"Fehér Béla sajátos, sziporkázóan eleven prózastílusban megírt új regényében ízesen, óriási nyelvi leleménnyel, varázslatos, vagy ha úgy tetszik, mágikus realizmussal meséli el Skrabek, a rettegett bérgyilkos történetét – bravúrosan elevenítve meg a XX. század első éveinek hangulatát."
-A Fültől fülig ajánlója-
Vakondűző - kiemelt helyen a könyvespolcomon. Kossuthkifli óta nem merek olyat írni, hogy alap, pedig ezt gondolom. Szerintem nem is olyan távoli jövőben újraolvasom (vakondűzőt, bár a Kossuth-ot is majd' egy éve olvastam, szóval lehet azt is), mert .... pici spoiler...
Erdekes cikk jelent meg Feher Belatol, a Magyar Nemzet szerkesztojetol a mai szamban. Dancs Szabolcs "kezdo publicista" az ES-ben ker bocsanatot a balliberalis nyilvanossagtol, mert irni mereszelt a Magyar Nemzet hetvegi mellekletebe egy konyvismertetest.
Idemasolom a cikket es az ES beli elozmenyeket is.
Eloszor a MN:
"Malőr 2002. január 30. (7. oldal) Fehér Béla Nagyon tanulságos levelet közöl a magyar értelmiséget felelősen képviselő, a szellemi élet széthúzását mélyen elítélő, vagyis a megbékélést szorgalmazó, a magyar kultúra érdekeit meszszemenően képviselő, ráadásul mindenféle önös érdeket, bandaszellemet, kirekesztést, elvtelen hízelkedést és ülepnyalást elutasító, a vélemény szabadságát minden tekintetben tiszteletben tartó, példamutatóan józanul vitatkozó Élet és Irodalom legutóbbi száma. Ebben a levélben bizonyos Dancs Szabolcs nevű szerző szabadkozik, majdhogynem bocsánatot kér, amiért Kertész Imre nemrég megjelent esszékötetéről merészelt írni a Magyar Nemzet Magazin hetente megjelenő Könyvesházr ovatába. Mint a levélből kiderül, emiatt többen lezsidózták, sőt lezsidóbérencezték. A szerző - mint írja - ezt büszkén viselte. A bérencezők szerint a könyvről írott mondataiban érződött az "adott napilap" szellemisége. Összefoglalom: a Kertész Imre könyvéről megjelent ismertetést egy büszke zsidóbérenc követte el a Magyar Nemzet szellemiségének megfelelően. Ébren vagyunk? Álmodunk? De ez még semmi! Dancs Szabolcs leszögezi, ha már így a sarokba szorították, kénytelen színt vallani, miszerint bizony ő is előítéletekkel viseltetik a lap iránt, és jól tudja, ez a vallomás azzal a következménnyel jár, hogy ezután kénytelen lemondani a Magyar Nemzetben való megjelenésről. Ő ugyanis nem ért egyet a lap irányvonalával, de annyira nagyon nem, hogy cikke megjelenése felfogható malőrnek. Csodálkozott is hogy egyáltalán megjelent - írja. Összefoglalom: ha nem szorítják sarokba, és nem kényszerül színvallásra, ez a példátlan malőr megismétlődhetett volna, talán többször is. (Az az igazság, hogy a veszély még nem múlt el, mert Dancs Szabolcsnak még egy könyvismertetése fekszik a lapnál kéziratban.) A malőr pedig: a lap recenziót kért a Kertész-kötetről, ő megírta, sőt elismeréssel szólt a műről - talán ezért is gondolta, hogy nem fog megjelenni -, és ezek után az a döbbenetes eset történt, hogy az írás mégis megjelent.Ezek után Dancs Szabolcsot megzsarolták. Még hogy Kertész Imre? Még hogy Magyar Nemzet? Hohó! Ha valaki nincs a körön belül, akkor szélsőjobboldali. Mi más is lehetne?? Mindegy, hogy mit ír le, abban látatlanban ott lüktet az adott lap szellemisége. Mi más is lüktetne?? Abban a körben ugyanis egymásra tornyozódik a nagyság; mű és bírálat egy tőről metszett tollakból születik, és mindenki gyanús, minden és mindenki hitelét veszti, ami és aki a körön kívül van. Hogy ki mit ír, mi van a szövegben, egyáltalán nem számít. Hogy is számítana?? Mint ahogy az se számít, hogy