ez a könyv pont olyan mint a női magazinőkban található horoszkópok: Ami stimmel azt visítva olvassák fel egymásnak a nők, ami meg nem azon szépen elegánsat tova lépnek. Csernus könyve pont ilyen, faszságok és igazságok tárháza.
Hm. Nem is tudom, hol kezdjem. A könyvben leírt riasztó példákhoz képest nálunk inkább olyan köztes állapot van. 10 éve vagyunk együtt, és igazából mindig is tudatában voltam annak, hogy inkább a körülmények hoztak össze bennünket, mint az, hogy olyan nagyon belém lett volna zúgva. A problémám inkább az, hogy a helyzet pillanatnyi állása szerint várhatóan csak addig maradunk együtt, amíg be nem fejezi a főiskolai tanulmányait (ergo tavasz). Ezek nem feltételezések, átbeszélt tények (hál'istennek, veszekedés nélkül beszélgetünk). Kiszeretett belőlem, ágyról értelemszerűen rég nincs szó, fizikai vonzalom részéről pontosan nulla, és a doktor úr könyve csak a pontot tette fel arra az i-re, ami már régóta ott van a mondat végén. Tudatában van, hogy rengeteg segítséget kapott és kap ahhoz, hogy minden körülmény biztosítva legyen a tanulmányaihoz, a szakmai előmeneteléhez, és hálás is mindenért, amit tőlem kapott. Istenigazából nem emlékszem arra, hogy valaha is vérre menő konfliktus lett volna kettőnk, között, két gyerekünk nevelésében eléggé megosztoztunk, főleg az utolsó 5-6 évben, amikor havonta egy hetet töltött főiskolán, vidéken... Egyéni szórakozásban soha nem korlátoztuk egymást, ma is elmegy barátnőivel szórakozni, amikor akar.
A nagy gáz az, hogy én pontosan annyira szeretem, mint annó, még úgy is, hogy BIZONYÍTOTTAN jó ideje kalandozik, és tudtomra adta, s tudomásul vettem, hogy pillanatnyilag nincs reális esély arra, hogy mi ismét összejöjjünk.
Annyira szeretem őt is, és a gyerekeket is, hogy ha ma beadná a válókeresetet, nemcsak hogy nem gördítenék eléje akadályokat, de úgy döntöttem, hogy még csak vitatkozni sem fogok, sem a gyerekek, sem a lakás, sem semmi felett, maximum 2 utcával odébb költözöm, hogy a gyerekek közelében maradhassak.
Viszont az a kis idő alatt, ami még hátra lehet, ami alatt abban maradtunk, hogy úgy éljük végig, hogy az egyébként békés életünket ne mérgezzük meg, szeretnék mégy egy próbát tenni arra, hogy meghódítsam... Nem akarok lelkére beszélni, nem akarom ostromolni, nem akarok semmi olyant tenni, ami csak lehelletnyi negatív szájízt is hagyna, ha nem jön be, de meg akarok próbálni eljutni addig, hogy AKARJON velem lenni, és kettőnkért, nem pedig "szükségből", mint annak idején.
Tudom, hogy "ha ez 10 év alatt nem ment, akkor miért menne most" a fentiekre egy eléggé kézenfekvő válasz, tudom, hogy mi ketten nagyon sok dologban különbözünk, nem vagyok sem vak, sem süket, de ezt az utolsó próbát, még akkor is, ha esélytelennek tűnik, szeretném megtenni... A doktor úr könyve viszont kertelés nélkül megmutatja a nőnek a kiutat a carból, de arra nem találok választ, hogy mi van akkor, ha a férfi nem egy brutál önző állat, akitől menekülni kell, csak hülye. És szerelmes. Annyira, hogy az utóbbi években bebizonyosodott "kalandozásai" sem érdekelnek, betudom annak, hogy úgy kell nekem, ha nem tudtam az lenni neki, akit ő szeretett volna...
A véleményetekre vagyok kíváncsi... tanácsotokra... a dokiéra is természetesen, ha erre vetné valami, hiszen eddig csak arról volt szó, hogy hogyan hagyjuk ott a pasit, ha idióta.
