulatok. Az alap a latin Ambrosius ’ambróziához hasonló;isteni, isteneket illető; édes, rendkívül szép, halhatatlan’ személynév, amely a magyarban Ambros alakban honosodott, majd az –us végű becéző névalakok hatására Ambrus formája is lett, amely idővel a leggyakoribb alakváltozat lett. A szlovákban viszont a latin név Ambróž alakot vett fel, amely a köznapi használatban Ambr-rá rövidült, majd – ebben az esetben – felvette a szláv –iš és –ko kicsinyítő képzőket, vö. szlovák Ambriško családnév.
> Brunyánszki (korábban Bruner és Brunovszki alakban is ugyan az a család) esetleg a Braun szóból?
Ha ez a három névalak ugyanarra a családra vonatkozik, akkor inkább arra gondolhatunk, hogy ezek a származási helyre utaló lakosnevek: a német –er-nek van ilyen funkciója, csakúgy mint a cseh-szlovák –(j)ánszki és –ovszki végződéseknek. Ez utóbbi kettő lehet egymás idő-, hely- és nyelvszokásbeli változata. Német-szláv vegyes környezetben nevezhették ugyanazt a családot német és szláv szinonimával.
A névadó helység valamely Brun- névkezdetű település lehetett. Ez talán lehetne a Nyitra vármegyei Brunóc. Ennek szlovák neve Brunovce, és a hozzátartozó jelenkori melléknévi lakosnévi brunovský, azaz az egyik felsorolt névalakkal egyező. Ennek a településnek ismert a német Brunotz neve is. Ebből ugyan németül *Brunotzer lakosnevet várnánk, de a német-szláv kontaktusterületen talán ismert volt, hogy a szlovák névformából képzett alakokban kieshet a /c/, így talán feltételezhetjük, hogy Bruner forma is megjelenhetett. De lehet, hogy más, általam nem lokalizálható helység áll mögötte (német, osztrák és lengyel területen sok német Brunn település akad).
Brunóc neve mögött a német Bruno ’Brúnó’ személynév áll, más ilyen településnév pedig a német Brunnen ’kút, (gyógy)forrás, (gyógy)fürdő’ főnév alakváltozata. A Bruno személynév a köznémet Braun ’barna, (átvitt értelemben) medve’ alemann (azaz délnyugat-német, svájci), illetve alnémet (azaz északnémet) nyelvjárási változata, egyben régi, ófelnémet alakja.
"Brunyánszky" - az biztos, hogy a 60-as 70-es években még komikus lett volna a név hangzása, akkor még élt a "brunyál" (vizel) szó, én még egy dalocskára is emlékszem, hogyaszongya "Lavórba brunzolunk /mert másba nem tudunk", stb. - Ha ez a szó már kihalt, a név akor nemes hangzást is kelthet.
Két kérdésem lenne: Az Ambriskó származhat az Ambrus névből? Brunyánszki (korábban Bruner és Brunovszki alakban is ugyan az a család) esetleg a Braun szóból?
Javítom magam: a jelenkorban nem mutatható ki (nem számolva a Szynkar írásmódot). De az 1715. évi országos összeírásban Nagyrépényben (Veľké Ripňany) volt egy Martinus Sinkar.
Sinka, Sinkó: Ezek többször előfordultak már itt a topikon, és a hasonlóság ellenére semmi közük a Sinkár névhez, hamis barátok, minthogy az eltérő végződések (-ka ~ -kó vs. -[k]ár) nem engedik, hogy ugyanazt vegyük alapnévnek. Csak annyit pl., hogy –kár formáns (képző, összetételi tag stb.) nincs a környéken, így itt a –k az alapnév részét kell képezze. A –ka és –kó viszont ilyenformán gyakori kicsinyítő képző, ezért a –k ezeknél igen nagy valószínűséggel nem az alapnévhez tartozik.
A Sinka (Šinka) és Sinkó (Šinko) képzőtlen apanevek, amelyek egy régen élt ugyanilyen nevű személy leszármazottait jelölik. Ezek a nevek a közös magyar-szláv névkincs részét képezik, mindkét környezetben belsőleg kialakulhattak, a magyar Simon ~ szláv Šimon ~ Šimun egyházi név Sim ~ Šim rövidüléséhez járuló –ka, ill. –kó ~ –ko kicsinyítő képzővel. Az m > n változást a követő k hanghoz való részleges hasonulás okozta.
Sinkár (Sinkar): Ilyenformán az óvilágban nem mutatható ki. A szlovák történeti szótár általam elérhető része ugyanakkor a „ssinkar” szóalakot hozza a mai šenkár ’kocsmáros, csapos’ foglalkozásnév egyik XVII. sz.-i alakjaként. Ez egyébként a német Schenke ’csapszék, kocsma’ szó szlovák šenk (régi šink is) ’vendéglő, kocsma; csapszék, csapospult’ szó –ár foglalkozásnévképzős származéka. S mint ilyen adott szlovák családnevet: Šenkár.