Dancs Szabolcs mit írt, mert ha számítana, nem lehetne egzisztenciálisan fenyegetni. Különben is, ha valaki még nem tudná, nincs joga senkinek részt venni a magyar szellemi életben, ha nem ólálkodik szent fenekek körül. Márai Sándor arra inti az író embert, hogy szervezze meg úgy az életét, hogy munkájában minél szabadabb legyen, "ne kelljen írnia egyetlen sort sem, amihez nincsen kedve, s csak olyan fizetséget fogadjon el, amelyet legjobb hite szerint, megalkuvás, társadalmi vagy divatos szempontokra való tekintet nélkül írott munkája ellenértékének tekinthet. S ne törődjön vele, tetszik-e vagy sem, amit ír. Soha ne politizáljon; mindig ítéljen; s természetesen először és legszigorúbban önmaga felett ítéljen?" A Magyar Nemzet szombati Könyvesház rovata azt a manapság szokatlan elvet vallja, hogy megpróbálja felhívni a figyelmet mindazon munkákra, amelyeket fontosnak tart, függetlenül attól, hogy hány nap van hátra a választásokig. Azt írja szegény Dancs Szabolcs, hogy neki kezdőként minden publikálási lehetőség jól jön. Még a malőr is. Bocsánatkérő nyílt levele végén némi iróniával azt kéri, hogy ha már így alakultak a dolgok, segítsék őt abban, hogy írni tudjon valahová. Hát itt tartunk, barátaim. Két anyázás között talán érdemes ezen mélyen elgondolkodni. Ha kell, elbújva, hogy senki ne lássa."
-------------------------------
Az ES belekot Dancs Szabolcsba: (ES 2002, 1. szam)
"Kemény dió Kertész Imrét tanítom, itt Budapesten, de angol nyelven, többnyire nem magyar diákoknak. Nemrég felhívtam figyelmüket Kertész új esszékötetének, A száműzött nyelvnek a fogadtatására. Történetesen ugyanazon a napon két kritika jelent meg a könyvről, egyik a Népszabadságban, másik a Magyar Nemzetben. Mielőtt röviden összefoglaltam volna tartalmukat, azt találtam mondani, hogy voltaképpen mindkettő híven tükrözi a két újság szellemiségét, stílusát. Később aztán elgondolkoztam: hogy is van ez? Takács Ferenc cikke - mint oly sok írás a Népszabadságban - rutinos, okos eszmefuttatás, ezúttal az írás lehetetlenségéről, az Auschwitzot körülíró, megjelenítő nyelv elégtelenségéről, ugyanakkor a nyelv használatának elkerülhetetlenségéről, erről a paradoxonról. Nagy meglepetéseket nem tartogat, de mint mondom, érett, okos szöveg, a témát kellő érzékenységgel közelítő, tisztelettudó anélkül, hogy misztifikálná tárgyát. Dancs Szabolcs Magyar Nemzet-beli kritikájában ezzel szemben elmarad a tiszteletkör, kimérten közli, hogy "Kertész Imre első regénye, a Sorstalanság révén nemzetközi elismertségre tett szert". És miután már kiemelte, hogy Kertészt "elsősorban és mindenekelőtt "Auschwitz botránya" foglalkoztatja", ezzel a meglepő gondolatsorral folytatja bírálatát: "Önnön fájdalmainktól lesújtva, eltompult érzékkel és fogyatékos empátiával hiába igyekszünk tudomásul venni, megérteni azt, amit a történelem távoli pillanatában történt - másokkal, nem velünk... Valóban meg kellene értenünk, hogy ez a "nem velünk" félelmetes, mély szakadékként húzódik megértésünk és közönyünk között! Kertész merész és őszinte önvallomása a "saját országhoz" fűződő viszonyáról némileg megkönnyíthetné a dolgunkat, de érthetően nehéz azonosulnunk a kiközösített, tőrbe csalt és halálba küldött egyén érzésvilágával." Igyekeztem túltenni magam első meghökkenésemen és úgy értelmezni e mondatokat, hogy kellemetlen, fájdalmas igazságokat mond ki a cikkíró. És hogy a nyers, mellbevágó őszinteség sokszor többet ér a megnyugtató együttérzésnél... Nem sikerült meggyőzni magam. Mert végül is nem