De mi van akkor, ha ez nem egészen így van? Mi van akkor, ha tényleg előfordul, hogy a férfi legalább egyszer nem annyira hunyó, amennyire látszik és esetleg megérdemel egy kis esélyt?
mert a gyerek csak egy része az életünknek, egy drága kis madárfióka, amíg ki nem repül, és elsősorban az a feladatod, hogy megtanítsd a gyermekedet egyedül repülni. Ha nem tudod vele együtt ellátni ezt a feladatot, akkor folytatnod kell egyedül.
A gyerek így is , úgy is, bele fog zavarodni egy időre, de ha letisztulnak a dolgok, évekkel később belátja (tapasztalatból beszélek), hogy bármi jobb, mint az állandó üvöltözés vagy a süket csend körülötte.
Másodsorban pedig igenis a gyerek miatt, mert nem a gyerek kérte, hogy megfoganjon és te felelsz érte, amíg fel nem nő.
Ami meg a mamádat illeti, nekem is durzsolt za anyám, mígnem pont a saját, vele egyidős kolléganői hűtötték le, hogy anyukám, ez ma már nem így van, mint a mi időnkben, állása van, fizetése van, százezrek élnek elválva, fiatal még, ne ássa el magát, te meg ne szólj bele.
Én nem olvastam vissza végig a történetedet, de ha már ennyire megmerevedett a front, akkor muszáj lépni.
Írd le, Te hogyan képzeled a "közös megegyezést". Vegyél bele mindent a reális értékítéleted alapján. Az ügyvéd tud segíteni. Jó tanács, hogy a fényképeket, a videókat, minden apróságot végy bele és csak akkor legyen jogilag teljesítve, ha valóban meg van osztva és mindkét fél szignózza.
Gépeld be és tedd a férj orra elé, hogy Te így képzeled. Ha nincs benne irreális dolog, akkor talán nem fog kötekedni és belátja, jobb ha megegyezik.Esetleg vázolhatod Neki amit majd az ügyvéd mond, hogy meg nem egyezés alapján mire számíthat.Sok jóra nem.
Amíg be nem adod magad, nem fogja elhinni, hogy komolyan gondolod.
Beadni nem lehet közösen mindig van al meg felperes... A megegyzés az ami közös. Elindítod, békítés, első tárgyalás. Az első tárgyalásig még megegyezhettek, sőt igazándiból bármikor megegyezésre juthattok.
Kiabálni és veszekedni nincs sok értelme. Ha Te elhatároztad magad, mind1 mit mond vagy tesz. Ne hagyd húzni magad és mindig ugyanazt mondd,nyugodtan . Így talán nem lesz konfliktus és nem megy rá a gyerek lelke. A gyereknek nem a közös megegyezés a jó, hanem ha gyorsan túllesztek rajta és apa anya lenyugszik végre. Márpedig most nem ez néz ki, hogy ezzel a módszerrel hamarost célt érsz. Láttam gyereket így "tönkremenni". Akkor 6éves volt, most 14. Még néha mindig bepisil, ekcémás, hiperkatív-figyelemzavaros. Védd Őt ha tudod!
10 perce sincs, hogy anyukám itt volt. Pontosan ezt mondtam neki, hogy nem kell a beleegyezése a férjemnek. És most nagyon-nagyon úgy érzem, hogy a beleegyezése nélkül fogom beadni. Csak jobb lett volna (már a gyerek miatt is) a közös megegyezés. de ha nem, hát nem.
Azért nem írogattam, mert velem van tele ez a topik...
Volt 1-2 meccsem a héten vele, aztán valami oknál fogva 2 napja csend van. Elegánsan kerüljük egymást. Megjegyzem a hét elején a gyerek már hisztérikusan kiabálva követelve, hogy maradjunk csendben, mert nem bírja hallgatni. Aztán mint említettem most 2 napja új helyzet állt elő. Lehet, hogy valakivel beszélt, valaki tanácsokat adott neki, mert magától tutter, hogy nem változtatott volna a hozzáállásán. Most is tök jó, hazajöttem melóból, ő felöltözött és elhúzta a csíkot. Csönd van, a gyerek rajzolgat, nyugodt, én meg elvagyok. Ha maradna a dolog, akkor megpróbálnék vele beszélni, nyugodtan, hogy közös megegyezéssel adjuk be a válópert és normális emberek módjára egyezzünk meg. A gyerek miatt is jó lenne.
Csak félek, hogy vihar előtti csönd...
Majd még jön a hétvége és meglátjuk.