A kérdéses szó cseh formája Šenkéř, ill. Šenkýř, így a szlovák mellett a cseh eredetet kizárhatjuk. Lengyelországban akad Szynkar, de mivel ennek vége kemény –r és nem a lengyelben várható lágy –rz, így ezt importált névalaknak lehet tekinteni.
[ a Garaba ] a magyar Garab személy- és családnév alakváltozata, ez utóbbi a geréb ’falutelepítő, falubíró’ szóhoz hasonlóan a n. Graf ’gróf’ méltőságnévből ered.
Köszönöm a segítslget, nagyon hasznos volt a válasz
Egy újabb érdekes névvel gazdagodtam a napokban: Sinkár. Néhol Sinkar, de főképp az ékezetes alak fordul elő. Fogalmam sincs a jelentéséről, de úgy hangzik, mint egy foglalkozásnév.
Az Ölveczky/Ölveczki/Ölvedy/Ölvedi névhez annyit tennék hozzá, hogy Érsekújváron volt egy Ölveczky család a visszafoglalástól (1684) kezdve, szlovák bevándorlók voltak. E család egyes tagjai változtattak Ölvedi-re, de ez a névváltoztatás a XIX. sz. vége felé volt. Ölvedi János, Érsekújvár egykori polgármestere az egyik ilyen névváltoztató, a fia Ölvedi László költő, író.
Esetleg lehetett a nevet adó település alapja Nagyölved (Veľké Ludince), ami kb. 15 km-re keletre van Érsekújvártól.
Ulveczky / Ülveczky / Ölveczky: Úgy vélem, hogy egy magyar Ölved helynévhez járulhatott a szláv, és ez esetben leginkább szlovák –ský lakosnévképző, így normatív helyesírású alakja Ölvedský lenne, szlovákos kiejtéssel Ulvedský (az /ü/-s alak talán a kettő kontaminációja, de az is lehet, hogy esetleg magyar ü-ző nyelvjárási alak szemben a köznyelvi /ö/-vel).
A Trencsén vármegyei Ölvednek csak a XX. sz.-ban lett ilyen magyar neve (korábban Jasztrabje volt magyarul is), ezt így kizárhatjuk a név forrásaként. A Hont vármegyei Nagy- (Mező-) és Kisölved pedig a magyar lakossága miatt nem valószínű, bár azért nem zárható ki.
Így a legvalószínűbbnek látszik a Békéscsaba területén lévő valahai Ölved (vö. itt 36/38. old.). Ez utóbbi magyarázná azt is, hogy miért maradt meg az /ö/ egyes esetekben, ill. miért hiányzik a név a mai szlovákiai névkincsből: így ugyanis sajátos alföldi szlovák fejlemény lenne.
Vogyerák: Valószínűleg végződéscserés alakulat a Vogyerád (Vogyerad) helyett, amely talán már magyar(osodott) ajkon alakult ki a gyakori –ák végű szláv nevek hatására. A szlovák voderad, cseh voděrad közszó ’vízkedvelő, vízivó, bornemissza (férfi)’ jelentésű, ilyen értelemben ragadványnév lehetett belőle, amely idővel családnévvé lehetett, vö. a hasonló magyar Bornemissza nevet. A jelenlegi szlovák és cseh névkincsben nem mutatható ki, csak rövidebb Vodera ~ Voděra alakban, így az is lehet, hogy ehhez járult az –ák nagyító képző, így az eredeti, nem pedig magyarosodás eredménye. Ez utóbbira mutat az –ek képzős Voderek, Vogyerek, ill. a –ka képzős Voderka párhuzam.
Szlovákiában, a volt Pozsony vármegyében van Voderady (magyarul Vedrőd, de korábban Vogyerád is) település, és ugyanilyen néven településrész Drahovce (magyarul Drahóc, majd Vágdebrőd) községben. Csehországban is gyakori a Voděbrady helynév. Az ehhez alkotott lakosnévi vezetéknév szlovák formája Voderadský (Voderacký), a cseh Voděradský (Voděracký). Ebből lettek a magyar(os) Voderaczky, Vogyeraczki, Vogyeraczky, Vogyeradszky névformák. Ezen az alapon talán elképzelhető, hogy a Vedrőd alternatív magyar Vogyerád nevéről magyar mintára képző nélkül lett Vogyerád lakosnév, majd ebből a Vogyerák forma. De az sem zárható ki teljesen, hogy valamelyik ilyen településnévnek volt szlovák *Voderaďák (cseh *Voděraďák) főnévi lakosnévi alakja, amely egyszerejtéssel egyszerűsödött a Voderák ~ Voděrák > Vogyerák névvé.
Mega: Quagliarella örvendezhet, mert ez a név így a jelenkorban a locatemyname.com szerint Olaszországban a leggyakoribb. De akad Romániában és Szerbiában is. Nem hiányzik északibb szláv területről, így Lengyelországból, Szlovákiából sem. De fogalmam sincs, hogy ezek mennyire függetlenek (vagy nem függetlenek) egymástól.