empátiakimerülésről, holokauszt-túltengésről vagy egyszerűen közönyről beszél a kritikus - ezeket még meg lehetne érteni -, hanem arról, hogy itt továbbra is két tábor van, ők és mi, és akiben nem az elvárt módon nyilvánul meg a nemzeti érzés, az nem számíthat megértésre. Sőt szavaiból azt veszem ki, hogy Ember Máriának mégsem volt igaza annak idején: amiről ő, Kertész Imre, és mások írtak és írnak, az igenis "a" zsidó sors, és nem magyar történelem. De aztán egyik magyar hallgatóm, maga is író, figyelmeztetett: ne feledkezzem meg azért a cikk zárómondatáról. És csakugyan: Dancs Szabolcs azzal fejezi be mondandóját, hogy csak addig nehéz azonosulni Kertész érzésvilágával, "amíg minket ki nem közösítenek, tőrbe nem csalnak, halálba nem küldenek azok, akikről azt hittük, lényegében mi magunk vagyunk". Az enyhítő szavak bennem azonban pillanatok alatt újabb nyugtalanító kérdéseket vetettek fel. Mire gondol itt tulajdonképpen a kritikus? Milyen fondorlatos belső ellenség milyen árulására? Vagy arra talán, hogy újabb holokausztnak kellene bekövetkeznie ahhoz, hogy együtt tudjon érezni a már megtörtént áldozataival? Helytelen egy kritikusi véleményt aszerint megítélni, hogy hol jelent meg (ezt diákjaim előtt is elismertem), én mégis úgy érzem, hogy Dancs Szabolcs - mint a Magyar Nemzet munkatársai közül sokan - elsősorban a liberális lapok által képviselt konszenzus ellen határozza meg álláspontját. Innen az erőfeszítés és görcsösség (szemben az egyfajta konszenzust összegező Népszabadság-beli kritika gördülékenységével). A görcsös igyekezetet akár méltányolni is lehet, egészen addig, amíg ki nem derül az így vagy úgy palástolt zsigeri idegenkedés. Ez az attitűd viszont már a régi Népszabadságra emlékeztet, melynek hivatalos kritikusai főleg az olyan "nehéz" (értsd: szuverén) írókkal nem tudtak zöld ágra vergődni, mint amilyen Kertész Imre - pláne, ha "nemzetközi elismertségre tettek szert". Mert őket, ugyebár, se ignorálni, se beskatulyázni nem lehet. Sanders Iván"
--------------------------------
Szabolcs bocsanatot ker: (ES 2002, 4. szam)
"Őszintén Kedves Sanders Iván! Megdöbbenéssel olvastam az Élet és Irodalom 2002/1. számában megjelent Kemény dió című írását, és bevallom, könnyek szöktek a szemembe.
Azok után, hogy a Magyar Nemzetben megjelent, Kertész Imre új esszékötetéről szóló recenzióm kapcsán a politikai hovatartozásommal addig tisztában nem lévők köreiből többen lezsidóztak, lezsidóbérenceztek - amit büszkén viseltem -, most arról az oldalról ért támadás - mondanom sem kell: méltatlanul -, amelyhez tartozónak addig véltem magamat. (Egyik barátomnak, cikkemet olvasva, ugyancsak könnyek szöktek a szemébe: a nevetéstől. Hihetetlen volt számára, hogy rólam ilyeneket írnak, és hogy soraimat úgy értelmezik, ahogy.)
Ön, írásomat boncolgatva, arra a következtetésre jut, hogy mondataimban tükröződik az adott napilap szellemisége.
Nos, ön ezzel olyan helyzetbe hozott, hogy úgy érzem, kénytelen vagyok színt vallani, s ezzel - valószínűleg - lemondani a Magyar Nemzetben történő megjelenés lehetőségéről.
A magam részéről nem értek egyet az adott lap szellemiségével. Nem olvasom a Magyar Nemzetet, és az a tény, hogy írásom éppen ott jelent meg, felfogható egyfajta "malőrként" is. (A recenzió egyébként eredetileg sokkal hosszabb volt!)
Nem véletlenül írtam éppen Kertész Imréről: írásai tetszenek, mélyen egyetértek velük. Magam is hasonló előítéletekkel viseltetek a lap iránt, mint ön, ezért némileg csodálkoztam is, hogy cikkem egyáltalán megjelenhetett.