Hát röviden ennyi. Köszönöm az érdeklődéseteket, tényleg aranyosak vagytok:)
Rátapintottam, merthogy nekem is volt egy ilyen anyucim :) Ki ugyan nem mondta soha, de a viselkedéséből egyértelműen látszott, hogy ez is bőven a legfőbb okok közt van, amiért ellenzi a házasságból való kihátrálást. Amikor a testvérem vált, el sem merte mondani senkinek, csak amikor már megvolt a bírósági végzés, addig ugyanis ők voltak a mintacsalád, akikről ódákat lehetett zengeni városszerte - és hát a válás nagyon nem fért bele ebbe az idilli képbe :)) Miért nem hívtál neki egy taxit tegnap este? Elszalasztottál egy jó alkalmat...
Nagyon rátapintottál a lényegre... Képzeld, a tesómnak tett egy olyan kijelentést az anyukám, hogy jajj-jajj most már mind a két lánya elvált lesz, akkor most milyen kellemetlen lesz, ha valaki megkérdezi mi van velünk...(?) Szeretem az anyukám... de ez a megnyilatkozása baromi rosszul esett...
Pl a tegnap este nagyon érdekesen zajlott. Szokásos duma: miért akarok válni, hisz ő megváltozott (hmmmm), és nem hiszi el, hogyha ennyi ideig jó volt (neki lehet), akkor most miért akarok borítani. Aztán egyszercsak pakolni akart, hogy akkor visszamegy az anyjáékhoz. Az apját felhívta, tud-e jönni. Nem jött, a kedves papa valamiért. És lőn: mivel én sem nagyon izgattam magam, sőt közöltem bármelyik táskát viheti, egyszercsak visszapakolt a szekrényekbe és lefeküdt aludni...
Ahogy olvastam, már jó párszor elmagyaráztad a férjednek az álláspontodat, ezzel te megtetted, ami rajtad állt, ha nem érti, az már nem a te problémád. Valószínűleg ez csak egy játszma a részéről, amivel ezidáig sikeresen maga mellett is tartott, de az is lehet, hogy tényleg nem bírja felfogni - neked ez legyen már teljesen mindegy. Ha egyszer komolyan eldöntötted, hogy neked ez az együttélés tovább nem kell, és egyéb körülmények sem akadályoznak, akkor lépj, bármit is gondol, mond a férjed. És az anyukád is...úgy látszik, ők már csak hivatalból házasságpártiak, legyen bármilyen boldogtalan is az a gyerek, csak tűrjön, ahogyan ők is tették annak idején. Azt hiszem, leginkább attól félnek, hogy nekik lesz újra gondjuk vele, mert ugye amikor házasságot köt valaki, mindenki elkönyveli, hogy révbe ért, nagy valószínűséggel ez egy anyának valamiféle megkönnyebbülést is jelent, aztán ez kerül veszélybe, amikor a gyermek borítani akar. Meg a hatalmas probléma, hogy jaj hogy fogom ezt tálalni a rokonoknak, ismerősöknek, akiknek eddig csak mindig dicsekedtem a gyerekemmel :)
Hát igen, nőkbe belenevelik hogy az értékük a külsejük lehet csak, 'mindegy kislányom, csak szép legyél' és társai. Übergáz, felejtsd el, külső és belső egyszerre, aki csak a külsődet értékeli az egy felszínes görcs.
Ha sokkoltalak örülök és annak még jobban ha kizökkentél és lépéseket teszel és hamarosan olvashatunk a változásokról :-)
kemény menet van előtted és ne legyél türelmetlen, de indulj el az úton, ami hosszú, de megéri, és nem vagy lemaradva róla.
nem, hanem Te tartod magad annak (olvass csak vissza), ahogy írsz magadról, én éppen hogy nem tartalak, ahogy itt más sem :)
és igenis roncs vagy amíg nem válsz el, romokban vagy és egy faszkalaptól várod a döntést, ahelyett hogy meglépnéd már is. És érdekes, ahogy felhozom hogy roncs vagy egyből jössz a külsővel, ez is benne van a Csernus könyvben. Mindenki egyből azt nézi, közben meg rohad a belső, ha a szarlevesre tejszínhabot teszel attól még szarleves marad. Vedd magadra, és változz, nem késő, kicsit sem. És ne a kényelmesebb utat válaszd, ne a külső segítséget, ne a mankót, mert ha azt egyszer kihúzzák akkor újra itt találod magad.