Mindenesetre a szláv irodalom a leginkább a *maġina- ’erő(s), hatalm(as)’ előtaggal kezdődő germán nevek Meg- rövidülése származékának tartja. Ez igaz lehet lombardiai olasz előfordulásokra is. Azonban dél-olaszországi centrummal van Megale, Megali, Megalizzi (esetleg Megaro) név is. A nevünk lehetne ezek rövidülése is, és ezek feltűnően hasonlítanak a görög μεγάλος /megálosz/ ’nagy, idős’ szóra. Az érintett területen az ókor óta élt görög népesség, akiknek egy része a grikó etnikumként máig megmaradt: így könnyen meglehet, hogy az olasz név görög eredetű (legalábbis délen), és így végső soron „rokon” a tudományos szaknyelv mega-’milliószoros’ előtagjával.
A francia forrásaim az írásképileg hasonló francia Mège, Mégi, Mégy neveket az okcitán metge [metʃə] ’orvosság’ szóra vezetik vissza, illetve a Mégé nevet a métoyer ’feles bérlő’ délfrancia alakváltozatára. Az ezekkel való kapcsolatot kizárhatónak tartom, ui. ezekben a g elöl képzett „lágy” (zár-) rés hangot jelöl, míg a kérdezett névben hátul képzett, kemény zárhang áll.
A román esetben szóba jöhet esetleg még egy –m-re végződő személynév –ega kicsinyítő képzős alakjának a csonkolása is. Erre a szerepre talán leginkább a görög Παρμενίων (Parmenión < παραμένω ’megmarad, kitart, helytáll, helyén marad, életben marad’) névből eredő román Parmeniu személynév Armega származékának további rövidülése esélyes. De hasonlóan gondolhatnánk a Toma ’Tamás’ név *Tomega továbbképzésére is. Ugyanez igaz lehet a g-ző keleti szláv nyelvjárásokra is.
Ha egy német név régi (pl. anyakönyvi) említése –in végződésű, akkor mindig érdemes megfontolni, hogy női névről van-e szó. Ha igen, akkor le lehet venni róla az –in végződést, mert az pusztán azt jelezi, mint a magyar –né toldalék, hogy az illető nő. Esetünkben a Pattin, illetve a Pottin mögött a német Pat(t), ill. Pot(t) vezetéknevek állnak, mintha magyarul az állna, hogy ’Pattné, Pottné’.
Hogy mi ennek a német vezetéknévnek a normalizált, alakja, azt már nehezebb megmondani. Mivel csak egyetlen felsoroltad alak áll /a/-val, ezért vélhetően azzal lehet számolni, hogy a névben inkább /o/ hang volt. A bajor nyelvjárásban tipikus a szó eleji /b/ > /p/ zöngétlenedés, a szó végén pedig minden „páros” mássalhangzó zöngétlenedik, tehát a Bod ejtése is /bot/. Viszont, ha ez a ritkább, és az –in végződés előtt (tehát nem a szóvégen) nem fordul elő, akkor talán hiperkorrekcióról van szó, tehát a –d nem elsődleges. Ugyanilyen módon nem tudok tippelni a szó eleji B- ~ P- kérdésében.
Végső soron az sem zárható ki, hogy a korábbi alakjában a név végén egy –e is állt, amelyik idővel lekopott: a Both ~ Bott ~ Bothe ~ Bote, ill. a Poth ~ Pothe pl. ilyen névváltozatok. Ilyen módon pl. az igen ritka Bod mellett figyelembe lehetne venni a sokkal gyakoribb Bode vezetéknevet is.
A kovács tény, hogy nem magyar eredetű szó. Mint vezetéknév azonban lehet magyar eredetű, tekintve, hogy ez a közszó igen korán, még a családnevek kialakulásának kora előtt bekerült a magyar nyelvbe. Maga a közszó szláv eredetű, közelebbről a szerb-horvát-szlovén vagy a szlovák nyelvből kerülhetett át, mert ott vannak közvetlen megfelelői, mint kovač, kováč. De a régi/tájnyelvi orosz is ismeri mint ковач (kovacs). Ez a szláv kovati ~ kuti ’kovácsol, vasal, patkol’ ige –áč (–ač) cselekvőnévképzős származéka. Más cselekvőnévképzővel is vannak szláv párhuzamok, pl. cseh kovář, cseh nyelvjárási, morva koval, lengyel kowal, szlovák nyelvjárási kováľ, orosz régi/tájnyelvi, ukrán коваль (kovalj) stb.
Ez utóbbi alakokból lett –ík (–ik, –ик) kicsinyítő képzővel a magyarba is bekerült Kovalik vezetéknév. A lengyel változat az apanévi szerepű –ski toldalékkal eredményezte a Kowalski családnevet, amely az USA-ba került lengyelek révén lett filmtörténeti név (vö. a Gran Torino főszereplőjét, a Madagaszkár rajzfilm egyik pingvinkarakterét).
A takács egyébként hasonló sorsú szó: ez is a szerb-horvát-szlovák tkač, szlovák tkáč ’takács, szövő’ átvétele. S már mint teljes értékű magyar szó adta a szintén gyakori Takács vezetéknevet.