Nekem, fiatal, kezdő publicistaként minden publikálási lehetőség jól jön, ezért éltem a lehetőséggel, még ha elveim ellen is való (lenne) egy olyan lapba írni, amiről nem viseltetek különösebben jó véleménnyel.
Most, minekután színt vallottam, s ezzel ki tudja, hány ember haragját hívtam magamra, talán meg kellene kérnem önt, hogy segítsen további publikálási lehetőségekhez jutnom... Másrészről elmondhatom, hogy most már, ezek után, nekem is van félnivalóm.
Fehér Béla: Jelenetek egy vakondűző életéből. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2013. 185 oldal, 2990 Ft
Ez a kötet jellegzetes példája annak, hova vezet, ha egy szerzőtől évente kiad egy-egy könyvet a kiadó, bármi áron. Gyakori jelenség ez a mai magyar könyvvilágban. Lehet, hogy az író gondolja úgy, hogy évente jelen kell lennie. Lehet, hogy a kiadó hiszi azt, hogy szerzőjét évente új könyvvel piacon kell tartania, különben elfelejtik. Lehet, hogy az egyes életművek mögött álló kisebb-nagyobb lelkes olvasótábor is igényli mindezt. Ám ha nincs készen új mű, mit tegyünk? Esetleg kiadunk egy régit. Avagy felturbózunk egy még épp kialakulóban lévő szöveget. Azt mondjuk rá, hogy „formabontó szerkezetű regény” – hány ilyen van manapság! –, és már mehet is a nyomdába. Pedig sokszor csak jobb-rosszabb rövid történetek, fragmentumok, apró jelenetek, szösszenetek, vázlatok állnak ilyenkor össze. Néhány motívum, egy alapfigura, egy történetmag tartja csak össze a különben széteső, összedolgozatlan szövegrészeket. Viszont mondani azt fogjuk, hogy direkt van ez így, szándékosan bontunk formát, követvén, pontosabban imitálván a modernizmus és a posztmodern milliószor kipróbált, trendinek vélt eljárásait. És ezzel meg is oldottuk a problémát, teljesítettük a folyamatos jelenlét kívánalmát.
Ez történt most Fehér Bélával is. A tavaly megjelent Kossuthkifli című regénye komoly visszhangot váltott ki (bár én fenntartásokkal fogadtam, de a jelentős műnek kijáró fenntartásokkal). Ez előtt fontosabb művet 2003-ban adott ki utoljára (Fültől fülig). [Lásd erről korábbi kritikáimat: A vágás tudománya, ÉS, 2003/9., február 28., illetve „Ferslóg hiába”, ÉS, 2012/9. március 2., valamint az ÉS-kvartett beszélgetését, ÉS, 2012/18., május 4.]. Pedig a ’90-es években sorra jelentette meg figyelemre méltó köteteit. A Magvetőhöz a 2000-ben megismert Filkó új kiadásával került át 2008-ban. Utána gasztronómiai írásaival jelentkezett itt, melyek a maga nemében színvonalasak és szerethetőek voltak, közönséget is vonzottak. Most azonban, úgy tűnik, nem akadt más megjelentetni való. A régiek újrakiadását valamiért nem folytatták, jönnie kellett tehát egy új műnek.
A szövegegyüttes elején, a (szél) című „fejezetben” egy ötven körüli férfi igyekszik a Hortobágy felől Debrecenbe a 33-as úton. Gyalog megy, aztán fölveszi egy teherautó. Ekkor még nem értjük, ki az a Paflek úr a zsebében. Az utolsó egységben, a (szél2)-ben a stoppos, miután a teherautó kitette, ismét gyalog közelít a városhoz: „Balmazújvárosi út, Böszörményi út, Mester utca, végül Csapó utca 8. szám. Lehangoló, szürke, emeletes épület.” Hősünk hazatért. Zsebében Paflek úr, akiről most már tudjuk, hogy nem más, mint egy albínó vakond (vakondok, hegymester). Várkonyi Kata azt mondta, akkor fekszik le hősünkkel, ha fehér vakondbundát csináltat neki. Ez többek közt azért sem jött össze, mert hősünk összesen csak egyetlen fehér szőrű kisállatot talált. Viszont a régi debreceni családi lakásban már más lakik, nem az, akit ott keres. Visszajön hát vonattal Budapestre. Miért megy a főhős látszólag értelmetlenül Debrecenbe? Majd miért indul azonnal vissza onnan? Nem értem.