A kolléga csak Csernusosra vette a figurát. Nem bántani, sokkolni akart. :)
De most őszintén? Ha maradsz, neki lesz igaza az elkövetkező pár 10 évedre. Megértetni vele? Szerinted mi az esély erre? Sem nem alkesz, sem nem pszichopata nem vagyok(minden alkesz az), mégse értettem miért nem akar már az ex. Szétmentünk, távolodtunk, eltelt némi idő és már nekem se kellene vissza. De ha még mindig egy fedél alatt élnénk, semmi nem változott volna. Kell az idő és főleg a tér. Nem elkeserítésképp mondom, de az öregemből kiindulva az ilyenek józanon sem érnek sokat és szinte semmit nem értenek meg... Szóval néküle kell megcsinálnod...Az energiát amit a megértetésbe pumpálsz, inkább tedd félre rosszabb időkre és más utat keress.
A fogyás jó! Visszahozza az önbizalmat nagyon. :) Én is -16-ba vagyok kb 6hét alatt.
Ezt a hsz-t eléggé vacak érzés volt elolvasni. Hát, hogy roncs lennék... Nemtom. Az tény, hogy az elmúlt 1 évben leadtam 15 kg-t. A tesóm szerint utoljára lánykoromban voltam ennyire vékony (megkockáztatom, csinos). Ennek örömére lecseréltem a ruhatáram. Külsőre baromi jól érzem magam. Végre vissza merek nézni egy pasira, ha rámnéz... eddig nem ment, mert ugye dagadtnak éreztem magam. Meg mindenfélének, ami ezzel együtt jár.
De ha belsőre gondolsz, hogy roncs lennék... nos ezen most el kell gondolkodjak.
Lehet, hogy igazad van, amikor azt mondod mástól várom a segítséget. Bár én inkább úgy fogalmaznék, tény, hogy kényelmesebb lenne. De ettől függetlenül minden napom arról szól, hogy próbálom megértetni a férjemmel: válni akarok! és ami fontos, és már lentebb említettem: magam miatt!
Áhh, az én anyám ugyanígy viselkedett. Aztán nagynehezen sikerült meggyőznöm, hogy egyedül is boldog vagyok/boldogulok. És azóta ismét nem vagyok egyedül. Persze, ő ettől boldog igazán.
Nemtom, miért van a szülőknek ez a fixa ideája, hogy a gyerekük csak párban lehet boldog. Mert jajj, mi lesz, ha megöregszel, és senki nem lesz melletted, ha meghalsz, bla-bla ... Mi lenne? Meghalok, B+ ...
Nna, szóval: magaddal törődj, ne azzal, amit mások összesopánkodnak. Nem ők élnek abban, amiben te, sosem érthetnek meg teljesen.
Úgy veszem ki hogy te mástól várod a segítséget. Most ne a férfiakkal foglalkozz, ne most keress valakit, hiszen egy roncs vagy (már elnézést) nem vagy nő, le vagy rombolva. Milyen ember az akinek egy roncs kellene? A roncsokhoz pisilni járnak az emberek, nem megbecsülik. Neked most feladatod van, rendbe tenni az életedet és saját magad, minél hamarabb. Majd ha újra ember és nő leszel, majd akkor keress.
Tudod ki dönti el hogy jár neked egy esély? Tudod ki adja meg neked az esélyt? Te saját magad!!!!
Anyádra ne hallgass, Ő bőven abból a generációból van ahol az asszony neve kuss volt, ahol gazdasági kapcsolatok voltak, a nő a férfire támaszkodott és az alázhatta ahogy nem szégyelli, de neki tűrnie kellett, nem léphetett. Tisztelet a kivételeknek, biztosan voltak jó kapcsolatok is, de a lényeg hogy abban az időben a válás, meg 30x évesen újrakezdés, főleg nőként, kizárt volt. És ha anyukád annyira önsorsrontó hogy nem a lánya boldogsága hanem a 'mit szólnak a szomszédok és ezt nem illik' féle dolgok jutnak eszébe az legyen az Ő gondja. Te leszel még boldog, törekedj.
Amúgy nézz anyukád szemébe legközelebb és kérdezd meg tőle: Te boldog vagy?