A főhős, Ecsedi Gyula 12 évesen került el Debrecenből Pestre, mert apja „pártnagyember” lett, és felköltöztek. Ifjabb Gyula aztán idővel elhatárolódott a kádári világtól. Párizsba ment, ahol 11 évig volt kukásautón sofőr, és többek közt mindenféle arab nőkkel keveredett kalandokba. Hazatérve 46 évesen feleséget keres, meg is találja a Balatonnál Péntek Masát „a nyóckerből”, kivel aztán a Lövölde téren laknak egy ideig (csak a pontosság kedvéért: a VI. és VII. ker. határán). Ám Masáról kiderül, hogy leszbikus, így hát külön költöznek. Gyula előbb taxizik, majd egy jó ismerőse révén vakondirtással kezd el foglalkozni, egy – eufemisztikusan fogalmazva – „vakondriasztással” foglalkozó „cégnél”. Ahogy ő mondja: „felcsaptam zsoldosnak a vakondnép elleni hadjáratban”. Vesz egy öreg Roburt, abban lakik, és azzal járja az országot. Valami különlegesen hatékony patronos módszerrel nyírja ki a kis állatokat az ezt igénylő ügyfelek kertjeiben.
Megjegyzem a Talpa europaeanak, ennek a cickányalakúak rendjébe tartozó kisállatnak, amely megeszi a kártevő gonosz pajorokat (és melyre a „Talpa bété, a vakondűzés szakértője” vicc épül), az eredeti neve: vakondok, többes száma vakondokok. De a mai köznyelvben ez már teljesen elfelejtődött, a csehszlovák „kisvakond” meséi pedig végleg elintézték ennek a főnévnek a leegyszerűsödését. Ugyanakkor a vakondok bizony nagyon hasznos állat, mert tényleg elpusztítja a kerti kártevőket. Csak a gátakon okozhat gondot. Meg a gondozott gyep látványának esztétikai élményét zavarhatják a túrásai. Na, ez utóbbi miatt irtatják szegényt ebben a könyvben. Pedig védett állat, irtása szabálysértés. Van viszont a neten millió hirdetés arról, hogy napelemes, ultrahangos, elektromos módszerekkel hogyan lehet távol tartani. Ennyit az életről, de hát ez irodalom. Sőt, kiadója szerint: regény.
Az egyes szövegrészek hol erősebb, hol gyengébb történetfoszlányok. Néha kifejezetten poénos, szellemes rövidtörténetek. A főhős személye fűzi őket össze. Valóban jelenetek ezek egy ember életéből. Nem többek, nem kevesebbek. Ez a figura azonban nem túlzottan érdekes, nem túl eredeti, élettörténete nem valami izgalmas. Ugyanakkor a szerzői szándék azt sem ambicionálja nyomatékosan, hogy az érdektelensége váljék érdekessé. Legutolsó foglalkozása ugyan különleges, de a könyv nem hoz ki semmi erőteljeset abból, hogy Ecsedi Gyula éppen „vakondűző” lett. Már a megnevezés is modoros. Egy közönséges vakondirtóról van itt szó, semmi másról. Ha lazán asszociálunk, utalhatnánk netán a gondűzésre, a fényűzésre netán az asszonyűzésre is, de ezzel nem sokra mennénk. Hogy Ecsedi Gyulának igazán mi baja van az életben, a közhelyes problémáin kívül, azt nem tudjuk meg. Személye, sorsa, élete nem válik kérdésessé. Nincs a dolognak tétje. Nem lehet rá regényt építeni.
Ettől még van élet itt, hatásosan beszélteti az író az egyszerű embereket, a karakteres beszólások helyenként jól jellemzik a figurákat. „Első kérdésem, mennyit enged a vételár feléből?” „Színezőpasztát keres? Segíthetek? – Feleséget keresek.” „Ide hallgasson, előbb kefélek a kutyámmal, mint magával.” Ezek jók. Kár, hogy közben túlzásokba esik a szerző. Tele van a szöveg olyan szimplán primitív beszólásokkal, melyek nem reflektáltak. Ettől leül az egész. Például: „Van kapás?” – jön a kérdés. „Úgy harapnak, mint kacsa a nokedlit” – így a válasz. (Mármint nyilván a halak harapnak úgy, de hogyan is? – ez, kedves szerző, és kedves kiadói szerkesztő, nyelvtanilag sem stimmel). „Szabad leszek, mint a vadnyúl.” A tyúkok: „szarjanak, mint a jégverés”. Ezek gyenge mondatok. Sajnos nem vicces az sem, hogy „Pro primo először”, „Pro primo másodszor”, „Pro primo harmadszor”, „pro primo negyedszer”. Viszont szeretem itt is – miként a korábbi művekben is szerettem – a klasszikusok profán megidézését a szövegnek bizonyos lényeges pontjain. Vörösmarty-, Petőfi-, Ady-sorok épülnek be jelöletlenül, ám beszédesen, sőt még a híres, Kern András által énekelt Másik János-kuplénak, a Lövölde térnek a sorai is (szöveg: Horváth Attila és Kern András).
Jó az is, ahogyan Ecsedinek a szülővárosához való ambivalens viszonyát megfogalmaztatja főhősével a debreceni születésű író (hisz a narráció első személyű). Gyerekként, elkerülve a városból Ecsedi Gyula igyekszik minél gyorsabban elhagyni a debreceni tájszólást, bár ez nem mindig sikerül neki. Kissé nosztalgikusan emlékszik vissza a debreceni zsibogóra (a helyi bolhapiacra). A kétkilós debreceni barna kenyérnél pedig jobbat azóta sem evett, mondja szinte Móra Ferenc szirupos hangján. Viszont nem felejti anyja szavait sem, melyeket Csokonai Vitéz Mihály Darabos utcai háza előtt mondott mindig (a házat rég lebontották): „Gyuluskám, itt nyomorgott ez a zseniális poéta, mert a szalonnaszagú, gőgös város kutyába se vette”.
Megfontolandó az is, hogy vajon a telefon tényleg nem az öngyilkos nyugati technológia mintapéldánya-e, „mert ha elromlik, nem lehet rajta felhívni a szerelőt” (160.). Mint ahogy az is érdekes kérdés, vajon miért nincsenek nagy női zeneszerzők (155.). Sziporkázó részletek. Mindez azonban kevés egy regényhez. Szomorúan konstatálom, hogy hősünk felsőfokon folytatja a „vakondűzést”, írónk ugyanakkor alsófokon folytatja a regényírást.
Én sajnos még közel se olvastam mindet, de eddig nekem a három kedvencem egyértelműen a Zöld vendéglő, a Triptichon és A kék autó. (Amit lenyomtak: Filkó, Alszik a doki, Lecsó - bár utóbbi kilóg, hiszen nem regény.)
Azt szeretném megkérdezni,hogy melyik szerintetek a 3 legjobb könyve az írónak?A kossuthkiflit ne vegyétek most alapul, mert az olvasom:)).Az nagyon tetszik egyébként, időnként hangosan felröhögök.Ha nem tenném megfulladnék.:))
Rohantam, mert meleg volt, kiscsalád ki is fordult rövid úton a játszótér felé. Ki mit gyűjt? - láttam már én is, de nem hittem, hogy a mi Bélánk (ha ha) az a Fehér. Most már tudom, begyűjtöm, mert én Fehér Béla könyvek gyüjtője vagyok (ha ha 2)
Cukkolni foglak titeket. A következő - szerintem - ritkaság akadt a kezembe (és ha már beleakadt, ott is maradt):
Berkó Pál - Fehér Béla: Ki mit gyűjt?
1980. Gondolat kiadó
Idézek a fülből:
"Berkó Pál és Fehér Béla, a két tehetséges, fiatal újságíró elhatározta, hogy a magyarországi gyűjtőknek - tehát majdnem mindnyjáunknak - olyan könyvet a d akezébe, amelyből szórakoztató, nemegyszer humoros formában megismerhetik a gyűjtés őstörténetét...."
Azt már szinte el se merem árulni, hogy mindezt ingyér szereztem.
(Antikváriumban sikerült beszereznem egy Triptichont, és hamar gazdát is találtam neki. Mostanában, ha antikváriumban találok Fehér Bélát, emgveszem, akkor is, ha már megvan. Terjesztem az igét :) )
Figyelem, Fehér Béla rajongók! Találkozhattok kedvencetekkel!
Vasárnap 17 órakor lesz a Millenárison, Jövő Háza, Szabó Magda terem, az Esti Showder gegcsapatának új könyvének bemutatója. Címe: Showder Kalendárium. A könyv egyik szerzője Fehér Béla. A bemutató után dedikálás! Gyertek el minél többen.
